Elsősegélynyújtás

A mai napot Barbinál töltöttem, ahol rajta és a párján gyakorolhattam az elsősegélynyújtás feladatokat. Például a kimentés fogását, a stabil oldalfekvést, illetve a légzés ellenőrzését. A mesterséges lélegeztetésre és az újraélesztésre majd legközelebb kerül sor, mindhárman izgatottan várjuk. Elég vidám volt ez így is, jókat szórakoztunk. Azért Barbit könnyebb volt felemelni és arrébb húzni, mint Pétert. 😊

Sejtettem, hogy ha újra elkezdem a gyakorlatot a kórházban, nagyon jót fog tenni a lelkemnek, és ez így is van. A főnővér az aktuális osztályon, ahol épp gyakorlaton vagyok annyira megörült annak, hogy megyek, hogy szerdára engem írt be az egyik nővérnek egész napra, a 12 órás műszakba. Egyébként mindig 2 nővér van ezen az osztályon, plusz a tanulók, mint jómagam is, de minden nővér lebetegedett, ezért nincs ki bemenjen szerdán, így én leszek az egyik hivatalos munkaerő a kettőből aznap. Nagyon izgalmas.

Érdekes lesz ez a karácsonyi időszak, hiszen én semmiképp nem találkozom a családtagjaimmal a vírus terjesztésének lehetősége miatt (az ember a kórházban nagyobb eséllyel elkaphatja), de ha lehet, a kórházban töltöm majd az ünnepeket. Ha mindenképp meg kellene betegednem, jó lenne még a januári tanfolyamkezdés előtt átesni rajta, hogy ne kelljen az évet karanténban kezdenem. Hát... most minden lehetőségem megvan arra, hogy közelebbről megismerkedjek a vírussal, hiszen a kórházban elég nehéz elkerülni, főleg, ha hosszú órákat ott tölt az ember mindennap. Ha lehet alkudozni, szívesen venném az enyhe tüneteket (tudom, nekem semmi nem elég...).

Izgi.

Timsel!

Jelentése: lehet, (lehetőséged van rá).

John Steinbeck: Édentől keletre című könyvét olvastam el végre. 20 évvel ezelőtt kezdtem el, nekünk két kötetben volt meg, de csak az első kötete. Eddig kellett várnom, hogy egyben elolvassam. Azt hiszem nem is nagyon értettem volna meg akkor a mélységeit, nem is volt ismerős most a történet, csak arra emlékeztem, hogy nagyon jó volt olvasni. Nem valami felemelő sztori, de nagyon megfogott benne egy gondolat. Három szereplője a Káin és Ábel történetet vesézi ki egyetlen szót vizsgálva. Miután Káin dühös és csalódott lett azért, mert Isten Ábel áldozatát elfogadta, az övét pedig visszautasította, Isten figyelmeztette őt. Két különböző bibliában egy szó kétféleképpen van fordítva. Az egyikben Isten azt mondja Káinnak: "Ha pedig nem jót cselekszel, a bűn az ajtó előtt hever. És rád van vágyódása, de te uralkodni fogsz rajta". Ami azt az ígéretet jelenti, hogy Káin le fogja győzni a bűnt. A másik fordítása szerint Isten azt mondja: "... de te uralkodjál rajta". Ez pedig egy parancs. Az eredeti szó azonban a timsel, ami azt jelenti: választási lehetősége van az embernek arra, hogy ellenálljon vagy ússzon az árral. Változtasson, vagy alárendelődjön. Szép, nem?

Ez az elmúlt két hétben sokszor eszembe jutott. Nem szeretem, amikor felfedezem magamban azokat a szülői tuljadonságokat, amiktől szabadulnék, gyerekkorom óta, csak akkor még külső körülményként, most már azonosulva. És néha úgy érzem, hogy annyira belém ivódtak, hogy képtelen vagyok változtatni. Bakonybéli Ábel azt mondta, és rögtön eszembe jutott a bibliai Ábelék története, hogy el kell fogadnunk, hogy bizonyos örökséggel rendelkezünk, de azt is tudnunk kell, hogy azok nem mi vagyunk, megvan a lehetőségünk a változtatásra. Nem kell a tökéletességet kitűzni célul, elég csak egy icipicit jobban csinálni, tudatosan máshogy, mint ahogy eddig.

Talán nem kell mondanom, hogy négy nyugodt és szárnyaló hónap után ismét a haladás időszaka van, mélyrepülésben... Beszélgettünk a kishúgommal ma:
- Örülök, hogy kinn van a fejed a kakiból - mondta.
- Nem volt benne...
- De két nappal ezelőtt nagyon rosszul hangzottál...
- De ez sosem kaki, ez az arannyal kikövezett út. Ilyenkor tanul az ember, és a legmélyebb kapcsolatba kerülhet Istennel. Én legalábbis mindig csak ilyenkor találkozom Vele igazán. Amikor jól vagyok, akkor elhanyagolom. Akkor bújok Hozzá, amikor minden szétesik, mert mindig rájövök, hogy nincs más. Úgyhogy most is nagyon örülök. :-))))
- Jó, hogy ezt így látod :-).

Annyi mindenért hálás lehetek... Hétvégén megint Bakonybélben voltam, és nagyon jó volt, főleg a beszélgetések, főleg Ábellel. Vasárnap pedig Dobogókő, a csendes lelkigyakorlat az Úrral és Lóri atyával, nagyon várom. :-)

***

Csík zenekar zene, nagyon szép...

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Látom, hogy elsuhan
felettem egy madár
tátongó szívében szögesdrót
csőrében szalmaszál
Magamat ringatom,
még ő landol egy almafán
az Isten kertjében
almabort inhalál

Vágtatnék tovább veled az éjben
Az álmok foltos indián lován
Egy táltos szív remeg a konyhakésben
Talpam alatt sár és ingovány

Azóta szüntelen
őt látom mindenhol
Meredten nézek a távolba
otthonom kőpokol
szilánkos mennyország
folyékony torztükör
szentjánosbogarak fényében tündököl

Most múlik pontosan,
Engedem had menjen
Szaladjon kifelé belőlem
Gondoltam egyetlen
nem vagy itt jó helyen
nem vagy való nekem
Villámlik mennydörög
ez tényleg szerelem.

