Vertikális mozgástér

Kíváncsi vagyok, hogy csak én vagyok-e ilyen kretén, hogy már megint depibe hajlik két szemem világa, vagy más is ilyen sűrűn szálldos vertikálisan mindkét irányba sebesen váltakozva. Ma egész nap az volt az érzésem, hogy abszurd mértékben őrült az a világ, amiben élek. A Madách téren tartottam órát reggel, egy olyan teremben, aminek az ablakai a Károly körútra nyílnak. Dél körül iszonyatos szirénázás, mintha legalábbis fél Budapest leégett volna. Nosza, kinéztünk az ablakon (a saját szavamat nem hallván, fel kellett függeszteni a tanítást míg elhaladtak a szirénák), és mit láttunk? Az eszeveszett lárma egy delegációs konvojnak szólt. Ez már eleve egyetlen pillantás alatt szürreálissá tette az érzékelésemet. Na de ez aztán akkor tetőződött is, amikor este a sokadik óra után kiléptem a Katedrából, és elindultam a Károly körúton hazafelé. A konvoj ugyanis éppen akkor tartott visszafelé, így testközelből élvezhettem a fülsiketítés minden áldását.

És elkezdtem röhögni, pedig ijesztő volt az abszurditás. Valahogy egy pillanat alatt karikatúra-szerűnek tűnt, hogy azok az emberek, akik azokban az autókban ültek halálosan komolyan vették a saját fontosságukat... És akkor nagyon sajnálni kezdtem őket, mert az volt az érzésem, hogy olyanok, mint majmok a ketrecben, végtelenül szánni valóak...

Annyira idegen a világ. Máskor is volt már ilyen érzésem, de most nagyon így érzem. Főleg a város belsejében. Díszletnek érzékelem az őrülethez a tárgyakat, épületeket. Persze kétségtelenül vannak gyönyörű díszletek, de azok is az ember tehetségét ünneplik, és nem Annak a dicsőségét, Akitől a tehetség érkezett. A közéletről nem is beszélek, mert politikával nem törődöm egyáltalán, meg nem is vagyok képben, csak amit érzékelek magam körül a legfinomabban szólva is érthetetlen számomra. A legijesztőbb a minden szintet bevonó sekélyesség. Eltűnt a mélység, és az élet minden szintjét és rétegét bevonja egy jótékony védekező réteg, olyan vastag, amilyen kemény és áttörhetetlen az egónk. Az EGÓ manifesztálódott a világban, minden rétegnek a saját maga szintjén és megjelenési formáiban.

Egy idősebb ismerősöm elmesélt egy történetet, ami a napokban történt meg vele. A Tiszánál pihentek két kisgyerek rokonával, és kitalálták, hogy elmennek csónakázni, ha jól emlékszem kenuval. El is indultak a parthoz közel, míg nem odaértek egy vízimotoros pályához, ahonnan úgy döntöttek, hogy visszafordulnak. A motoros pálya kijelölt terület, szabály kötelezi a motorosokat, hogy a területen belül maradhatnak csak, azon nem jöhetnek kívül. Persze a huszonéves macsóknak, akik ráadásul 3 nőcit szállítanak egyszerre egy motoron, semmilyen szabály nem szabály, úgyhogy fittyet hányva minden előírásnak, nagyon megközelítették az ismerősömék kenuját, ami elkezdett imbolyogni, a gyerekek pedig félni kezdtek, mert félő volt, hogy felborulnak a hullámok miatt. Így hát az ismerősöm megkérte szépen macsóékat (közben egy másik ilyen motoros is odaért, meg kell védeni egymást, vagy mifene!), hogy menjenek vissza a kijelölt területükre. Ez a hölgy egy végtelenül türelmes, halkszavú valaki, úgyhogy teljesen normálisan közölt egy kérést. Azt mondta egyszerűen döbbenetes volt a reakció, az a mérhetetlen agresszió, ami egy ilyen egyszerű kérést követett. Elkezdtek vele ordítani a macsóék, hogy az ilyen öreg kommunista kurvák miatt tart ott az ország ahol, és vízbe kellene fojtani az ismerősömet a rohadt kommunista korosztályával együtt... Pedig pusztán közölt egy - egyébként teljesen jogos - kérést...

Hát nem őrült a világ tényleg? Ne mondja nekem senki, hogy ez normális. Az lehet ugyan, hogy természetes. Már az is ijesztő, hogy ezt természetesnek lehet nevezni, de semmiképp nem normális. Rémisztő.

