... még nem is írtam, pedig kalandos volt :-)).
Miután két órát várakoztunk, hogy bekerüljünk az objektumba (vasárnap nem érdemes odamenni, mert az összes nagycsaládos és kisiskolás odanyomul, és tényleg kettő darab óra, mire az ember felszerelést kap és az oktatópályához jut).
Az oktatópálya kb 50 centire van a föld fölött, azért, hogy azon kipróbálja az ember a karabíner használatát, az ide-oda lengést, csúszást, stb. Elmondják a szabályokat, hány ember tartózkodhat egy-egy állomáson, a kötélen, a létrán, és hogy mennyire fontos és kötelező a folyamatos, karabíneres kibiztosítás. Azzal fenyegettek, hogy leszállítanak a pályáról, ha nem tartja be az ember a szabályokat.
Az oktatónk, egy fiatal srác, nagyon vicces dolgokat mondott, és tényleg mindenre odafigyelt. Én meg, amikor a huszadik óvodás próbálta kicsatolni a karabínerét előttem iszonyú lassan a piciny kis kezeikkel, akkor már el is felejtkeztem a biztosításról, és csak ott ácsorogtam, a soromra várva a platón. Becsatolás nélkül, merthogy elfelejtettem komolyan venni azt az 50 centit. Hallom ám:
- Hé, hé, hé! Mi történik ott?
Néztem körbe, hogy mi a baj... Aztán észbe kaptam.
- Ja, bocs. A fák tetején be fogom kötni magam, arra mérget vehetsz.
- Mindenki ezt mondja, de onnan nagyot lehet esni!
- Hát pont azért fogom tutira bekötni ott magam, mert sejtem, hogy így van ez...
- Tessék betartani a szabályokat!
- Oké, bocs. Nem fordul elő többet.
Kicsit megijedtem, hogy nem enged majd fel, mert nem bízik meg bennem...
Nagyon jó móka volt, annyira élvezetes. Az első pályán végigrohantunk Barbussal, nagyon könnyűnek találtuk. Aztán mentünk az óriás siklópályára, ami hihetetlen klassz. Ülsz a karabíneredben, és repkedsz. Aztán megbeszéltük Barbival, hogy legközelebb megkockáztatjuk a legdurvább pályát, ami a legmagasabbra van építve, és izmos férfiak is nehéznek találták, mert hogy mit szórakozzunk az egyszerűbb eresztésekkel. Na de akkorra már csak fél óra volt zárásig, úgyhogy kerestem egy olyan pályát, ami egy kicsit bonyolultabb, és fél óra alatt bejárható. Találtam is egyet, gyorsan fel is rohantam a létrán, úgy, hogy teljesen elfelejtkeztem a karabíneres biztosításról (kötelező a létramászás közben is biztosítani magunkat). Már a létra tetején voltam, amikor eszembe jutott. Gyorsan körbenéztem, hogy látja-e valaki a személyzet közül, mert akkor bajban vagyok... És akkor megpillantottam azt a srácot, aki az elején oktatott, és aki rám szólt, hogy miért nem biztosítom magam az oktatás alatt, mert hogy ugye majd a fa tetején is ezt fogom csinálni... Épp vacsorázott, az alatt a fa alatt állva, amire felszaladtam. Csak bámult rám tátott szájjal, megállt a falat a szájában, meg a szenya a kezében. Meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Én viszont igen :-)))):
- Hát... becsszó egyszer sem csináltam ezt eddig. Látod, ilyen hatással vagy rám...
Azzal gyorsan tovább szaladtam felfelé a fán. Nem volt ideje válaszolni :-)))).
***
Megint lesz egy jó kis koncert szombaton. Egy Druschetzky misét éneklünk zenekarral, szólistákkal, tokkal-vonóval együtt. Tegnap eljött a karmester a próbára. Nem tudom minősíteni a viselkedését, mert minősíthetetlen. Nem nagyon találkoztam még ezzel az embertípussal közelebbről (talán a karvezetés tanárom a főiskolán volt ilyen... igen, ha jobban belegondolok ő is ilyen tuskó volt alapjáraton, de ő legalább igen nagytudású zenész, és az addig leélt kb 70 éve alatt sok dolgot letett a magyar kultúra asztalára, ezért megbocsátottunk neki. Én egyébként sokat jártam hozzá a főisi után látogatóba, mert bár félelmetes modora van, én azért szerettem. Mindig is jellemző volt rám a mazochizmus, ezzel még dolgoznom kell... :-))).
Szóval jött a ember, beszólogatott a végtelenül kedves és türelmes kórusunknak, aki (velem együtt, be kell vallanom...) a hátsó sorokban bemutatott neki az igazán durva részeknél, egyébként meg úgy tekintettünk rá, mint aki nem normális, tehát magasabb intelligenciával egyszerűen csak ráhagytuk. Nem ment mindig könnyen. Nehéz épelméjűként elviselni egy kulturálatlan, unintelligens ripacsot, aki lefikázza Purcellt (hogy szerinte nem tudott komponálni...), iszonyat kappanhangon énekel, ordítva, de azt kéri, hogy mi ne ordítsunk (nem is tudunk, a mi saját karnagyunk nem egy ordítós típus, rá a francia finomság jellemző), és mindezt affektálva...
Engem egyébként a ripacsság nem érintett meg, csak a legelső 5 percben. Aztán megszoktam, és csak figyeltem, mint egy új állatfajtát. Az egyetlen dolog, ami szíven ütött, az ez a beszólás volt: "Gloria in excelsis
dedó" - Isten neve, a Deo helyett ("Dicsőség a magasságban Istennek" a szöveg). Aztán elgondolkodtam, hogy vajon bigott vagyok-e, és azért esett rosszul, de azt hiszem, hogy nem ezért. Egyszerűen senki nem szereti, ha az anyját szidják, és még ha egy féleszű is teszi, akkor is rosszul esik. Ezeket a szavakat, szövegeket én teljes szívemmel átélem. Az a mondat, hogy "Dicsőség a magasságban Istennek" egy igazi ujjongás a szívemből, és soha nem csak úgy mondom, a misén sem. Azt hiszem ezért esett rosszul ez a faragatlanság. (Na azért nem bőgtem át a fél éjszakát, és lefejezni sem kívánnám... :-)))))
***
Megint láttam egy jó filmet:
La bestia nel cuore a címe,
Cristina Comencini rendezte. Egy újabb olasz film :-)). (Ezek a filmek egyébként egy olaszos barátom kedvencei. Letöltöttük neki, és mivel én mindenre kíváncsi vagyok, amit mások - főleg a barátaim - jónak tartanak, hát meglesem a filmeket. Eddig még egyikben sem csalódtam - meg ahogy ismerem a srácot, nem is fogok, mert teljesen azonos az ízlésünk.)