Ugye, hogy ez is szép, mint a timsel? :-)))

A Nagymamám

Pont egy éve, május 24-én halt meg...

Színházba mentünk (volna) aznap este Barbival és még két másik ismerőssel. Nálam voltak a jegyek. Vasárnap volt.

Két héttel azelőtt került kórházba. Azt gondoltuk, hogy a szokásos pár nap, esetleg egy hét, aztán hazaengedik. Az intenzív osztályon kezdte, de három nap után osztályra került, a "normális" betegek közé. Tolókocsiban közlekedtünk vele, mert félig-meddig elhagyta magát, így is fürdettük. Aztán eltelt másfél hét, és jobban lett. Már lábra állt, örültünk.

És akkor átkerült egy másik kórházba, aminek az okát nem értettem. Nem is volt annyira bizalomgerjesztő az a másik kórház, annyiban volt érdekes, hogy a kertje pont a Mamiék házának a kertjével volt határos. Sokat gondolkodott, hogy hazaugrik. Ment is volna nagyon...

Két nap után, pénteken rosszabbul lett, elkezdett mindent kihányni. Nem ijedtem meg nagyon, megfürdettük, ivott, és enni is próbált. Szombaton már elég rosszul nézett ki a Kismami, de még mindig nem féltem. Azt mondtam Neki, hogy hétfőn jövök legközelebb, mert másnap színházba megyek. Vasárnap úgy ébredtem, hogy valahogy azt éreztem, hogy nem szabad színházba mennem, be kell mennem hozzá a kórházba, és virrasztani vele, akár az ágya mellett ülni reggelig. El is döntöttem, hogy ezt teszem. Ott maradok reggelig, akármerre fordul az állapota. Nálam voltak a nyomorult színházjegyek, amiket még be kellett vinnem a színház recepciójára. Azt éreztem, hogy nagyon kell sietnem. Az eső esett, így a közlekedés lassú volt, a recepciós meg nem volt ott, várnom kellett rá negyed órát. Nőttön nőtt bennem a feszültség, mert siettem volna, és még csak meg sem tudtam magyarázni miért.

A kórházba több mint fél órával később értem mint szerettem volna. Nagyon rossz állapotban volt, és egyre romlott az állapota. Amikor odaértem, akkor még próbált szívószállal inni, de rögtön kijött amit megivott. Beszélgettünk egy kicsit, kérte, hogy Anyukám minél hamarabb érkezzen. Fél óra múlva egyik pillanatról a másikra egyszer csak képtelen lett beszélni, majd jéghidegek lettek a végtagjai, és panaszkodott, hogy nem érzi a lábát. Fekete volt a keze, és jéghideg a háta. Ami a legrosszabb volt, hogy már napok óta (illetve pontosan péntek óta) szörnyű gyomorgörcsök kínozták, annyira, hogy morfium injekciókat kapott.

És még ekkor sem tűnt fel nekem semmi, annyira reméltem, hogy ez is elmúlik majd...

Levegőt sem tudott már venni, csak hörgött szegény, és az orrába tett oxigén csövet is kitépte. Megkérdeztem az orvost, hogy mi történik vele, segítsenek már rajta, mert szörnyen szenved. Azt mondta hívjam el a családot, az a javaslata. Megkérdeztem, hogy miért, szerinte haldoklik a nagymamám? Azt mondta ilyet nem mondhat, de nem biztos, hogy meg fogja érni a reggelt.

Kirohantam a teremből zokogva, hívtam mindenkit telefonon, és megpróbáltam jól kisírni magam, hogy amikor visszamegyek ne vegye észre mennyire szomorú vagyok. nem szerettem volna előtte sírni. Mikor visszamentem, épp kérdezte nagyon nehezen artikulálva, alig érthetően a nővértől, aki az oxigént próbálta adagolni Neki, hogy:
- Hol a leány? - már hogy én.
- Itt vagyok - mondtam a nővér mögül. Alig tudtam visszatartani a sírást. Látta rajtam, hogy valami baj van.
- Mi a baj?
- Nincs baj, holnapra jobban leszel.
Legyintett, és a fal felé fordult.

Aztán megérkeztek az Anyuék, majd a Húgom. A fiát - a nagybátyámat, a kedvencét - várta nagyon, aki Dunaújvárosban kórházban volt, amiről Ő nem tudott... Az utolsó fél órában már nem nagyon tért magához. Többször le kellett szívni a váladékot a tüdejéből, mert csúnyán hörgött, és féltünk, hogy megfullad. Odafeküdtem mellé az ágyra, megpuszilgattam az orrát, és megpróbáltam mosolyogni Rá. Időnként ki kellett mennem sírni. Egyszer javasoltam Neki, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkat, de akkor már nem nagyon tudott beszélni. Én elkezdtem, Ő bekapcsolódott egy-egy szónál. Aztán elmondtam Neki mindent, amit az ember ilyenkor elmond a másiknak...

Egyszer megkért a nővér, hogy menjünk ki, mert megint szívni kell a váladékot. Mindannyian kimentünk, és kb 15 másodperc múlva utánunk rohant a nővér a szobából, hogy menjünk vissza gyorsan, mert pillanatai vannak már csak Kismaminak. Úgy halt meg, hogy 5 centire volt a fejem az övétől.

Az az érdekes, hogy épp előző nap láttunk az Anyuval egy halottszállítást a szomszédos kórteremből. Megborzongtunk, meg is ijedtünk, mert soha nem láttunk még haldoklót, az a procedúra, ahogy elszállították azt a nénit meg egyenesen rémisztő volt, a hatalmas pléh-tepsiben. Anyu azt mondta, hogy ő nem tudja elfogadni, hogy egyszer a Mami is elmegy majd, én pedig azt, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaki mellett ott legyek, amikor haldoklik, mert borzasztóan félek a haláltól, a halottaktól. Azt meg főleg nem, hogy egy ilyenben vigyék el esetleg a Mamit...

A legtermészetesebb volt, hogy a haldokló nagymamám mellé feküdtem az ágyra ennek az élménynek és beszélgetésnek a másnapján, és az utolsó leheletét pedig az arcom őrizte meg.

