Ez is, az is

Elkezdtem spanyolul tanulni. Most látom csak, hogy mennyire nem megy úgy, ha az ember nem foglalkozik a nyelvvel minden nap, márpedig arra nincs most idő... és ugyanígy látom, mennyire reménytelen a helyzet a tanítványaim részéről is, ha így állnak időileg. Én már nem hitetem el magammal, hogy így is lehet gyorsan és hatékonyan haladni, ők még igen, és nem hisznek nekem, hogy tényleg nem, mert megpróbálják bemagyarázni nekem :-).

Van egy olyan weboldal, hogy www. livemocha.com , ahol mindenféle nyelvet lehet tanulni. Vannak nyelvleckék, 1 lecke kb egy óra elfoglaltság. A végén lehet írni és hangosan olvasni is szövegeket, amiket anyanyelvűek kijavítanak annak fejében, hogy én is kijavítom mások munkáit. Amolyan cserekereskedelem. Még csak egyszer volt egy teljes órám (illetve akkor sem lett volna, mert hajnali fél egykor fejeztem be a leckét), kb két héttel ezelőtt... Hát, több időt kell találnom, az már tisztán látszik, ha tényleg haladni akarok. Minden esetre arra a 19 szóra még mindig emlékszem, amit azon alkalommal tanultam meg :-))). Izgalmas.

***

Érdekes előadásokat hallgattam ma takarítás közben. Az egyik teológiai egyetem előadásait le lehet tölteni, így a felvételi előtt nem is árt, ha kicsit már járatos leszek ezekben a dolgokban, és nem csak a katolikus egyház katekizmusát bújom meg a vallástörténeti kislexikont, hanem szaftosabb dolgokkal is tisztában leszek már :-))).

Szóval többek között a hitről hallgattam ma egy előadást. Ez testhez álló kérdés mostanában nekem, mert azt érzem, hogy iszonyú kicsi a hitem, és hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Persze abba most nem megyek bele, hogy csomó minden nem az emberen múlik hanem Isten kegyelmén, de azért nagyon vágyom már arra, hogy mélyüljön a hitem, és a már meglévő nagyon szoros kapcsolat mellé Istennel egy szilárd és biztonságos hit és bizalom is társuljon.

Ma azt tanultam meg, hogy a hitnek vannak elemei és fokozatai:

1. Értelmi meggyőződés - ennek különösen örülök, mert már egy ideje érzem, hogy a hit és a szeretet is döntések és nem érzelmek, saját elménken és gondolkodásunkon is múlnak.

2. Személyes bizalom Istenben:
- abszolút bizalom mindenható teremtő hatalmában
- abszolút bizalom erkölcsi lényében, hogy Ő szeretet és igazság
=> a kettő együtt abszolút bizalmat jelent Isten ígéreteiben.

3. Alázat Istennel szemben, nem saját magában bízik az ember többé, hanem Istenben.

4. Cselekvő mozzanat - a bizalom mindig cselekedetekben realizálódik
- nem aggodalmaskodik az ember
- nem fél
- mindent feltesz Istenre.
(Egy történetet mesélt el az előadó: a magasban egy kötéltáncos két ház között épségben átsétál egy kötélen, majd megérkezés után bejelenti, hogy vissza is sétál, úgy, hogy egy talicskát is maga előtt tol majd. A földön két ember beszélget:
- Te elhiszed, hogy át tudja tolni a talicskát?
- Igen.
- Akkor ülj bele a talicskába.
A teljes bizalom Istenben amikor az ember beleül a talicskába.)

5. A hála és a dicsőség teljesen és mindenkor Istené.

***

Elengedtem a fájó kapcsolatokat, mindegyiket, egytől egyig. Nem volt könnyű, de megtörtént, és nagyon jól van így. Mekkora szabadság! :-)
Vannak, akik ki is kerültek a közelemből, és már nem fáj ez, de olyan is van, aki most közelebb lépett, ennek viszont nagyon örülök.

Nagy erejük van a döntéseknek, a kimondott szónak. Meghoztam néhány nagyon fontos döntést nagyon fontos kérdésekben, és akkor is azokhoz tartom magam, amikor fájdalmas. A fájdalom teljesen természetes, de nem változtat semmin.

