"Megbocsátás és bocsánatkérés
Olyan mértékben kapunk bocsánatot Istentől, amennyire mi is meg tudunk bocsátani másoknak. Nincs megbocsáthatatlan bűn, kivéve azt, ha hiányzik belőlünk a megbocsátás szelleme. Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen. Többre megy vele.Az igazi bocsánat nem valamiféle hangulatos érzelmi töltet, és nem jókedv kérdése. Megbocsátani annyi, mint úgy tekinteni a másikra, hogy tiszta lappal kezdhet előttem. Ha túl tudok emelkedni a másik gyengéin, és úgy tekintek rá napról napra, hogy érte kell élnem. Mert általa Istennek élek.
Akik azt mondják, hogy erre vagy arra a bűnre nincs bocsánat, azok Isten helyett akarnak erkölcsi rendet építeni. Mentségükre szolgál, ha azért mondják, mert még nem ismerték fel a krisztusi bocsánatot. Reméljük, hogy eljutnak erre a szabad lelkiállapotra."Na de ezen azért elgondolkodtam mostan. Az igazság az, hogy mindig is elgondolkodtatott a téma. Főleg az utóbbi pár évben, amikor olyan emberek gyengeségével találtam szembe magam eléggé fájdalmasan, akiket nagyon közel engedtem magamhoz.
Mi az, hogy megbocsátani? Nekem az, hogy nincs rossz érzésem már a másikkal szemben. További neheztelés nélkül elfogadom, hogy gyenge volt a másik egy helyzetben, amikor felelősséget kellett volna vállalnia és figyelembe vennie egy ember érzéseit, de nem tudom elfelejteni, nem tudok barátomnak tekinteni egy ilyen embert, és mondjuk nem evezek olyan vizekre ha netán kommunikációra kerül a sor, ahol nem biztos, hogy elhinném, amit hallok, mert már iszonyú sok hazugságot hallottam tőle... Maximum akkor, ha biztosan tudnám, hogy újjászületett, és Isten értékrendjére alapozza az életét. Akkor igen. És akkor barátság is lehetne. Addig viszont nem, és nem azért, mert haragszom, hanem mert még ha bizonyos téren tiszta lapot is tudok adni, mélyebb, lelki síkon már nem adok esélyt egy újabb kudarcra. Mi mástól változnának gyökeresen dolgok, ha nem Isten kegyelmétől? Kegyelem nélkül nincs érdemi változás, addig pedig alapjáraton ugyanazok maradunk, csak egyre öregebbek.
Szóval visszatérve a megbocsátásra: mit jelent a felejtés? Biológiailag is lehetetlen, ha csak nem amnéziás vagy Alzheimer-kóros valaki. Nem tudom elképzelni, hogy valaki beüljön egy sörözőbe csevegni azzal, aki megerőszakolta pl, vagy megölte egy hozzátartozóját. És ez nem azt jelenti, hogy esetleg nem bocsátott meg neki.
Nem tudom baráti szeretettel szeretni azokat, akik a lelkem legmélyébe tapostak. Tudom őket őszinte felebaráti szeretettel szeretni, ami azt jelenti, hogy ha bajban lennének, vagy szellemi segítségre lenne szükségük, akkor természetesen azonnal segítenék, de ennél nem több. Nem hordozom a fájdalmakat senkivel szemben, de idegenek számomra ezek az emberek - mert én is idegennek számítottam, amikor megtették amit megtettek, és ezt nem tudom elfelejteni. Még egyszer: nem haragszom, de nem szeretem egyiküket sem jobban, mint egy idegent, aki az utamba kerül, és a segítségemet kéri.
Nem gondolom, hogy van olyan bűn, amit Isten kegyelmének segítségével ne lehetne megbocsátani. Számtalan példa volt már erre a történelemben is akár, de biztos vagyok abban, hogy a hétköznapi életben is sokan tudnának olyan súlyos, emberi mértékkel elképzelhetetlennek tartott eseteket mondani, ahol megbocsátott a sértett fél. De vajon barátok is lettek-e? Egyáltalán kell-e baráti szeretettel szeretni valakit, aki mély és nehezen gyógyuló sebeket ejtett a lelkemen, vagy akiben már nem tudok megbízni úgy, mint azelőtt? Mit jelent a tiszta lap? Lehetőséget egy barátságra valakivel, aki iszonyú fájdalmakat okozott, újra és újra hinni valakinek, aki folyton hazudik - újra és újra feltételezve azt, hogy a következő alkalommal nem fog? Ez a hülyeséggel és az öngóllal egyenlő. Akkor a mostani szellemi állapotomból kiindulva azt gondolom, hogy én soha, de soha nem leszek igazán jó keresztény, csak ha utolér az amnézia vagy az Alzheimer-kór...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése