A blog

Már többször is elgondolkodtam a blogon. Nagyon rég nem írok mély dolgokról. Nem véletlenül.

Sok változást hozott a belső életem, az egyik hozama az, hogy nem nyílok már meg és nem osztom meg a lelkem mélyében zajló érzéseket, eseményeket. A felszínről meg minek beszélni? Az egyáltalán nem érdekes. Engem pl biztos nem érdekelne, hogy valakinek lejárt a személyije, ahogy a sajátom sem érdekel. Visszaolvastam az előző bejegyzést, és most döbbentem rá, hogy tök felesleges ez a blog. Rengetegszer történik olyan dolog, amiről szívesen írnék, de aztán mindig rájövök, hogy annyira személyes a felhangja, hogy azt meg már megőrzöm.

Olyan dolgok, mint hogy kész lett a szakdolgozatom ma, holnap nyomtatjuk, kedden leadom - ez nagy öröm nekem, de nem érdekes.

Vagy az, hogy befejeződött a pszichodráma két és fél év után 3 hete vasárnap... Ez pusztán egy érdekes üresség érzés bennem, de nem fontos annyira, hogy mások pont ezt akarják olvasni. Nem gondolnám, hogy az izgalmas olvasmány lenne, hogy nyelvvizsgázni készülök (még csak gondolatban és lelkiekben) oroszból, meg akarok rövid időn belül tanulni spanyolul, és felvételizem a teológiára nyáron, ezek sem mellbevágó témák.

Az, hogy folyamatosan mélységeket élek meg a lelkemben és egyre mélyül a kapcsolatom Istennel - talán ez érdekesebb lenne, de ez meg már nem az a téma, amiről írnék, mert senki nem ír arról, hogy a férjével vagy a legközelebbi családtagjával mikről beszélgetett napi szinten. Isten pedig ilyen nekem. A legközelebbi.

Arról is írhatnék - és akkor most írok is -, hogy mennyire hiányoznak bizonyos emberek és bizonyos kapcsolatok, mennyire nehéz elfogadni, hogy nem előre haladnak, hanem halódnak, és milyen nehéz elengedni őket. Most van egy pár ilyen. Elkezdtem kivonni az energiáimat a számomra egyoldalúként megélt kapcsolatokból - és nem működnek. Ezt már megtapasztaltam párszor régebben is (főleg a párkapcsolataimban, de barátságoknál is előfordult), hogy addig működtek bizonyos kapcsolataim, amíg én energiát fektettem beléjük és áldozatot hoztam értük, amikor meguntam és kivontam az energiákat, akkor meghaltak szép lassan. A mostani halódó kapcsolatot minden nap meggyászolom, de nem tudok semmit tenni érte. Iszonyatosan fáj...

Aztán arról is írnék néha, hogy milyen volt Bakonybélben, de erről sem tudok most írni, mert ez is egy olyan téma, ami nagyon személyessé lett, a magánéletemet pedig már tényleg nem szívesen teszem közszemlére. Nem is értem hogy tudtam megtenni 2 és fél évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a blogozást. Pedig biztos vannak benne olyan érdekes összefüggések, amikből tanul az ember, csak hát annak a rengeteg változásnak amit a hitbeli elmélyülés és a lelkigyakorlatok hoztak az is lett a vége, hogy zárkózottabb lettem, és már nem osztok meg semmit magammal kapcsolatban itt.

Teljesen spontán olyan lettem, aki másokat hallgat inkább, de saját magáról csak akkor mesél, ha kérdezik. Sok emberrel beszélgetek, és már a lelkigondozói hivatás előképeként felvettem azt a szokást, hogy visszalépek, és másokat hagyok beszélni. És kérdezek, mert azt vettem észre, hogy az emberek szeretnek mesélni magukról, főleg, ha valaki érdeklődéssel hallgatja őket. Márpedig engem mindenki érdekel. Nem szoktak visszakérdezni, de egyáltalán nem bánom, mert van, aki engem is meghallgasson. Már nincs az a kényszeres közölhetnékem, mint évekkel ezelőtt.

Kíváncsi vagyok, hogy változik-e majd ez a helyzet, és megint lesz-e olyan téma, amiről azt gondolom, hogy érdekes lenne megírni, mert hogy én is szívesen olvasnám... Most csak a személyesség van és a hit, de az előzőről nem akarok írni, a másikról meg nem vagyok biztos abban, hogy másokat érdekelne annyira, hogy belemélyedjek.

Kifelejtettem...

... a legutolsó bejegyzésből egy "aprócska" mozzanatot, amit most pótolok. Ezt írtam:

"Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás."

Annyi tartozik ehhez, hogy nem egyedül csináltam ezt végig, hanem Istennel kézen fogva, folyamatos kontaktusban Vele, és folyamatosan elmondva Neki, hogy mit érzek. Aztán a megoldásokat sem egyedül keresgélem már egy ideje, hanem megkérdezem, és Ő megmondja. Ezt még fontosnak tartottam elmondani.

***

Ma is láttam a metróban a plakátot :-))). Megint örömködtem rajta, megint mosolyogva. és megint jó volt felidézni azokat a pillanatokat. Azt hiszem ezt nem lehet megunni.

***

Ma megálltam egy kicsit, és elgondolkodtam, hogy mennyi szabadidővel rendelkezem, aztán rájöttem, hogy amilyen terveim vannak, az elkövetkezendő 40 évben nem nagyon lesz szabadidőm :-))).

Most ugye írom a szakdolgozatot, amit csak hétvégenként tudok megejteni, mert hétköznap nincs időm. Igaz, hogy április közepe a határidő, de a mostani az utolsó olyan hétvége, amikor van időm, mert jövő hétvégétől kezdve egészen április közepéig (meg utána is) folyamatos elfoglaltságok vannak. Szóval kb egy hónapja írom a szakdolgozatot, és úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén be is fejezem.

Utána rögtön nekiállhatok az államvizsga tételek kidolgozásának, és a felvételire való készülődésnek. Teológus szakra jelentkezem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, ami után majd a SOTE lelkigondozói szakát is szeretném elvégezni, ami kétéves képzés. Tehát ez még 6 év tanulás. Közben szeptemberben indul a pszichodráma asszisztensi képzés, ami másfél év lesz, és szeretnék nyelvvizsgázni oroszból, megtanulni a dánt rendesen, és megtanulni spanyolul. (A Sapientián tanulunk majd latint, és még talán más nyelveket is, aminek nagyon örülök, mert imááááádom a nyelveket! :-)

Szóval ha jól látom már a nyugdíjas kornál tartok a tervekben... Arra jöttem rá, hogy nem tudnék punnyadni, egyszerűen ennyi energia van bennem, és azt hiszem ez mindig is így volt.

Erről jut eszembe... Húsvét éjjel fogok bérmálkozni Bakonybélben. A családon kívül (aki valószínűleg nem jön el, mert messze van és éjjel lesz, szállás pedig nincs, ami azt jelenti, hogy vissza kell autózni Pestre), meghívtam természetesen az imakört, akik mind egy szálig eljönnek, valamint Györgyit, aki szintén ott lesz. A Húsvét éjjeli feltámadási mise eleve ütős dolog, kevés gyönyörűbb dolgot láttam ebben a műfajban, de a bérmálkozással együtt, amit azokkal ünnepelhetek, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást, még sokkal szebb lesz. Az külön öröm, hogy Györgyi eljön :-)).

Aztán áprilisban pár napra Prágába megyünk a csapattal. Nagyon rég tervezek már egy prágai látogatást, még sosem jártam ott.

Oan jó dógok ezek :-)))

Ajándékok

Ebben a hónapban van a pszichodráma utolsó alkalma. Két és fél év volt, nagyon hamar elment, de hogy mennyi minden történt ez alatt az idő alatt... Nem nosztalgikus még a feeling, bár néha furcsa belegondolni, hogy nem fogok többé találkozni emberekkel, akikkel olyan mély és néha magam előtt is meredek érzéseket megosztottam magamból, amiket soha, senkivel eddig nem, és biztosan nem is fogok a hátralévő "civil" életemben. Szeptemberben indul egy asszisztens képző, amire benevezek, de az is "szakmai" közeg lesz hogy úgy mondjam, nem hétköznapi.

Már a múltkori nap után elgondolkodtam, hogy mi is az a legnagyobb ajándék, amit magammal viszek egy életre ebből a két és fél évből. Volt fél év tavaly, amikor kínkeserves volt a járás, nagyon utáltam, és minden amellett szólt, hogy kiszálljak. Mégis maradtam, magam sem értem miért. Azt biztosan tudtam, hogy nem fogok már játszani, és nem láttam be, hogy mire jó az egész drámásdi. Nagyon örülök, hogy maradtam, mert megtanultam életem egyik legfontosabb készségét, és ez az, amit a legnagyobb ajándéknak érzek.