Az öcsém már csak a halála után érkezett, de hárman lányok Vele voltunk. Azt gondolom, hogy soha, senkinek sem szabadna egyedül meghalnia, nagyon ijesztő lehet amíg elveszti az eszméletét a haldokló, de már tudja mi történik vele, vagy legalábbis sejti. Amikor megkérdezte, hogy hol van a fia, miért nem jön már, amikor pedig megígérte Neki, hogy eljön Őt meglátogatni, én azt válaszoltam, hogy holnap eljön, ma már nem tud. Akkor is csak legyintett.

Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy vége. Az utolsó lélegzetéig reménykedtem, hogy megfordul a kocka. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam segíteni a szenvedésén és a szörnyű fájdalmain. Amikor meghalt, nem akartam otthagyni, csak simogattam a fejét, odabújtam Hozzá. Úgy rángatott el a húgom az ágyról. Soha életemben nem éreztem ilyen intenzív fájdalmat, sem előtte, és azóta sem. Hangosan ordítottam az utcán, nem nagyon bírt megtartani a lábam.

Aztán haza kellett mennem, egyedül, ezzel a mérhetetlen, addig elképzelhetetlen, mélységes fájdalommal. Szerettem volna nem lenni. Soha nem gyászoltam még, meghalni meg főleg nem láttam soha senkit, nemhogy szerettemet. Visszamentem a színházhoz, ahol még 10 perc volt a szünetig. Évezredeknek tűnt az a 10 perc, amíg kijött a Barbi, és elmondhattam neki.

Két nappal később esett le igazán mit is láttam és mi történt. Amikor felfogtam, akkor zuhantam össze teljesen. Talán szerencsés volt, hogy épp kezdődött a vizsgaidőszak, koncentrálni kellett.

Magamat hibáztattam, hogy miért nem mentem oda Hozzá már órákkal előbb. Akkor nem csak másfél órám lett volna Vele... és talán segíthettem is volna valamit. Ez az önvád nagyon sokáig mardosott, még hónapokig (és néha még a mai napig előjön bennem). Hibáztattam magam, hogy nem szerettem eléggé, hogy nem törődtem Vele, nem vigyáztam Rá... Persze mindenki meghal egyszer, és az Ő ideje akkor jött el, ma már tudom, de akkor nem tudtam racionálisan gondolkodni, csak azt a rettenetes fájdalmat éreztem, még nagyon sokáig. Szétesett az addigi, biztonságos világom, amiben csak távolról szerepelt a halál, ami csak mások környezetében történhet meg. Megszűntem unoka lenni, ami megint csak furcsa volt azon túl, hogy sokáig tartott, amíg felfogtam, hogy nincs már.

Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek, mi nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Kétéves koromig Ő nevelt amíg a szüleim dolgoztak, aztán minden iskolai szünetben heteket-hónapokat töltöttem Nála, és az Ő ágyában aludtam, Vele. Ő nevezett el Ilának, amit először nagyon utáltam, aztán megszerettem pár éve. Mindig kiballagott az utca végébe, amikor elkészült az ebéd, és elkiabálta magát, amitől én meg mindig tök rosszul voltam:
- Ilaaaaa! Kész az ebééééééd! Gyere hamar!
Nagyon szerettük egymást.

Voltak később, már a felnőtt éveim alatt időszakok, amikor nehezen találtuk meg a hangot egymással, főleg a legutolsó években, amikor már nagyon magába zárkózott, és senkiben sem bízott meg, de mindenki tudta, hogy én vagyok a kedvenc. Azt gondoltam, hogy a nagybátyám után szigorúan, de Anyukám pár nappal Mami halála után mesélte, hogy a halotti bizonyítványhoz kellett a Mami személyi igazolványa, amiben csak egyetlen fotót tartott, az enyémet. Akkor is ordítottam, amikor ezt meghallottam.

Hét hónapig nem voltam képes a lakásába menni, pedig ott lakik az Anyukám. Nem csak a lakásba nem tudtam elmenni, de a környékre sem, több kilométeres körzetben. Nagy ívben elkerültem Újpestet. Egyszer Barbival Újpest közelébe kerültünk kocsival, rám tört a sírás és a remegés. December 23-án mentem a lakásba először, de akkor is fél órát zokogtam remegve, mert láttam Őt ott ülni az ágyon, ahogy régen. Most már oda tudok menni, de még mindig hiányzik, időnként nagyon. Mint most is...

Kifelejtettem...

... a legutolsó bejegyzésből egy "aprócska" mozzanatot, amit most pótolok. Ezt írtam:

"Hagytam, és végül amikor már csend lett a lelkemben teljesen váratlanul egyik reggel, akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mi is történt, mi volt az ok, jogos volt-e vagy sem, mi a megoldás."

Annyi tartozik ehhez, hogy nem egyedül csináltam ezt végig, hanem Istennel kézen fogva, folyamatos kontaktusban Vele, és folyamatosan elmondva Neki, hogy mit érzek. Aztán a megoldásokat sem egyedül keresgélem már egy ideje, hanem megkérdezem, és Ő megmondja. Ezt még fontosnak tartottam elmondani.

***

Ma is láttam a metróban a plakátot :-))). Megint örömködtem rajta, megint mosolyogva. és megint jó volt felidézni azokat a pillanatokat. Azt hiszem ezt nem lehet megunni.

***

Ma megálltam egy kicsit, és elgondolkodtam, hogy mennyi szabadidővel rendelkezem, aztán rájöttem, hogy amilyen terveim vannak, az elkövetkezendő 40 évben nem nagyon lesz szabadidőm :-))).

Most ugye írom a szakdolgozatot, amit csak hétvégenként tudok megejteni, mert hétköznap nincs időm. Igaz, hogy április közepe a határidő, de a mostani az utolsó olyan hétvége, amikor van időm, mert jövő hétvégétől kezdve egészen április közepéig (meg utána is) folyamatos elfoglaltságok vannak. Szóval kb egy hónapja írom a szakdolgozatot, és úgy terveztem, hogy ezen a hétvégén be is fejezem.

