Szétesőben a világ

... megint. Tegnap óta. Pedig már volt két nyugisabb nap, amikor tanulni is tudtam. Tegnap kezdtem el dolgozni, lehet, hogy sok volt egyszerre. A hatodik óra után már kifejezetten rosszul voltam. Még jó, hogy lemondták az utolsó kettőt. A hat is sok volt.

Keveredik a gyász mindenféle más, kevésbé elfogadott érzéssel. Haraggal, idegességgel, reménytelenséggel, halálfélelemmel. A saját magam halandóságával. Azzal, hogy mi lesz belőlünk, mire megöregszünk. Kismami rengetegszer mondta keserűen, hogy minek öregszik meg az ember, hogy testi szenvedéseket kelljen átélnie, és ne tudja enyhíteni a fájdalmakat. Soha nem gondoltam bele eddig. Most elborít, meg a saját halálom gondolata is. Utoljára huszonéves koromban volt halálfélelmem, azóta nem jött elő. Nem is féltem, meg nem is érdekelt a kérdés. Az is szörnyű, hogy tudom, hogy ezen a héten hamvsztják a testét, és ennek a gondolata kifejezetten kiborít. Két hete még én fürdettem, fogtam a kezét, simogattam a hátát meg a haját...

Kezdenek visszakúszni az egyéb kérdéseim is, ez a legrosszabb. A gyászt tisztán el tudom viselni, és azzal is tisztában vagyok, hogy ez aztán tényleg olyan dolog, amit az idő gyógyít, ha hagyja az ember. Mert ha a fejemben megértem - márpedig ez megtörtént már -, hogy az a természet rendje, hogy a nagyszüleink, aztán a szüleink is meghalnak, akkor a mély szomorúság enyhül, és hiányérzetté szelídül egy idő után.

Csak az érzelmeknek ez a keveredése nem kellemes. Nem tudom normális-e, fogalmam sincs hogy hogyan működik ez, vagy hogy hogyan KELLENE működnie. Talán mindenkinél másképpen van, nincs standard, hanem személyre szabott, és akkor sem elvárásokat nem kell felállítanom magammal szemben türelmetlenül, sem rossz érzéseknek nem kell lennie bennem, hogy már túl kellene lennem az egészen, és csak hisztizem (mint amikor eltört a porc a térdemben).

Nincs kedvem közösségbe járni. Leginkább sehova, most a kórust is szüneteltetem, mert messze vagyok a kellemes társaságtól. De itthon kuksolni egyedül sem sokkal jobb... Hát, nem tudom mi lenne most a jó. Talán a hétvégi Bakonybelezés (hehe) jót fog tenni a lelkemnek. Na ez az egy, amit nagyon-nagyon várok.

Ami viszont már határozottan aggaszt pár napja, az a térdem. Nem a törött, a másik. Alig tudok ráállni, annyira fáj. Egy kis idő után bejáratódik, de minden lépésnél fáj. Nem merek orvoshoz menni vele, mert még kitalál valamit, hogy meg kell műteni vagy ilyesmi, azt meg a töröttel is visszautasítottam, nemhogy egy nem töröttel...

Ehh, határozottan nehéz elviselni saját magamat most. Ilyenkor mégiscsak jó, hogy egymagam vagyok, noha azt azért érzem, hogy az ember könnyebben viseli a terheit, ha van kivel megosztania, és talán most még jobban hiányzik valaki, akivel megoszthatnám ezt. Na igen, kezdenek visszakúszni az egyéb kérdések...