Megtanultam megengedni az érzelmeimet. Jókat, rosszakat egyaránt. Sőt, ennél is tovább lépve, megtanultam különbséget tenni az érzések és a gondolatok között, illetve megtapasztalni, amikor az érzések közé gondolatok keverednek, amik aztán elterelik az érzés megélését az agyalás irányába. Ez roppant egyszerűnek tűnik, de borzasztó nagy csapda, mert mi, emberek, csak a kellemes érzéseket szeretjük érezni, (sőt! Sokan még azon is elgondolkodunk, hogy megérdemeljük-e őket egyáltalán, és akkor bűntudattal inkább szorongani kezdünk, mert abból nem lehet nagy baj :-), a fájdalmasakat pedig megpróbáljuk agyalással elterelni. Megtanultam megállítani a gondolataimat, hogy ne álljanak az érzések útjába.

Nem szeretjük megengedni a fájdalmas érzéseket. Megpróbáljuk először elhessegetni vagy elterelni őket valami tevékenységgel vagy egy (akármilyen szar) párkapcsolattal, ami azért szükséges, hogy legyen kihez odabújni vagy legyen valaki, aki megnyugtat bennünket, ha rosszul érezzük magunkat, illetve eltereli az alaphiányról a figyelmünket (naaaagy szívás táptalaja, mert nem akarjuk belátni, hogy szar, és hogy csak szükségből van és nem igaziból... :-)). Aztán ha nem megy az elterelő hadművelet, akkor gyorsan megmagyarázzuk, hogy miért is nem kéne éreznünk a rossz érzéseket, hiszen az élet szép, nincs semmi baj, minden jó, van hol laknunk, van kihez szólnunk, van mit ennünk, mennyivel rosszabb helyzetben vannak mások nálunk, stb, stb, blabla.

Vagy miért nem kellene szeretnünk valakit, aki nem érdemli meg, hiszen ezt vagy azt tette velünk, és mekkora hülyeség, hogy minden szemétségek ellenére mégis szeretjük, hiszen egy értelmes ember már rég túllépne és belátná az eszével, hogy túl kell lépni, hiszen nem érdemli meg a szeretetünket, hiszen nagyon kiszúrt velünk... stb, stb, blabla.

Nnnnnna. Hát azért én borzasztóan hálás vagyok a drámának (sok más dolog mellett), hogy megtanított különbséget tenni az érzelmek és a gondolatok között, és (legfontosabb!) hogy megtanította azt, hogy először kötelező megélni a legfájdalmasabb érzelmet is, legyen az szeretet valaki felé, aki nem érdemli meg, vagy gyász vagy harag, düh, gyűlölet, MINDEN!!!!! Minden. Aztán ha megengedtük, hogy létezzenek, és megtegyék a hatásukat, kijöjjenek a túlnyomás miatt kinyílt szelepen, utána, (és csakis utána!) már lehet gondolkodni és összefüggéseket keresni. Persze ez nem azt jelenti, hogy odamegyek és fejbe verem azt, akivel bajom van, hanem egyszerűen tudatosítom, hogy mit érzek, az érzelmeim létezését, és bármennyire is jókislány vagy jókisfiú akarok lenni, vannak néha romboló érzelmeim, amik lehet, hogy önzésből fakadnak, vagy a saját hülyeségemből, DE VANNAK!!!

És azt, hogy vannak, tudomásul kell vennem, és ki kell élnem. Van aki sír, van aki futni megy vagy táncol amíg bírja a lába, tök mindegy. Nem lehet gondolkodni az érzések helyén. Akkor lehet elkezdeni gondolkodni csak, amikor már elmúltak az érzések. Mert az érzelmek természetesek, mindenféle magyarázat nélkül vannak. Jönnek-mennek, fájnak, felemelnek, és tanítanak.

Régen olyan voltam (és néha még most is rajtakapom magam, ha már szeretnék kicsit fellélegezni a fájdalmak tanításából), hogy ahogy jött a gyomorgörcs, rögtön hárítani próbáltam, hogy ne érezzem. Ha sikerült is megszabadulnom tőle egy időre, sokkal durvábban jött elő később. A második játék alkalmával (ami májusban lesz két éve, tehát nem most volt...) tanultam meg, hogy nincs semmi baj az érzésekkel. Akkor döbbentem rá, hogy van egy csapóajtó a fejem meg a szívem között, amit azonnal bezárok, amint fájdalmas érzések jönnének, és elkezdem megmagyarázni magamnak, hogy mi miért történik, hogy minek van létjogosultsága minek pedig nincs, és főleg, hogy nem akarok fájdalmat érezni. Erre Saci, az egyik drámavezető hívta fel a figyelmemet. Azután elkezdtem tudatosan figyelni erre. Nagyon hosszú időt vett igénybe, mondjuk volt lehetőségem figyelgetni :-)))). Mostanra jutottam el oda, hogy megállok és megengedem a fájdalmat, amikor jön, úgy, hogy közben zavartalanul végzem a dolgom és élem a külső életem, mert nem zavar bele a belső életem. Teljesen különválik a kettő (nem, nem ezt hívják skizofrénnek). Egész egyszerűen ha érzelmek jönnek, akkor érzek, amikor meg cselekedni kell vagy analizálni, összefüggéseket keresni, akkor meg gondolkodom és hatékony megoldásokat keresek. De sosem együtt a kettőt.

Volt két iszonyat brutál hetem az elmúlt időszakban. Már rég nem voltam ennyire rosszul lelkileg, de csak akkor vettem komolyan fontolóra, hogy elfojtom a szenvedést, amikor már a külvilág is észre vette rajtam, hogy nem vagyok ugyanaz. Ez az elmúlt másfél évben nem volt jellemző, voltam nagyon rosszul, de sosem látszódott kívül. Ez most két hétig tartott, soha nem hittem, hogy vége lesz, de mentem az árral, nyitva hagytam a csapóajtót, és sokszor azt éreztem, hogy megfulladok, mert összenyomorítja a szívemet. Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás. De nem előbb. Addig, amíg fájt, addig nem engedtem meg magamnak a gondolkodást, mert az eltereli a figyelmet az érzésről, és teljesen más síkra, a gondolkodás síkjára tereli. A kettő pedig nem ugyanaz, mert az egyik a fejben megy, a másik a szívben, és ez a kettő totál különböző, nem tudnak egyszerre működni. Az ember vagy gondolkodik, vagy érez. (Tudom, most van aki azt gondolja, hogy tévedés, mert lehet egyszerre gondolkodni és érezni, de ha jobban belegondolsz, azt már agyalásnak hívjuk, amikor átgondoljuk, hogy mit is kéne éreznünk, meg miért érzünk valamit. És akkor már a fejünkben vagyunk, nem a szívünkben :-).)

Egyszer Petra nevű, evangélikus lelkész barátném mondta a nagymamám halála után, hogy addig kell sírni, amíg el nem fogynak a könnyek, mert egyszer már nem lesz több könny. Nem szabad határt szabni a természetesen, maguktól jövő könnyeknek, mint ahogy egy gyermeknek is a maga idejében kell megszületnie, és nem akkor, amikor mi úgy gondoljuk (nem véletlen a párhuzam...). Hát így van ez az érzelmekkel is. Addig kell érezni és ki is mondani őket (és nem cselekedni a nyomukban), amíg vannak. Nem szabad ezt összetéveszteni a szenvelgéssel, önsajnálattal, hisztivel, stb. Azoknak mind gondolati háttere van, sosem tisztán érzelmek, mindig keverednek valami magyarázattal. Amikor az ember tisztán egy érzelmével lép kontaktusba, az nagyon tiszta és mélyről jövő érzés, és sokkal, de sokkal intenzívebben fáj, mint amikor gondolattal keveredik, mert nincs ami tompítsa. Na ezért nem akarjuk érezni, mert iszonyúan intenzív tud lenni. Ez persze az örömre is vonatkozik.