Utána rögtön nekiállhatok az államvizsga tételek kidolgozásának, és a felvételire való készülődésnek. Teológus szakra jelentkezem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolára, ami után majd a SOTE lelkigondozói szakát is szeretném elvégezni, ami kétéves képzés. Tehát ez még 6 év tanulás. Közben szeptemberben indul a pszichodráma asszisztensi képzés, ami másfél év lesz, és szeretnék nyelvvizsgázni oroszból, megtanulni a dánt rendesen, és megtanulni spanyolul. (A Sapientián tanulunk majd latint, és még talán más nyelveket is, aminek nagyon örülök, mert imááááádom a nyelveket! :-)

Szóval ha jól látom már a nyugdíjas kornál tartok a tervekben... Arra jöttem rá, hogy nem tudnék punnyadni, egyszerűen ennyi energia van bennem, és azt hiszem ez mindig is így volt.

Erről jut eszembe... Húsvét éjjel fogok bérmálkozni Bakonybélben. A családon kívül (aki valószínűleg nem jön el, mert messze van és éjjel lesz, szállás pedig nincs, ami azt jelenti, hogy vissza kell autózni Pestre), meghívtam természetesen az imakört, akik mind egy szálig eljönnek, valamint Györgyit, aki szintén ott lesz. A Húsvét éjjeli feltámadási mise eleve ütős dolog, kevés gyönyörűbb dolgot láttam ebben a műfajban, de a bérmálkozással együtt, amit azokkal ünnepelhetek, akikkel kölcsönösen szeretjük egymást, még sokkal szebb lesz. Az külön öröm, hogy Györgyi eljön :-)).

Aztán áprilisban pár napra Prágába megyünk a csapattal. Nagyon rég tervezek már egy prágai látogatást, még sosem jártam ott.

Oan jó dógok ezek :-)))

Tanulás

Már két hónapja Barbival lakom. És egyenlőre nem is szeretnénk másképp. Rengeteget tanultunk egymástól már eddig is, és azt érezzük, hogy így van ez most jól, fel sem merül, hogy változtatni kellene az életen. Én ennek csak örülök, mert semmilyen porcikám nem kíván egy újabb költözést a közeljövőben, másrészt viszont egyfajta kvázi szerzetesi életet élünk, együtt imádkozással, rengeteg beszélgetéssel, és nagyon sok gyógyulással.

Számomra Barbi az a közeg, ahol abszolút önmagam lehetek, lehet rossz kedvem (ma reggel össze tudtam volna törni valamit, annyira feszült voltam), akkor sem változtat a szereteten, ami köztünk van. Ő tanulgatja elfogadni, hogy ez nem neki szól, nem ő a hibás, nem azért vagyok feszült, mert rá haragszom mert valami olyat csinált - konfliktus kerülő lévén nehezen tud szembesülni az emberek "fárasztóbb" és a nyugalomra veszélyesebb oldalával, hajlamos magára venni a dolgokat, mint mindannyian. Én pedig megtanulom elfogadni, hogy lehetek ilyen is, nem szeret valaki kevésbé ettől, nem kell nyugalmat és felhőtlenséget játszanom, még csak megjegyzést sem tesz, és nem azért, mert inkább lenyeli, hanem azért, mert természetesnek veszi, mint ahogy azt, hogy az én hajam nem olyan, mint az övé. Volt olyan az elején, amikor még csak pár napja laktam itt, hogy kifakadtam valami, egyáltalán nem vele kapcsolatos dolgon, elmondtam az érzéseimet (ahogy nagyon helyesen megtanultam a pszichodrámán, hogy ez mennyire fontos), és ő rögtön védekezni kezdett, mintha őt hibáztattam volna az én lelkiállapotomért. Csak annyit mondtam, hogy "Jó, de én akkor is ezt érzem, nem tudok máshogy érezni, mint ahogy érzek, hadd fejezzem már ki ami bennem van... Nem megoldásra várok, nem is veled kapcsolatos, de most ez van bennem, máskor meg a boldogság, azt miért fejezhetem ki, ezt miért nem?". Beletelt kis időbe, amíg elfogadta, hogy az ember minden érzését kifejezheti, ettől nem változik semmi. És pont ma mondta, hogy meg sem érintette a ma reggeli feszült kedvem, tudta már, hogy nem róla szól, egyszerűen EZ VAN most, máskor meg máshogy van.

Abban is nagyon jól kiegészítjük egymást, hogy más jellegűek a kérdéseink (amik ugyanazok) alapját képező problémáink, más irányból közelítünk ugyanazon megoldás felé. Én egy nyitott, társasági ember vagyok, aki könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel, könnyen megnyílik és befogad másokat, ezért ha átérezni nem is tudom annyira ezt a problémát, én legalább nem szenvedek ettől, és objektíven tudom látni, ennek fényében véleményt alkotva. Ő viszont nem szenved egy szétesett család fájdalmától, mert nagyon biztos szülői háttere van, valamint az én párkapcsolattal kapcsolatos kérdéseimet is másképp látja, mert neki meg ez működik másképp. Néha nagyon fájdalmas az az őszinteség, amivel teljesen nyugodtan kimondjuk egymásnak a másikkal kapcsolatos meglátásainkat, de hálás vagyok ezért, noha időnként olyan érzés fut át rajtam, mintha árammal csaptak volna meg - mert rátapint a gyengeségeimre, amik azáltal, hogy kimondja őket a felszínre törnek, de csak így tudnak gyógyulni is.

(Talán egy hete beszélgettünk egyik reggel, és elmondtam neki egy engem régóta foglalkoztató problémát valakivel kapcsolatban, akit nagyon szeretek. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "Jajj, te szegény!", azt mondta, hogy vegyem már észre, hogy milyen önző motivációk bújnak meg a mélyben, és az egész probléma csakis rólam szól, nem a másikról. Akkor egy pillanatig nagyon utáltam őt, ezt meg is mondtam neki, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van... Akkor meg hálás voltam, hogy egy ennyire éles tükör van a lakásban, ami minden gáz dolgomat szembesíti velem. :-))))

Az is jó, hogy ő a fizikai jólétemet segíti azzal, hogy főz és gyümölcsöt tesz az asztalra, felhívja a figyelmemet arra, hogy mi található a hűtőben (meg egyéb helyeken a konyha környékén), mert én egyszerűen nagyon gáz vagyok ebből a szempontból, és ő elfogadja ezt szeretettel. (Elfelejtem még azt is, hogy létezik a hűtő...) Ő viszont az olvasmányok tengerében veszik el, mert annyi minden megtetszik neki, és semmivel nem halad pont ezért, én pedig, amikor elege lesz abból, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit olvasson, akkor időnként irányt szabok neki ezen a téren :-))).

