"Everybody lies", avagy a hipokrízis születése

 Az "Everybody lies" a népszerű kórházas sorozat főszereplőjének, dr Gregory House-nak a mottója. A mai evangélium juttatta eszembe. Jó, mi? :-)

"¹Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz:
– ²Az írástudók és farizeusok elfoglalták Mózes székét. ³Mindazt tehát, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de tetteiket ne kövessétek, mert beszélnek, de nem cselekszenek. ⁴Súlyos és nyomasztó terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. ⁵Mindent csak azért tesznek, hogy lássák az emberek. Megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk szegélyét. ⁶A lakomákon az asztalfőn, a zsinagógákban a fő helyeken szeretnek ülni. ⁷Szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.
⁸Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok! ⁹Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van! ¹⁰Ne hívassátok magatokat tanítónak se, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. ¹¹Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! ¹²Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." 

(Mt 23,1-12 Simon Tamás László Újszövetség-fordítása)

A kiemelt részeket kapcsoltam össze a fenti mottóval ösztönösen. A hipokrízis melegágya. Bár a sorozatban nem erről van szó, ott más miatt hazudnak az emberek, mint ahogy mi is kerülünk olyan helyzetbe, amikor nem mondunk igazat, vagy csak a töredékét mondjuk el, sokszor amiatt, mert nem emlékszünk a pontos részletekre. De az evangéliumban nem erről van szó, hanem hipokrízisről.

A direkt hipokrízis rendkívül romboló, és nagy árat fizetnek érte az emberek. Sokszor nem is tudják, mekkorát. (Aki mondjuk alapból ilyen, így éli az életét, az valószínűleg soha nem is fogja megtudni, mert mindig megmagyarázza, és túllép a veszteségeken.) Biztos vagyok abban, hogy mindannyian találkoztunk már ilyen emberekkel, és valahogy ösztönösen távolságot veszünk tőlük.

A farizeusok és az írástudók Izrael elitje volt. Az írástudókat "bölcsnek", "törvénytudónak" és "tanítónak" is hívták, a tisztelet irántuk egyre nőtt. Ők értelmezték az Írást, azt, ami a Törvényben feketén-fehéren szerepelt, adott, konkrét élethelyzetekre próbálták alkalmazni, így jogi és teológiai kérdésekben egyaránt ők döntöttek. Ez azért elég nagy hatalom, és ha nem megfelelő személyiséggel párosul, nagyszerű alkalom a hipokrízis felvillantására.

Nézzük a farizeusok vallási csapatát. A rituális tisztaság megőrzése végett távolságot vettek a környezetüktől, mintegy kívülállóként tekintettek az emberekre. Érdekes, hogy fokozatosan eltávolodtak a politikától, mégis hatalmas befolyással bírtak, nagy szerepet töltöttek be a főtanácsban. Céljuk a Törvény előírásainak tökéletes, betűről betűre való betartása volt. Igazából sok esetben fontosabb volt nekik a Törvény betűje, mint az eléjük kerülő, hús-vér ember (jól mutatják azok az esetek, amikor Jézus ebbe a tulajdonságukba ütközött, ami lépten-nyomon történt). Tisztaságmániások voltak (ma kényszerbetegség lenne a diagnózis), és testvérületekbe tömörültek. Egyébként, teológiai szempontból nem lett volna egy rossz népség (pl. hittek a halottak feltámadásában és várták az eljövendő Messiást, mint mi, keresztények), csak egy meglehetősen lenézős népség volt, mert hát az ember ember, ugye...