Ma a metrón láttam egy plakátot, amit szokásommal ellentétben el is olvastam. A Class-sorozat egyik darabja volt, kb 30 dolgot sorolt fel, ami jó érzést okoz. Egytől egyig végiggondoltam az összeset, és a lelkem mélyéig átéltem őket. Ilyenek voltak, hogy hallani a hóesést, még meleg kenyeret enni, mezítlábasan füvön séltálni, együtt kelni a nappal, frissen vágott fű illata, olyan tárgyra bukkanni, amit már rég elfelejtettünk, ajándékot csomagolni, percekig kacagni, összemosolyogni egy ismeretlennel a metrón, kézen fogva sétálni, hóvirágot kapni valakitől, a lemenő nap fénye este 8 körül, ilyesmik. Mosolyogva olvasgattam a listát többször is, vissza-visszatérve egy-egy a többinél is kellemesebb emlékhez, kiegészítve a saját örömforrásaimmal, és mindegyik érzelmet - az öröm legkülönfélébb változatait - totál átéltem, amit a különböző dolgok kihoztak belőlem. Olyan nagyon jó volt!

Tanulás

Már két hónapja Barbival lakom. És egyenlőre nem is szeretnénk másképp. Rengeteget tanultunk egymástól már eddig is, és azt érezzük, hogy így van ez most jól, fel sem merül, hogy változtatni kellene az életen. Én ennek csak örülök, mert semmilyen porcikám nem kíván egy újabb költözést a közeljövőben, másrészt viszont egyfajta kvázi szerzetesi életet élünk, együtt imádkozással, rengeteg beszélgetéssel, és nagyon sok gyógyulással.

Számomra Barbi az a közeg, ahol abszolút önmagam lehetek, lehet rossz kedvem (ma reggel össze tudtam volna törni valamit, annyira feszült voltam), akkor sem változtat a szereteten, ami köztünk van. Ő tanulgatja elfogadni, hogy ez nem neki szól, nem ő a hibás, nem azért vagyok feszült, mert rá haragszom mert valami olyat csinált - konfliktus kerülő lévén nehezen tud szembesülni az emberek "fárasztóbb" és a nyugalomra veszélyesebb oldalával, hajlamos magára venni a dolgokat, mint mindannyian. Én pedig megtanulom elfogadni, hogy lehetek ilyen is, nem szeret valaki kevésbé ettől, nem kell nyugalmat és felhőtlenséget játszanom, még csak megjegyzést sem tesz, és nem azért, mert inkább lenyeli, hanem azért, mert természetesnek veszi, mint ahogy azt, hogy az én hajam nem olyan, mint az övé. Volt olyan az elején, amikor még csak pár napja laktam itt, hogy kifakadtam valami, egyáltalán nem vele kapcsolatos dolgon, elmondtam az érzéseimet (ahogy nagyon helyesen megtanultam a pszichodrámán, hogy ez mennyire fontos), és ő rögtön védekezni kezdett, mintha őt hibáztattam volna az én lelkiállapotomért. Csak annyit mondtam, hogy "Jó, de én akkor is ezt érzem, nem tudok máshogy érezni, mint ahogy érzek, hadd fejezzem már ki ami bennem van... Nem megoldásra várok, nem is veled kapcsolatos, de most ez van bennem, máskor meg a boldogság, azt miért fejezhetem ki, ezt miért nem?". Beletelt kis időbe, amíg elfogadta, hogy az ember minden érzését kifejezheti, ettől nem változik semmi. És pont ma mondta, hogy meg sem érintette a ma reggeli feszült kedvem, tudta már, hogy nem róla szól, egyszerűen EZ VAN most, máskor meg máshogy van.

Abban is nagyon jól kiegészítjük egymást, hogy más jellegűek a kérdéseink (amik ugyanazok) alapját képező problémáink, más irányból közelítünk ugyanazon megoldás felé. Én egy nyitott, társasági ember vagyok, aki könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel, könnyen megnyílik és befogad másokat, ezért ha átérezni nem is tudom annyira ezt a problémát, én legalább nem szenvedek ettől, és objektíven tudom látni, ennek fényében véleményt alkotva. Ő viszont nem szenved egy szétesett család fájdalmától, mert nagyon biztos szülői háttere van, valamint az én párkapcsolattal kapcsolatos kérdéseimet is másképp látja, mert neki meg ez működik másképp. Néha nagyon fájdalmas az az őszinteség, amivel teljesen nyugodtan kimondjuk egymásnak a másikkal kapcsolatos meglátásainkat, de hálás vagyok ezért, noha időnként olyan érzés fut át rajtam, mintha árammal csaptak volna meg - mert rátapint a gyengeségeimre, amik azáltal, hogy kimondja őket a felszínre törnek, de csak így tudnak gyógyulni is.

(Talán egy hete beszélgettünk egyik reggel, és elmondtam neki egy engem régóta foglalkoztató problémát valakivel kapcsolatban, akit nagyon szeretek. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "Jajj, te szegény!", azt mondta, hogy vegyem már észre, hogy milyen önző motivációk bújnak meg a mélyben, és az egész probléma csakis rólam szól, nem a másikról. Akkor egy pillanatig nagyon utáltam őt, ezt meg is mondtam neki, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van... Akkor meg hálás voltam, hogy egy ennyire éles tükör van a lakásban, ami minden gáz dolgomat szembesíti velem. :-))))

Az is jó, hogy ő a fizikai jólétemet segíti azzal, hogy főz és gyümölcsöt tesz az asztalra, felhívja a figyelmemet arra, hogy mi található a hűtőben (meg egyéb helyeken a konyha környékén), mert én egyszerűen nagyon gáz vagyok ebből a szempontból, és ő elfogadja ezt szeretettel. (Elfelejtem még azt is, hogy létezik a hűtő...) Ő viszont az olvasmányok tengerében veszik el, mert annyi minden megtetszik neki, és semmivel nem halad pont ezért, én pedig, amikor elege lesz abból, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit olvasson, akkor időnként irányt szabok neki ezen a téren :-))).

(Megbeszéltük, hogy elolvasunk egy Thomas Merton könyvet együtt, mert át akarjuk beszélni, de előtte van három másik könyv, amit el kell olvasnia, mert az aktuális kérdéseivel kapcsolatosak, és lényeges, hogy az ember végigkövessen egy kérdést komolyan, a legmélyéig. Ha ezt megint elmulasztja, akkor megint benne marad egy hiányérzet, így meg válaszokat kap, amik tovább dolgoznak majd a mélyben. Szóval várok most a Merton könyvvel, amit én már elkezdtem, és elolvasok több más könyvet addig, amíg Barbi felzárkózik - hozzáteszem, hogy nekem azért jóval több időm van olvasni, mert BKV-zom és MÁV-ozom, ő meg vagy gyalogol a szomszédos zeneiskoláig, vagy kocsival jár Maglódra...)

Szóval jó kis közösség vagyunk mi ketten a Barbussal, még mindig azt mondom.

:-))))

Miről is szól a szerzetesség?

Érdekes beszélgetés zajlott múlt vasárnap egy drámatársammal. Nem jött a szeptemberi drámára, és megkérdezte tőlem, hogy mi volt. Elmeséltem neki, hogy nagyon szép volt a játék, nekem főleg azért, mert végre olyan téma volt, amit nem bőgtem végig, sőt, kifejezetten jól éreztem magam közben, mert soha nem volt problémám a kérdéssel, nincsenek rossz élményeim és negatív tapasztalataim. (Mondjuk kvázi negatív szereplőnek, egy erős félelemnek választott be engem a játékos lány, de azzal nem tudtam azonosulni.)

Aztán a bemelegítő körben, amikor mindenki elmondja, hogy mi volt vele azóta, hogy nem láttuk egymást, elmeséltem, hogy még mindig kérdés számomra a szerzetesség vagy család irány. A szünetben odajött hozzám a srác:
- Nem értek valamit. Dehát azt mondtad, hogy soha nem volt problémád a múltkori játék alapkérdésével, akkor miért akarsz szerzetesnek menni?
- ??? Mi a kérdés? Hogy jön a kettő egymáshoz? Nem értem...
- Hát nem azért lesz valaki szerzetes, mert csalódott?
- ??? Nem. Ez egy hívás Istentől, amire igent mondasz - vagy nemet. Semmi köze a csalódásaidhoz. Ha azért mész szerzetesnek, mert csalódtál, akkor egy tragédiába ugrasz fejest... Csak akkor szabad annak menned, ha teljesen rendben vagy minden téren - és elhívást kapsz a dologra. Ezt nem te találod ki, és nem a fejedben zajlik...
- Dehát lemondasz minden örömről...
- Dehogy mondasz le! A szerzetes barátaim a helyi focimeccsekre járnak, moziba, színházba, hülyéskednek egymással, nagyokat röhögnek. Nem vész ki egy szerzetes életéből a szórakozás és a vidámság. Csak nem házasodik, és nem születnek gyerekei, mert nem fekszik le senkivel. De azért ezen kívül sok minden van... Illetve az már régen rossz, ha CSAK ez az örömforrás egy ember életében...