(Megbeszéltük, hogy elolvasunk egy Thomas Merton könyvet együtt, mert át akarjuk beszélni, de előtte van három másik könyv, amit el kell olvasnia, mert az aktuális kérdéseivel kapcsolatosak, és lényeges, hogy az ember végigkövessen egy kérdést komolyan, a legmélyéig. Ha ezt megint elmulasztja, akkor megint benne marad egy hiányérzet, így meg válaszokat kap, amik tovább dolgoznak majd a mélyben. Szóval várok most a Merton könyvvel, amit én már elkezdtem, és elolvasok több más könyvet addig, amíg Barbi felzárkózik - hozzáteszem, hogy nekem azért jóval több időm van olvasni, mert BKV-zom és MÁV-ozom, ő meg vagy gyalogol a szomszédos zeneiskoláig, vagy kocsival jár Maglódra...)

Szóval jó kis közösség vagyunk mi ketten a Barbussal, még mindig azt mondom.

:-))))

Tanítás és tanulás

Ötvenszer kezdtem el írni ezt a bejegyzést, és minden szó elcsépeltnek tűnik még mindig...

Ma megkérdezte tőlem valaki, hogy hogy tanít az Úr. Úgy, hogy általunk folyamatosan betapasztásra kerülő sebeket tép fel, kíméletlenül feltárva a tartalmukat és mélyüket, megmutatja, megérezteti a fájdalmukat, aztán számunkra érthetetlen és követhetetlen módon, lassan begyógyítja őket, Önmagával töltve fel a tátongó sebeket. Ha úgy döntünk, hogy felvállaljuk ezt az operációt, bármennyi fájdalommal jár is, nincs menekülés, Isten alapos munkát végez. Ja, és többnyire egy konfliktus, beszélgetés (vagy vita) útján. Nálam legalábbis ez az egyik módszere. Nyáron sok ilyen beszélgetés követte azt a kérésemet, hogy kerüljenek felszínre sebek, lehetőleg mindegyik, megélhessem őket talán utoljára a maguk fájdalmának a teljességében, megérthessem, hogy honnan jönnek, aztán elengedhessem őket, hogy visszasimulhassanak Istenbe, az Ő gyógyító szeretetébe, én pedig szabad lehessek végre. (Még mindig rengeteg van... Mély nagyon a tudatalatti, olyan, mint egy feneketlen tó sose látott szörnyekkel...)

Kivétel nélkül mindig, amikor ezt kértem, válasz is jött, rendszerint a kínos beszélgetés műfajában. Ma is volt egy ilyen, de már tegnap este kezdődött. Évekkel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni egy ilyen beszélgetést a családban anélkül, hogy ne maradt volna tüske mindkettőnkben, és ne zárult volna ajtócsapkodással és beszólással. Ma úgy váltunk el - pedig nagyon kemény dolgok hangzottak el nagyon higgadtan -, hogy megölelgettük egymást, megpuszilgattuk, és nagyon szeretjük egymást, ezt mindketten tudjuk, és elmondtuk egymásnak. Mindketten iszonyú sokat tanultunk Istentől a másikon keresztül, és közelebb is kerültünk egymáshoz lelkileg és szellemileg is. Ismét csak hálát tudok adni, hogy ilyen családom van. Mindannyian sokat változtunk, mindenképp pozitív irányba. Bekerültünk Isten pixisébe, külön-külön és együtt is. És most már tükrök lehetünk egymásnak a tanuláshoz, mert senki nem menekül közülünk a beszélgetések elől többé.

***

Megint jó könyveket olvasok. Az egyik egy C.S.Lewis írás, A szeretet négy arca címmel.

A másik könyvet pedig Thomas Merton írta, a címe pedig A szemlélődés magvai. Egy ideje nagyon érdekel Thomas Merton, és most a könyvesboltban két könyve is a kosaramba röppent. Más könyveket ajánlottak tőle, főleg az életrajzi írását Hétlépcsős hegy címmel, de azt nem lehetett kapni, két másikat viszont igen. Kb olyan erejű hatással van rám a hitem mostani állapotában, mint C.S.Lewis volt tavaly, amikor is keresztény lettem a könyve elolvasása után.

Naaaaagy kuszaság

... van a fejemben. Várom, hogy tisztuljon.

Először is, kihagynám a szakdolgozatot. Nem azért, mert nem szeretek írni (naaaagyon szeretek :-), hanem mert KELL. Ezt viszont nem mindig szeretem. Most éppen nem. Amikor már elkezdem, akkor már imádom, ez az elsővel is így volt, na de elkezdeni...

Aztán meg most valahogy a tanítás sem okoz akkora örömet. Illetve nem is a tanítás maga, mert az kisgyerekkoromtól a lételemem, hanem a felkészülés. Legszívesebben elmennék teológiát tanulni a Sapientiára, úgy, hogy kizárólag azzal foglalkozom, semmi mással, maximum valamilyen fizikai munkával, meg olvasással és szellemi tanítással. Mint a bencések. Aztán meg nem tudom mit csinálnék...

Illetve dehogynem. Azon gondolkodom, hogy hogyan költözhetnék Bakonybélbe. Simán tudnék tanítani két napot Pesten, aztán meg Pápán és Veszprémben is, vagy akár Győrben. Veszprémben és Győrben biztos szívesen látnának viszont a Katedrában, mert mindkét helyről szeretetben jöttem el. Kórusra is tudnék járni péntekenként, tehát minden, ami fontos benne is maradna az életemben... Múlt héten nem sok kellett, hogy összepakoljak és egy nap alatt elköltözzek, ha lenne egy albérlet...

Meg az is egyre sürgetőbb, hogy találjak egy olyan szellemi közösséget, ahol hasonló szellemi folyamatok zajlanak, mint mostanában a lelkemben. Hiába, kellenek a testvérek, nem megy család nélkül. Ahogy biológiai családra szükségünk van, úgy kell a szellemi család is. Most az én szellemi családom szanaszét van, még azokat sem látom napi szinten, akik pedig itt élnek a közelemben. Szeretek együtt enni a testvérekkel, és az imacsoport is azért volt jó, mert imádkoztunk, ettünk, beszélgettünk együtt rendszeresen. Csak nekem a havi 1-2 alkalom már nem elég rendszeres. Napi szinten hiányzik ez a szellemiség és lelkület.

