A mammon és a balga szüzek

 Annak, hogy valaki obációt tehessen és egy dékánia tagjává válhasson, havonta rész kell vennie a dékánia összejövetelén. Ez nálunk (Szent Günter dékánia, Bakonybél) sincs másképp, bár március óta egyetlen egyszer találkoztunk személyesen a vírushelyzet miatt, júliusban a Szent Benedek-ünnepen.

Nekem ez egy kicsit kevésnek tűnt, úgyhogy azzal az ötlettel álltam elő pár hónappal ezelőtt, hogy a havi "rendes", kötelező találkozáson túl legyen egy másik, opcionális, "beszélgetős" alkalom is, amikor megosztjuk egymással a Szentírásban minket megragadó részeket, megbeszéljük és megpróbáljuk együtt megérteni, milyen jelentést hordozhat az adott vers vagy szakasz, illetve megosztunk az élet egyéb területéről minket foglalkoztató nehézségeket, és megpróbálunk segíteni egymásnak, ha olyan ügyről van szó.

Múlt szombaton már a harmadik ilyen beszélgetős alkalom volt, mindháromnak én voltam a mediátora, és mindhárom nagyon jól sikerült, de ez a mostani a legjobban. A legtöbb gondolat az aznapi evangéliummal kapcsolatban merült föl, láthatóan mindenkiben kérdéseket inspirált a szakasz. A napi penzum a Lk 16,9-15, de ami igazán fejtörést okozott sokunknak, az inkább a szakasz előzménye:

⁽¹Aztán a tanítványokhoz fordult: „Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát. ²Magához hívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok felőled? Adj számot vagyonomról, mert nem maradhatsz tovább intéző. ³Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek? Uram elveszi tőlem az intézőséget. Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. ⁴Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, amikor elcsap az intézőségből. ⁵Egyenként magához hívatta urának minden adósát. Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? ⁶Száz korsó olajjal – felelte. Erre azt mondta neki: Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. ⁷Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával – hangzott a válasz. Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat. ⁸Az úr dicsérte a mihaszna intézőt, hogy okosan járt el. – Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.)

⁹Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba. ¹⁰Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is. ¹¹Ha tehát a hamis mammont nem kezeltétek hűen, ki bízza rátok az igazit? ¹²És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket? ¹³Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” ¹⁴Hallották ezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták érte. ¹⁵De ő kijelentette: „Ti igaznak mondjátok magatokat az emberek előtt, az Isten azonban belelát szívetekbe. Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel. 

Legfőképp az intéző hűtlensége keltett általános felháborodást a csapatban, és hogy mégis megdicsérik, ezt nem tudtuk hova tenni egy ideig. Aztán addig-addig beszélgettünk, hogy a végén világossá vált az egész perikópa értelme.

1. A mammon szót hajlamosak vagyunk tévesen csupán pénznek értelmezni, noha a μαμωνᾶς-t a Magyar Katolikus Lexikon szerint "Jézus csaknem személyként említi, s arra a démoni hatalomra vonatkoztatja, mely a vagyon rabjává teszi a kapzsi embert, s melynek szolgálata nem összeegyeztethető Isten szolgálatával". Tehát egyfajta értékrendet jelent, nem csak vagyont.

2. Mindenkinek szüksége van barátokra, akikre számíthat, akikre támaszkodhat. Egyedül meghal az ember, ha nem is szó szerint, de valahol a szívében, lelkében. Ahhoz, hogy barátokat szerezzünk, kedvesnek, segítőkésznek, odaadónak kell lennünk, jót tenni a másikkal, a másik érdekeit is figyelembe venni, ehhez pedig egy pozitívabb, kevésbé önző személyiség szükséges.

3. Ha a mai gyakorlatot nézzük az üzletemberek világában, egész biztos nem dicsérné meg az intézőjét egyik sem, amikor rájön, hogy az meglopta, hanem ki-ki a vérmérsékletéhez mérten torolná meg a dolgot. A példabeszéd a kapzsi farizeusoknak szólt, akiktől pontosan ugyanilyen reakcióra lehetett számítani: számukra is fontosabb volt a saját pénzük, mint az előttük álló, nagyszerű tehetségekkel megáldott ember. Egész biztos nem azzal foglalkoztak volna, hogy milyen ügyes volt, hanem hogy hogyan tudják bevasalni a pénzüket. Tehát a példabeszéd azért botrányt keltő, mert szelídségre hív, arra, hogy a mammon rideg és az embert teljességgel semmibe vevő értékrendjétől teljesen idegen módon eltekintsen a veszteségektől és magának az embernek az értékét tekintse. Vagyis nem az a fókusz, hogy Jézus arra hívna, hogy minél többet lopjunk, csaljunk, hazudjunk, majd Robin Hoodként osszuk szét a zsákmányt a szegények között, akik majd aztán jófejnek tartanak és ünnepelnek minket, mi több, azok, akiktől meg elszedtük a vagyont, még meg is veregeti a vállunkat, hanem az irgalmasság a lényeg ebben a szakaszban. Ez pedig minden korban teljesen életidegen a példabeszédben vázolt helyzetben.

4. "Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál." - nem tudom eldönteni, hogy ezt elismerésnek vagy szomorú ténynek kezeljem (erre visszatérek majd a legközelebbi beszélgetős alkalmon).

***

Az elmúlt vasárnap evangéliuma a tíz szűzről szólt:

"¹A mennyek országa hasonlít a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és a vőlegény elé mentek. ²Öt balga volt közülük, öt pedig okos. ³A balgák lámpásukat ugyan elvitték, de olajat nem vittek bele. ⁴Az okosak lámpásukkal együtt olajat is vittek korsójukban. ⁵A vőlegény késett, így valamennyien elálmosodtak és elaludtak. ⁶Éjfélkor kiáltás hallatszott: Itt a vőlegény, menjetek ki elébe! – ⁷Erre a szüzek mind fölkeltek, és rendbe hozták lámpásukat. ⁸A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. – ⁹Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek. Menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak. ¹⁰Míg odavoltak vásárolni, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezárult. ¹¹Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram, nyiss ki nekünk! ¹²De ő így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket. ¹³Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát. (Mt 25,1-13)

Kétféle értelmezést is hallottam ezzel a résszel kapcsolatban, az egyik André Louf homíliájából, a másik a vasárnap általam látogatott misén az aktuálisan prédikáló pap által hangzott el. André Louf az olajat a szeretet metaforájaként értelmezte, a plébános a Sziklatemplomban pedig a kegyelemmel hozta összefüggésbe. Mindkettő érdekes és mindkettőt át tudom érezni.

Ami elég döbbenetes felismerés volt számomra, hogy annak ellenére, hogy bármennyire is szeretnék az okos szüzek csapatában játszani (és ilyennek is tűnni a külvilág számára...), még mindig a balgák színében indulok, és lövésem sincs, hogy hogy lehet átigazolni...

A szüzes részt a talentumos követi, mondanom sem kell, hogy pontosan melyik szolga szerepében látom magam: igen, a balgáéban.

 

Váratlan meglepetés csütörtökön

Mindig is úgy gondoltam, éreztem, hogy a napi zsolozsma elmondása rendkívül unalmas egyedül, ehhez társak (de legalább egy) kellenek. (Azt el sem tudom képzelni milyen lehet, ha az ember házastársa nem társ ebben.) Ezért örülök annyira, hogy a bakonybéli "lelki alma mater"-em két imaórát is közvetít mindennap, a vesperást és a kompletóriumot. Nem mindennap tudok mindkettőhöz vagy akár valamelyikhez is csatlakozni, de igyekeztem úgy alakítani a napi- és órarendemet, hogy legalább az egyik beleférjen. Amikor váratlanul lehetőség nyílik egy olyan napon, amikor elvileg egyik sem fér bele az időmbe - ezek a keddek és a csütörtökök - mégis csatlakozni valami ok folytán, igyekszem kihasználni az alkalmat.

Ezen a héten így alakult a csütörtöki nap. A legutolsó órám, ami 9-ig tart, átkerült szerdára, így felszabadult a kompletórium ideje. Azt kell mondjam, hogy mivel nem szoktam csütörtökön kompletóriumot mondani, újszerűnek hatottak mind a szövegek, mind pedig az antifónák. Nagyon meglepett és megérintett az aznap elénekelt 38. zsoltár, mert az aznapi események mintegy összefoglalójaként zárta a napot.

Így szóltam: „Vigyázok utamra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel.

 

Megzabolázom ajkam, amíg gonosz ember áll velem szemben.”

Elnémultam, szótlan lettem és hallgattam, megfosztva minden jótól, kiújult ismét fájdalmam.

Égett a szívem bensőmben, töprengésemben tűz emésztett engem.

Megoldódott nyelvem, s így szóltam: „Add tudtomra, Uram, életem végét.

Hadd tudjam meg napjaim számát, s hogy milyen rövid az életem!”

Íme, napjaimat néhány araszra mérted, életem ideje előtted semmiség.

Bizony csak egy sóhajtás az ember, mint az árnyék, úgy fogynak napjai.

Minden vesződsége csak hiúság, kincset gyűjt, de nem tudja, ki veszi hasznát.

Most hát mit várhatnék, Uram? Reményem egyedül benned van.

Minden gonoszságomból ragadj ki engem, az esztelenek gúnyolódásának ne vess oda prédául.

Elnémulok és többé nem nyitom ki számat, mert ez a te végzésed.

Csapásaid vedd le rólam, elpusztulok sújtó kezed alatt.

Megfenyíted az embert bűne miatt, semmivé teszed vágyait, mint molyok a ruhát,

csak egy fuvallat minden ember.

Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj kiáltó szavamra.

Ne zárd be füledet, amikor siránkozom, hiszen jövevény vagyok előtted, 

zarándok, miként atyáink.

Vedd le rólam büntető szemed, hogy örömben élhessek, mielőtt elmegyek és nem leszek többé.

 

 

Rengeteg kérdést felvetett bennem a törékenységgel, betegséggel, halállal (másokéval és a sajátommal), lehetőségekkel és feladatokkal, imádsággal, istenkapcsolattal, Isten ígéretével és még sok mással kapcsolatban.

Rendhagyó lelkigyakorlat

Kb. 10-12 éve minden évben elmegyek egy nyolcnapos lelkigyakorlatra augusztus végén. Sokáig Bakonybélbe jártam, aztán Dobogókőre a jezsuitákhoz, tavaly Szécsényben voltam a klarissza nővéreknél.

Idén is mentem volna Szécsénybe, jól is esett volna a bezártság után (bár a szentignáci lelkigyakorlatok sem a duhajkodásról híresek, azért mégis, legalább valamiféle környezetváltozás), meg egyébként is, de egész nyáron nem kaptam visszajelzést, úgyhogy idén elmaradt.

Ez most egy nagy hiányt hagyott bennem, főleg ez után a rendkívül pörgős és a kórházi gyakorlat nehéz lelki tapasztalatai miatt eléggé érzékeny nyár után, és kissé tanácstalanul úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal (vagy ahogy Anzelm testvér szokta mondani Bakonybélben: "a novemberi légy"). Azt éreztem, hogy szükségem van útmutatásra, feldolgozásra, komoly lelki munkára. És akkor Barbi az egyik beszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy mostanában Varga Laci atya (kaposvári püspök) előadásait hallgatja a YT-on. A szellemi harc kapcsán került elő a téma.