Érdekesnek találom, hogy az emberek nagy többségének a fejében ez él a szerzetességről. Persze nekem is voltak mindenféle ötleteim a szerzetesekkel kapcsolatban, amíg nem ismertem meg a bakonybélieket, úgyhogy megértem.

Rájöttem, hogy még mindig nincs rendben a lelkem egy bizonyos téren (az elmúlt két hétben sorozatosan jöttek elő a sebek és a helyzetek), és amíg ez a dolog nem gyógyul meg teljesen, addig semmiképp nem lehetek sem szerzetes, sem családanya. Az egyik (szintén szerzetes, lány) ismerősömnek 4 év volt a gyógyulás időtartama egy nagyon hasonló problémában... Már egy jó ideje azt érzem, hogy egy helyben állok az életemmel. Eldönteni sem tudom, hogy merre induljak, saját kútfejemből nem is kívánkozik elindulni semerre, mert inkább megvárnám az indíttatást, de az meg csak nem jön. Olyan érzés, mint amikor elrontja az ember a gyomrát, ami meg csikarja azt, de egyik irányba se mozdul a cucc, csak egyre keményebb az ember hasa, fáj és nehéz elviselni. Már mindegy az irány, csak induljon a téma. És nem, és nem értettem, hogy miért nem. A héten volt egy beszélgetés (pont ezzel a szerzetes lánnyal), ami közben rájöttem a dolog nyitjára, hogy sok gyógyulás történt az elmúlt egy évben, de még mindig van valami, ami nincs rendben. Megértettem valamit a felszínen, de nem a gyökerét, és beláttam, hogy nem indulhat a gyomorrontás javulása semerre, amíg a gyökér a legmélyéig nem gyógyul. (Érthető ez?) Felszínre kell jönnie a legmélyebb sebeknek, és csak azután gyógyulhat és mozdulhat a dolog. És ez nagyon sok idő lesz, mert ez az alapproblémája a felnőtt életemnek, az A PROBLÉMA, amivel küzdök amióta csak az eszemet tudom, tehát nem kétperces buli lesz. Abban bízom, hogy Isten is jól tudja, hogy ha családanyának kell lennem mégis inkább, akkor már nincs sok időm csak lassan kigyógyulni a gyomorrontásból, kicsit turbóra kell kapcsolni az elsősegélyt...

Még más érdekesség is történt a vasárnapi drámán. Ugyanez a srác beválasztott engem a felesége szerepébe, és a játék végén egy állóképben azokat a dolgokat kellett összeszedni, aztán a társak által megszemélyesíteni, amikre egy nőnek szüksége van ahhoz, hogy szeresse és tisztelje a férfit. Szerepelt többek között a biztonság, tisztelet, megbecsülés, olyan családapa képe, aki örül a közös gyermeknek, és a jó szexuális kapcsolat. És én, aki félig-meddig szerzetesnek készülök, ott álltam egy ilyen kör kellős közepén, körbevéve azokkal a férfi tulajdonságokkal, amikre a legtöbb nő vágyik... Mindenki azt latolgatta, hogy vajon véletlen-e, hogy pont ebbe a szerepbe és jelenetbe csöppentem bele pont én, és én meg csak azt tudtam mondani, hogy alaposan átgondolom még a dolgot, nem is egyszer...

Amikor értelmet nyernek dolgok

Tegnap elindult az egyik csoport a nyelvisiben. (Szerencsém van minden szeptemberben, mert ahelyett, hogy rám szakadna mind a 30 x óra az első héten, van némi átmeneti idő, csak lájtosan csordogálnak a csoportok kb két hétig, bár aztán meg azonnal beledöglik az ember.) Szóval ezen a héten tegnap indult egy új "csoport" - azért az idézőjel, mert csak egy tagból áll :-). Nyelvvizsga felkészítő, az előző tanára sci-fi novellákat vitt kiegészítő anyagnak - ami nekem nincs, mert kb tizenéves korom óta (az pedig már nem mostanában volt :-) nem olvastam sci-fit. Van egy angol nyelvű, ilyen műfajú regényem, de még nem vettem a kezembe. Na szóval azon törtem a fejemet, hogy mi a fenét vigyek, ami érdekes lehet a sci-fi helyett fájdalomdíjul, és eszembe jutott, hogy még Zsuzsi barátném hónapokkal ezelőtt adott nekem egy csomó kidolgozott újságcikket, amikhez komplett feladatok is ki vannak már találva, még csak az agyamat sem kell megerőltetnem - illetve nem kell a szükségesnél jóval több időt eltöltenem a kiagyalással. Nosza, előkapartam őket a jegyzethalom aljáról (khm... egész nyáron nem tudtam rávenni magamat, hogy rendet rakjak és rendesen elpakoljam az évek alatt irtózatos méreteket öltött, és folyamatosan növekvő kupacot, amit szégyellek is... minden nyáron ezt csinálom, és mint minden nyáron, most is úgy indult júniusban, hogy majd idén! Hát... nem sikerült idén sem...), és elképesztően érdekes anyagokra bukkantam. Iszonyú jól sikerült az óra is, mert a tanítványom is érdekesnek találta, és szinte repültem hazáig, annyira feldobott a dolog. A legjobb, hogy van még egy ilyen szintű csoportom, ahova szintén bevihetem a cuccot, már előre örülök... (Minden esetre addig sem a kupac aljára rakom vissza... hm...)

Ma találkoztam a bencés oblátával, akivel hatalmasat beszélgettünk, csak megint kevés volt az idő, mint mindig... Viszont hívott a közösségükbe, ami mégsem kedden van, hanem hétfőnként, juhhéjj!! Ez egy fokkal elérhetőbb, mert legalább Pesten vagyok, és bár óráim vannak hétfőn este, de a megfelelő napokon, amikor ott lesz a helyem a közösségben, le fogja mondani az óráját a roppant elfoglalt üzletember tanítványom, mert ez így működik. Ez az a közösség egyébként, ami sokkal jobban vonz mint a másik, de nem tudom megmondani miért. Azt is érzem - és nem csak én, kölcsönös mint kiderült -, hogy dolgom van ezzel a lánnyal, illetve hogy valami dolgunk van együtt. Hívott mozgásterápiával kapcsolatos megmozdulásokra is, ami iránt nem érzek érdeklődést jelenleg, de majd meglátjuk mi lesz, amikor itt lesz az ideje. Teljesen feltöltekeztem az együtt eltöltött idő alatt.

Ami szintén fantasztikus, hogy tegnap este beszélgettem Gabi barátnőmmel. Ő pszichológus, terapeuta, szenvedélybetegekkel is foglalkozik, és pszichodrámára jár. Mint kiderült, ugyanaz a drámavezetőnk. Neki szombaton volt drámanap, nekem vasárnap. Nálunk arról volt szó, hogy hamarosan vége a csoportnak (márciusban), és szeptembertől indul a drámavezető-asszisztensi képzés. Először nem is érdekelt a dolog, de aztán valamiért azt éreztem, hogy fontosságot nyer, csak nem tudtam megmondani, hogy miért. Sakkoztunk a hiányzásokkal, mert csak 2 alkalommal lehet hiányozni a két és fél év alatt, és nekem volt egy idő, amikor annyira utáltam járni, hogy nem érdekelt, hogy hányszor hiányzom, mert már arra vágytam, hogy ennek is vége legyen, dehogy akartam én bármiféle folytatást! Plusz még az is bennem volt, hogy úgysem lesz szükségem erre a papírra, mert nem tanulok semmi olyat, amihez kellhet (a mentálos képzésre pl kell, és talán a lelkigondozóira is, de akkor még egyik sem érdekelt). De hirtelen elkezdtem rettegni attól, hogy többet hiányoztam mint szabad, és ugrik a lehetőség a folytatásra, és nem értettem miért félek ennyire. Kiderült, hogy még csak kétszer hiányoztam (akkor belegondoltam, hogy micsoda egy mazochista vagyok... úgy jártam hónapokig, hogy utáltam minden pillanatát, és mégis elmentem... nem is értette senki, hogy miért megyek így, és igazából én sem értettem. Így utólag már világos...). Aztán egyszer csak értelmet nyert az izgalmam. Saci mondta, hogy az asszisztensi két, kb egyidőben végző csoport tagjaiból fog állni. Este pedig a telefonálás közben kiderült, hogy Gabiék csoportja a másik, és együtt végezhetnénk az asszisztensit (ő mindenképp megy), és utána együtt indíthatnánk drámacsoportot, és ezt ő már rég tudja, hogy így lesz... Ez fantasztikus! Gabi elképesztő ember, és vele drámázni lenne a legjobb. Azt is megbeszéltük, hogy én közben elkezdek járni a teológiára, és vagy a lelkigondozóira, vagy a mentálra, meg együtt a bibliodrámát is elvégezhetnénk, és akkor tényleg Istennel együtt vihetnénk drámacsoportot mindketten mentálos szakemberként...