Na dióhéjban ennyi...

***

Az iwiw-en már két éve nem vagyok, valahogy nem is vonz. Olyan sokan megjelöltek olyanok, akikről halvány fogalmam sincs kicsodák, hogy meguntam, és leléptem onnan. A Facebook-ot viszont nagyon szeretem. Ott tényleg csak olyanok vannak, akiket szívesen sorolok az ismerőseim közé. Mindig nagyon örülök egy újabb arcnak, mert kivétel nélkül mindig számomra kedves arcok akarnak barátkozni velem :-)))).

***

Egyre jobban kedvelem a Kispál zenéjét. Több szempontból is. Szerintem nem is kell magyarázni, hogy az 'I like Gemenc' vagy a 'Ha az életben' című nóták miért is annyira jók. De néha az idiótasága miatt jó egyszerűen - amibe az is beletartozik, hogy a prozódia szinte mindig elcsúszik :-). Na itt van egy ilyen, kivételesen a Csík zenekarral (a szöveggel alatta):

Egy az egybe

Fehéreket forgatok meg,
A földön kiterítve fekszenek,
Én a tőröm keresem.
Bár nem kenyerem a dicsekvés,
De hát megint győztem,
És a gyerekkor amíg tartott,
Winnetouként begyűjtöttem
Sok-sok, igen sok szőke skalpot.
És Szilaj Ló és Vörös Felhő,
Tehát sziú is voltam néha,
Meg Ülő Bika az tényleg győzött,
Bár elég régen még a
Sebesült Térd nevű patak
Jut eszembe nekem így most.
Ott meghaltunk mi is páran,
De főleg az volt igen kínos,
Hogy amikor eltemettek,
A rám került súlyos földtől
Nem láttam, hogy az élet szép,
És azóta ott lenn pörköl
Valami pokol, de így most
A tőröm hogyha meglenne,
Azzal kivágnám én magam,
S nem pörkölődnék tovább benne,
S elindulnék nagy szellemként
Rendet rakni a világba'.
Ahol baj van, Robin Hoodként
Lőnék én minden irányba,
Ahol meg jó, ott kiskabát
Lennék egy milliomos fián,
Vagy Télapó, hogyha lehet,
Télapó halott indián.

Csoporttársak, miegymás

Ádámot (is) nagyon szeretem. Felhívtam ma vizsga előtt.
- Szia! Most van pár percem, gondoltam felhívlak, már olyan rég beszéltünk.
- Szia! Most mész az irodalomra, ugye?
- Ja. Nem sokat tudtam tanulni...
- Ja, persze. Ne viccelj már! Te mindig sokat tanulsz.
- Ja, de most nem volt lelkierőm az elmúlt 3 hétben, és tegnapelőtt volt a Halottbúcsúztató, hát nem vagyok nagyon feldobva. Most nem nyafogok, hogy nem tudom, most tényleg nem tanultam sokat. *
- Képzeld, azt csináltam, hogy minden nap, amikor valamelyik csoporttársunk vizsgázott, meggyújtottam egy gyertyát, és szorítottam.

Itt még folytatódott a beszélgetés, de az már nem annyira lényeges. Nem elképesztő egy ember? Ő egyébként akkor is gyertyát gyújtott teljesen magától a Mamimért, amikor meghalt. Nem is mondta meg, csak pár nappal később. Munkát keres, és felajánlottam Neki, hogy nálam lakhat a nyáron, ha esetleg csak Pesten találna munkát (zalai a lelkem, a világ háta mögött lakik). Ha esetleg valaki tud Neki munkalehetőséget a nyárra, biztos örülne neki...

* Szóval én csak nyafogásnak hívom, de inkább csak a kicsi önbizalmam miatt mondom, hogy nem tudok sokat, és hitetlenkedem, amikor pl 10 perc alatt megírom a zh-t, és nagyon könnyűnek találom, és meg vagyok győződve arról, hogy épphogy kettes lesz, mert nem tanultam rá eleget... A többiek már valószínűleg fárasztónak találják ezt és álszerénységnek, de én borzasztóan élem ezt meg. A maximum pontos nyelvészet zh után azt számolgattam összeszorult torokkal, hogy vajon nem rontottam-e el annyi kérdést, hogy még meglegyen a kettes... És nem azért, mert annyira érdekes lenne, hogy milyen jegyet kapok, hanem mert nem akarom újra felvenni a tantárgyat a következő félévben. Nem vagyok normális. Annál is inkább, mert tényleg nem számít a jegy, csak bukta ne legyen, az meg sosem, ezt már elhihetném a négy félév teljesítménye után.

A mai vizsga. Na igen. 8 órát vonatoztam, kb 10 perc volt a vizsga a készülési idővel együtt. Jó arány... 15 irodalomtörténeti és 8 irodalomelméleti tétel volt (mindkettőből kellett húzni egyet-egyet). Az utolsót tegnap reggel tanultam meg. A héten azt csináltam, hogy mivel csak 10-től kezdődtek az óráim, reggel 6-kor felkeltem, és tételeket tanultam (nekem reggel megy csak sajnos, estére már irtózatosan elfáradok). Tegnap reggel tanultam meg az utolsót, de ugye azt minden tanuló tudja, hogy a dolgok akkor maradnak meg az emberben, ha legalább még 3-szor elismétli őket. Tehát, kétnaponta újra olvastam a már megtanult tételeket. Volt a 23 között kb 4 olyan, amit igazán nagyon szerettem volna kihúzni, mert nagyon közel áll hozzám (pl Hawthorne Skarlát betűje, vagy Emerson filozófiája, vagy Keats szépséges lelke, vagy Ruskin elmélkedése a képzőművészetről), és volt 3 olyan, amit semmi esetre sem szerettem volna, mert vagy nem értettem a művet, amit elemezni kellett, vagy az embert nem értettem, aki alkotta a művet. Ééééés, ezeket a tételeket nem is tanultam meg, csak átfutottam rajtuk, merthogy nem gondolok rájuk, és úgysem fogom kihúzni...