Jézus szavai jól bemutatják, hogy emberileg milyenek lehettek e két csoportnak a tagjai. Ha jól belegondolunk, hogy ma milyen tulajdonságokkal rendelkezik a bármilyen területen működő (egyáltalán nem a politikára gondolok, hiszen az egy annyira speciális, torzult személyiségű egyedeket eredményező, reménytelen vakfolt, hogy azzal egyáltalán nem foglalkozom, hanem minden más területére az életnek), másokat bármilyen módon vezetők nagy hányada, nem kell meglepődni, hogy két millenniummal korábban sem volt más a helyzet. Az ember ember. (Ehhez még csendben hozzátenném, de tényleg csak csendben, mert nem vagyok sem feminista, sem a túlzásba vitt emancipáció híve, sőt, ezen a téren inkább a tradicionalista eszméket preferálom, hogy a kétezer évvel ezelőtti állapotokkal kapcsolatban csak férfiakról beszélünk, és ma sem a nőkkel összefüggésben említeném a fentieket. És nem csodálkozom.)

Eljutottam arra az önmegfigyelésre az elmúlt pár hónapban, hogy a hipokrízist nem tudom már közel engedni, senkitől.  Voltak hozzám egészen közel állók, akik folyamatosan ebben éltek, de ma már igyekszem kizárólag olyan kapcsolatokat fenntartani, ahol ez nem jellemző.

Minden csak egy epizód

Ez a legújabb mottóm (az egyik). Vannak olyan epizódok, amik egészen rövid ideig tartanak - pillanatok, percek, órák, vagy napok -, vannak hosszabb ideig - évekig - tartó epizódok az életünkben, és vannak életünk végéig kitartó epizódok is, mint egy barátság, vagy egy krónikus betegség. 

A barátság továbbra is a fő elmélkedős témám, annyit léptem benne előre, hogy júniusban megjelent a Sapi teológiai folyóiratában a barátságról szóló tanulmányom, ami inspirál a könyv befejezésére (aminek egy részlete a megjelent tanulmány), aminek a kiadására újabb ígéretet kaptam.

 

Azért jutott eszembe a barátság és az epizód témája, mert a kettő, úgy tűnik számomra, erősen összekapcsolódik. Az elmúlt években meglehetősen intenzív folyamatok zajlottak a barátságaim terén. Vannak, amik még most is zajlanak, vannak, amik már megérkeztek, különböző végkicsengéssel. Két dolgot fogalmaztam meg konklúzióként (10+ év megfigyelés távlatából). Az egyik az, hogy a valódi barátság nem a gondolkodás szintjén köttetik, hanem valami elképesztően mély, lelki és zsigeri szinten, és ezért örök, és ezért a nehéz konfliktust is túlvészeli. Gyerekkoromban olvastam valahol egy versikét, ami sokszor elgondolkodtatott: "A barátság egy aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, össze lehet kötni ugyan, de a csomó megmarad." Az éretlen, gyermekded barátság valóban ilyen. A valódi, lélek mélyén kötött barátság el sem szakad, bármi történjen is (a könyvemben írok Jézus és Júdás barátságáról is, ami sosem szakadt el, egészen Júdás haláláig tartott - és talán tovább is). Lehet, hogy tudati szinten nem tudjuk helyrehozni, ezért megszakítjuk, de a lélek csendben mindig sírni fog a barát után. 

Négy, két fiú- és két lánybarátságom is felfüggesztődött évekre, az egyik fiúval csak néhány hónappal ezelőtt. A három másik eset konklúziója és végeredménye: a két lánnyal mélyült és megerősödött a barátság, és az első pillanattól kezdve ott folytattuk, ahol évekkel korábban abbahagytuk, ugyanazzal a közelséggel, pedig az egyik esetben 7 év, elég kemény, intenzíven megdolgozó lelki sérüléseket okozó szünet volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ott tartunk majd, ahol most vagyunk. (Egyébként ez a barátság és hat év után az újratalálkozás Barbival inspirálta a szakdolgozatot majdnem négy évvel ezelőtt, aminek az első fejezete a megjelent tanulmány, és ami a majd megjelenő könyv alapja is egyben.) A harmadik esetben nem folytattuk onnan, ahol abbahagytuk, nincs meg a lelki kötődés, megszűnt barátság lenni - mert valószínűleg nem is volt az.