***

Na jó, azért kedves dolgok is történnek. Pl akkor történt a következő eset, amikor Barbinak épp arról ríttam, hogy mennyire nem érzem nőnek magamat (iszonyú lelki tusakodásaim vannak ez ügyben...). Álltunk a buszmegállóban, amikor valaki hátulról megsimogatta a hajamat, majd ezt hallottam egy férfihang előadásában:
- De szép hajad vaaaaan!
Amikor pedig elém került a kigyúrt, macsó-szerű pasas, akkor meg ezt is mondta:
- És mennyire csinos vaaaagy!

Tegnap pedig először a hátam mögött jött egy férfi, amikor pedig mellém került:
- Szia, ne haragudj már, ez tényleg a sajátod?
(Fogalmam sem volt miről beszél, már kezdtem megrémülni, hogy mit is akar tulképp. Folytatta is.)
- Természetesen ilyen göndör a hajad, vagy bogyorítod?
- Természetesen. Az a titka, hogy nem fésülködöm.
- Tényleg? De miért?
- Mert akkor nem lenne ilyen göndör. A fésű kiegyenesíti, és akkor szálegyenes ugyan nem lesz, de göndör sem, csak hullámos.
- Jöttem mögötted, és azt gondoltam: "Bakker, de kellemes!"
- :-)))). Köszönöm szépen.
- Tényleg ne haragudj már, hogy megszólítottalak, csak annyira szép, hogy gondoltam megkérdezem.
- Nem bánom, jól esik. Köszönöm szépen.
- Minden jót!

Lehet, hogy revideálnom kell a hiányzó nőiességemről alkotott elképzeléseimet... Persze kipróbálhatnám, hogy levágom a hajamat, mert akkor vajon ugyanígy található lenne-e rajtam valami nőiesen szép, amit megjegyeznek? Na hát ez az.

(Most az jutott eszembe, hogy a nagymamámnak 83 évesen olyan haja volt - persze hófehér -, hogy egyrészt teljesen göndör, másrészt meg olyan sok és vastag szálú, hogy nem tudtam összefogni, amikor levágtam. Lányok mind ezt örököltük a családban.)

Csoporttársak, miegymás

Ádámot (is) nagyon szeretem. Felhívtam ma vizsga előtt.
- Szia! Most van pár percem, gondoltam felhívlak, már olyan rég beszéltünk.
- Szia! Most mész az irodalomra, ugye?
- Ja. Nem sokat tudtam tanulni...
- Ja, persze. Ne viccelj már! Te mindig sokat tanulsz.
- Ja, de most nem volt lelkierőm az elmúlt 3 hétben, és tegnapelőtt volt a Halottbúcsúztató, hát nem vagyok nagyon feldobva. Most nem nyafogok, hogy nem tudom, most tényleg nem tanultam sokat. *
- Képzeld, azt csináltam, hogy minden nap, amikor valamelyik csoporttársunk vizsgázott, meggyújtottam egy gyertyát, és szorítottam.

Itt még folytatódott a beszélgetés, de az már nem annyira lényeges. Nem elképesztő egy ember? Ő egyébként akkor is gyertyát gyújtott teljesen magától a Mamimért, amikor meghalt. Nem is mondta meg, csak pár nappal később. Munkát keres, és felajánlottam Neki, hogy nálam lakhat a nyáron, ha esetleg csak Pesten találna munkát (zalai a lelkem, a világ háta mögött lakik). Ha esetleg valaki tud Neki munkalehetőséget a nyárra, biztos örülne neki...

* Szóval én csak nyafogásnak hívom, de inkább csak a kicsi önbizalmam miatt mondom, hogy nem tudok sokat, és hitetlenkedem, amikor pl 10 perc alatt megírom a zh-t, és nagyon könnyűnek találom, és meg vagyok győződve arról, hogy épphogy kettes lesz, mert nem tanultam rá eleget... A többiek már valószínűleg fárasztónak találják ezt és álszerénységnek, de én borzasztóan élem ezt meg. A maximum pontos nyelvészet zh után azt számolgattam összeszorult torokkal, hogy vajon nem rontottam-e el annyi kérdést, hogy még meglegyen a kettes... És nem azért, mert annyira érdekes lenne, hogy milyen jegyet kapok, hanem mert nem akarom újra felvenni a tantárgyat a következő félévben. Nem vagyok normális. Annál is inkább, mert tényleg nem számít a jegy, csak bukta ne legyen, az meg sosem, ezt már elhihetném a négy félév teljesítménye után.