Már régóta nem "varázslok" (az Agykontrollra gondolok, meg a programozásra). Az előző félévben még egy ilyen technikával tanultam meg a sok uralkodói ház töméntelen mennyiségű királyát és királynőjét angol töriből, de ebben a félévben nem volt ilyen fajtájú tanulni való. A mit akarok illetve nem akarok kihúzni című műsort hihetetlenül megszívtam az államvizsgán 10 évvel ezelőtt, úgyhogy ezzel meg nem is foglalkozom. Úgy vagyok vele, hogy mindig tudtam mit mondani, legfeljebb kevés lesz a tudásom, de nem számít, görbüljön, ebben a vizsgaidőszakban csak az a lényeg.

Két napig imádkoztam Istenhez, hogy adja meg, hogy sikerüljön, nem kérek én jobb jegyet a kettesnél, csak ne kelljen visszamennem. Tegnap este fél 10-re értem haza kórusról, azt gondoltam, hogy még átolvasom az összes tételt mielőtt lefekszem aludni. Előtte azonban megtekintettem a leveleimet, és erre bukkantam az egyikben (sajnos a YouTube-on le van tiltva az embedding, csak úgy lehet megnézni, hogy ide klikkelsz, de mindenképp érdemes!):

Stavros Flately

Na meg akkor már ezt sem szabad kihagyni szerintem:

Susan Boyle

Na hát és fél 12-kor, jó sok ilyen után, amikor ránéztem az órámra, elöntött a bűntudat (de előtte még jól kiröhögtem magam, teljesen elfeledkezve az elmúlt hetek eseményeiről...), hogy hogy fogok levizsgázni ma. Aztán annyira rosszul éreztem magam, hogy fél 2-ig el sem tudtam aludni, reggel pedig fél 5-kor keltem, mert 6-kor ment a vonat...

És a vizsgán kifogtam az egyik olyan tételt a 3-ból, amit nem szerettem volna. Kb 5 percig készültem (szóbeli volt), aztán mondtam, hogy én akkor neki is ugranék, többet úgysem tudok hozzátenni, akármeddig is ülök fölötte. A felelet másik öt perc volt kb. A következő párbeszéd részlet is elhangzott (angolul, csak itt most nem erőltetném ezt):
- Jó, akkor a festményekről térjünk át a költészetre - (a Pre-Raffaelitákról szólt a tétel).
- Az a helyzet Tanárnő, hogy nem igazán értettem azt a verset, amit elemezni kellett. El tudom mondani a történeti hátterét, de én a képeiket sokkal jobban szeretem mint a verseiket, mert nem értem őket...

Úgy voltam vele, hogy annyira tök mindegy mit mondok, talán amit addig elmondtam elég volt a ketteshez. A végén azt mondta:
- Jól van Ila, ez rendben volt. Volt benne pár hiányosság, de teljesen rendben volt.
Gondoltam egy hármast is megért a dolog, erre beírta az ötöst...
- De Tanárnő! Volt benne hiányosság...
- Igen, de maga legalább gondolkodik, és nem csak magol.

Úgyhogy gyorsan bevásároltam, és hazaérvén megfőztem a szezon első lecsóját, szigorúan ahogy a Mamikám szokta volt csinálni. De még előtte a vonaton elkezdtem olvasni Izsák könyvét Evagriosz Pontikoszról, aki egy egyiptomi remete volt, és a kísértésről (is) írt. És most pedig kb ötször láttam a Stavrost... :-D

Nyááááááár van!!!!!! (Még kb két hét brutál órarend napi 8-10 órával, de már mehetek moziba, látogatóba, nem kell semmit visszautasítanom azzal, hogy vizsgára készülök, és milyen ciki, ha mást csinálok... Khm. De aztán már jobb lesz.)

Ja, a legjobb. Ma ismét egy pontosan 20 éves egyetemista nézett ki magának... Szó szerint is, meg átvitt értelemben is. Odafelé felszállt Fehérváron, leült velem szemben, és nézett, amíg le nem szállt Veszprémben. Visszafelé két órával később jöttem, felszállt Veszprémben, és akkor már beszélgettünk is. Meg sem rezzent, amikor kiderült, hogy majdnem kétszer annyi idős vagyok...

Nehéz ez, nem kicsit

Ma, amikor hirtelen lehűlt a levegő, az jutott eszembe, hogy szegény nagymamám milyen nehezen bírhatja a rossz szívével, hogy a reggeli kánikula átcsap hidegbe egyetlen napon belül... Érdekes, hogy néha még mindig nem fogom fel a frankót, úgy tűnik.

Annyi mindent írnék, mert megint akkora a feszültség itt belül... Nagyon nagy ellenállások vannak bennem, és erősen dolgozik az a szombat esti beszélgetés Ábellel. Rengeteg egyéb érzést és (egyáltalán nem kellemes) szembesülést felszínre hozott a gyász, és most csak kapkodom a fejemet, és próbálom kényszeríteni magamat, hogy egyszerre csak egyetlen dologgal foglalkozzam, mert különben megfulladok. Nehezen megy.

Nem csak Kismamit gyászolom... Be kellett látnom szombaton - és azóta folyamatosan -, hogy más, fontos dolgok is hiányoznak az életemből, és mindig is hiányoztak, csak eddig nem kellett szembesülni a hiányukkal ennyire élesen.

(Azt gondoltam nem is olyan rég, hogy nem fogok már játszani a drámán. Hááát... meg kell mondjam, hogy alig várom, hogy legalább egy töredékét kijátszhassam magamból annak, ami most bennem van, és ez sem lesz fáklyás menet...)

Tegnap álmodtam először Mamival, és nem volt jó álom. Zaklatott is volt, félelmetes is, nem is értettem. Még nem vagyok kész arra, hogy álmodjak Vele, mert még mindig sírdogálok minden este, mert hiányzik. Arra meg főleg nem vagyok kész, hogy elmenjek a lakásába, ahol palacsintát sütöttem Neki, vagy kártyáztam Vele, vagy együtt főztünk, vagy kiadagoltam tégelyekbe a gyógyszerét. Képtelen vagyok odamenni, nem és nem megy. Nekem a kevesebb mint 3 hét túl kevés ahhoz, hogy már vidáman ott pakolgassak a lakásban vagy akárcsak egy gyufaszálat arrébb tegyek, főleg hogy kidobáljak egy csomó cuccot, mert még sokáig úgy hagytam volna kegyeletből, ahogy utoljára ott hagyta Kismami...