A barátság olyan, mint a keresztség: eltörölhetetlen pecsét, van, és kész. A kapcsolatok megpróbáltsága mutatja meg ennek igazságát. A könyvben írok Jézus problémás kapcsolatairól - mindegyik megpróbált! Péter, Lázár, Júdás, Lázár nővérei, amikor Jézus nem megy el haldokló testvérükhöz. Mindegyik kapcsolat egy mély konfliktust hordoz - ahogyan minden barátság is előbb-utóbb, hiszen ez egy dinamikus, energikus folyamat, nem lehet langyos víz, és különbözőségünk elkerülhetetlenül összefeszül. Az én baráti kapcsolataimról akkor derült ki, hogy valódi barátságok, amikor megpróbálta őket a komoly konfliktus és el kellett távolodni, akár hosszú évekre. A lányokkal (és csak velük) minden esetben megerősödött.

Ami elvezet a másik megállapításomhoz: egy heteroszexuális nő és egy heteroszexuális férfi között nem lehet mély, tiszta barátság, mert ez egy olyan fokú lelki intimitás és megnyílás, amiből nehezen marad ki a férfi-női dinamika (lehet velem vitatkozni), és mert nem barátságokat keresünk egy másik neműnél, még ha ezt is állítjuk. (Egyébként is, a barátságokat nem keressük, azok megjelennek az életünkben, megrezdül a lelkünk, és felismerjük a másikban, hogy a barátunk. Aztán meg esetleg várnunk kell a másikra, amíg ő is megérkezik, de erről már írtam korábban.) Illetve attól függ, hogy mit nevezünk barátságnak. Ami számomra a barátság, abba nem fér bele ez. Sokáig hittem azt, hogy nincs igazuk azoknak, akik az ellenkezőjét állítják, azóta megmutatta és bebizonyították a tapasztalataim, hogy nekem nem volt igazam. Nagy veszteségek árán tanultam ezt meg, de lehet, hogy nem is veszteség, csak egy lezáruló epizód, ez pedig a másik mottómhoz vezet.

A másik mottómat a lelkivezetőmtől tanultam épp egy éve a lelkigyakorlat során, azóta dolgozik bennem: "Nem sírunk vissza régi kegyelmeket, mert minden jónál mindig még jobb jön." Ettől a gondolattól mindig izgatott kíváncsiság tölt el, és az előttem álló ismeretlenre nyitok, nem pedig az elmúlt jót vágyom vissza. (Különben is: ami valódi volt, úgyis marad valamilyen formában, csak egy ideig nem explicit, ami meg nem volt az, csak egy rövid epizód volt, az a sorsa, hogy menjen. Helyet enged a még jobbnak.) Szép gondolat.

Tavaszi Szellő

Két éve nyáron otthagytam Kamaraerdőt (Gubát, Malőrt, és a többi depressziós, kizsigerelt lovacskát, akiknek a sorsát már nem bírtam tovább nézni), és elmentem "nyaralni" Dunavarsányba. Fontos szempont volt, hogy mindennap lovagolhassak, és ez egy lovas hely, ezért választottam. Rögtön beleszerettem Szellőbe, akivel kapcsolatban csak mosollyal az arcomon tudok beszélni, órákig. Egy évig intenzíven jártam, aztán egy évig egyáltalán nem. Idén áprilisban mentem el újra meglátogatni, aztán nyáron pár hétig újra jártam, ami a három hónap bezártság után olyan volt, mint a friss, tavaszi fuvallat, valódi, mély öröm.

Szellő nagyon okos kislány, rendkívül békés és kedves, csak nagyon ijedős (egyszer emiatt estem le róla, amikor a semmiből berongyolt elé oldalról egy vizsla, ő meg ugrott kettőt ijedtében). Velem szemben meglepően elnéző is, és olyan gyakorlatokat képes elsőre, majdnem tökéletesen megcsinálni, amikor járóiskolázunk, amiket soha azelőtt nem gyakorolt, és amiken Liza, az oktató is meglepődik. (Odin, akivel mindig terepre jártam, egy képet és egy kis videót is feltettem a blogra korábban, Liza lova volt.)