A mai vizsga. Na igen. 8 órát vonatoztam, kb 10 perc volt a vizsga a készülési idővel együtt. Jó arány... 15 irodalomtörténeti és 8 irodalomelméleti tétel volt (mindkettőből kellett húzni egyet-egyet). Az utolsót tegnap reggel tanultam meg. A héten azt csináltam, hogy mivel csak 10-től kezdődtek az óráim, reggel 6-kor felkeltem, és tételeket tanultam (nekem reggel megy csak sajnos, estére már irtózatosan elfáradok). Tegnap reggel tanultam meg az utolsót, de ugye azt minden tanuló tudja, hogy a dolgok akkor maradnak meg az emberben, ha legalább még 3-szor elismétli őket. Tehát, kétnaponta újra olvastam a már megtanult tételeket. Volt a 23 között kb 4 olyan, amit igazán nagyon szerettem volna kihúzni, mert nagyon közel áll hozzám (pl Hawthorne Skarlát betűje, vagy Emerson filozófiája, vagy Keats szépséges lelke, vagy Ruskin elmélkedése a képzőművészetről), és volt 3 olyan, amit semmi esetre sem szerettem volna, mert vagy nem értettem a művet, amit elemezni kellett, vagy az embert nem értettem, aki alkotta a művet. Ééééés, ezeket a tételeket nem is tanultam meg, csak átfutottam rajtuk, merthogy nem gondolok rájuk, és úgysem fogom kihúzni...

Már régóta nem "varázslok" (az Agykontrollra gondolok, meg a programozásra). Az előző félévben még egy ilyen technikával tanultam meg a sok uralkodói ház töméntelen mennyiségű királyát és királynőjét angol töriből, de ebben a félévben nem volt ilyen fajtájú tanulni való. A mit akarok illetve nem akarok kihúzni című műsort hihetetlenül megszívtam az államvizsgán 10 évvel ezelőtt, úgyhogy ezzel meg nem is foglalkozom. Úgy vagyok vele, hogy mindig tudtam mit mondani, legfeljebb kevés lesz a tudásom, de nem számít, görbüljön, ebben a vizsgaidőszakban csak az a lényeg.

Két napig imádkoztam Istenhez, hogy adja meg, hogy sikerüljön, nem kérek én jobb jegyet a kettesnél, csak ne kelljen visszamennem. Tegnap este fél 10-re értem haza kórusról, azt gondoltam, hogy még átolvasom az összes tételt mielőtt lefekszem aludni. Előtte azonban megtekintettem a leveleimet, és erre bukkantam az egyikben (sajnos a YouTube-on le van tiltva az embedding, csak úgy lehet megnézni, hogy ide klikkelsz, de mindenképp érdemes!):

Stavros Flately

Na meg akkor már ezt sem szabad kihagyni szerintem:

Susan Boyle

Na hát és fél 12-kor, jó sok ilyen után, amikor ránéztem az órámra, elöntött a bűntudat (de előtte még jól kiröhögtem magam, teljesen elfeledkezve az elmúlt hetek eseményeiről...), hogy hogy fogok levizsgázni ma. Aztán annyira rosszul éreztem magam, hogy fél 2-ig el sem tudtam aludni, reggel pedig fél 5-kor keltem, mert 6-kor ment a vonat...

És a vizsgán kifogtam az egyik olyan tételt a 3-ból, amit nem szerettem volna. Kb 5 percig készültem (szóbeli volt), aztán mondtam, hogy én akkor neki is ugranék, többet úgysem tudok hozzátenni, akármeddig is ülök fölötte. A felelet másik öt perc volt kb. A következő párbeszéd részlet is elhangzott (angolul, csak itt most nem erőltetném ezt):
- Jó, akkor a festményekről térjünk át a költészetre - (a Pre-Raffaelitákról szólt a tétel).
- Az a helyzet Tanárnő, hogy nem igazán értettem azt a verset, amit elemezni kellett. El tudom mondani a történeti hátterét, de én a képeiket sokkal jobban szeretem mint a verseiket, mert nem értem őket...

Úgy voltam vele, hogy annyira tök mindegy mit mondok, talán amit addig elmondtam elég volt a ketteshez. A végén azt mondta:
- Jól van Ila, ez rendben volt. Volt benne pár hiányosság, de teljesen rendben volt.
Gondoltam egy hármast is megért a dolog, erre beírta az ötöst...
- De Tanárnő! Volt benne hiányosság...
- Igen, de maga legalább gondolkodik, és nem csak magol.

Úgyhogy gyorsan bevásároltam, és hazaérvén megfőztem a szezon első lecsóját, szigorúan ahogy a Mamikám szokta volt csinálni. De még előtte a vonaton elkezdtem olvasni Izsák könyvét Evagriosz Pontikoszról, aki egy egyiptomi remete volt, és a kísértésről (is) írt. És most pedig kb ötször láttam a Stavrost... :-D

Nyááááááár van!!!!!! (Még kb két hét brutál órarend napi 8-10 órával, de már mehetek moziba, látogatóba, nem kell semmit visszautasítanom azzal, hogy vizsgára készülök, és milyen ciki, ha mást csinálok... Khm. De aztán már jobb lesz.)