Tegnap véletlenül láttam meg, hogy az egyik tévészemélyiség kedvese öngyilkos lett pont Nagypénteken. Megnéztem egy riportot vele, ahol nagyon emberien, smink nélkül és teljesen összetörve beszélt az érzéseiről. Nagyon csodálkoztam, hogy egy héttel a tragédia után már arra buzdítja a műsorvezető, hogy engedje el a halottat, és nem arra, hogy vegye természetesnek a gyászt, merüljön el benne a legmélyéig, mert az a természetes és normális. Elmondta az asszony, ami teljesen természetes, hogy nem kap levegőt, hogy meg akar halni, hogy nem érti mi történik vele és hogy nem önmaga, hogy nem akarja érezni ezt a mérhetetlen fájdalmat. Őszintén remélem, hogy pszichológushoz fordul ez a hölgy, aki majd keresztülvezeti a gyász természetes és szükséges állomásain, a haragon, önvádon és a többin. Persze mindenki más, ismerek olyat, aki egyetlen percig sem gyászolta az anyukáját, és nem azért, mert nem szerette, hanem mert egyrészt olyan erős az istenhite, hogy abba belesimul a történet, másrészt pedig érzi, hogy itt van az anyukája, ha pedig itt van, nincs miért gyászolni. Nekem 7 hónap kellett, amíg a nagymamámat elgyászoltam, és van akinek több idő kell, hogy még közelebbi szerettét elgyászolja. Amit én lényegesnek érzek, hogy meg kell engedni a gyász érzését, és nem szabad észérvekkel elnyomni, nem szabad kizárólag csak azt magyarázni egy gyászolónak, hogy el kell engednie a halottat (ami igaz, de!), nem kellene sírnia már - addig kell sírnia, amíg természetesen jön. Ha évekig, akkor évekig. Egyszer elfogynak a könnyek, begyógyul a seb. Lassú folyamat, néha sok időt vesz igénybe. Meg kell adni az idejét, és nincs két egyforma eset.

Ilyenkor mindig eszembe jut a Prédikátor könyvének 3. fejezete, gyönyörű rész:

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek
Úgy elküldeném ennek az asszonynak ezt...

A blog

Már többször is elgondolkodtam a blogon. Nagyon rég nem írok mély dolgokról. Nem véletlenül.

Sok változást hozott a belső életem, az egyik hozama az, hogy nem nyílok már meg és nem osztom meg a lelkem mélyében zajló érzéseket, eseményeket. A felszínről meg minek beszélni? Az egyáltalán nem érdekes. Engem pl biztos nem érdekelne, hogy valakinek lejárt a személyije, ahogy a sajátom sem érdekel. Visszaolvastam az előző bejegyzést, és most döbbentem rá, hogy tök felesleges ez a blog. Rengetegszer történik olyan dolog, amiről szívesen írnék, de aztán mindig rájövök, hogy annyira személyes a felhangja, hogy azt meg már megőrzöm.

Olyan dolgok, mint hogy kész lett a szakdolgozatom ma, holnap nyomtatjuk, kedden leadom - ez nagy öröm nekem, de nem érdekes.

Vagy az, hogy befejeződött a pszichodráma két és fél év után 3 hete vasárnap... Ez pusztán egy érdekes üresség érzés bennem, de nem fontos annyira, hogy mások pont ezt akarják olvasni. Nem gondolnám, hogy az izgalmas olvasmány lenne, hogy nyelvvizsgázni készülök (még csak gondolatban és lelkiekben) oroszból, meg akarok rövid időn belül tanulni spanyolul, és felvételizem a teológiára nyáron, ezek sem mellbevágó témák.

Az, hogy folyamatosan mélységeket élek meg a lelkemben és egyre mélyül a kapcsolatom Istennel - talán ez érdekesebb lenne, de ez meg már nem az a téma, amiről írnék, mert senki nem ír arról, hogy a férjével vagy a legközelebbi családtagjával mikről beszélgetett napi szinten. Isten pedig ilyen nekem. A legközelebbi.

Arról is írhatnék - és akkor most írok is -, hogy mennyire hiányoznak bizonyos emberek és bizonyos kapcsolatok, mennyire nehéz elfogadni, hogy nem előre haladnak, hanem halódnak, és milyen nehéz elengedni őket. Most van egy pár ilyen. Elkezdtem kivonni az energiáimat a számomra egyoldalúként megélt kapcsolatokból - és nem működnek. Ezt már megtapasztaltam párszor régebben is (főleg a párkapcsolataimban, de barátságoknál is előfordult), hogy addig működtek bizonyos kapcsolataim, amíg én energiát fektettem beléjük és áldozatot hoztam értük, amikor meguntam és kivontam az energiákat, akkor meghaltak szép lassan. A mostani halódó kapcsolatot minden nap meggyászolom, de nem tudok semmit tenni érte. Iszonyatosan fáj...

Aztán arról is írnék néha, hogy milyen volt Bakonybélben, de erről sem tudok most írni, mert ez is egy olyan téma, ami nagyon személyessé lett, a magánéletemet pedig már tényleg nem szívesen teszem közszemlére. Nem is értem hogy tudtam megtenni 2 és fél évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a blogozást. Pedig biztos vannak benne olyan érdekes összefüggések, amikből tanul az ember, csak hát annak a rengeteg változásnak amit a hitbeli elmélyülés és a lelkigyakorlatok hoztak az is lett a vége, hogy zárkózottabb lettem, és már nem osztok meg semmit magammal kapcsolatban itt.