Jn 1,5: καταλαμβάνω

 A mai evangéliumi szakasz egy rendkívül inspiráló, kétórás beszélgetést eredményezett, szó- és szövegelemzéssel, különböző Szentírás-fordítások összevetésével. Tulajdonképpen a mai evangéliumot csak futólag érintettük, a kulcs vers János evangéliuma Prológusának 5. verse volt (Jn 1,5), először egy protestáns fordításban, majd a legújabb pannonhalmi kiadás szerint (Simon Tamás László Újszövetség-fordítása), végül a Szent István Társulat fordításában.

Protestáns szöveg: "A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be."

Pannonhalmi fordítás: "A világosság ragyog a sötétségben, és a sötétség nem tartóztatta fel."

SzIT: "A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel."

Nagyon izgalmas a különbség a "nem fogadta be", a "nem tartóztatta fel" és a "nem fogta fel" között. Az első eléggé negatív és lehangoló, a második meglehetősen pozitív kicsengésű, a harmadik pedig kissé közömbös. A szóban forgó ige a görög καταλαμβάνω (katalambanó), elég széles jelentéskörrel: birtokol, elér, elfoglal, elkap, elvesz, felfog, felzárkózik, fogva tart, hatalmába kerít, legyőz, megért, meglep, megragad, nyer, rajtakap, stb.

Számunkra a vastagon szedett szavak érdekesek, mert a különböző bibliafordítások ezeket variálják. Viszont úgy tűnik, hogy bármilyen kifejezést használnak a különböző fordítók, valahogy mindegyiknél az a mögöttes tartalom, hogy azért történt az, ami (nem fogadta be, nem tartóztatta fel, nem győzte le, stb.), mert nem értette meg Jézust, ezért: vagy szimplán békén hagyta és nem foglalkozott vele (egyelőre!); vagy nem tudott vele mit kezdeni; vagy, mivel nem volt egyszerűbb nála ahhoz, hogy azonnal átlássa, nem tudta uralni.

Mindkettőnk nagy kedvence a János Prológus, de míg én felnőtt megtérőként nem kapcsoltam ehhez a vershez negatív konnotációt, gyerekkora óta hívő beszélgetőtársam eddig lemondóan elmélkedett az első szövegvariánson, és sajnálkozott az emberek, a sötétség szívtelenségén. Számomra (főleg már teológusként) a szavak értelme volt a fontos, főleg egzegetikai szempontból, és valahogy mindkét értelmezés mögött azt az üzenetet hallottam ki, hogy nem értették Őt, túl bonyolult volt az egyszerű emberek számára, ezért nem tudtak vele mit kezdeni. Nem arról van szó, hogy magányosan kóborolt a rideg és szívtelen világban, aki hátat fordított neki, hanem arról, hogy annyira bonyolult volt az átlagos egyszerűségben, hogy hiába hozott világosságot, túl "magas" volt az átlagnak, és csak nagyon-nagyon kevesen értették meg azonnal, kicsit többen útközben (mint akár a kánaáni asszony az előző bejegyzés gondolatmenetéből).

Simon Tamás László fordítása tükrözi leginkább azt a végső üzenetet, hogy végső soron azért az az örömhír (evangélium), hogy a világosság győz majd végül, nem a sötétség (ami elég ijesztő méreteket ölt, ha mostanában körülnézünk...), illetve hogy már eleve nem volt ez kérdés, erről szól a Jn 1,5.

Jézus és a kánaáni asszony

 Tegnap egész nap foglalkoztatott a napi evangélium egy része. Mt 15,21-28-at olvastuk (igazából már szombat este a vigílián, azóta motoszkált a fejemben a téma):

²¹Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidón vidékére vonult vissza. ²²Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az ördög.” ²³De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: „Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk.” ²⁴Ezt felelte: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” ²⁵Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: „Uram, segíts rajtam!” ²⁶De visszautasította: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” ²⁷Az asszony ellentmondott: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.” ²⁸Erre így szólt Jézus: „Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” Még abban az órában meggyógyult a leánya.