Ja, a legjobb. Ma ismét egy pontosan 20 éves egyetemista nézett ki magának... Szó szerint is, meg átvitt értelemben is. Odafelé felszállt Fehérváron, leült velem szemben, és nézett, amíg le nem szállt Veszprémben. Visszafelé két órával később jöttem, felszállt Veszprémben, és akkor már beszélgettünk is. Meg sem rezzent, amikor kiderült, hogy majdnem kétszer annyi idős vagyok...

Halottbúcsúztató

Abban a templomban volt ma Újpesten, ahol mindannyian a családban megkereszteltettünk (az Anyukámat és a testvéreit is beleértve), és ahol utoljára 24 évvel ezelőtt a nagybátyám esküvőjén voltunk együtt, Kismami még feketés hajjal...

Nagyon, nagyon szép volt. Mindannyiunkat megérintett, pedig egyedül én vagyok hívő a családban.

Most már a böjtöt is befejezhetem. (Nem volt teljes böjt, csak édesség, sütike, cukrászdázás, ilyesmi nem volt azóta, hogy elment Kismami.) Valahogy véglegesítette talán ez a hivatalos búcsú az agyamban a helyzetet. Már "csak" a hiány marad. Kicsit megnyugodott a lelkem végre.

Kaptam egy kis "csomagot" az Anyukámtól. Megkaptam azt a tányért, amiből mindig ettem Kismaminál, és azt is, amiből Ő evett. Azt az erszényt, amiből mindig kivette a pénzt, amikor vásárolni küldött. Egy díszt a konyha faláról. Evőeszközöket, amiket használtam Nála. Még nem mertem kibontani, csak félre tettem a pakkot...

Hálás vagyok, Istennek leginkább. Hálás vagyok a családomért.

Kezdeni kéne ezzel valamit

Hétvégén Izsák azt a megállapítást tette, hogy elég sokan megnyílnak a velem való beszélgetések közepette, még olyanok is, akik egyébként meglehetősen zárkózottak, és ezzel a képességgel talán valamit kezdenem kéne...

Ma, amikor épp útban voltam egy programra, összetalálkoztam egy olyan emberrel, akit életemben egyszer láttam, Húsvétkor, Bakonybélben, az ünnepi kavalkád alatt. Láthatóan zavarta valami, és a szokásos "Hogy vagy?" kérdés vége az lett, hogy leszálltunk a HÉV-ről, én küldtem egy sms-t Barbusnak, hogy nem megyek a programra, és öt órás, nagyon mély beszélgetés keretében megosztotta velem a problémáját. Hálás vagyok ezért a bizalomért. Főleg azért, mert egy meglehetősen zárkózott lány, és a beszélgetésben ki is derült, hogy súlyos dolgokat hordoz, amiket én nem biztos, hogy el tudnék hordozni...

Megfordult utána a fejemben, hogy lelkigondozónak kellene állnom, de ahhoz legalább hitoktatói végzettség kell, és nekem meg nem nagyon van kedvem elvégezni egy ilyen iskolát.

Nehéz ez, nem kicsit

Ma, amikor hirtelen lehűlt a levegő, az jutott eszembe, hogy szegény nagymamám milyen nehezen bírhatja a rossz szívével, hogy a reggeli kánikula átcsap hidegbe egyetlen napon belül... Érdekes, hogy néha még mindig nem fogom fel a frankót, úgy tűnik.

Annyi mindent írnék, mert megint akkora a feszültség itt belül... Nagyon nagy ellenállások vannak bennem, és erősen dolgozik az a szombat esti beszélgetés Ábellel. Rengeteg egyéb érzést és (egyáltalán nem kellemes) szembesülést felszínre hozott a gyász, és most csak kapkodom a fejemet, és próbálom kényszeríteni magamat, hogy egyszerre csak egyetlen dologgal foglalkozzam, mert különben megfulladok. Nehezen megy.

Nem csak Kismamit gyászolom... Be kellett látnom szombaton - és azóta folyamatosan -, hogy más, fontos dolgok is hiányoznak az életemből, és mindig is hiányoztak, csak eddig nem kellett szembesülni a hiányukkal ennyire élesen.

(Azt gondoltam nem is olyan rég, hogy nem fogok már játszani a drámán. Hááát... meg kell mondjam, hogy alig várom, hogy legalább egy töredékét kijátszhassam magamból annak, ami most bennem van, és ez sem lesz fáklyás menet...)