Kezd a kuszaságból körvonalazódni a fényes jövő, amiben úgy tűnik nem sok angoltanítás lészen... :-))) Nagyon izgalmas!

Nehéz ez, nem kicsit

Ma, amikor hirtelen lehűlt a levegő, az jutott eszembe, hogy szegény nagymamám milyen nehezen bírhatja a rossz szívével, hogy a reggeli kánikula átcsap hidegbe egyetlen napon belül... Érdekes, hogy néha még mindig nem fogom fel a frankót, úgy tűnik.

Annyi mindent írnék, mert megint akkora a feszültség itt belül... Nagyon nagy ellenállások vannak bennem, és erősen dolgozik az a szombat esti beszélgetés Ábellel. Rengeteg egyéb érzést és (egyáltalán nem kellemes) szembesülést felszínre hozott a gyász, és most csak kapkodom a fejemet, és próbálom kényszeríteni magamat, hogy egyszerre csak egyetlen dologgal foglalkozzam, mert különben megfulladok. Nehezen megy.

Nem csak Kismamit gyászolom... Be kellett látnom szombaton - és azóta folyamatosan -, hogy más, fontos dolgok is hiányoznak az életemből, és mindig is hiányoztak, csak eddig nem kellett szembesülni a hiányukkal ennyire élesen.

(Azt gondoltam nem is olyan rég, hogy nem fogok már játszani a drámán. Hááát... meg kell mondjam, hogy alig várom, hogy legalább egy töredékét kijátszhassam magamból annak, ami most bennem van, és ez sem lesz fáklyás menet...)

Tegnap álmodtam először Mamival, és nem volt jó álom. Zaklatott is volt, félelmetes is, nem is értettem. Még nem vagyok kész arra, hogy álmodjak Vele, mert még mindig sírdogálok minden este, mert hiányzik. Arra meg főleg nem vagyok kész, hogy elmenjek a lakásába, ahol palacsintát sütöttem Neki, vagy kártyáztam Vele, vagy együtt főztünk, vagy kiadagoltam tégelyekbe a gyógyszerét. Képtelen vagyok odamenni, nem és nem megy. Nekem a kevesebb mint 3 hét túl kevés ahhoz, hogy már vidáman ott pakolgassak a lakásban vagy akárcsak egy gyufaszálat arrébb tegyek, főleg hogy kidobáljak egy csomó cuccot, mert még sokáig úgy hagytam volna kegyeletből, ahogy utoljára ott hagyta Kismami...

Egyre több dolog bánt egyre erősebben; nem értek egyet dolgokkal (például a pakolgatással, hogy egy konkrétumot azért mondjak is...) vagy bizonyos hozzáállással; haragszom; méltatlannak, fájdalmasnak és igazságtalannak tartok dolgokat és eljárásokat, és nem szólhatok egyetlen szót sem, mert nem értenek meg olyanok, akik pedig fontos lenne, hogy megértsenek, és mert tök mindegy mit gondolok/érzek, nem számít semennyit sem, úgyis csak az történik, amit más kigondolt... És ilyenkor néha az az érzésem, hogy megbolondulok a bennem lévő feszültségtől.

(Bakonybélben nem volt feszültség, de ma már történt egy-két olyan beszélgetés, ami után nem tudtam leállítani a kézremegést meg a hatalmas gyomorgörcsöt, aminek kettő másodperc sem kellett, hogy megjelenjen. Pl nem szeretem, ha elvárják tőlem, hogy olyat tegyek, amire képtelen vagyok. Nevezetesen, hogy odamenjek a lakásba, és teljes erőbedobással pakoljak meg takarítsak. Én még sokáig nem szerettem volna, ha ott pakolás történik, ehhez képest már KETTŐ nappal Mami halála után elkezdődött ez a folyamat, ami nekem annyira fáj, hogy elmondani nem tudom. Most pedig van egy neheztelő elvárás felém, hogy nekem is részt kellene vennem a lakás rendbe hozatalában, ami nem kis meló, mert olyan állapotban van. Én pedig nem lustaságból nem teszem, hanem gyászból, de az a velem kapcsolatos vélemény, hogy kényelmes vagyok (talán még lustának is tartanak, csak ez talán nincs így kimondva, ez csak feltevés), mert annyira megértik az érzéseimet... Szóval fájnak nekem ezek a dolgok, nem kicsit, és azt érzem, hogy bizonyos szempontból olyan egyedül vagyok a fájdalmammal mint a kisujjam, mert mennyire érez velem együtt valaki, aki kényelmesnek tart egy ilyen helyzetben...?)

Hálát adok az égnek, hogy van egy lelkivezetőm, akit viszont akármikor felhívhatok (amikor be van kapcsolva), és a legkínosabb érzéseimet is elmondhatom Neki. Másképp tényleg nem tudom hogy bírnám.

A transzcendens a drámában

Ismét dráma-vasárnap volt...

Ahogy a Változások című bejegyzésemben írtam már korábban, volt egy meglehetősen rossz élményem, ami után nem szívesen mentem drámára, és hónapról hónapra egyre rosszabb volt ez. Elképesztően gyáva módon nem mertem megmondani a vezetőknek, hogy mennyire szenvedek ott, ellenben a szünetben sosem mulasztottam el megemlíteni a drámatársaimnak a dolgot, akik minden egyes alkalommal erősen javasolták az őszinte kitálalást, amit én meg is ígértem mindig. Aztán annyiban maradt, és minden újabb ilyen vasárnap hol nem mentem drámára, hol sokkal korábban elmentem, vagy később érkeztem. Minden egyes alkalommal így volt ez.

Nos tegnap, amikor reggel megbeszéltem, a napomat az Úrral, elmeséltem Neki, hogy mennyire zavar már ez a dráma-kérdés engem, és mennyire nem merek lépni egy jottányit sem az ügyben. Azt mondta:
- Ma itt az idő, nincs mese, beszélned kell velük. Le kell rendezned a dolgot.
Borzasztóan megijedtem először, mert kb annyira szerettem volna meglépni a dolgot, mint amennyire azt szeretném, hogy egyesével kitépkedjék az összes hajamat.

Már majdnem odaértem annak az épületnek a kapujához, amelyikben ezek a szeánszok megtörténnek, amikor cipő kopogást hallottam a hátam mögött, majd odalépett hozzám Saci, az egyik vezetőnk, akinek ez volt a legelső mondat, amit köszönés után mondtam, minden gondolkodás nélkül:
- Ma beszélnünk kellene, hármunknak. Gondolom Te is érzed...
- Nem, sejtelmem sincs miről beszélsz, de mindenképp beszéljünk.
??? Nem is értettem magam. Na innen már aztán nem volt visszaút...

Aztán amikor felmentem, a többiek azzal fogadtak, hogy ma nem játék lesz, hanem a csoportban mindenki elmondja, hogy hogyan áll a drámához, a csoporthoz, a vezetőkhöz, hogy érzi magát. Ezt a múltkori alkalom végén eldöntötték már (csak én akkor is sokkal előbb elmentem, lemaradtam erről is)... Leesett az állam!!!! ÉS TÉNYLEG MA VOLT ITT AZ IDŐ... Elképesztő.

Felszabadító volt elmondani (sírva, mert még mindig nagyon bántott a dolog, november óta folyamatosan), hogy mennyire rosszul esett az a bizonyos lépésük, meg az, hogy nem kértek bocsánatot amiért fájdalmat okoztak, mindegy, hogy jó szándékkal, vagy sem... Bocsánatot kértek. Aztán előkerült az egyre erősebb hitem, amivel kapcsolatban meg azt mondták, hogy jó lenne, ha bevinném a csoportba a transzcendenst, kicsit elmennének egy új irányba a dolgok, és nem is biztos, hogy baj lenne az... És akkor már tudtam, hogy ezért nem jöhettem el onnan, úgyhogy maradok is. Mondtam nekik, hogy eddig nem vittem be Istent oda, mert senki más nem tűnik hívőnek a csoportban, de most már annyira egybeforrt a dolog azzal, aki vagyok, hogy nem tudom kívül hagyni, és nem is szeretném. Azt mondták néhányan, hogy ezzel érdekes lenne játszani... Tényleg. Csak most nincs semmi bajom, amivel úgy érezném, hogy játszanom kellene. Volt egy időszak, amikor sokat vitatkoztam Istennel, mert nem bíztam benne, és nenm hittem neki, akkor jó lett volna kijátszani ezt magamból, de akkor még nem nagyon reklámoztam ott, hogy hogyan is állok én a kérdéssel. De most látom, hogy mindenki, de mindenki teljesen nyitott rá a csoportban, ez felbiztatott. És aztán ami főleg meggyőzött, az a másik vezető, Győző volt, aki elmondott egy rövid gondolatsort a transzcendensről. Teljesen felvillanyozott, valami megint megnyílt... Szóval jó, hogy maradok.