Elgondolkodtam Jézus szavain, az asszony reakcióján a hallottakra, és azon, hogy én vajon hogy reagáltam volna a helyében.

Az alaptétel az, hogy Jézus a háromszemélyű Egy Isten egyik személye, és mint ilyen, minden egyes ember megtérése fontos számára, illetve biztosan nem inzultál senkit, sem rosszindulatból, sem nevelői célzattal. Ezért is furcsa az, amit az asszonynak mond: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (15,24) és „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” (15,26). Ahhoz, hogy ne meneküljünk fejvesztve attól, aki ilyet mond nekünk, egyrészt egészséges lelkületű felnőttnek kell lenni, másrészt egy eleve fennálló, nagyon szoros, noha nem tudatos kapcsolatban lenni Jézussal, harmadsorban pedig ismerni Isten természetét, és ezzel az ismerettel felismerni Jézust mint Istent.

Szent Atanáz azt írta az erről a szakaszról szóló homíliájában, hogy Jézus azért nem teljesítette rögtön az asszony kérését, mert az elején az még nem hitt, és csak akkor adta meg neki, amit kért, amikor az asszony hitre jutott, illetve kifejezte hitét. Azt el tudom képzelni, hogy az asszony tudatos szinten és ismerve Jézus mint gyógyító próféta történetét kereshette meg őt mint gyógyítót, és csak akkor került felszínre az egyébként már létező, mély hite, amikor Jézus "inzultálta" őt. Úgy gondolom, hogy bármilyen személyiségű is a megszólított ember, a hitvallás pillanatában valami minket meghaladó egyesülés történik az istenivel, aminek hatására nem besértődünk és elszaladunk, ha esetleg ilyenek lennénk alapesetben, hanem az a természetes, hogy maradunk.

A másik oldalon viszont ott van Jézus mindenre kiterjedő tudása: pontosan ismeri azt, akivel beszél. Ha elképzeljük a mai helyzetben, hogy megszólít minket egy igehirdető-térítő, és egy ilyen igeszakaszt vág a fejünkhöz, mikor pedig érdeklődéssel közeledünk felé, nem valószínű, hogy egy vidám, Istent dicsőítő hitvallással végződik a történet. Elég veszélyes ilyeneket mondani egy átlagembernek, akivel kapcsolatban semmi tudásunk nincs arról, hogy milyen személyiségzavara vagy sérült önképe lehet, vagy hogy kétségbeesetten keresi-e Istent, de esetleg könnyen megretten. Illetve azt is megmondja nekünk Jézus más helyen a Szentírásban, hogy ^"De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék."  (Mt 18,6), és a fenti szavak, valljuk be őszintén, egy földi halandó szájából, ráadásul vallási alapon, igencsak megbotránkoztatóak lennének. Jézusnak nyilvánvalóan nem ez a szándéka. Az a csodálatos, hogy Jézus pontosan ismeri az asszonyt, valószínűleg sokkal jobban, mint amennyire ő ismeri saját magát, és ezért mondja neki ezeket a szavakat. Tudja, hogy a párbeszéd vége egy hitvallás lesz. Más helyeken is megfigyelhetjük, hogy Jézus mindig, mindenkivel a megfelelő erősségű szavakat közli, mert pontosan ismeri azokat, akikkel beszél, ahogyan a hitüket is. Soha nem tart attól, hogy elretten a másik.

Ez pedig egy nagyon mély lelki összetartozásra enged következtetni, ahol a halandó fél általában nincs tudatában ennek a kapcsolatnak. A párbeszéd során kerül felszínre, tudatosul benne, és ki is mondja, már nem azért, hogy valami mulandó és ideig-óráig tartó dolgot nyerjen, hanem mert egy pillanat alatt felismeri, és ez egy annyira erős, semmihez sem hasonlítható felismerés, ami önkéntelen hitvallással végződik, ahogy ennél az asszonynál is történt.