No, elkezdtem hallgatni őket, kezdve az alábbi előadás-sorozattal (Szellemi harc), aztán belendülvén, meghallgattam majdnem az összes többit is. Ez lett végül az idei - rendhagyó, mert egyáltalán nem csendes - lelkigyakorlat számomra, és most már egyáltalán nem bánom. Másfelől pedig: lelkigyakorlatot kértem a Mennyei Atyától, és meg is kaptam, egyértelmű visszajelzés volt, hogy nem vagyok elfelejtve.

Mindenkinek ajánlom Laci atya előadásait, rendkívül üdítőek. Nem egy átlagos püspök, rendkívüli ember.

Jézus és a kánaáni asszony

 Tegnap egész nap foglalkoztatott a napi evangélium egy része. Mt 15,21-28-at olvastuk (igazából már szombat este a vigílián, azóta motoszkált a fejemben a téma):

²¹Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidón vidékére vonult vissza. ²²Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az ördög.” ²³De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: „Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk.” ²⁴Ezt felelte: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” ²⁵Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: „Uram, segíts rajtam!” ²⁶De visszautasította: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” ²⁷Az asszony ellentmondott: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.” ²⁸Erre így szólt Jézus: „Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” Még abban az órában meggyógyult a leánya.

Elgondolkodtam Jézus szavain, az asszony reakcióján a hallottakra, és azon, hogy én vajon hogy reagáltam volna a helyében.

Az alaptétel az, hogy Jézus a háromszemélyű Egy Isten egyik személye, és mint ilyen, minden egyes ember megtérése fontos számára, illetve biztosan nem inzultál senkit, sem rosszindulatból, sem nevelői célzattal. Ezért is furcsa az, amit az asszonynak mond: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (15,24) és „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” (15,26). Ahhoz, hogy ne meneküljünk fejvesztve attól, aki ilyet mond nekünk, egyrészt egészséges lelkületű felnőttnek kell lenni, másrészt egy eleve fennálló, nagyon szoros, noha nem tudatos kapcsolatban lenni Jézussal, harmadsorban pedig ismerni Isten természetét, és ezzel az ismerettel felismerni Jézust mint Istent.

Szent Atanáz azt írta az erről a szakaszról szóló homíliájában, hogy Jézus azért nem teljesítette rögtön az asszony kérését, mert az elején az még nem hitt, és csak akkor adta meg neki, amit kért, amikor az asszony hitre jutott, illetve kifejezte hitét. Azt el tudom képzelni, hogy az asszony tudatos szinten és ismerve Jézus mint gyógyító próféta történetét kereshette meg őt mint gyógyítót, és csak akkor került felszínre az egyébként már létező, mély hite, amikor Jézus "inzultálta" őt. Úgy gondolom, hogy bármilyen személyiségű is a megszólított ember, a hitvallás pillanatában valami minket meghaladó egyesülés történik az istenivel, aminek hatására nem besértődünk és elszaladunk, ha esetleg ilyenek lennénk alapesetben, hanem az a természetes, hogy maradunk.

A másik oldalon viszont ott van Jézus mindenre kiterjedő tudása: pontosan ismeri azt, akivel beszél. Ha elképzeljük a mai helyzetben, hogy megszólít minket egy igehirdető-térítő, és egy ilyen igeszakaszt vág a fejünkhöz, mikor pedig érdeklődéssel közeledünk felé, nem valószínű, hogy egy vidám, Istent dicsőítő hitvallással végződik a történet. Elég veszélyes ilyeneket mondani egy átlagembernek, akivel kapcsolatban semmi tudásunk nincs arról, hogy milyen személyiségzavara vagy sérült önképe lehet, vagy hogy kétségbeesetten keresi-e Istent, de esetleg könnyen megretten. Illetve azt is megmondja nekünk Jézus más helyen a Szentírásban, hogy ^"De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék."  (Mt 18,6), és a fenti szavak, valljuk be őszintén, egy földi halandó szájából, ráadásul vallási alapon, igencsak megbotránkoztatóak lennének. Jézusnak nyilvánvalóan nem ez a szándéka. Az a csodálatos, hogy Jézus pontosan ismeri az asszonyt, valószínűleg sokkal jobban, mint amennyire ő ismeri saját magát, és ezért mondja neki ezeket a szavakat. Tudja, hogy a párbeszéd vége egy hitvallás lesz. Más helyeken is megfigyelhetjük, hogy Jézus mindig, mindenkivel a megfelelő erősségű szavakat közli, mert pontosan ismeri azokat, akikkel beszél, ahogyan a hitüket is. Soha nem tart attól, hogy elretten a másik.

Ez pedig egy nagyon mély lelki összetartozásra enged következtetni, ahol a halandó fél általában nincs tudatában ennek a kapcsolatnak. A párbeszéd során kerül felszínre, tudatosul benne, és ki is mondja, már nem azért, hogy valami mulandó és ideig-óráig tartó dolgot nyerjen, hanem mert egy pillanat alatt felismeri, és ez egy annyira erős, semmihez sem hasonlítható felismerés, ami önkéntelen hitvallással végződik, ahogy ennél az asszonynál is történt.

Nyár, 2013 1. rész: Lelkigyakorlat Bakonybélben

A vizsgaidőszak végeztével (amelynek keretében először jól megbuktam a filozófia szigorlaton, majd az ismétlés a készülés nehézségeihez képest fényes eredményt hozott) belevetettem magam az intenzív tanfolyamok sűrűjébe és rejtelmeibe. Ez az időszak 5 hétig tartott, és noha olyannyira sújtja még a recesszió a nyelviskolát, hogy rettenetesen kevés tanfolyam indult, nekem azért idén is jutott minden héten. Ez ilyenkor jó hajtós, de az ember látja a végét, így azért elviselhető. Ráadásul a kollégáimmal is egyre jobb a kapcsolat, ők is ott vannak mindennap, így könnyebben is telik, merthogy ugye beköltözünk reggel a nyelviskolába és estig nyomjuk az órákat, időnként tízet egy nap.

Ezt három hét szabadság követett, amiből először egy hét csendes lelkigyakorlat volt Bakonybélben Ábelnél, majd egy eredetileg kéthetesre tervezett zarándoklat, amit a Caminóra terveztem, de ez is máshogy alakult, erről majd bővebben a következő bejegyzésben. Megbeszéltük még nyár elején valakivel, hogy elmegyünk Szlovéniába egy hosszú hétvégére, aztán az az utazás elmaradt sok minden mással együtt. Szlovénia nagyon érdekel, még sosem jártam ott. Igaz, Horvátországban sem, az viszont nem érdekel annyira. (Érdekes, Feri barátom épp pár nappal ezelőtt írta, hogy a bátyjával körutaztak Szlovéniában.) Nem baj, Szlovénia várhat még pár évet, annyira nem sürgős. Biztos akad majd valaki, aki szívesen velem tart egyszer. Van időm kivárni. :)

A lelkigyakorlat előtti héten bevállaltam egy nagy volumenű fordítást, amivel nem is készültem el, így az indulást el kellett napolni. Több szempontból is remek jó volt a lelkigyakorlat. Idén Ábel is készült rá, olvasnivalóval gyakorlatokkal. El kellett pl. olvasnom Anselm Grün egy könyvét, Élet az életért címmel. (Jé, most látom csak, hogy Jakab atya fordította :)))

  

Ebben főleg a cölibátusról van szó sok más mellett, de nekem nem ezért kellett elolvasnom, hiszen rám ez egyáltalán nem vonatkozik, nem szeretnék szerzetesként cölibátusban élni. Volt benne szó az emberi kapcsolatokról, a barátságról is (örök téma, hm...), és a következő mondat komolyan elgondolkodtatott:

"Az emberekkel is csak ott érezhetem magam otthon, ahol megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl."

Végiggondoltam, hogy kik azok, akikkel ezt a misztériumot - lelki mélységet, otthonosságot - érzem, és kikkel nem. Akikkel igen, azokkal a lelkem legmélyebb dolgait meg tudom osztani teljesen természetesen. És akkor végiggondoltam, hogy kikkel osztom meg a lelkem legmélyebb dolgait - és meglepődve találtam olyanokat, akikkel semmi esetre sem tenném, pedig milyen fontos helyük van az életemben. És jobban továbbgondolva arra is rájöttem, hogy nincs is velük misztérium, pedig azt hittem, hogy van. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mitől lesz egy kapcsolat ilyen, a másikból meg miért hiányzik ez.

Ábel bibliai helyeket is kirótt nekem olvasásra, ami szintén meglepő érzéseket hozott ki belőlem. Az egyik a Sámson-Delila történet volt (Bír 16,4-21). Dühöt váltott ki belőlem ez a történet, le is tettem először, és megmondtam Ábelnek, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, mert idegesít. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért zavar ennyire, és visszatértem rá. Ilyenkor azonosítjuk magunkat a szereplők valamelyikével, és Ábel először azt javasolta, hogy Delilával azonosuljak egy bizonyos szempontból (bár akkor inkább Judit a megfelelő személy a Kékszakállúból...). Aztán rájöttem, hogy Delilával egyáltalán nem tudom magam azonosítani, nemcsak azért, mert nem éppen egy pozitív figura, hanem mert megölte Sámsont, én pedig ezzel nem tudok azonosulni. Viszont Sámsonnal annál inkább, és ami igazán idegesített, az a hülyesége, amivel még mindig párhuzamot tudok vonni. Érdekes és izgalmas felfedezés volt, meg annak a végigjárása is, hogy milyen zsinórt rángat bennem, hogy ennyire fel tud bosszantani.

A hét meditációs- és imatémája ugyanis a lelki értelemben vett szabadság, függetlenség volt. Olyan bibliai alakokról is olvastam a héten, akik nagyon bejöttek, pl. Betániai Mária (Lk 10,40-42; Jn 12,1-3), akinek a szeretetnyelve szintén a minőségi idő és az érintés (míg tüsténkedő nővérének, Mártának a szívességek), és fittyet hányva a környezetében méltatlankodókra, azt tette teljesen szabadon, ami neki jól esett - és ami egy hasonló embernek szintén sokkal jobban esett a tüsténkedésnél - a lábához ült és minőségi időt töltött el vele.

Rendkívül gyümölcsöző volt az egy hét. Fantasztikus volt megtapasztalni azt a szabadságot, hogy csendes lelkigyakorlaton vagyok és nem azért vagyok ott, hogy vadidegenekkel beszélgessek. Ebbe mindenki belefutott az első találkozásnál, de aztán el is fogadták. Volt olyan, aki a köszönést sem igényelte utána, annyira tiszteletben tartotta, hogy teljesen kizárom a környezetet. Mindennap egy óra beszélgetés volt Ábellel, ennyi volt a kommunikáció, ezt többé-kevésbé tudtam is tartani. Voltak azért helyzetek, amikor ott kellett lennem és ki kellett lépnem a hallgatásból.