Maradok!

Majdnem egy hét

Múlt hét szombaton Bakonybélbe mentem villámlátogatásra. Fantasztikus volt, eddig ez volt a legjobb.

Déltől éjjel 10 körülig folyamatosan történt valami. Hatalmas beszélgetések zajlottak, volt egy kóruskoncert, amin megkért Izsák, hogy énekeljek, aztán agapé szeretetvendégséget tartottak hihetetlen mennyiségű kajával, sütivel és forralt borral, amit egy záró imaóra követett, majd a romok eltakarítása nagy röhögések közepette a három szerzetessel és egy (szintén férfi) vendéggel.

Bakonybél mindig fantasztikus, de most egyértelműen azt éreztem, hogy odatartozom. Ábel megtiszteltetésnek vette, hogy a lelki vezetőm legyen.

Amikor ott vagyok, mintha egy másik világba csöppennék (illetve szó szerint ez így is van, csak én még nagyon az út elején tartok, ezért mindig jobban megérzem a különbséget a két világ között). Egyszerűen megszűnnek a fájdalmas vagy problémás gondolatok is, annyira más a lelkület és szellemiség ott... (Sajnos másnap reggel az első busszal el kellett jönnöm, mert dráma volt Pesten. Pedig azt gondolták, hogy majd énekelek a misén. Hát nem tudtam sajnos. Kár.) Annyira nyugodt és meleg a légkör ott mindig... Néha kifejezetten rossz eljönni onnan.

Dráma vasárnap... Nem volt jó. Azt éreztem, hogy nem értem mit keresek ott. Egy évig jó volt, amíg a vájkálási időszak volt, de most már nem a vájkálásról szól a lelki életem egy ideje, hanem a hit és a szoros istenkapcsolatról és általa a gyógyulásról (annak ellenére is így van ez, ha néha még mindig eszembe jutnak régi emlékek, amik aztán feldühítenek). Napról napra zajlik a változás bennem, és a legmeghatóbb, hogy amikor a saját erőmből akartam változni, akkor soha nem sikerült, most viszont folyamatosan ez történik, magától. Érzem is a folyamatot. (Ez mondjuk ugyanolyan munka és küzdelem mint azelőtt, épp csak a tárgya más mint korábban. Barbi egyébként irigyel is ezekért a küzdelmekért, mert ő már egy ideje túl van rajtuk, ő már a megnyugodott állapot fázisában van.)

Azért ez alkalommal is tanultam egy s mást a drámán. Párkapcsolati kérdéssel indult, és szokás szerint az anyával kapcsolatos konfliktusnál kötöttünk ki (illetve az, aki játszott). Na és ebből én (is) mindig igen sokat tanulok. Abba is jobban betekintést nyerek, hogy mit hozok a gyerekkoromból, és egyre közelebb kerülök a szüleimhez, azáltal is, hogy őszintébben ki tudok mondani nekik újonnan felfedezett dolgokat mint korábban. És ezáltal nekik is segítek. (Anyunak direktben is lehet, ő nagyon jó fej ilyen szempontból. Apu keményebb dió, ő könnyen megsértődik, neki nem lehet egó-határokat feszegető dolgokat mondani...)

Ennek ellenére nem éreztem jól magam drámán. Amikor rám került a sor, elmondtam mit éreztem a múltkori pszichológus témával kapcsolatban illetve azzal, ahogy engem kihagyva találták ki a megoldást, és mint kész tényt tálalták. Elmondtam azt is, hogy megrendült a bizalmam a vezetőkkel szemben emiatt, és hogy inkább visszahúzom a mosolygós álarcot, vagy egyszerűen nem megyek el, ha fáradt és kimerült vagyok, de hogy nem fogom többet kiadni az igazi magamat. Azt vártam volna, hogy azt mondják: sajnáljuk, hogy rossz érzést okoztunk, de elkezdtek mentegetőzni, ami meglepett. Mert (és ezt is elmondtam) értékeltem, hogy segítséget próbáltak nyújtani, de az nem volt a megfelelő nekem, ahogy ezt tették. De keményen csak szakmai szemmel néztek, emberileg egyáltalán nem, én meg a lelki beállítottságommal ezt nem nagyon kedvelem. Szóval attól kezdve szépen mosolyogtam, akkor is, amikor bejelentették nekem, hogy nem engednek el a januárban induló, Pál életével foglalkozó bibliodráma csoportba, mert úgy gondolják, hogy a kettő ütné egymást. Azt mondtam nem kérdőjelezem meg a szakmai hozzáértésüket, elfogadom a véleményüket. Pedig annyira, de annyira vágyom arra, hogy odamehessek! Mindegy, biztos még indul csoport másfél év múlva is.

(A szünetben elmentünk ebédelni néhányan, és az egyik drámatársammal beszélgettünk arról, amit mondtam. Azt mondta, hogy teljesen korrekt volt amit mondtam, és az is, ahogy. Nem volt benne sértődöttség - az egyébként sincs bennem egy jó ideje már, semmivel kapcsolatban. Mindent érzésre csinálok, lélekből és nem egóból, erőből vagy a fejemből - sem bántó stílus. Egyszerűen csak kifejeztem mit éreztem, ami érdekes módon viszont védekezésbe és kicsit ridegsébe ütközött a másik fél részéről... Hát mindenképp érdekes dolog volt.)

Viszont a dráma után este találkoztam Boglárral (egyetemi csoporttársunk), akivel elmentünk egy forró csokira meg beszélgetni, aztán a Margit körúti ferences templomba is az ifjúsági misére (ami szintén nem volt jó nekem. Valami nagyon hiányzott, amit Bakonybélben mindig érzek, és amit évekkel ezelőtt itt is éreztem, amikor elmentem ide néhányszor. Már másodszor volt hiányom, úgyhogy eldöntöttem, hogy nem megyek oda többet). Barbi is csatlakozott hozzánk később. Hát ő már nem nagyon fért be a tömött templomba. Az áldozás alatt leléptünk.

Aztán hétfőn karácsonyi készülődésbe fogtam. Sajnos halogatós lettem az utolsó időkben, mindent az utolsó pillanatokban csinálok, és a sütikhez valók megvásárlásával is így tettem. Kicsit féltem attól, hogy úgy járok, mint tavaly, és elfogy az élesztő, mire odajutok a boltba, de még volt pár darab. Nekiálltam hát a beiglinek meg a kókuszgolyóknak, és egész nap a konyhában töltöttem az időt, hangosan üvöltetve a Promise zenekar Nyílt vízen című cd-jét (kedvenc evangélikus lelkészeimből álló együttes, illetve csak állt, mert már feloszlottak sajnos - különösen a fuvolista nagy kedvencem, ő jó barátom is), híres költők (Dsida, Radnóti, Pilinszky vagy Weöres stb) verseire írt, elképesztően üdítő zene. És nagyon-nagyon jó volt készülni.

Nagyon féltem az idei karácsonytól. Eddig mindig együtt voltunk Anyuval, Apuval (ők már rég elváltak), Húgommal, az ő kedvesével, és kedvenc Öcsémmel. Idén Húgomék úgy döntöttek, hogy kettesben akarnak karácsonyozni, Anyu a barátjával (illetve végül annak gyerekeivel) töltötte a Szentestét, így hármasban maradtunk Apuval és Öcsémmel. Apu csinálta a kaját, én a sütiket, Öcsém volt az italos (hehe.. italos volt... :-D), ketten feldíszítettük a fát, este vacsoráztunk, beszélgettünk, ajándékoztunk, jó volt. Más volt mint eddig, de nem volt rossz.
Azért annyira remélem, hogy jövőre már...