Tegnap álmodtam először Mamival, és nem volt jó álom. Zaklatott is volt, félelmetes is, nem is értettem. Még nem vagyok kész arra, hogy álmodjak Vele, mert még mindig sírdogálok minden este, mert hiányzik. Arra meg főleg nem vagyok kész, hogy elmenjek a lakásába, ahol palacsintát sütöttem Neki, vagy kártyáztam Vele, vagy együtt főztünk, vagy kiadagoltam tégelyekbe a gyógyszerét. Képtelen vagyok odamenni, nem és nem megy. Nekem a kevesebb mint 3 hét túl kevés ahhoz, hogy már vidáman ott pakolgassak a lakásban vagy akárcsak egy gyufaszálat arrébb tegyek, főleg hogy kidobáljak egy csomó cuccot, mert még sokáig úgy hagytam volna kegyeletből, ahogy utoljára ott hagyta Kismami...

Egyre több dolog bánt egyre erősebben; nem értek egyet dolgokkal (például a pakolgatással, hogy egy konkrétumot azért mondjak is...) vagy bizonyos hozzáállással; haragszom; méltatlannak, fájdalmasnak és igazságtalannak tartok dolgokat és eljárásokat, és nem szólhatok egyetlen szót sem, mert nem értenek meg olyanok, akik pedig fontos lenne, hogy megértsenek, és mert tök mindegy mit gondolok/érzek, nem számít semennyit sem, úgyis csak az történik, amit más kigondolt... És ilyenkor néha az az érzésem, hogy megbolondulok a bennem lévő feszültségtől.

(Bakonybélben nem volt feszültség, de ma már történt egy-két olyan beszélgetés, ami után nem tudtam leállítani a kézremegést meg a hatalmas gyomorgörcsöt, aminek kettő másodperc sem kellett, hogy megjelenjen. Pl nem szeretem, ha elvárják tőlem, hogy olyat tegyek, amire képtelen vagyok. Nevezetesen, hogy odamenjek a lakásba, és teljes erőbedobással pakoljak meg takarítsak. Én még sokáig nem szerettem volna, ha ott pakolás történik, ehhez képest már KETTŐ nappal Mami halála után elkezdődött ez a folyamat, ami nekem annyira fáj, hogy elmondani nem tudom. Most pedig van egy neheztelő elvárás felém, hogy nekem is részt kellene vennem a lakás rendbe hozatalában, ami nem kis meló, mert olyan állapotban van. Én pedig nem lustaságból nem teszem, hanem gyászból, de az a velem kapcsolatos vélemény, hogy kényelmes vagyok (talán még lustának is tartanak, csak ez talán nincs így kimondva, ez csak feltevés), mert annyira megértik az érzéseimet... Szóval fájnak nekem ezek a dolgok, nem kicsit, és azt érzem, hogy bizonyos szempontból olyan egyedül vagyok a fájdalmammal mint a kisujjam, mert mennyire érez velem együtt valaki, aki kényelmesnek tart egy ilyen helyzetben...?)

Hálát adok az égnek, hogy van egy lelkivezetőm, akit viszont akármikor felhívhatok (amikor be van kapcsolva), és a legkínosabb érzéseimet is elmondhatom Neki. Másképp tényleg nem tudom hogy bírnám.

Nyár, teljesülő vágyak

Azt tanultam meg az elmúlt pár hét alatt, hogy érdemes elengedni dolgokat.

Hol van már az erőszakosságom...? Nincs sehol. Megtapasztaltam, hogy elengedjek mindent, és ajándékként az ölembe csöppen, amit elengedtem. Nem egy dolgot kaptam meg az elmúlt hetekben, amikre nagyon vágytam valamikor, aztán meg a változással együtt el is feledkeztem róluk (illetve elvesztették a fontosságukat, vagy elfogadtam, hogy lehetetlenre vágyom), és a semmiből az ölembe csöppentek. A lehetetlennek tűnők is. Nem nagy és nem fontos dolgok, de én mégis boldog vagyok, két okból is. Egyfelől azért, mert mégis csak megérkeztek hozzám váratlanul, másfelől pedig nem a régi kierőszakolásom nyomán, hanem a teljes lemondást és alázatos elfogadást követően.

Megint nehéz volt eljönni Bakonybélből, de most nem annyira kínzó, mint mindig ezelőtt. Arra gondolok, hogy kicsit több mint egy hónap múlva egy hétig ott leszek megint, a rögtön utána következő hetet pedig egy általuk szervezett biciklis zarándoklaton tölthetem el velük.

Hosszú évek óta vágytam arra, hogy részt vehessek egy ilyen hosszú biciklitúrán. (Na ez is a csendesen ölembe pottyanó, elengedett vágyak egyikének metamorfózisa ajándékká.) Soha nem voltak olyan barátaim, akiket egy ilyen érdekelt volna. Nagyon sok évet kellett várnom, hogy megismerjek olyanokat, akiket ez ugyanúgy felvillanyoz mint engem, de úgy tűnik minden eljön egyszer, ami mély vágyból fakad. Csak győzze kivárni az ember. Én ráértem.