Izsákkal ezen a nyáron teljes lelki azonosságot és rezdülést éltem meg a beszélgetések során. Még azon a szinten is, hogy egy-egy szóról ugyanaz a vicces gondolat jutott eszünkbe. Teljesen egymásra tudtunk hangolódni, ami több szempontból nagyon jó volt. Kölcsönösen inspiráljuk egymást a továbbgondolkodásra és -fejlődésre, és abszolút minden gondolatot és érzést meg tudunk osztani egymással, mert hasonlóak az élményeink, tapasztalataink, hasonló lelki utat járunk és teljesen értjük egymást. Ő mondott egy mondatot, ami azóta is a fejemben mocorog (nem pontosan így mondta, de ez a lényeg): "Amikor nem vagyok jól lelkileg, akkor arra gondolok, hogy az a fontos, hogy 'úton vagyok', mert ez a lényeg, mindig úton lenni, és a rosszullét része az útnak." Hát... mostanában sokszor eszembe jut ez a mondat. Az is nagyon jó volt, hogy megint énekeltünk a misén, ezúttal már 3 szólamban, mert van egy új lakójuk, akinek szintén gyönyörű hangja van.

Még két szívmelengető történés jutott eszembe. Az egyik nap este a kompletóriumon a szerzetesek közül csak Izsák volt jelen, rajtam kívül pedig még két vendég, akik nem énekeltek. Ketten énekeltük mind a himnuszt, mind pedig a zsoltárokat Izsákkal felváltva, amíg Ábel meg nem érkezett késve. Ez eszembe juttatta életem első ottlétének legelső napját 5 évvel ezelőtt, amikor csak ketten voltunk a monostorban Izsákkal egész nap, megtanította nekem a zsoltározást és felváltva énekeltünk. A különbség többek között az, hogy akkor még nem tudtam zsoltározni, úgyhogy néha jól belerondítottam, most meg már tudok.

A másik kedves esemény egy meditálás alkalmával történt, amikor a templomban ültem, abszolút nem törődve a külvilággal. Amikor kinyitottam a szememet, egy levélkét találtam a padon mellettem, amire azt írta valaki, hogy "Nagyon szép hangod van. ..." :)))

Nagyon jó hét volt, ami sok szempontból folytatódott a zarándoklaton.

Gondolkodtam, hogy elmeséljem-e,

vívódtam, és úgy döntöttem így teszek, név nélkül (na jó, félig-meddig, majd meglátod a végén miért mondom ezt).

Nagyon durva dolog történt ma, iszonyú dühös lettem egy papra. Elmentem misére az egyik budai templomba. Azzal kezdődött, hogy kijött a pap, majd elkezdte az oltáron keresgélni a szemüvegét, és amikor nem találta, akkor beszólt a mikrofonon keresztül a sekrestyébe, hogy keressék meg, és hozzák utána. Ez már fura gesztus volt, csengetés után így kezdeni...

Aztán iszonyú tempóban elkezdte hadarni a szöveget. Elmélyülésről szó sem lehetett, fel sem bírtam fogni a szavakat, már vége volt a kb kétperces prédikációjának is. Ez csak fura volt, de kicsit örültem, mert megbeszéltünk Barbival egy találkozót, és arra gondoltam, hogy főleg az áldozás miatt mentem be a misére, az is akkor jó hamar fog történni, és így nem fogok sokat késni, csak pár percet.

Jött az áldozás, beálltam a sorba. Én mindig a kezembe kérem az ostyát, mert nem szeretem, ha a számban turkálnak. Soha nem áldoztam még másképp, nem is szeretnék, maximum akkor, ha a kezemben lesz egy gyerek, ezért nem tudom odanyújtani. Vagy ha mindkét kezem el van törve, vagy ilyesmi. Rám került a sor, a pap egyszerűen nem tudta kivenni az ostyát, kétszer visszaejtette, és képtelen volt felemelni a tömzsi ujjaival (ha Laár Andrást akarnám idézni - amit a világért sem tennék most, ebben a komoly alaphangulatban... -, akkor azt mondanám, hogy virsli ujjaival :-). Egy idő után, amikor az egész gyülekezet várta, hogy végre felcsippantsa az ostyát, befrusztrált a pasas teljesen, és ideges lett. Végre sikerült a manőver, amit az követett, hogy bele próbálta dugni a számba az ostyát, én pedig nem szerettem volna, egyre magasabbra tartottam a kezem. Akkor még erőszakosabban próbálkozott, mire én hátra húztam a fejemet, és közöltem vele, hogy a kezembe szeretném az ostyát. Erre megtagadta tőlem, és odaadta a következőnek (két sorban haladt a tömeg, átfordult a másik sorhoz). Vártam, odatartottam a kezemet, erre gyűlölettel és undorral az arcán elfordította a fejét, és nem vett rólam tudomást, tovább áldoztatta a többieket.

Sarkon fordultam, és kiviharzottam a templomból. Nem hittem el, hogy ez megtörtént, hogy képes Isten embere, akinek az a hivatása, hogy a szeretetet hirdesse, és Jézust kiszolgáltassa az embereknek kiközösíteni és ennyire megalázni egy embert, csak mert nem azt akarta, amit ő. Csak annyit tudtam ismételgetni kifelé menet közben, hogy "Ilyet! Elképesztő!". A legrosszabb az volt, hogy az emberek nem a papon botránkoztak meg, hanem rajtam, és ugyanolyan gyűlölettel néztek rám, mint amilyennel a pásztoruk kiközösített.

Sírva hívtam fel Ábelt, aki először úgy hangzott, hogy elszörnyedt (vagy csak én reméltem így), aztán csak annyit mondott, hogy ne szívjam mellre, mert az illető csak a saját pszichés betegségét nyomta rám. Nagyon csúnyát mondtam az illetőre akkor, és még órákon keresztül remegtem az indulattól, de most már elmúlt a harag belőlem, és csak nagyon sajnálom azt az embert, mert tényleg nagyon beteg lelkű. Csak az a baj, hogy egészséges emberek lelkével foglalkozik, ez az élethivatása... Bár egy egészséges lelkű elmenekül, vagy totál kiakad, mint ma én - mert én azt gondolom ám, hogy egészséges vagyok :-). Ábelt minden esetre továbbra is nagyon bírom. Ismét csak nem kezdett el prédikálni nekem az alázatról, meg miegyébről, hanem csak annyit mondott amit már leírtam, illetve még annyit, hogy nem érti, teljesen szabályos az ostya kézbe kérése, így is ki lehet szolgáltatni. (Igaz, már a szombathelyi kaland után is megmondta, hogy sok ilyennel fogok találkozni a katolikus egyházban, és bakker nem gondoltam, hogy tényleg igaza van...) Nem hittem volna, hogy ilyen létezik.

Megnéztem dr Vilit a neten (Vilmosnak hívják a kedvest, és még doktor is a szentem), most nem fogom ecsetelni mennyi címe és magas rangja van. Emberségből és hivatásból minden esetre megbukott nálam, és csak imádkozni tudok azért, hogy irgalmazzon neki a Jóisten, mert biztos nem ez volt a legdurvább cselekedete. Tényleg nagyon beteg a katolikus egyház, ezt be kell látnom, mert már nem az első durva esettel találkozom... Annyira hálás vagyok, hogy a bakonybéliek számomra a minta, és más szerzetesi közösségek, mert a mezei plébánosok között tényleg kevés a normális, a szerzeteseknél meg pont a fordítottja, a zakkant kevés...

Megint csak szerencse, hogy olyan a kapcsolatom Istennel és hogy olyan a katolikus atya lelkivezetőm, amilyen, mert ha még csak keresnék, és ilyen emberekkel találkoznék sorozatosan az egyház berkeiben, mint ez a mai pap, egy életre elrettentene a katolikus egyház.

Timsel!

Jelentése: lehet, (lehetőséged van rá).

John Steinbeck: Édentől keletre című könyvét olvastam el végre. 20 évvel ezelőtt kezdtem el, nekünk két kötetben volt meg, de csak az első kötete. Eddig kellett várnom, hogy egyben elolvassam. Azt hiszem nem is nagyon értettem volna meg akkor a mélységeit, nem is volt ismerős most a történet, csak arra emlékeztem, hogy nagyon jó volt olvasni. Nem valami felemelő sztori, de nagyon megfogott benne egy gondolat. Három szereplője a Káin és Ábel történetet vesézi ki egyetlen szót vizsgálva. Miután Káin dühös és csalódott lett azért, mert Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig visszautasította, Isten figyelmeztette őt. Két különböző bibliában egy szó kétféleképpen van fordítva. Az egyikben Isten azt mondja Káinnak: "Ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt hever. És rád van vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta". Ami azt az ígéretet jelenti, hogy Káin le fogja győzni a bűnt. A másik fordítása szerint Isten azt mondja: "... de te uralkodjál rajta". Ez pedig egy parancs. Az eredeti szó azonban a timsel, ami azt jelenti: választási lehetősége van az embernek arra, hogy ellenálljon vagy ússzon az árral. Változtasson, vagy alárendelődjön. Szép, nem?

Ez az elmúlt két hétben sokszor eszembe jutott. Nem szeretem, amikor felfedezem magamban azokat a szülői tuljadonságokat, amiktől szabadulnék, gyerekkorom óta, csak akkor még külső körülményként, most már azonosulva. És néha úgy érzem, hogy annyira belém ivódtak, hogy képtelen vagyok változtatni. Bakonybéli Ábel azt mondta, és rögtön eszembe jutott a bibliai Ábelék története, hogy el kell fogadnunk, hogy bizonyos örökséggel rendelkezünk, de azt is tudnunk kell, hogy azok nem mi vagyunk, megvan a lehetőségünk a változtatásra. Nem kell a tökéletességet kitűzni célul, elég csak egy icipicit jobban csinálni, tudatosan máshogy, mint ahogy eddig.

Talán nem kell mondanom, hogy négy nyugodt és szárnyaló hónap után ismét a haladás időszaka van, mélyrepülésben... Beszélgettünk a kishúgommal ma:
- Örülök, hogy kinn van a fejed a kakiból - mondta.
- Nem volt benne...
- De két nappal ezelőtt nagyon rosszul hangzottál...
- De ez sosem kaki, ez az arannyal kikövezett út. Ilyenkor tanul az ember, és a legmélyebb kapcsolatba kerülhet Istennel. Én legalábbis mindig csak ilyenkor találkozom Vele igazán. Amikor jól vagyok, akkor elhanyagolom. Akkor bújok Hozzá, amikor minden szétesik, mert mindig rájövök, hogy nincs más. Úgyhogy most is nagyon örülök. :-))))
- Jó, hogy ezt így látod :-).

Annyi mindenért hálás lehetek... Hétvégén megint Bakonybélben voltam, és nagyon jó volt, főleg a beszélgetések, főleg Ábellel. Vasárnap pedig Dobogókő, a csendes lelkigyakorlat az Úrral és Lóri atyával, nagyon várom. :-)

***

Csík zenekar zene, nagyon szép...

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Ugye, hogy ez is szép, mint a timsel? :-)))

Teológia

Felvételt nyertem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola teológia szakára, nappali (!) képzésben... :-)

Nagyon érdekes volt a felvételi mindkét része (egy hét különbséggel volt az írásbeli és a szóbeli).