Hétfőn este a sütögetés után Barbushoz mentem, és ott aludtam, mert 1. a szomszéd a születésnapját ünnepelte, és már előre bejelentette, hogy hangoskodás lesz, és mivel a szobám fala pont az ő lakásuk falával közös, ezért inkább elmenekültem :-)))). És 2. kedden kirándulni mentünk Barbussal és még egy barátunkkal a Börzsönybe. Gyönyörű időnk volt, napsütés a kirándulás alatt, amint lejöttünk a hegyről, elkezdett esni. Így volt megtervezve természetesen! Aztán délután elmentünk vásárolni Barbussal a városba (23-a estefelé volt már ugye, és még 4 azaz NÉGY embernek nem vettem ajándékot... Mondtam már, hogy erősen halogatós lettem?) Végül mindenkinek sikerült beszerezni pont azt, amit akartam, úgyhogy megelégedetten vettem hazafelé az irányt.

24-én minden évben elmegyek reggel a nagymamámhoz, aztán délután haza. Most is így volt, de előbb Anyuéknál kötöttem ki, ahol bekebeleztem egy nagy tányérral a káposztájából, mielőtt eljutottam hazáig. (Anyuék is megjelentek egyszer csak a Maminál.)

Ma (25-e) reggel elmentem Barbival az istentiszteletre (abba a templomba, ahol ő a kántor), és énekeltünk egy kétszólamú, angol középkori karácsonyi éneket (remélem, hogy a magyar nyelvben, az angoltól eltérően, nincs helyes sorrend meghatározva a melléknevek egymás mellé pakolásának, mert akkor azt most tutira bebuktam :-)))). Azért mentem, mert Barbi nagyon dicséri a lelkészt (Koczor Tamás), illetve a fantasztikus prédikációit. Tényleg nem volt rossz. Úgyis keresek egy olyan helyet, ahol értelmes és hiteles a prédikáció, lehet, hogy majd elnézek egy-egy vasárnap. Ha nem leszek iszonyat lusta összeszedelőzködni reggel időben és bebumlizni a városba, merthogy messze van ám az a nyomorult templom...

Holnap Anyuhoz megyünk mind gyerekek. Olyat fogunk csinálni, amit soha még nem csináltunk. Az angol csoportjaimban a nyelvisiben minden évben csinálok karácsonyi kvízt, és kiscsoportokban versenyeznek egymással. Elővettem a tavalyi kvízt, ami amerikai, és lefordítottam a 20 kérdést. Két csapat lesz, a fiatalok hárman, meg az öregek ketten. Hehe... Aztán még kitaláltam olyanokat is, hogy vicces verset kell majd írniuk karácsonyra, megnéznek egy filmrészletet az Igazából szerelemből (a táncos jelenetet, ahol Hugh Grant letáncikál a lépcsőn), majd kérdésekre kell válaszolni a látottak alapján, végül karácsonyi szavakból összeállított activity, kizárólag mutogatással! Hát... már alig várom. Régen volt olyan, hogy karácsonykor társasoztunk, és a vesztesnek rengeteg kétütemű fekvőtámaszt kellett nyomni. Soha nem felejtem el az öcsém arcát, amikor valami 110-nél tartott... :-D Izgalmasnak ígérkezik. Kár, hogy én nem tudok játszani benne.

***

Az jutott még eszembe, hogy régen annyira vágytam arra a szellemi és lelki közegre, amiben most benne vagyok, különösen az utóbbi pár hónapban. Sokáig éreztem a hiányát, és mindig tervezgettem, hogy majd keresek egy olyan közeget, ahol szárnyalhat a lelkem. Nem találtam, nem is kerestem, de azt hiszem ha előbb találtam volna, akkor már sokkal, de sokkal hamarabb Pestre kerültem volna... Mert Győrben semmi nem történt szellemileg (na meg lelkileg sem), legalábbis nem az előre volt az irány, és főleg nem szárnyalva. Ott csirizzel voltak bekenve a szárnyaim.

De azt hiszem ha nem úgy történt volna minden ahogy megtörtént, akkor nem is tudnám olyan hálával és ujjongással értékelni és ünnepelni azt ami most körülvesz, amilyennel nap mint nap megteszem. Akkor nem vennének körül azok az emberek, akiket a sors áldása felém sodort. Pl Anita, aki egy tanítványom, akivel rengeteget beszélgetünk minden egyes olyan reggelen, amikor órája van velem, aki halad egyre biztosabban és mélyebben Isten felé, aki érdeklődik, és rengeteget kérdez hála Istennek, és akitől egy könyvet kaptam: Anthony de Mello, Úton Isten felé címmel, ezzel az ajánlással: "Nagyon nagy szeretettel legemberségesebb tanáromnak...". Ennél nagyobb elismerést még életemben nem kaptam. Én tartozom hálával Neki. És borzasztóan örül az egóm, hogy ilyennek lát engem :-D.

Másik két tanítványom sem lenne a közelemben, akikre nagy szeretettel gondolok: Ájrín (Irén) és Zsuzsi a nyugdíjas csoportomból. Mindig azzal foglalkoznak, hogy hogy vagyok, és titkon (illetve már nem is titkolják) azért fohászkodnak folyamatosan, hogy társam és családom legyen. Nagy köszönet a szeretetükért és törődésükért. Pótnagymamáim.

Nem ismerném Ábelt, Izsákot, Anzelmet és a bakonybéli békés-boldog monostort sem... És olyan, Istent kereső illetve már megtaláló emberekkel mint pl Gabi, Vero, Regi, Boglár, Sirius vagy Attila sem kerültem volna kapcsolatba, akikkel azóta mély, némelyikükkel viszonylag rendszeres és (talán) mindkét fél számára sok új gondolatot és felismerést hozó lelki életet élünk (akár szóban, akár csak írásban, vagy mindkettőben felváltva) - lehet, hogy nem is kerültek volna az utamba, mert egész biztosan másfele vitt volna az utam (nem kerültem volna a pesti Katedrához, nem valószínű, hogy elkezdtem volna blogot írni... mondjuk Verot és Boglárt mindenképp megismertem volna az egyetem miatt, de a kapcsolat milyensége lenne más, illetve a beszélgetések témája, ez egészen biztos). Minden szóért és gondolatért, ami előre visz a lélek útján és amit ők ültettek a fejembe nagy köszönetet mondok. És a könyvekért, amiket ők ajánlottak (vagy adtak oda konkrétan), és amikből újra csak tanultam és (sz)épültem.
És az imákért...

És persze külön köszönet Györgyinek a kitartó szeretetéért és azért, hogy továbbra is rendületlenül hisz bennem.

Úton

Ma majdnem az egész nap beszélgetéssel telt. Viszonylag sok emberrel beszélgettem, és ez nagyon jó volt. Viszont nem nagyon csináltam semmi mást, pedig minden szabadnapomon elhatározom, hogy majd ma elintézem a fontos dolgok felét... És soha nem jön össze. Ez viszont rossz érzés. Mert mindig ezt csinálom.

Pár napja felhívott János barátom, hogy a kedvesével együtt azt szeretnék, ha összeköltöznék velük... Hát meglepődtem, meg kell mondanom. Szellemileg és kulturális szempontból ez lenne a legek legje (Tamara zongorista és jazz-énekes, János pedig zenész és alkotóművész, mindkét szülője festő-szobrász-iparművész). Rengeteg kulturális összejövetel van náluk, érdekes arcok fordulnak meg, szóval hihetetlen előremozdító erő lenne ebben a tekintetben.

Én meg mégis tanácstalan vagyok... Sok szempontból félek egy ilyentől azóta, amióta csomó dologra rájöttem magammal kapcsolatban a drámán, meg azóta, amióta komoly komplexusaim vannak amiatt, hogy szerethető vagyok-e... És nem akarom, hogy csalódjanak bennem emberek, és aztán elköszönjenek tőlem... újra. Messziről kedvelni valakit nem ugyanaz, mint együtt lakni vele, és itthon mégiscsak a családommal vagyok, akik ismernek és elfogadnak, van egy kialakult életritmusunk, tiszteletben tartjuk egymás igényeit, ismerjük egymás szokásait, nem zavarjuk egymást, és nincsenek udvariassági körök, amik viszont mindenki mással óhatatlanul vannak. Akkor is, ha a pokolba kívánok mindenkit, mert olyan napom van, és nem szeretnék egy lélekkel sem találkozni. Ezt pedig itthon simán meg tudom csinálni. A párommal (amikor van) minden félelem nélkül együtt tudok élni, de az azért más. Szóval nem tudom mit tegyek, és ez a bizonytalanság újfajta gyomorgörcsöt okoz.

