Nyár, teljesülő vágyak

Azt tanultam meg az elmúlt pár hét alatt, hogy érdemes elengedni dolgokat.

Hol van már az erőszakosságom...? Nincs sehol. Megtapasztaltam, hogy elengedjek mindent, és ajándékként az ölembe csöppen, amit elengedtem. Nem egy dolgot kaptam meg az elmúlt hetekben, amikre nagyon vágytam valamikor, aztán meg a változással együtt el is feledkeztem róluk (illetve elvesztették a fontosságukat, vagy elfogadtam, hogy lehetetlenre vágyom), és a semmiből az ölembe csöppentek. A lehetetlennek tűnők is. Nem nagy és nem fontos dolgok, de én mégis boldog vagyok, két okból is. Egyfelől azért, mert mégis csak megérkeztek hozzám váratlanul, másfelől pedig nem a régi kierőszakolásom nyomán, hanem a teljes lemondást és alázatos elfogadást követően.

Megint nehéz volt eljönni Bakonybélből, de most nem annyira kínzó, mint mindig ezelőtt. Arra gondolok, hogy kicsit több mint egy hónap múlva egy hétig ott leszek megint, a rögtön utána következő hetet pedig egy általuk szervezett biciklis zarándoklaton tölthetem el velük.

Hosszú évek óta vágytam arra, hogy részt vehessek egy ilyen hosszú biciklitúrán. (Na ez is a csendesen ölembe pottyanó, elengedett vágyak egyikének metamorfózisa ajándékká.) Soha nem voltak olyan barátaim, akiket egy ilyen érdekelt volna. Nagyon sok évet kellett várnom, hogy megismerjek olyanokat, akiket ez ugyanúgy felvillanyoz mint engem, de úgy tűnik minden eljön egyszer, ami mély vágyból fakad. Csak győzze kivárni az ember. Én ráértem.

600 km, Németországból indul, napi 90 km tekerés. Gyaloglásban jó vagyok, de hogy biciklin is ennyire fickós leszek-e, azt nem tudom. Szerencsére nem vagyok nyavalygós. Egyedül attól tartok egy kicsit, hogy feltöri a fenekemet a nyereg (Izsák a lelkemre kötötte, hogy egy kipárnázott ülepű biciklisnaciba mindenképp ruházzak be, ami annál is inkább fontos, mert természetes párnám gyakorlatilag nincs :-)))). Abban is reménykedem, hogy a biciklim sem adja fel... Nem a legjobb gyártmány szegény. A bicikli szerelő szerint egyenesen gagyi :-))). Hát igen... azok a jó kis, békebeli kemping biciklik! Azok voltak az igazik! Azt kirobbantani se lehetett az ember alól. Maximum összecsukódott alatta. Emlékszem, amikor egyik évben biciklivel mentünk fel Barbussal a szokásos nyaralásunkra a Börzsönybe, ő egy ilyennel szórakoztatta magát, és folyton azon csodálkozott, hogy "miért lett ilyen földszintes". Észre se vette, hogy miközben tekert, az ülés teljesen leszánkázott. Na ezen meg én szórakoztam jókat.

Kemping biciklim egyébként nekem egyedül Londonban volt. Azzal jártam dolgozni meg suliba is. Egyszer a Hyde Parkban tekertem (tilos bemenni biciklivel), és már messziről kiszúrtam a rendőrt. Mosolyogva odalépett hozzám, és megkérdezte, hogy tudom-e, hogy nem nagyon örül a rendőrség annak, ha biciklistát lát a parkban. Én, nem is annyira mosolyogva mint inkább megszeppenvén mondtam, hogy attól tartok tudom. Majd megkérdeztem, hogy mennyi az az annyi, amibe nekem most ez a felvilágosítás került? Még mindig mosolyogva azt mondta, hogy nem szeretne velem még egyszer a parkban ilyen módon találkozni, és ha megígérem, hogy nem is fog, akkor vegyem úgy, hogy ingyenesen szolgáltatta az információt. Ekkor már mosolyogtam én is kicsit megkönnyebbülve, merthogy már akkor sem adta óccsójé a tudást... Mondtam, hogy vegye készpénznek az ígéretemet, majd még továbbra is kölcsönös mosolyok közepette kihúztam a csíkot a parkból (természetesen toltam akkor már a biciklit), örülve, hogy ennyivel megúsztam a kalandot. Mondani sem kell, hogy soha többé nem mentem be oda járgánnyal.

Már nagyon alakul a nyár, alig leszek itthon, csupa izgalmas dolog talált meg. Úúúúúúgy várom...