Az írásbelire a Katolikus Egyház katekizmusának kompendiuma c. könyvből kellett felkészülni. Az írásbeli egy szombati napon volt, délután. Reggel gondoltam elmegyek misére, és áldást is kérek a végén a felvételire. A helyi templom zárva volt, gyorsan elmentem Újpest központjába, a nagytemplomba, ahol reméltem, hogy valamikor még a felvételi előtt lesz mise. Egy igeliturgiai szertartás volt, amit a pap szabadsága miatt egy apáca (pontosabban szociális testvér) tartott. A végén odamentem hozzá, majd miután megkérdezte, hogy hova felvételizem, és én elmondtam neki, valamint azt is, hogy iszonyatosan izgulok, azt javasolta, hogy lassan, szóról szóra (illetve inkább sorról sorra) elmélkedjem át a nícea-konstantinápolyi hitvallást (ez a hosszabb, az apostoli a rövidebb). Ezt meg is tettem, ahogy a lelkigyakorlaton tanultam a Manrézában Dobogókőn, és ahogy a végére értem, teljesen megnyugodtam. Így indultam el az írásbelire.

A felvételi teszt röpke hatoldalas volt, az első 3 oldalon kb 30 kérdés - de nem ám feleletválasztós! -, olyan, amire le kellett írni a választ az ember fejéből. Némelyik kérdés nagyon rövid volt, mások elég hosszúak. A következő feladat szövegértés volt. Egy teológiai témájú írást, amely több mint egyoldalas volt, kellett összefoglalni 6-7 mondatban. Kétszer el kellett olvasnom, mert nem volt egyszerű szöveg. Az utolsó feladat pedig egy esszé jellegű kérdés, kifejtős, kb 15 mondatban kellett válaszolni arra a kérdésre, hogy szerintem a mai Magyarországon milyen nehézségekbe ütközik a Katolikus Egyház. Minderre kaptunk 60 percet eredetileg, de negyed órával később kezdtünk el írni, mert vártunk a későkre. 3 óra helyett negyed 4-kor kezdtük, de 4-kor pontban közölte a felügyelő, hogy összeszedi a dolgozatokat. Én azért megjegyeztem, hogy van még negyed óránk, mire ő mosolygott egyet, és adott még 5 percet. Így összesen volt 50 perc az egészre. Egyszerűen nem volt idő gondolkodni. Ha az ember nem tudta rögtön elkezdeni írni a választ egy kérdésre azonnal, ahogy meglátta, akkor nem volt esélye, hogy visszatérjen rá, mert nem volt idő. A szöveg elolvasása is sok időt vett igénybe, nekem pedig kétszer is el kellett olvasnom, aztán meg tömöríteni... Az "esszé"-re már csak 5 percem maradt, összesen 3 mondatot tudtam leírni, minden gondolkodás nélkül, ami eszembe jutott. És mi jutott az eszembe? Az, hogy a visszaélések miatt nem vonzza a hívőket az Egyház, ez egy komoly nehézség... Űűűűgyes, aki ilyet ír egy felvételin...

(Utána kétségbeesve hívtam Ábelt, hogy elmeséljem neki mekkora hülye vagyok, mire ő azt mondta, hogy nagyon jót írtam, ez az igazság. Na de mondom, és ha megbotránkoznak ezen?
- Ha megbotránkoznak, ha nem, akkor is így van - jött a válasza.
Nem rossz fej :-)).)

Ami nagyon érdekes volt az írásbelin, az a legelső kérdés volt. Írtam már feljebb, hogy a szociális nővér a templomban azt javasolta, hogy elmélkedjem végig a nícea-konstantinápolyi hitvallást, mert hogy szoktak belőle kérdezni a tesztben. A felvételi legelső kérdése ez volt: "Írja le szóról szóra a nícea-konstantinápolyi hitvallást"... (Mellesleg megjegyzem, hogy csak erre az első kérdésre 5 percbe tellett a válasz, mert nagyon hosszú ennek a hitvallásnak a szövege. Szóval az összes többire maradt 3/4 óra... :-)

A szóbelire meg voltam győződve, hogy alkalmassági beszélgetés lesz. Aztán tök véletlenül ránéztem a főiskola honlapjára, azon belül is a felvételivel kapcsolatos tudnivalókra, mire kiderült egy héttel a szóbeli előtt, hogy a Szentírás ismerete, általános műveltség ÉS alkalmassági beszélgetés a szóbeli. Gyorsan felhívtam Ábelt, hogy mit nézzek át alaposan szerinte, mert hogy tutira nem tudom (a tanítás mellett meg főleg...) elolvasni a Bibliát kevesebb mint egy hét alatt... Ábel adott is tanácsot, hogy mely könyveket nézzem át, köztük Mózes első két könyvét, a Teremtés és a Kivonulás könyvét. El is olvastam őket, meg átnéztem egy kis vallástörténetet, az egyházszakadásokat, a protestantizmus kialakulását, pár alapvető dolgot.

Két helyiségben zajlottak a szóbelik, fel kellett iratkozni listákra, aztán a lista alapján név szerint szólítottak be. Én a rektor úrhoz iratkoztam fel, mint kiderült. Ahogy várakoztunk az aulában, beszédbe elegyedtem egy lánnyal, aki szintén a teológiára jelentkezett, és aki elmondta, hogy azt hallotta, hogy erre a szakra kizárólag szerzetes FIÚKAT vesznek fel, lányokat nem. Na, mondok, kiváló... Ezzel a tudattal már sokkal jobban és magabiztosabban érzem magam :-))).

Amikor már láttam, hogy a listán előttem feliratkozó lány ment be, elkezdtem sétálni az aulában. Már hihetetlenül ideges voltam, főleg amiatt az ici-pici információ darabka miatt, amit épp azelőtt hallottam. Van az aulában egy hatalmas Mózes szobor, megálltam előtte, és csak néztem az arcát. Egyszer csak elkezdett a fejemben az a vers menni, hogy: "...szólította őt Isten..., és azt mondta: 'Mózes, Mózes!' Ő azt felelte: 'Itt vagyok!' (Kiv. 3,4). Aztán behívtak.

Odabenn az volt a feladat, hogy kb 6-8, lefelé fordított cetliből, amiknek a tartalma nem volt látható, és amikre egy-egy igehely volt írva az Ószövetség teljesen különböző részeiből, húzni kellett egyet, és elkezdeni hangosan olvasni. Kihúztam a legszimpatikusabb papírdarabot, és amikor felfelé fordítottam, ez volt ráírva: Kiv. 3- ... és elkezdtem olvasni, és amikor odaértem ahhoz a részhez, ahol Isten szólítja Mózest, akkor egy kicsit meglepődtem... olyannyira, hogy nem bírtam megszólalni utána. Az volt a kérdés, hogy mi az örömhír ebben a bibliai részletben. Mire én elmondtam nagyokat nyeldekelve, hogy nem csak ószövetségi figurákat szólított meg Isten, hanem ma is ugyanúgy hív embereket, és akár igent is mondhatunk a hívásra, mert az olyan jó. Erre azt kérdezték, hogy az Újszövetségben kik voltak azok, akik igent mondtak? Felsoroltam az összeset, amivel nagyon meg voltak elégedve. Aztán kérdeztek a lelkigondozásról, hogy miért is érdekel engem ez a téma. Ezt kifejtettem.

Ezt követte az a pillanat, amikor a rektor úr elmondta, hogy a teológiára nem szoktak lányokat felvenni, sőt mi több világi fiúkat se nagyon, kizárólag szerzetes fiúkat, és egyrészt van rengeteg más lehetőség, amire esetleg átjelentkezhetek, mint pl a katekéta szak, vagy a lelkipásztori munkatárs, vagy a részképzés, amit a már meglévő diplomámmal elvégezhetek, másrészt viszont nagyon jó, hogy van már egy diplomám, meg egy szakmám, tehát nem a teológia szakon akarok kiteljesedni. Akkor elmondtam, hogy nekem a lelkigondozói suli miatt kell a teológiai diploma, de egyetlen más szak sem érdekel, kizárólag a teológia, nem szeretnék más szakra járni. És ezen a ponton a következő párbeszéd zajlott a rektor úr és köztem:
- Miért jelentkezett teológiára?
- Megkérdeztem Istent fél évvel ezelőtt, amikor igazán szoros kapcsolat alakult ki, hogy a kis emberi agyammal hogyan tudnám Őt a lehető legmélyebben megismerni, és azt mondta, hogy a Sapientiára kell mennem teológiát tanulni, tehát most itt vagyok. Egy ideje Ő a főnök az életem minden területén, Ő van a kormánynál, és amerre vezet, én oda megyek, és azt teszem, amire megkér. Másfél éve még kifejtettem, hogy soha nem tanulnék teológiát, most meg itt vagyok. Számomra is meglepő...
- Hát... ezzel ki vitatkozhat? Akkor legyen így, majd küldjük az értesítőt.

Hát így zajlott :-). Magam is meglepődtem, hogy miket nem mondtam a rektor úrnak... Tegnap meg is jött az értesítő, tényleg így lesz :-))).

Ez is, az is

Elkezdtem spanyolul tanulni. Most látom csak, hogy mennyire nem megy úgy, ha az ember nem foglalkozik a nyelvvel minden nap, márpedig arra nincs most idő... és ugyanígy látom, mennyire reménytelen a helyzet a tanítványaim részéről is, ha így állnak időileg. Én már nem hitetem el magammal, hogy így is lehet gyorsan és hatékonyan haladni, ők még igen, és nem hisznek nekem, hogy tényleg nem, mert megpróbálják bemagyarázni nekem :-).

Van egy olyan weboldal, hogy www. livemocha.com , ahol mindenféle nyelvet lehet tanulni. Vannak nyelvleckék, 1 lecke kb egy óra elfoglaltság. A végén lehet írni és hangosan olvasni is szövegeket, amiket anyanyelvűek kijavítanak annak fejében, hogy én is kijavítom mások munkáit. Amolyan cserekereskedelem. Még csak egyszer volt egy teljes órám (illetve akkor sem lett volna, mert hajnali fél egykor fejeztem be a leckét), kb két héttel ezelőtt... Hát, több időt kell találnom, az már tisztán látszik, ha tényleg haladni akarok. Minden esetre arra a 19 szóra még mindig emlékszem, amit azon alkalommal tanultam meg :-))). Izgalmas.

***

Érdekes előadásokat hallgattam ma takarítás közben. Az egyik teológiai egyetem előadásait le lehet tölteni, így a felvételi előtt nem is árt, ha kicsit már járatos leszek ezekben a dolgokban, és nem csak a katolikus egyház katekizmusát bújom meg a vallástörténeti kislexikont, hanem szaftosabb dolgokkal is tisztában leszek már :-))).

Szóval többek között a hitről hallgattam ma egy előadást. Ez testhez álló kérdés mostanában nekem, mert azt érzem, hogy iszonyú kicsi a hitem, és hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Persze abba most nem megyek bele, hogy csomó minden nem az emberen múlik hanem Isten kegyelmén, de azért nagyon vágyom már arra, hogy mélyüljön a hitem, és a már meglévő nagyon szoros kapcsolat mellé Istennel egy szilárd és biztonságos hit és bizalom is társuljon.

Ma azt tanultam meg, hogy a hitnek vannak elemei és fokozatai:

1. Értelmi meggyőződés - ennek különösen örülök, mert már egy ideje érzem, hogy a hit és a szeretet is döntések és nem érzelmek, saját elménken és gondolkodásunkon is múlnak.

2. Személyes bizalom Istenben:
- abszolút bizalom mindenható teremtő hatalmában
- abszolút bizalom erkölcsi lényében, hogy Ő szeretet és igazság
=> a kettő együtt abszolút bizalmat jelent Isten ígéreteiben.

3. Alázat Istennel szemben, nem saját magában bízik az ember többé, hanem Istenben.

4. Cselekvő mozzanat - a bizalom mindig cselekedetekben realizálódik
- nem aggodalmaskodik az ember
- nem fél
- mindent feltesz Istenre.
(Egy történetet mesélt el az előadó: a magasban egy kötéltáncos két ház között épségben átsétál egy kötélen, majd megérkezés után bejelenti, hogy vissza is sétál, úgy, hogy egy talicskát is maga előtt tol majd. A földön két ember beszélget:
- Te elhiszed, hogy át tudja tolni a talicskát?
- Igen.
- Akkor ülj bele a talicskába.
A teljes bizalom Istenben amikor az ember beleül a talicskába.)

5. A hála és a dicsőség teljesen és mindenkor Istené.

***

Elengedtem a fájó kapcsolatokat, mindegyiket, egytől egyig. Nem volt könnyű, de megtörtént, és nagyon jól van így. Mekkora szabadság! :-)
Vannak, akik ki is kerültek a közelemből, és már nem fáj ez, de olyan is van, aki most közelebb lépett, ennek viszont nagyon örülök.

Nagy erejük van a döntéseknek, a kimondott szónak. Meghoztam néhány nagyon fontos döntést nagyon fontos kérdésekben, és akkor is azokhoz tartom magam, amikor fájdalmas. A fájdalom teljesen természetes, de nem változtat semmin.

Tegnap véletlenül láttam meg, hogy az egyik tévészemélyiség kedvese öngyilkos lett pont Nagypénteken. Megnéztem egy riportot vele, ahol nagyon emberien, smink nélkül és teljesen összetörve beszélt az érzéseiről. Nagyon csodálkoztam, hogy egy héttel a tragédia után már arra buzdítja a műsorvezető, hogy engedje el a halottat, és nem arra, hogy vegye természetesnek a gyászt, merüljön el benne a legmélyéig, mert az a természetes és normális. Elmondta az asszony, ami teljesen természetes, hogy nem kap levegőt, hogy meg akar halni, hogy nem érti mi történik vele és hogy nem önmaga, hogy nem akarja érezni ezt a mérhetetlen fájdalmat. Őszintén remélem, hogy pszichológushoz fordul ez a hölgy, aki majd keresztülvezeti a gyász természetes és szükséges állomásain, a haragon, önvádon és a többin. Persze mindenki más, ismerek olyat, aki egyetlen percig sem gyászolta az anyukáját, és nem azért, mert nem szerette, hanem mert egyrészt olyan erős az istenhite, hogy abba belesimul a történet, másrészt pedig érzi, hogy itt van az anyukája, ha pedig itt van, nincs miért gyászolni. Nekem 7 hónap kellett, amíg a nagymamámat elgyászoltam, és van akinek több idő kell, hogy még közelebbi szerettét elgyászolja. Amit én lényegesnek érzek, hogy meg kell engedni a gyász érzését, és nem szabad észérvekkel elnyomni, nem szabad kizárólag csak azt magyarázni egy gyászolónak, hogy el kell engednie a halottat (ami igaz, de!), nem kellene sírnia már - addig kell sírnia, amíg természetesen jön. Ha évekig, akkor évekig. Egyszer elfogynak a könnyek, begyógyul a seb. Lassú folyamat, néha sok időt vesz igénybe. Meg kell adni az idejét, és nincs két egyforma eset.

Ilyenkor mindig eszembe jut a Prédikátor könyvének 3. fejezete, gyönyörű rész:

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek
Úgy elküldeném ennek az asszonynak ezt...

A blog

Már többször is elgondolkodtam a blogon. Nagyon rég nem írok mély dolgokról. Nem véletlenül.

Sok változást hozott a belső életem, az egyik hozama az, hogy nem nyílok már meg és nem osztom meg a lelkem mélyében zajló érzéseket, eseményeket. A felszínről meg minek beszélni? Az egyáltalán nem érdekes. Engem pl biztos nem érdekelne, hogy valakinek lejárt a személyije, ahogy a sajátom sem érdekel. Visszaolvastam az előző bejegyzést, és most döbbentem rá, hogy tök felesleges ez a blog. Rengetegszer történik olyan dolog, amiről szívesen írnék, de aztán mindig rájövök, hogy annyira személyes a felhangja, hogy azt meg már megőrzöm.

Olyan dolgok, mint hogy kész lett a szakdolgozatom ma, holnap nyomtatjuk, kedden leadom - ez nagy öröm nekem, de nem érdekes.

Vagy az, hogy befejeződött a pszichodráma két és fél év után 3 hete vasárnap... Ez pusztán egy érdekes üresség érzés bennem, de nem fontos annyira, hogy mások pont ezt akarják olvasni. Nem gondolnám, hogy az izgalmas olvasmány lenne, hogy nyelvvizsgázni készülök (még csak gondolatban és lelkiekben) oroszból, meg akarok rövid időn belül tanulni spanyolul, és felvételizem a teológiára nyáron, ezek sem mellbevágó témák.

Az, hogy folyamatosan mélységeket élek meg a lelkemben és egyre mélyül a kapcsolatom Istennel - talán ez érdekesebb lenne, de ez meg már nem az a téma, amiről írnék, mert senki nem ír arról, hogy a férjével vagy a legközelebbi családtagjával mikről beszélgetett napi szinten. Isten pedig ilyen nekem. A legközelebbi.

Arról is írhatnék - és akkor most írok is -, hogy mennyire hiányoznak bizonyos emberek és bizonyos kapcsolatok, mennyire nehéz elfogadni, hogy nem előre haladnak, hanem halódnak, és milyen nehéz elengedni őket. Most van egy pár ilyen. Elkezdtem kivonni az energiáimat a számomra egyoldalúként megélt kapcsolatokból - és nem működnek. Ezt már megtapasztaltam párszor régebben is (főleg a párkapcsolataimban, de barátságoknál is előfordult), hogy addig működtek bizonyos kapcsolataim, amíg én energiát fektettem beléjük és áldozatot hoztam értük, amikor meguntam és kivontam az energiákat, akkor meghaltak szép lassan. A mostani halódó kapcsolatot minden nap meggyászolom, de nem tudok semmit tenni érte. Iszonyatosan fáj...

Aztán arról is írnék néha, hogy milyen volt Bakonybélben, de erről sem tudok most írni, mert ez is egy olyan téma, ami nagyon személyessé lett, a magánéletemet pedig már tényleg nem szívesen teszem közszemlére. Nem is értem hogy tudtam megtenni 2 és fél évvel ezelőtt, amikor elkezdtem a blogozást. Pedig biztos vannak benne olyan érdekes összefüggések, amikből tanul az ember, csak hát annak a rengeteg változásnak amit a hitbeli elmélyülés és a lelkigyakorlatok hoztak az is lett a vége, hogy zárkózottabb lettem, és már nem osztok meg semmit magammal kapcsolatban itt.

Teljesen spontán olyan lettem, aki másokat hallgat inkább, de saját magáról csak akkor mesél, ha kérdezik. Sok emberrel beszélgetek, és már a lelkigondozói hivatás előképeként felvettem azt a szokást, hogy visszalépek, és másokat hagyok beszélni. És kérdezek, mert azt vettem észre, hogy az emberek szeretnek mesélni magukról, főleg, ha valaki érdeklődéssel hallgatja őket. Márpedig engem mindenki érdekel. Nem szoktak visszakérdezni, de egyáltalán nem bánom, mert van, aki engem is meghallgasson. Már nincs az a kényszeres közölhetnékem, mint évekkel ezelőtt.

Kíváncsi vagyok, hogy változik-e majd ez a helyzet, és megint lesz-e olyan téma, amiről azt gondolom, hogy érdekes lenne megírni, mert hogy én is szívesen olvasnám... Most csak a személyesség van és a hit, de az előzőről nem akarok írni, a másikról meg nem vagyok biztos abban, hogy másokat érdekelne annyira, hogy belemélyedjek.

A moábita Ruth története

Ruth könyve az Ószövetségben található. Szerzője ismeretlen. Szorosan kapcsolódik a Bírák könyvéhez, hiszen az események a bírák idejében játszódtak le. A zsidók öt könyvet "Megilot"-nak neveznek, és különböző ünnepeken felolvassák őket, hogy felidézzék a múlt eseményeit. Ruth könyvét pünkösdkor olvassák fel.

Az éhínség miatt a betlehemi Elimélek családjával együtt - feleségével, Naomival és két fiával - Móáb földjére költözött. A fiúk ott nőttek fel, ott házasodtak meg. Majd meghalt az apa, és nemsokára a két fia is. Naomi egyedül maradt a két menyével. Mikor meghallotta, hogy megszűnt az ínség a szülőföldjén, elhatározta, hogy hazatér. A két menye - Ruth és Orpa - is elindult vele. Betlehemig azonban csak Ruth tartott ki, aki nem volt hajlandó visszafordulni, bármennyire is unszolta az anyósa. A fiatalasszony szavai, amelyeket Naominak mondott, nagyon ismertek. Az őszinte ragaszkodás és hűség kifejezői: "Ahová te mégy, odamegyek; ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!" (Ruth 1, 16-17)

Árpaaratás kezdetén érkeztek Betlehembe. Ruth elment a szántóföldre kalászt szedegetni az aratók után. Éppen az Elimélek nemzetségéből származó Boáz szántóföldjén gyűjtögetett. Magatartásával - szorgalmával és szerénységével - felhívta magára a gazda figyelmét. Boáz megválthatta elhalt rokona örökségét, s ezzel a joggal feleségül vehette az özvegyen maradt Ruthot is, ha egy nála még közelebbi rokon nem teszi ezt. A kor szokása szerint a városkapuban, ahol az ügyeket rendezték, Boáz megkérdezte a még közelebbi rokont, él-e ezzel a jogával. Mivel az nem vállalta ezt a rokoni kötelezettséget, Boáz feleségül vette a móábita Ruthot. Ruthnak később fia született: Óbéd. Ő lett az apja Isainak, Dávid király apjának.

Érdemes elolvasni Ruth könyvének (ami az Ószövetség egyik legrövidebb könyve) mind a négy fejezetét, nem vesz negyed óránál több időt igénybe.

Ruth története és személyisége sok évvel ezelőtt megragadott már, amikor még Londonban az Exmoor Singers énekegyüttessel énekeltem egy brit komponista, Paul Ayres művét Ruth címmel. Aztán amióta kérdés a szerzetesség, ahol az ember új nevet választ, mindig is tudtam, hogy mi lenne az új nevem.

Íme Ayres kórusműve az Exmoor Singers előadásában:

http://www.exmoorsingers.org/recordings/EXS-Ayres-Ruth.mp3


A bérmálkozásra is új nevet kellett választani... :-)))))

Kifelejtettem...

... a legutolsó bejegyzésből egy "aprócska" mozzanatot, amit most pótolok. Ezt írtam:

"Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás."

Annyi tartozik ehhez, hogy nem egyedül csináltam ezt végig, hanem Istennel kézen fogva, folyamatos kontaktusban Vele, és folyamatosan elmondva Neki, hogy mit érzek. Aztán a megoldásokat sem egyedül keresgélem már egy ideje, hanem megkérdezem, és Ő megmondja. Ezt még fontosnak tartottam elmondani.

***

Ma is láttam a metróban a plakátot :-))). Megint örömködtem rajta, megint mosolyogva. és megint jó volt felidézni azokat a pillanatokat. Azt hiszem ezt nem lehet megunni.