Más dolgokban viszont teljesen azt érzem, hogy sínen vannak, illetve nagyon jól haladnak. A legjobban a megbocsátás téma foglalkoztat mostanában ugye. Már nem is tudatosan van ez így, azt hiszem, de tudat alatt úgy látszik még mindig, hiszen megint egy olyan könyv került a kezembe, amelyik erről szól: Philip Yancey, Meghökkentő kegyelem. Olyan nagyon durva esetek vannak benne (holocaust és egyéb rémtörténetek), amiket én biztosan nem tudnék megbocsátani, ezzel szemben azok az emberek valahogy kaptak akkora lelkierőt, hogy felül tudtak emelkedni rajtuk.

A másik téma, ami foglalkoztat, az a legutóbbi dráma óta jár a fejemben. Azt játszottuk, hogy mindenki elképzelte, hogy milyen állat lenne, aztán meg is teremtettük az "állatkertünket". Én hattyú voltam. Nagyon nem szeretem ezeket a játékokat, mert nem tudok magammal mit kezdeni. Már többször előfordult, hogy kiszálltam játékokból (főleg azokat a játékokat rühellem, amelyikben járással kell kifejezni a hangulatunkat :s. Idegesítenek), de most azt gondoltam, hogy mennyire kellemetlen lenne, ha megint kivonnám magam, úgyhogy benne maradtam. Egy darabig ücsörögtem ott a kis "tavam" közepén, és elkezdett iszonyúan zavarni, hogy a többiek mind játszottak, én meg csak ott ültem. De mivel nem volt ötletem, hogy mit csináljak (és mert az volt a rögeszmém, hogy csinálnom KELL valamit, mert ezt várják el tőlem), felvettem egy szerepet, elkezdtem mindenkit védelmezni, én, a jóságos hattyú, mindenki barátja. Nem is értettem, hogy miért csinálom, meg a többiek sem nagyon, és a végén volt egy lány, aki amikor el kellett mondanunk a játékkal kapcsolatos érzéseinket, azt mondta: "Legszívesebben megfojtottam volna azt az altruista hattyút!" És Saci pedig azt mondta, hogy nem kell védeni másokat, mert simán meg tudja mindenki védeni magát, miért nem tudok szimplán önmagam lenni...? És az volt a legviccesebb, hogy egyáltalán nem esett jól az a szerep, de jól körülhatárolt szerepek nélkül NEM TUDOM KI VAGYOK IGAZÁBÓL. Annyira rosszul esett akkor, amit az a lány mondott (azonnal meg is mondtam neki), de hálás vagyok, hogy ezt mondta, mert rá nem jöttem volna erre magamtól ( bár két napig lelkibeteg voltam utána).

És itt egy másik esemény kívánkozik ide, mert szorosan összefügg a témával. Ez pedig a júliusi weight-flow contact hétvége, amiről már említést tettem, csak még nem írtam róla. Két borzasztóan érdekes gyakorlat volt benne, amiből az egyik teljesen ráfelel a drámán felszínre jött kérdésre.

(Röviden a weight-flow contact lényege: önálló és páros gyakorlatok vannak, amik által az ember egyrészt a testét ismeri meg különböző mozgásokon keresztül, valamint megtanul együtt mozogni egy másik emberrel - mindig mással -, másrészt - ami sokkal fontosabb - ezek a gyakorlatok reprezentálják a lelki életet, és azt, hogy hogyan reagálunk eseményekre vagy oldunk meg dolgokat az igazi életben.)

Mindkét, számomra ütős gyakorlatot párban végeztük. Az egyik, amelyik korrespondál a fentiekre, három fázisból állt. Először egyikünk dominált (a feladat az volt, hogy a domináns személy lassan mozog a térben, a másik pedig megpróbálja kitölteni a teret körülötte a saját testével), aztán szerepcsere, végül megszűntek a szerepek. Addig a pontig, amíg tisztán meg voltak határozva a szerepek, vidáman részt vettem a gyakorlatban, még élveztem is. Hanem amikor már nem voltak szerepek, egyszerűen lemerevedtem! Nem mertem önmagam adni, mert nem akartam dominálni - mert nem akartam erőszakosnak és ezzel riasztónak tűnni -, viszont behódolni meg nem tudok, mert nem olyan a személyiségem. Azt kell hogy mondjam, hogy borzasztóan rossz volt rájönni arra (amit az altruista hattyúként is megtapasztalhattam később), hogy nem merem felvállalni magamat, azt, aki tényleg vagyok, mert attól félek, hogy akkor kiábrándulnak belőlem az emberek, vagy rosszat gondolnak, vagy összedől a rólam alkotott kellemes benyomásuk és képük, és akkor elfordulnak (hiszen pont ez történt a kapcsolataimban, amikor önmagam adtam)... És hogy nem tudom ki is vagyok igazából a szerepek nélkül, merthogy társaságban mindig valamilyen szerepet játszom, általában olyat, ami pozitív benyomást kelt. Emberekkel egyenként nem, barátokkal és itthon sem (erről tudnának mesélni itthon :-))), de olyan társaságban, ahol távolabb állnak tőlem, igyekszem megőrizni a rólam alkotott pozitív véleményt. És ez szörnyű! És aztán továbbgondoltam ezt a kérdést, a kapcsolataim vetületében... Hát nem dobódtam fel. Ezzel a felismeréssel még nem tudok mit kezdeni, de örülök, hogy rájöttem, mert így legalább tudom figyelni magam, és talán oldódik majd a helyzet. Erőlködni biztos nem fogok, hogy megszüntessem, mert abból még soha nem származott semmi jó. Arra is rájöttem, hogy utálom magamban az erőteljességet...

A másik érdekes gyakorlat engem inkább csak meglepett, azon más borult ki, de totál. Először megtanultunk esni. Én nem mertem, mert félek a fájdalomtól (és ha átültetjük ezt ugye a lélek szintjére sem meglepő...), de végül a vezető ragaszkodott ahhoz, hogy én is megtanuljam, külön foglalkozott velem, így a végén sikerrel jártam. Aztán azt játszottuk, hogy egyikünk dőlt, a másik megtartotta. Szemben álltunk egymással, és mindig meg KELLETT tartani egymást. A következő lépésben szemben álltunk egymással, de amikor dőltünk, a másiknak mindig el kellett lépnie. A végső stádium az volt, hogy ott állt a partnered veled szemben, nézett a szemedbe, akár mosolygott is, de eldönthette, hogy megtart, vagy ellép előled... Ez nagyon durva volt. Én egy amerikai sráccal voltam párban, akinek az volt a szokása, hogy kétszer megtartott, aztán harmadjára ellépett. Én ezt szépen megszoktam, és már nem is figyeltem rá, amikor is egyszer csak elsőre ellépett, és én akkorát estem, mint a nagykabát. A legjobban lelkileg rázott meg a dolog, mert arra számítottam, és ELVÁRTAM, hogy megtart kétszer, és majd csak harmadjára kell padlóra kerülnöm...
- Megszoktad, hogy kétszer ott maradtam, és csak harmadszorra léptem el, igaz?
- Igen, olyan kiszámítható voltál...
- Hát... Az élet nem ilyen.
Az volt a játék mottója, hogy "Mindig arra számíts az életben, hogy elesel. Nem követelheted, hogy bárki megtartson, légy hálás, ha így van." Egy lány zokogott. Azt kérdezte, hogy akkor ő most már senkiben nem bízhat meg? Az volt a válasz, hogy megbízol, vagy követelsz? Mert az nem ugyanaz.

És tényleg így van ez az életben. Valaki mellénk kerül, mert úgy hozza a sors (ez vonatkozik családtagra vagy barátra, kedvesre, de egyéb viszonyulásra is akár), és egy idő múlva kiszámíthatóvá akarjuk tenni, és elvárjuk, hogy hordozzon, megtartson, holott senkinek nem kötelessége ezt tenni, csak hatalmas ajándék tőle, ha mégis megteszi szeretetből... És megsértődünk, haragszunk, számon kérünk, ha ellép, amikor esünk, mert nem bírja vagy nem akarja bírni a mi terhünket is a saját súlya mellett. Vagy szimplán csak gyáva, amit megint csak nem lehet leverni senkin. Annyit tehetünk, hogy elkerüljük az olyanokat, akik mozdulnak, amikor kezdünk dőlni (és nem csak azért, mert nem tartanak meg, hanem azért is, mert tutira minket viszont rendesen igénybe vesznek, amikor ők gyengülnek...). Erre azért vannak jelek, csak merjük és akarjuk észrevenni őket, hogy aztán ne zúgjunk akkorát... Azokra pedig áldás szálljon, akik sziklaként állnak mellettünk. Mert azért ilyenek is vannak szerencsére.