Teljesen spontán olyan lettem, aki másokat hallgat inkább, de saját magáról csak akkor mesél, ha kérdezik. Sok emberrel beszélgetek, és már a lelkigondozói hivatás előképeként felvettem azt a szokást, hogy visszalépek, és másokat hagyok beszélni. És kérdezek, mert azt vettem észre, hogy az emberek szeretnek mesélni magukról, főleg, ha valaki érdeklődéssel hallgatja őket. Márpedig engem mindenki érdekel. Nem szoktak visszakérdezni, de egyáltalán nem bánom, mert van, aki engem is meghallgasson. Már nincs az a kényszeres közölhetnékem, mint évekkel ezelőtt.

Kíváncsi vagyok, hogy változik-e majd ez a helyzet, és megint lesz-e olyan téma, amiről azt gondolom, hogy érdekes lenne megírni, mert hogy én is szívesen olvasnám... Most csak a személyesség van és a hit, de az előzőről nem akarok írni, a másikról meg nem vagyok biztos abban, hogy másokat érdekelne annyira, hogy belemélyedjek.

Ma kellett megtudnom

... de még jó, hogy belenéztem, különben rosszul jártam volna.

Januárban lejárt a személyim. Valamiért belenéztem, mielőtt elindultam szavazni. Akkor döbbentem rá, hogy ezzel nem szavazhatnék. Szerencse, hogy időben meglestem a dolgot, mert akkor picit mérges lettem volna, ha egy órát buszozok azért, hogy letehessem a voksomat a nyerő csapat mellett :-) (sajnos tisztán látszik, hogy nem ők lesznek a nyerők, mert igen kevesek a politika tengerében, no de sebaj!), a titkos, függönyözött szeráj kapujában meg aztán szépen hazaküldenek, hogy érvényes igazolvánnyal a tarsolyomban térjek vissza, különben nem ikszelgethetek kedvemre :-). Elvittem az útlevelemet, amin nagyot néztek a voksfelügyelők :-))).

Fárasztó belegondolni is, hogy akkor ezt most el kell majd intézni, és az aaaaaaannyi, de aaaaaaannyi időt igénybe vesz...

A moábita Ruth története

Ruth könyve az Ószövetségben található. Szerzője ismeretlen. Szorosan kapcsolódik a Bírák könyvéhez, hiszen az események a bírák idejében játszódtak le. A zsidók öt könyvet "Megilot"-nak neveznek, és különböző ünnepeken felolvassák őket, hogy felidézzék a múlt eseményeit. Ruth könyvét pünkösdkor olvassák fel.

Az éhínség miatt a betlehemi Elimélek családjával együtt - feleségével, Naomival és két fiával - Móáb földjére költözött. A fiúk ott nőttek fel, ott házasodtak meg. Majd meghalt az apa, és nemsokára a két fia is. Naomi egyedül maradt a két menyével. Mikor meghallotta, hogy megszűnt az ínség a szülőföldjén, elhatározta, hogy hazatér. A két menye - Ruth és Orpa - is elindult vele. Betlehemig azonban csak Ruth tartott ki, aki nem volt hajlandó visszafordulni, bármennyire is unszolta az anyósa. A fiatalasszony szavai, amelyeket Naominak mondott, nagyon ismertek. Az őszinte ragaszkodás és hűség kifejezői: "Ahová te mégy, odamegyek; ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!" (Ruth 1, 16-17)

Árpaaratás kezdetén érkeztek Betlehembe. Ruth elment a szántóföldre kalászt szedegetni az aratók után. Éppen az Elimélek nemzetségéből származó Boáz szántóföldjén gyűjtögetett. Magatartásával - szorgalmával és szerénységével - felhívta magára a gazda figyelmét. Boáz megválthatta elhalt rokona örökségét, s ezzel a joggal feleségül vehette az özvegyen maradt Ruthot is, ha egy nála még közelebbi rokon nem teszi ezt. A kor szokása szerint a városkapuban, ahol az ügyeket rendezték, Boáz megkérdezte a még közelebbi rokont, él-e ezzel a jogával. Mivel az nem vállalta ezt a rokoni kötelezettséget, Boáz feleségül vette a móábita Ruthot. Ruthnak később fia született: Óbéd. Ő lett az apja Isainak, Dávid király apjának.

Érdemes elolvasni Ruth könyvének (ami az Ószövetség egyik legrövidebb könyve) mind a négy fejezetét, nem vesz negyed óránál több időt igénybe.

Ruth története és személyisége sok évvel ezelőtt megragadott már, amikor még Londonban az Exmoor Singers énekegyüttessel énekeltem egy brit komponista, Paul Ayres művét Ruth címmel. Aztán amióta kérdés a szerzetesség, ahol az ember új nevet választ, mindig is tudtam, hogy mi lenne az új nevem.

Íme Ayres kórusműve az Exmoor Singers előadásában:

http://www.exmoorsingers.org/recordings/EXS-Ayres-Ruth.mp3


A bérmálkozásra is új nevet kellett választani... :-)))))