600 km, Németországból indul, napi 90 km tekerés. Gyaloglásban jó vagyok, de hogy biciklin is ennyire fickós leszek-e, azt nem tudom. Szerencsére nem vagyok nyavalygós. Egyedül attól tartok egy kicsit, hogy feltöri a fenekemet a nyereg (Izsák a lelkemre kötötte, hogy egy kipárnázott ülepű biciklisnaciba mindenképp ruházzak be, ami annál is inkább fontos, mert természetes párnám gyakorlatilag nincs :-)))). Abban is reménykedem, hogy a biciklim sem adja fel... Nem a legjobb gyártmány szegény. A bicikli szerelő szerint egyenesen gagyi :-))). Hát igen... azok a jó kis, békebeli kemping biciklik! Azok voltak az igazik! Azt kirobbantani se lehetett az ember alól. Maximum összecsukódott alatta. Emlékszem, amikor egyik évben biciklivel mentünk fel Barbussal a szokásos nyaralásunkra a Börzsönybe, ő egy ilyennel szórakoztatta magát, és folyton azon csodálkozott, hogy "miért lett ilyen földszintes". Észre se vette, hogy miközben tekert, az ülés teljesen leszánkázott. Na ezen meg én szórakoztam jókat.

Kemping biciklim egyébként nekem egyedül Londonban volt. Azzal jártam dolgozni meg suliba is. Egyszer a Hyde Parkban tekertem (tilos bemenni biciklivel), és már messziről kiszúrtam a rendőrt. Mosolyogva odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy tudom-e, hogy nem nagyon örül a rendőrség annak, ha biciklistát lát a parkban. Én, nem is annyira mosolyogva mint inkább megszeppenvén mondtam, hogy attól tartok tudom. Majd megkérdeztem, hogy mennyi az az annyi, amibe nekem most ez a felvilágosítás került? Még mindig mosolyogva azt mondta, hogy nem szeretne velem még egyszer a parkban ilyen módon találkozni, és ha megígérem, hogy nem is fog, akkor vegyem úgy, hogy ingyenesen szolgáltatta az információt. Ekkor már mosolyogtam én is kicsit megkönnyebbülve, merthogy már akkor sem adta óccsójé a tudást... Mondtam, hogy vegye készpénznek az ígéretemet, majd még továbbra is kölcsönös mosolyok közepette kihúztam a csíkot a parkból (természetesen toltam akkor már a biciklit), örülve, hogy ennyivel megúsztam a kalandot. Mondani sem kell, hogy soha többé nem mentem be oda járgánnyal.

Már nagyon alakul a nyár, alig leszek itthon, csupa izgalmas dolog talált meg. Úúúúúúgy várom...

Mindenütt jó, de legjobb Bakonybélben

Tegnap este érkeztem Bakonybélbe, eléggé szétesve. Pénteken este már azt hittem megbolondulok, annyira rossz volt. Kifejezetten nem a gyász, hanem más dolgok miatt (de mindenképpen a gyász tükrében), amikről nem tudok írni. Rengeteg dolog van körülöttem, ami kifejezetten zavar és bánt, vagy nem értek, mert annyira idegen tőlem, és nem tudom elkerülni, pedig legszívesebben azt tenném. Eddig egyedül Barbival beszéltem ezekről (de vele sem teljes mélységekig), ő pedig nem lelkigondozó vagy pszichológus (bár nagyon jó dolgokat mondott, mert érzékeny meglátásai vannak). Próbáltam hívni Ábelt péntek este, de ilyenkor mindenki, aki érdemben segíteni tudna vagy ki van kapcsolva, vagy nem veszi fel a telefont. Alig vártam, hogy ideérjek, mert azért egy lelkivezető mégiscsak más. (Elhoztam a lapit is a tanulás miatt, ezért mondom, hogy "ide". Kedden megyek csak haza.)

És elég volt pár óra itt eltöltve, hogy teljes nyugalom töltsön el, és tegnap este óta folyamatosan így van ez. Persze ehhez hozzátartozik a késő esti beszélgetés Ábellel, ahol végre kimondhattam mindent, ami aztán néhány nagyon durva felismeréssel járt, de ami után jól kibőgtem magam, ami pedig felszabadító volt.

Rengeteg kérdés merült fel mostanában hirtelen a merre és hogyan továbbal kapcsolatban az életben, elég kusza most minden, és erre jön a felfokozott érzelmi állapot a gyászban (illetve hát a kettő szorosan összefügg). Ábel segítségével felállt egy fontossági sorrend, hogy mivel kell foglalkozni szépen sorban, és a legelső dolog a gyász. Amíg ez ennyire fájó, addig semmi más problémával nem lehet és nem is kell foglalkozni. Másokat semmiképp nem kell megértenem addig, örüljek, ha a saját érzéseimet megértem, mert sokszor még azokat sem értem igazából mostanában. Aztán majd lehet egyenként foglalkozni a többi zavaró dologgal.

Most is annyira jó itt, mint mindig...

Szétesőben a világ

... megint. Tegnap óta. Pedig már volt két nyugisabb nap, amikor tanulni is tudtam. Tegnap kezdtem el dolgozni, lehet, hogy sok volt egyszerre. A hatodik óra után már kifejezetten rosszul voltam. Még jó, hogy lemondták az utolsó kettőt. A hat is sok volt.

Keveredik a gyász mindenféle más, kevésbé elfogadott érzéssel. Haraggal, idegességgel, reménytelenséggel, halálfélelemmel. A saját magam halandóságával. Azzal, hogy mi lesz belőlünk, mire megöregszünk. Kismami rengetegszer mondta keserűen, hogy minek öregszik meg az ember, hogy testi szenvedéseket kelljen átélnie, és ne tudja enyhíteni a fájdalmakat. Soha nem gondoltam bele eddig. Most elborít, meg a saját halálom gondolata is. Utoljára huszonéves koromban volt halálfélelmem, azóta nem jött elő. Nem is féltem, meg nem is érdekelt a kérdés. Az is szörnyű, hogy tudom, hogy ezen a héten hamvsztják a testét, és ennek a gondolata kifejezetten kiborít. Két hete még én fürdettem, fogtam a kezét, simogattam a hátát meg a haját...

Kezdenek visszakúszni az egyéb kérdéseim is, ez a legrosszabb. A gyászt tisztán el tudom viselni, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez aztán tényleg olyan dolog, amit az idő gyógyít, ha hagyja az ember. Mert ha a fejemben megértem - márpedig ez megtörtént már -, hogy az a természet rendje, hogy a nagyszüleink, aztán a szüleink is meghalnak, akkor a mély szomorúság enyhül, és hiányérzetté szelídül egy idő után.

Csak az érzelmeknek ez a keveredése nem kellemes. Nem tudom normális-e, fogalmam sincs hogy hogyan működik ez, vagy hogy hogyan KELLENE működnie. Talán mindenkinél másképpen van, nincs standard, hanem személyre szabott, és akkor sem elvárásokat nem kell felállítanom magammal szemben türelmetlenül, sem rossz érzéseknek nem kell lennie bennem, hogy már túl kellene lennem az egészen, és csak hisztizem (mint amikor eltört a porc a térdemben).

Nincs kedvem közösségbe járni. Leginkább sehova, most a kórust is szüneteltetem, mert messze vagyok a kellemes társaságtól. De itthon kuksolni egyedül sem sokkal jobb... Hát, nem tudom mi lenne most a jó. Talán a hétvégi Bakonybelezés (hehe) jót fog tenni a lelkemnek. Na ez az egy, amit nagyon-nagyon várok.

Ami viszont már határozottan aggaszt pár napja, az a térdem. Nem a törött, a másik. Alig tudok ráállni, annyira fáj. Egy kis idő után bejáratódik, de minden lépésnél fáj. Nem merek orvoshoz menni vele, mert még kitalál valamit, hogy meg kell műteni vagy ilyesmi, azt meg a töröttel is visszautasítottam, nemhogy egy nem töröttel...

Ehh, határozottan nehéz elviselni saját magamat most. Ilyenkor mégiscsak jó, hogy egymagam vagyok, noha azt azért érzem, hogy az ember könnyebben viseli a terheit, ha van kivel megosztania, és talán most még jobban hiányzik valaki, akivel megoszthatnám ezt. Na igen, kezdenek visszakúszni az egyéb kérdések...

Precatio Pro Pace

Pászti Miklós szerzeménye. Hétfőn készült a felvétel Pécsett a kórusverseny gálakoncertjén.

Tanulás

Elkezdtem tanulni. Múlt hét kedden, két nappal azután, hogy Kismami elment volt a töri vizsga. Képtelen voltam tanulni előtte, ott meg figyelni, és úgy remegett a kezem írás közben, hogy nem tudtam elolvasni amit leírtam. (Nem lett fényes, de nem javítom ki, az Ő emlékére benne marad az indexemben.)

Utána se nagyon ment egész héten, de csütörtökön valahogy belém tolult egy csomó erő, gyorsan leültem és megírtam az egyetlen esszét, ami még hátra volt, jóval a határidő után. Maradt az irodalom vizsga, amire meg éjjel-nappal olvasni kéne, de most az se megy. Illetve ma elkezdtem tanulni, és ennek kifejezetten örülök. Az még elrettent, hogy hogyan fogok tanítani, de az legalább örvendetes, hogy a tanulás elindult. Így legalább van esélyem. A tanárnő is rendes volt, mert megkértem, hogy két hét múlvára rakja a vizsgát, és így is tett. Szóval időm mint a tenger. Úgyis Bakonybélbe megyek a hétvégén, ott tutira tanulni fogok.