***

Ma megálltam egy kicsit, és elgondolkodtam, hogy mennyi szabadidővel rendelkezem, aztán rájöttem, hogy amilyen terveim vannak, az elkövetkezendő 40 évben nem nagyon lesz szabadidőm :-))).

Most ugye írom a szakdolgozatot, amit csak hétvégenként tudok megejteni, mert hétköznap nincs időm. Igaz, hogy április közepe a határidő, de a mostani az utolsó olyan hétvége, amikor van időm, mert jövő hétvégétől kezdve egészen április közepéig (meg utána is) folyamatos elfoglaltságok vannak. Szóval kb egy hónapja írom a szakdolgozatot, és úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén be is fejezem.

Utána rögtön nekiállhatok az államvizsga tételek kidolgozásának, és a felvételire való készülődésnek. Teológus szakra jelentkezem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, ami után majd a SOTE lelkigondozói szakát is szeretném elvégezni, ami kétéves képzés. Tehát ez még 6 év tanulás. Közben szeptemberben indul a pszichodráma asszisztensi képzés, ami másfél év lesz, és szeretnék nyelvvizsgázni oroszból, megtanulni a dánt rendesen, és megtanulni spanyolul. (A Sapientián tanulunk majd latint, és még talán más nyelveket is, aminek nagyon örülök, mert imááááádom a nyelveket! :-)

Szóval ha jól látom már a nyugdíjas kornál tartok a tervekben... Arra jöttem rá, hogy nem tudnék punnyadni, egyszerűen ennyi energia van bennem, és azt hiszem ez mindig is így volt.

Erről jut eszembe... Húsvét éjjel fogok bérmálkozni Bakonybélben. A családon kívül (aki valószínűleg nem jön el, mert messze van és éjjel lesz, szállás pedig nincs, ami azt jelenti, hogy vissza kell autózni Pestre), meghívtam természetesen az imakört, akik mind egy szálig eljönnek, valamint Györgyit, aki szintén ott lesz. A Húsvét éjjeli feltámadási mise eleve ütős dolog, kevés gyönyörűbb dolgot láttam ebben a műfajban, de a bérmálkozással együtt, amit azokkal ünnepelhetek, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást, még sokkal szebb lesz. Az külön öröm, hogy Györgyi eljön :-)).

Aztán áprilisban pár napra Prágába megyünk a csapattal. Nagyon rég tervezek már egy prágai látogatást, még sosem jártam ott.

Oan jó dógok ezek :-)))

Olvasmányok ideje

Bizony, ezért jó, ha vége a vizsgaidőszaknak. Mert hihetetlenül jó könyvek akadnak az ember kezébe. Ez a mostani nagy részben olyan, mintha rólam írták volna. Nem szó szerint, hiszen az élettörténete senkinek sem egyezik 100%-osan, de néha majdnem elsírtam magam a metrón egy-egy gondolatmenetnél, mert visszahozta bennem a nem is olyan régmúltam, a küszködés és bizonytalanság, a sóvárgás és csalódás éveinek életérzéseit, amiket mostanra már egész elfelejtettem. És az is annyira hasonló, ahogy ránk talált Isten...

Ez egy életrajzi könyv, Elizabeth Gilbert tollából, a címe: Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek. Ez is egy olyan olvasmány, amit szívből ajánlok.

Lelkigyakorlat

A múlt héten egy egyhetes, csendes szentignáci lelkigyakorlaton voltam a dobogókői jezsuita lelkigyakorlatos házban, amiről mindenképp írok majd, ha lesz időm (most nincs, mert tanulnom kell a keddi vizsgára, aztán meg majd a jövő keddire), mert várakozáson felüli, elképesztő és fantasztikus volt. Kavarog bennem az a rengeteg pozitívum és felismerés, amit kaptam és megéltem ott, soha nem volt még ilyenben részem, semmilyen szempontból. Olyan része is van, ami elmondhatatlan, mert nem gondolat, hanem a teljesség érzése és az Úrral való teljes egység tapasztalása, az egész hét folyamán, minden pillanatban. Egy dolgot viszont megtaláltam, az egyik napi homília történetét, amit az atya felolvasott nekünk a misén (minden nap volt mise, rendhagyóak voltak, ilyeneken sem vettem még részt soha azelőtt). Engem megragadott, és örültem, hogy megtaláltam a neten, mert gondoltam megosztanám.

A történetet egy idős zsidó asszony mesélte el:

A nagyapa áldása

Kislánykoromban, péntek délutánonként, amikor nagyapához mentem, ott várt a finoman illatozó tea az asztalon. (Különös módon tálalta nagyapám a teát: nem adott teáscsészéket, kistányért alá, cukortartó sem volt nála. Egy ezüst szamovárból poharakat töltött meg. Először egy teáskanalat tettünk a poharakba, hogy ne pattanjon meg a finom üveg. És nagyapám nem is úgy itta a teát, mint mások mifelénk. Egy kockacukrot vett a fogai közé, azon szűrte magába a forró teát. Én is úgy tettem, mint ő. Sokkal jobban tetszett nekem így, ahogy ő csinálta, mint nálunk otthon.)

Ha kiittuk a poharainkat, két gyertyát tett nagyapám az asztalra és meggyújtotta őket. Aztán néhány (héber) szót váltott Istennel. Néha hangosan kimondva, néha csak magában mormolva, néha csak behunyta a szemét, és hallgatott. Ilyenkor, tudtam, a szívével beszél Istennel. Türelmesen vártam, mert tudtam, ezután a hét legjobb percei következnek.

Amikor abbahagyta a beszélgetést Istennel, hozzám fordult: "Gyere ide hozzám!" Magamat kihúzva elé álltam. Fejemet lágyan érintve tette rám a kezét. És akkor köszönetet mondott Istennek, hogy vagyok, és hogy ő a nagyapám lehet. Kitért néhány olyan dologra is, amivel az elmúlt napokban meg kellett küzdenem, és elmesélte ezeket Istennek. Egész héten izgatottan vártam, mit is fog majd Istennek mesélni rólam. Ha hibáztam, akkor dicsérte az őszinteségemet, hogy bevallottam a hibát. Ha valami nem sikerült, akkor arról beszélt, mekkora kitartással próbálkoztam megoldani a feladatot. Ha sikerült úgy elaludnom, hogy nem kellett égve hagyni a lámpát az éjjeliszekrényen, akkor a bátorságomat dicsérte. Amikor végére ért, akkor megkérte a régvolt asszonyokat - akiket én már jól ismertem az elbeszéléseiből, Sárát, Ráchelt, Rebekát és Leát -, hogy vigyázzanak rám.

Ez a néhány perc volt egész héten az az idő, amikor teljes békében és biztonságban éreztem magam. Otthon, a családomban, csupa orvos és ápolónő volt, mindenki azért küzdött, hogy többre vigye. Úgy látszik, mindig volt még valami, amit meg kellett volna tanulni. Ha egy dolgozatra a lehetséges 100 pontból csak 98-at kaptam, apám azt kérdezte: "És a másik kettő hol maradt?" Egész gyermekkoromban ezek után az elmaradt pontok után loholtam. Nagyapámat ilyesmi egyáltalán nem érdekelte. Neki elég volt, hogy vagyok. És ha nála voltam, valahogy tudtam, hogy igaza van...

Hét éves voltam, amikor meghalt. (Addig nem volt olyan hetem, amikor nem lett volna.) Nehéz volt nélküle. (Úgy tudott rám nézni, mint más senki, és néhány olyan nevet is adott, amit csak tőle hallottam: Nehume-le, ami azt jelenti, hogy "szeretett kis lélek". Azóta sem nevezett így engem senki.) Először attól féltem, hogy ha nincs már ő, aki rólam Istennek mesél, akkor megszűnök létezni. Aztán, később, rájöttem egy titokra: megtanultam, még akkor, nagyapám szemével látni magam. És azt is, hogy egyszer megkapni az áldást azt jelenti, hogy azt mindenkorra megkaptam.

Sok évvel később, amikor anyám már nagyon öreg volt, és furcsa módon ő is elkezdett gyertyákat gyújtogatva Istennel beszélgetni, elmeséltem neki ezt. Szomorúan felnevetett, és ezt mondta: "Életed minden egyes napján megáldottalak. Csak nem volt bennem annyi bölcsesség, hogy ki is mondjam..."

Amikor befejezte a történetet az atya, azt mondta, hogy ha nem is tudunk olyan személyt mondani az életünkben, aki így beszélne rólunk, a Szentháromság egymás között biztos, hogy ezzel a hatalmas szeretettel és hálával beszélget mindegyikünkről maguk között, mindig.

Miért is nem írtam egy ideig

Azért, mert brutális két hét van a hátam mögött. Sok pozitívummal azért, pl a múlt hétvégi bakonybéli látogatás sok mindent felülmúlt, vagy a tegnap délután Barbival, vagy egy-két óra pl a hajléktalan csoporttal. De ezeket a rövid időszakokat leszámítva szétesett a világ.

Főleg tegnap. Ha a tegnap reggelre volt felvezetés az elmúlt két hét, akkor örülök is neki, mert biztos sokkal rosszabbul bírtam volna... Mert a tegnap reggelnek előzményei is vannak:

Költöznöm kell, mert lebontják a házat, ezt már rég tudom, és még nyáron megegyeztünk a főbérlőmmel, hogy kölcsönösen két hónap felmondási időt adunk egymásnak. Ő nekem azért, hogy legyen elég időm találni valamit, és ne olyat, amit egyébként ha nem szorítana az idő semmiképp nem fogadnék el, én meg neki azért, hogy találjon valakit helyettem, ha esetleg mégis csak nyáron kezdenének neki a bontásnak. Na ebben jól megegyeztünk, és én tartottam is magamat ehhez a megállapodáshoz. Nyáron, amikor felbukkant valami lehetőség, akkor mindig két hónap költözési időt mondtam, és azt is elmondtam, hogy miért.

Telt-múlt az idő, egyszer csak kiderült, hogy ugyan még mindig bizonytalan a konkrét időpont, de már felajánlották neki a pénzt az önkormányzattól, és már csak az a kérdés, hogy milyen szerződést kössön velük a kiköltözést illetőleg. Akkor azt kértem, hogy kérdezze meg, hogy itt lehet-e maradni a bontásig a lakásban, mert én nagyon szívesen itt maradnék, hiszen szeretem. Azt mondta megkérdezni. Közben megint eltelt két hét, és másfél hete pénteken felhívott, hogy november végéig költöznöm kell (!!!!!!), mert ő bizony aláírta a szerződést, és már kiutalják neki a milliókat. NEM kérdezte meg, hogy ott lehet-e maradni a lakásban, mert őt csak a pénz érdekelte, méghozzá minél gyorsabban. Na ekkor már nagyon elszomorodtam, mert iszonyú rosszul esett, hiszen nem ezt beszéltük meg...

És aztán jött a következő aranyos lépése. Odaadta a bútorokat egy ismerősének, azt is mondván, hogy november 22-én tud eljönni értük az illető, aki el is jött pár nap múlva, és meg is nézte a bútort. Megbeszéltem vele, hogy mivel én november 22-én egyáltalán nem vagyok itthon, és ráadásul a bútorban tartom a ruháimat, szeretném, hogy azután vigye el őket, amikor én már kiköltöztem pár hét múlva (csak két héttel kellett volna többet várnia). Azt mondta, hogy neki mindegy, rendben, tud várni. Közben én azért szép lassan kipakolgattam a szekrényekből (már amennyire ezt a meglehetősen szűkös szabadidőm engedte).

A főbérlőm mint kiderült mégis csak ragaszkodott a 22-éhez, vagyis a tegnaphoz, úgyhogy mégis megbeszélte a férfivel, hogy jöjjön csak a bútorokért amikor neki megfelelő, mindegy milyen nap és hogy otthon leszek-e, az nem számít, majd ő a lakásban lesz. Vasárnap az egyetlen nap, amikor kialudhatom magam, mert egész héten fél 5-kor meg 5-kor kell kelnem. Azt mondta a főbérlő, hogy ide jön vasárnap hajnalban pakolni. Akkor már nem csak szomorú voltam, hanem irtó dühös is, mert elmondtam neki, hogy mi a helyzet az alvással meg a vasárnappal... Megkértem, hogy jöjjön fél 10-re. Arról fogalmam sem volt, hogy mit beszélt meg a szekrények új tulajdonosával... Akkor azt mondta, hogy jó, akkor 9-re idejön.

Nekem a horror az volt - és megmondom őszintén, még ma is sokkolt az egész drasztikussága -, hogy 9-kor bekopogott 5 férfi, és elkezdték rámolni az otthonomat. A főbérlő fél 10 után érkezett (!!!!!!), és mintha ott sem lettem volna, rendezkedett a személyes holmijaim között, az intim szférámban. Az egyik ember odavetette, hogy
- Te laksz itt?
Mintha egy zsák krumpliról beszélt volna.
És a legrosszabb az volt, hogy nekem 10-kor el kellett mennem itthonról, és úgy rámolták a lakást, meg rendezkedtek, hogy itt sem voltam... ISZONYÚ VOLT!

Nem értem ezt a mérhetetlen tapintatlanságot a főbérlőm részéről. Emberileg nullába vétel, a másik igényeinek a totál leszarása nem is egyszer, és nagyon durva felrúgása a kölcsönös megállapodásoknak.

A megbocsátásról szóló íráson amiatt gondolkodtam el különben, mert iszonyúan haragszom rá, és most még nem tudok neki megbocsátani. Biztos eljön majd az az idő is, hiszen nem súlyos dolog ez, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyenek az emberek (pedig már megtapasztalhattam az elmúlt 3 évben, hogy nagyon szomorú, de így van. Akiben a leginkább bízol, és azt feltételezed, hogy van benne annyi empátia, és átérzi a kiszolgáltatott helyzetedet, és pont ezért nem fog veled szemétkedni - vagy épp mert abban a hitben vagy, hogy szeret az a másik, és soha, de soha nem gondolnád mire képes - pont az szúr ki veled a leginkább, mert eszébe sincs belegondolni a te helyzetedbe, vagy a te igényeidet figyelembe venni... MERT ILYEN AZ EMBEREK 99%-A. Csak saját magukkal törődnek, és még akkor is inkább keresztül viszik az egoista terveiket, ha közben nagyon pontosan érzik, hogy mennyire gáz amit csinálnak, és rosszul is érzik magukat miatta. Én ezt sosem hittem el, és mindig iszonyúan sokkolt, újra és újra, amikor megtörtént. Most sem fogom sokáig így gondolni, tudom. De most így gondolom, talán érthetően.)

Nem valami pozitív kicsengés, mi? A padlóról nem pozitívkodik az ember - illetve irigylésre méltó, aki onnan is tud. Egyetlen szerencsém - újra és újra be kell látnom - az Istennel való szoros kapcsolatom. Tudom, hogy jól van így, minden. Meg kellett és meg kell tapasztalnom mindazt a rengeteg fájdalmat, ami folyamatosan ér, mert ha szociálisan sérült emberekkel fogok foglalkozni, akkor tudnom kell mit beszélnek ők, és én is miről beszélek. Úgyhogy ilyen szempontból nem bánom, és hálás vagyok az Úrnak. De ettől még dühös vagyok és szomorú, és nem is kicsit. Elég nehezemre esik áldásokat küldeni neki az imáimban. Most még nem érzésből teszem, csak kötelességből.

Barbihoz költözöm egyébként (hacsak nem találok addig otthonra, amit kétlek, mert energiám sincs keresni, meg időm sem). Fura ez, de az Úr álomban mondta meg neki, hogy meg kell osztania velem a fedelét egy időre. És nem probléma neki, teljesen természetes. Pedig nem tudjuk, hogy mennyi lesz az az annyi...

Csak hogy valami pozitívval zárjak, Bakonybél felhőtlenül boldog másfél nap volt. Játszottunk, hahotáztunk, együtt ebédeltünk, és részt vettem a kora reggeli Lectio divinán, amin még eddig soha. Elképesztő jó volt együtt imádkozni a szerzetes testvérekkel a 45 perces meditáció alatt. Végre eleget beszélgettem Ábellel, és ami a legjobb, hogy végre nem csak arról, hogy hogy vagyok lelkileg, hanem Istenről is. Már rég vágytam erre. Kaptam is egy könyvet tőle, amit el kell olvasnom, aztán megbeszéljük amikor legközelebb megyek. Ja, ami még ennél is viccesebb, hogy egy napon születtünk, pont 10 év különbséggel. Legközelebb a születésnapunkon megyek, hogy együtt ünnepelhessünk. Most először jöttem onnan úgy el, hogy nem maradt bennem hiány, vagy annak az érzése, hogy belém szorult valami.

Iszonyú sokat olvasok is, szinte minden szabadidőm azzal megy el, meg a zh-kra készüléssel, a beadandókkal, az előadásokkal. Nagyon jó könyvek a kötelező olvasmányok. Bárcsak több időm lenne olvasni. Már rég nem járok biciklivel szép időben sem, mert a BKV-n nagyon szeretek olvasni, és gyakorlatilag az az olvasással tölthető időm legnagyobb része. Na majd egyszer mindenre lesz elég idő... Nyelveket tanulni, olvasni, filmeket nézni garmadával, zongorát gyakorolni (Barbinál lesz lehetőségem, ő zongoratanár, van otthon zongora), gregoriánokat tanulni, írni, újra kollázsokat gyártani, és még ezer más dolgot, ami örömet okoz ebben az őrületben, amit világnak hívunk...

Ezt olvastam ma

... a Heti lélekemelőben, Sánta János írása:

"Megbocsátás és bocsánatkérés

Olyan mértékben kapunk bocsánatot Istentől, amennyire mi is meg tudunk bocsátani másoknak. Nincs megbocsáthatatlan bűn, kivéve azt, ha hiányzik belőlünk a megbocsátás szelleme. Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen. Többre megy vele.

Az igazi bocsánat nem valamiféle hangulatos érzelmi töltet, és nem jókedv kérdése. Megbocsátani annyi, mint úgy tekinteni a másikra, hogy tiszta lappal kezdhet előttem. Ha túl tudok emelkedni a másik gyengéin, és úgy tekintek rá napról napra, hogy érte kell élnem. Mert általa Istennek élek.

Akik azt mondják, hogy erre vagy arra a bűnre nincs bocsánat, azok Isten helyett akarnak erkölcsi rendet építeni. Mentségükre szolgál, ha azért mondják, mert még nem ismerték fel a krisztusi bocsánatot. Reméljük, hogy eljutnak erre a szabad lelkiállapotra."


Na de ezen azért elgondolkodtam mostan. Az igazság az, hogy mindig is elgondolkodtatott a téma. Főleg az utóbbi pár évben, amikor olyan emberek gyengeségével találtam szembe magam eléggé fájdalmasan, akiket nagyon közel engedtem magamhoz.

Mi az, hogy megbocsátani? Nekem az, hogy nincs rossz érzésem már a másikkal szemben. További neheztelés nélkül elfogadom, hogy gyenge volt a másik egy helyzetben, amikor felelősséget kellett volna vállalnia és figyelembe vennie egy ember érzéseit, de nem tudom elfelejteni, nem tudok barátomnak tekinteni egy ilyen embert, és mondjuk nem evezek olyan vizekre ha netán kommunikációra kerül a sor, ahol nem biztos, hogy elhinném, amit hallok, mert már iszonyú sok hazugságot hallottam tőle... Maximum akkor, ha biztosan tudnám, hogy újjászületett, és Isten értékrendjére alapozza az életét. Akkor igen. És akkor barátság is lehetne. Addig viszont nem, és nem azért, mert haragszom, hanem mert még ha bizonyos téren tiszta lapot is tudok adni, mélyebb, lelki síkon már nem adok esélyt egy újabb kudarcra. Mi mástól változnának gyökeresen dolgok, ha nem Isten kegyelmétől? Kegyelem nélkül nincs érdemi változás, addig pedig alapjáraton ugyanazok maradunk, csak egyre öregebbek.

Szóval visszatérve a megbocsátásra: mit jelent a felejtés? Biológiailag is lehetetlen, ha csak nem amnéziás vagy Alzheimer-kóros valaki. Nem tudom elképzelni, hogy valaki beüljön egy sörözőbe csevegni azzal, aki megerőszakolta pl, vagy megölte egy hozzátartozóját. És ez nem azt jelenti, hogy esetleg nem bocsátott meg neki.

Nem tudom baráti szeretettel szeretni azokat, akik a lelkem legmélyébe tapostak. Tudom őket őszinte felebaráti szeretettel szeretni, ami azt jelenti, hogy ha bajban lennének, vagy szellemi segítségre lenne szükségük, akkor természetesen azonnal segítenék, de ennél nem több. Nem hordozom a fájdalmakat senkivel szemben, de idegenek számomra ezek az emberek - mert én is idegennek számítottam, amikor megtették amit megtettek, és ezt nem tudom elfelejteni. Még egyszer: nem haragszom, de nem szeretem egyiküket sem jobban, mint egy idegent, aki az utamba kerül, és a segítségemet kéri.

Nem gondolom, hogy van olyan bűn, amit Isten kegyelmének segítségével ne lehetne megbocsátani. Számtalan példa volt már erre a történelemben is akár, de biztos vagyok abban, hogy a hétköznapi életben is sokan tudnának olyan súlyos, emberi mértékkel elképzelhetetlennek tartott eseteket mondani, ahol megbocsátott a sértett fél. De vajon barátok is lettek-e? Egyáltalán kell-e baráti szeretettel szeretni valakit, aki mély és nehezen gyógyuló sebeket ejtett a lelkemen, vagy akiben már nem tudok megbízni úgy, mint azelőtt? Mit jelent a tiszta lap? Lehetőséget egy barátságra valakivel, aki iszonyú fájdalmakat okozott, újra és újra hinni valakinek, aki folyton hazudik - újra és újra feltételezve azt, hogy a következő alkalommal nem fog? Ez a hülyeséggel és az öngóllal egyenlő. Akkor a mostani szellemi állapotomból kiindulva azt gondolom, hogy én soha, de soha nem leszek igazán jó keresztény, csak ha utolér az amnézia vagy az Alzheimer-kór...

Miről is szólnak az imáink?

Minden hétfőn kapom a heti lélekemelőt emailben. Van benne egy vers az elején, aztán következik egy tanulságos történet, majd egy lelkipásztori elmélkedés. Azért másolom be az egyik írást amit ma reggel kaptam, mert egyrészt nagyon ütősnek tartom, másfelől pedig majdnem pont ezekért a dolgokért szoktam naponta többször is imádkozni, és gondolom nem vagyok egyedül. A tapasztalataim szerint tényleg így működik a dolog...