***

Zseniális könyvet olvasok. A szépséges Regitől kaptam (tényleg szép :-))), egyszer csak hozta a postás. Egy jezsuita szerzetes-atyával beszélget a könyv írója, Naszádi Kriszta, és ezek a beszélgetések vannak leírva. A szerzetes - Nemes Ödön atya - állati érdekes életet élt Japánban, és mindenféle, az életvezetéssel kapcsolatos tapasztalatait mondja el (többek között). Nagyon ajánlom. A címe: Szabadon, örömmel, szeretettel.

Ma ezt (is) olvastam benne:

"... Ez a nyugati kultúra nagy-nagy baja, hogy mindent meg akar érteni, mindent elemezni akar. A távolkeleti emberek nem. Bele tudnak simulni a misztériumba. Már megtapasztaltam, hogy Isten tart a tenyerén.Ő tudja, mikor mi lesz. Egy protestáns pásztor barátomtól tanultam Japánban, hogy ha valami szokatlannal, betegséggel, nehézséggel találkozik, akkor rögtön, előre hálát ad, mert hisz abban, hogy ha Isten ezt nem akadályozta meg, akkor előbb-utóbb a javára fogja fordítani. ..."

***

Pillanatképek a pécsi kórusverseny hétvégéjéről, az Óbudai Kamarakórus szemszögéből. (Ezeket a képeket ma tette fel az egyik srác, hátha valakit érdekel egy ilyen atmoszférája.)

Pécs

Régen nagyon szerettem utazni a kórussal. Mindenfelé jártunk nem csak Magyarországon, hanem Európa szerte.

A mostani hétvégét alig vártam, hogy vége legyen. Nagyon rosszul éreztem magam, volt egy olyan nap, amikor legszívesebben ordítottam volna, nem voltam egyedül eleget, pedig vágytam rá, és ezért türelmetlen is voltam bizonyos helyzetekkel és emberekkel szemben. Egy darabig nem mutattam ki, hanem befelé irányítottam, amitől elkezdtem remegni egy idő után, és nem tudtam megállni. Szörnyű volt. Aztán már nem tudtam nem kimutatni, ezt meg utálom, mert próbálok mindent belül lerendezni, de most a Mami-történések idegállapota mellett egyszerűen nem ment egy bizonyos ponton túl.

Például az nagyon zavart, hogy a szobatársaim - egy kivétellel - folyamatosan szidtak valamit meg elégedetlenkedtek. Minden rossz volt, a szállás, a reggeli, az ágy, a szoba, a fürdő, a WC, MINDEN!!!!! Az agyamra ment egy idő után. Ja, és persze embereket is folyamatosan fikáztak. Annyira elszoktam már ettől. Én is ilyen voltam régen, de most már sem nem panaszkodom nyilvánosan, sem nem pletykálok ki embereket egy ideje, és olyanok sincsenek a közvetlen környezetemben, akik ezt tennék... Az volt a legjobb, hogy ketten is a szobatársaim közül mélyen hívő keresztények... Ezzel szembesülni mindig nagy csalódás nekem. Hát nem arról szól a dolog, hogy ilyeneket már nem csinálunk, mert az újjászületéshez ez is hozzátartozik? Eléggé el vagyok maradva azt hiszem abban a tekintetben, hogy miről is szól az Istennel való kapcsolat, és hogy az mit visz végbe a szívünkben. Az enyémben azt mindenképp véghez vitte, hogy rossznak tartom a mások fikázását és a folyamatos, nyilvános panaszkodást és nyarvogást olyan dolgokon (de ha jól belegondolok nem csak olyanokon), amiken nem tudunk változtatni, ezért nem csinálom. Na az ilyesmikhez nem volt idegem abban a lelkiállapotban, amiben vagyok.

Elment a kórus két este is bulizni, egyszerűen nem tudtam velük menni, egyetlen porcikám sem kívánta. Visszamentem a szállásra mindkétszer, és végre egyedül lehettem, nem kellett visszanyomkodnom a szomorúságot. Még az is rossz érzés volt, hogy elmentem egy koncertre az utolsó este, ami legalább annyira vicces is volt mint szakmailag remek. Az járt a fejemben, hogy nem kellene ilyeneken ülnöm még egy jó pár napig-hétig, mert nem esik jól...

Most nem megyek egy darabig kórusra. Majd ha sokkal jobban leszek.