...és Isten azt mondta: NEM!

Megkértem Istent, hogy vegye el büszkeségemet, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy büszkeségemet nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de Ő azt felelte: nem.

Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmeneti.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke.

Nem kapni, hanem megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak az áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalmaktól, de Ő azt mondta: nem.

"A szenvedés eltávolít a világi dolgoktól és közelebb visz hozzám."

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom.
De hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretnem úgy, ahogy Ő szeret engem.

Erre azt felelte: "Látom, már kezded érteni!"

Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam őket.

Kértem bátorságot...
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem őket.

Kértem szeretetet...
És Isten küldött gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet...
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit se kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
Az imáim meghallgatásra leltek.

A Kalandparkról

... még nem is írtam, pedig kalandos volt :-)).

Miután két órát várakoztunk, hogy bekerüljünk az objektumba (vasárnap nem érdemes odamenni, mert az összes nagycsaládos és kisiskolás odanyomul, és tényleg kettő darab óra, mire az ember felszerelést kap és az oktatópályához jut).

Az oktatópálya kb 50 centire van a föld fölött, azért, hogy azon kipróbálja az ember a karabíner használatát, az ide-oda lengést, csúszást, stb. Elmondják a szabályokat, hány ember tartózkodhat egy-egy állomáson, a kötélen, a létrán, és hogy mennyire fontos és kötelező a folyamatos, karabíneres kibiztosítás. Azzal fenyegettek, hogy leszállítanak a pályáról, ha nem tartja be az ember a szabályokat.

Az oktatónk, egy fiatal srác, nagyon vicces dolgokat mondott, és tényleg mindenre odafigyelt. Én meg, amikor a huszadik óvodás próbálta kicsatolni a karabínerét előttem iszonyú lassan a piciny kis kezeikkel, akkor már el is felejtkeztem a biztosításról, és csak ott ácsorogtam, a soromra várva a platón. Becsatolás nélkül, merthogy elfelejtettem komolyan venni azt az 50 centit. Hallom ám:
- Hé, hé, hé! Mi történik ott?
Néztem körbe, hogy mi a baj... Aztán észbe kaptam.
- Ja, bocs. A fák tetején be fogom kötni magam, arra mérget vehetsz.
- Mindenki ezt mondja, de onnan nagyot lehet esni!
- Hát pont azért fogom tutira bekötni ott magam, mert sejtem, hogy így van ez...
- Tessék betartani a szabályokat!
- Oké, bocs. Nem fordul elő többet.
Kicsit megijedtem, hogy nem enged majd fel, mert nem bízik meg bennem...

Nagyon jó móka volt, annyira élvezetes. Az első pályán végigrohantunk Barbussal, nagyon könnyűnek találtuk. Aztán mentünk az óriás siklópályára, ami hihetetlen klassz. Ülsz a karabíneredben, és repkedsz. Aztán megbeszéltük Barbival, hogy legközelebb megkockáztatjuk a legdurvább pályát, ami a legmagasabbra van építve, és izmos férfiak is nehéznek találták, mert hogy mit szórakozzunk az egyszerűbb eresztésekkel. Na de akkorra már csak fél óra volt zárásig, úgyhogy kerestem egy olyan pályát, ami egy kicsit bonyolultabb, és fél óra alatt bejárható. Találtam is egyet, gyorsan fel is rohantam a létrán, úgy, hogy teljesen elfelejtkeztem a karabíneres biztosításról (kötelező a létramászás közben is biztosítani magunkat). Már a létra tetején voltam, amikor eszembe jutott. Gyorsan körbenéztem, hogy látja-e valaki a személyzet közül, mert akkor bajban vagyok... És akkor megpillantottam azt a srácot, aki az elején oktatott, és aki rám szólt, hogy miért nem biztosítom magam az oktatás alatt, mert hogy ugye majd a fa tetején is ezt fogom csinálni... Épp vacsorázott, az alatt a fa alatt állva, amire felszaladtam. Csak bámult rám tátott szájjal, megállt a falat a szájában, meg a szenya a kezében. Meg sem tudott szólalni a meglepetéstől. Én viszont igen :-)))):
- Hát... becsszó egyszer sem csináltam ezt eddig. Látod, ilyen hatással vagy rám...
Azzal gyorsan tovább szaladtam felfelé a fán. Nem volt ideje válaszolni :-)))).

***

Megint lesz egy jó kis koncert szombaton. Egy Druschetzky misét éneklünk zenekarral, szólistákkal, tokkal-vonóval együtt. Tegnap eljött a karmester a próbára. Nem tudom minősíteni a viselkedését, mert minősíthetetlen. Nem nagyon találkoztam még ezzel az embertípussal közelebbről (talán a karvezetés tanárom a főiskolán volt ilyen... igen, ha jobban belegondolok ő is ilyen tuskó volt alapjáraton, de ő legalább igen nagytudású zenész, és az addig leélt kb 70 éve alatt sok dolgot letett a magyar kultúra asztalára, ezért megbocsátottunk neki. Én egyébként sokat jártam hozzá a főisi után látogatóba, mert bár félelmetes modora van, én azért szerettem. Mindig is jellemző volt rám a mazochizmus, ezzel még dolgoznom kell... :-))).

Szóval jött a ember, beszólogatott a végtelenül kedves és türelmes kórusunknak, aki (velem együtt, be kell vallanom...) a hátsó sorokban bemutatott neki az igazán durva részeknél, egyébként meg úgy tekintettünk rá, mint aki nem normális, tehát magasabb intelligenciával egyszerűen csak ráhagytuk. Nem ment mindig könnyen. Nehéz épelméjűként elviselni egy kulturálatlan, unintelligens ripacsot, aki lefikázza Purcellt (hogy szerinte nem tudott komponálni...), iszonyat kappanhangon énekel, ordítva, de azt kéri, hogy mi ne ordítsunk (nem is tudunk, a mi saját karnagyunk nem egy ordítós típus, rá a francia finomság jellemző), és mindezt affektálva...

Engem egyébként a ripacsság nem érintett meg, csak a legelső 5 percben. Aztán megszoktam, és csak figyeltem, mint egy új állatfajtát. Az egyetlen dolog, ami szíven ütött, az ez a beszólás volt: "Gloria in excelsis dedó" - Isten neve, a Deo helyett ("Dicsőség a magasságban Istennek" a szöveg). Aztán elgondolkodtam, hogy vajon bigott vagyok-e, és azért esett rosszul, de azt hiszem, hogy nem ezért. Egyszerűen senki nem szereti, ha az anyját szidják, és még ha egy féleszű is teszi, akkor is rosszul esik. Ezeket a szavakat, szövegeket én teljes szívemmel átélem. Az a mondat, hogy "Dicsőség a magasságban Istennek" egy igazi ujjongás a szívemből, és soha nem csak úgy mondom, a misén sem. Azt hiszem ezért esett rosszul ez a faragatlanság. (Na azért nem bőgtem át a fél éjszakát, és lefejezni sem kívánnám... :-)))))

***

Megint láttam egy jó filmet: La bestia nel cuore a címe, Cristina Comencini rendezte. Egy újabb olasz film :-)). (Ezek a filmek egyébként egy olaszos barátom kedvencei. Letöltöttük neki, és mivel én mindenre kíváncsi vagyok, amit mások - főleg a barátaim - jónak tartanak, hát meglesem a filmeket. Eddig még egyikben sem csalódtam - meg ahogy ismerem a srácot, nem is fogok, mert teljesen azonos az ízlésünk.)

A legjobbat elfelejtettem

Mostanában sok helyzetben felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek benne. Ez a tanítással is így van, valahogy mostanában nem ugyanaz...

Kaptam egy új csoportot, két hete indult. Az nem biztos, hogy jó ötlet, ha elmondom melyik cég, elég annyi, hogy magas köztisztviselői hivatal. A Hivatalok egyike. Khm...

Szóval 12 fős a csoport, kétszer van órájuk egy héten, reggel 7-től fél 9-ig. Már a második órán 7.03-kor ketten jönnek elsőként, a többiek csak utánuk szállingózva. Gondoltam legjobb a szabotázst a csírájában elfojtani, megkértem őket, hogy jöjjenek pontosan. A következő órán már hárman ott voltak 7.02-kor, ekkor megkértem őket még egyszer. A következő párbeszéd zajlott az egyik alannyal:
- Ez egy köztisztviselői intézmény, itt nem vesz komolyan senki semmit, örülj, ha csak fél órát késnek, a minimum 10 perces késés teljesen normális. Egy olyan nyelvtanfolyamot meg főleg nem vesz senki komolyan, ami teljesen ingyen van, egy kanyit nem kell érte fizetnünk, A Hivatal fizeti. Eddig bejöttem 7 után 5 perccel, kétszer felkeltem, ha most körbenézek, hát többször nem fogok.
- ... ??? ;;; $$$ - na ez voltam én, tágra nyílt tekintettel... SOHA nem találkoztam még ilyen dologgal.

Következő alkalommal eldöntöttem, hogy rendes leszek, nem számít, hogy ki mennyit késik, nem baj, hogy 10 emberre gyártok feladatot és csak 4 van ott, feltalálom magam, nem probléma! Egész reggelre magnós feladatokat terveztem be. Ugyanez a kedves lélek, akitől elakadt a szavam az előző alkalommal, vállalta be, hogy biztosítja a cd-lejátszót. Mondanom sem kell, hogy üres kézzel jelent meg.
- Őőőőő... és a cd?
- Hát bocsánat, hogy tegnap a szabadságom alatt nem intéztem el otthonról.
- Én meg bocsánat, hogy nem tudtam, hogy szabadságon voltál...
- Honnan tudtad volna?
- Na pont ez a lényeg... Ha szóltál volna, megszervezem, hogy legyen másik.
- Na még majd lelkiismeret furdalásom lesz a végén! Tudod, ha egy kicsit rendes vagyok, az már nem tetszik, hogyha még rendesebbnek kell lennem!
- ... ??? ;;; łłł - ismét csak ennyit tudtam reagálni.

És akkor rájöttem, hogy nem találom a helyemet egy ilyen világban, sehogysem. Nyáron minden napom és annak majd' minden pillanata Istennel telt, és amióta vissza kell szokni a világba, azóta szenvedek, mert nem találom azt az arányt, amiben még boldognak érzem magam, mert elegendő mennyiségben benne van Isten a hétköznapokban. És arra gondoltam, hogy elmenekülnék egy lakatlan szigetre, ahol nincsenek köztisztviselők és ignoránsok. Ezt meg is írtam Izsáknak, aki gondolom csak csóválta a fejét... És ma azt mondta nekem az Úr végtelen kedvességgel és türelmesen, hogy Ő sem menekült el a világból, hanem abban élt, és pont az ilyesfajta emberek között működött... És erre én meg jól elszégyelltem magam.

Ami viszont nagyon jó, hogy ma elhozták nekem a biciklimet a "fiúk" Bakonybélből, úgyhogy holnap nem is megyek Szombathelyre, hanem elmegyek végre biciklizni egész nap. Úgyis már csak 2 napig lesz meleg és jó idő, legalább kihasználom, ha már eddig nem volt bicóm.