Egyre több dolog bánt egyre erősebben; nem értek egyet dolgokkal (például a pakolgatással, hogy egy konkrétumot azért mondjak is...) vagy bizonyos hozzáállással; haragszom; méltatlannak, fájdalmasnak és igazságtalannak tartok dolgokat és eljárásokat, és nem szólhatok egyetlen szót sem, mert nem értenek meg olyanok, akik pedig fontos lenne, hogy megértsenek, és mert tök mindegy mit gondolok/érzek, nem számít semennyit sem, úgyis csak az történik, amit más kigondolt... És ilyenkor néha az az érzésem, hogy megbolondulok a bennem lévő feszültségtől.

(Bakonybélben nem volt feszültség, de ma már történt egy-két olyan beszélgetés, ami után nem tudtam leállítani a kézremegést meg a hatalmas gyomorgörcsöt, aminek kettő másodperc sem kellett, hogy megjelenjen. Pl nem szeretem, ha elvárják tőlem, hogy olyat tegyek, amire képtelen vagyok. Nevezetesen, hogy odamenjek a lakásba, és teljes erőbedobással pakoljak meg takarítsak. Én még sokáig nem szerettem volna, ha ott pakolás történik, ehhez képest már KETTŐ nappal Mami halála után elkezdődött ez a folyamat, ami nekem annyira fáj, hogy elmondani nem tudom. Most pedig van egy neheztelő elvárás felém, hogy nekem is részt kellene vennem a lakás rendbe hozatalában, ami nem kis meló, mert olyan állapotban van. Én pedig nem lustaságból nem teszem, hanem gyászból, de az a velem kapcsolatos vélemény, hogy kényelmes vagyok (talán még lustának is tartanak, csak ez talán nincs így kimondva, ez csak feltevés), mert annyira megértik az érzéseimet... Szóval fájnak nekem ezek a dolgok, nem kicsit, és azt érzem, hogy bizonyos szempontból olyan egyedül vagyok a fájdalmammal mint a kisujjam, mert mennyire érez velem együtt valaki, aki kényelmesnek tart egy ilyen helyzetben...?)

Hálát adok az égnek, hogy van egy lelkivezetőm, akit viszont akármikor felhívhatok (amikor be van kapcsolva), és a legkínosabb érzéseimet is elmondhatom Neki. Másképp tényleg nem tudom hogy bírnám.

Mindenütt jó, de legjobb Bakonybélben

Tegnap este érkeztem Bakonybélbe, eléggé szétesve. Pénteken este már azt hittem megbolondulok, annyira rossz volt. Kifejezetten nem a gyász, hanem más dolgok miatt (de mindenképpen a gyász tükrében), amikről nem tudok írni. Rengeteg dolog van körülöttem, ami kifejezetten zavar és bánt, vagy nem értek, mert annyira idegen tőlem, és nem tudom elkerülni, pedig legszívesebben azt tenném. Eddig egyedül Barbival beszéltem ezekről (de vele sem teljes mélységekig), ő pedig nem lelkigondozó vagy pszichológus (bár nagyon jó dolgokat mondott, mert érzékeny meglátásai vannak). Próbáltam hívni Ábelt péntek este, de ilyenkor mindenki, aki érdemben segíteni tudna vagy ki van kapcsolva, vagy nem veszi fel a telefont. Alig vártam, hogy ideérjek, mert azért egy lelkivezető mégiscsak más. (Elhoztam a lapit is a tanulás miatt, ezért mondom, hogy "ide". Kedden megyek csak haza.)

És elég volt pár óra itt eltöltve, hogy teljes nyugalom töltsön el, és tegnap este óta folyamatosan így van ez. Persze ehhez hozzátartozik a késő esti beszélgetés Ábellel, ahol végre kimondhattam mindent, ami aztán néhány nagyon durva felismeréssel járt, de ami után jól kibőgtem magam, ami pedig felszabadító volt.

Rengeteg kérdés merült fel mostanában hirtelen a merre és hogyan továbbal kapcsolatban az életben, elég kusza most minden, és erre jön a felfokozott érzelmi állapot a gyászban (illetve hát a kettő szorosan összefügg). Ábel segítségével felállt egy fontossági sorrend, hogy mivel kell foglalkozni szépen sorban, és a legelső dolog a gyász. Amíg ez ennyire fájó, addig semmi más problémával nem lehet és nem is kell foglalkozni. Másokat semmiképp nem kell megértenem addig, örüljek, ha a saját érzéseimet megértem, mert sokszor még azokat sem értem igazából mostanában. Aztán majd lehet egyenként foglalkozni a többi zavaró dologgal.

Most is annyira jó itt, mint mindig...

Tanulás

Elkezdtem tanulni. Múlt hét kedden, két nappal azután, hogy Kismami elment volt a töri vizsga. Képtelen voltam tanulni előtte, ott meg figyelni, és úgy remegett a kezem írás közben, hogy nem tudtam elolvasni amit leírtam. (Nem lett fényes, de nem javítom ki, az Ő emlékére benne marad az indexemben.)

Utána se nagyon ment egész héten, de csütörtökön valahogy belém tolult egy csomó erő, gyorsan leültem és megírtam az egyetlen esszét, ami még hátra volt, jóval a határidő után. Maradt az irodalom vizsga, amire meg éjjel-nappal olvasni kéne, de most az se megy. Illetve ma elkezdtem tanulni, és ennek kifejezetten örülök. Az még elrettent, hogy hogyan fogok tanítani, de az legalább örvendetes, hogy a tanulás elindult. Így legalább van esélyem. A tanárnő is rendes volt, mert megkértem, hogy két hét múlvára rakja a vizsgát, és így is tett. Szóval időm mint a tenger. Úgyis Bakonybélbe megyek a hétvégén, ott tutira tanulni fogok.

***

Zseniális könyvet olvasok. A szépséges Regitől kaptam (tényleg szép :-))), egyszer csak hozta a postás. Egy jezsuita szerzetes-atyával beszélget a könyv írója, Naszádi Kriszta, és ezek a beszélgetések vannak leírva. A szerzetes - Nemes Ödön atya - állati érdekes életet élt Japánban, és mindenféle, az életvezetéssel kapcsolatos tapasztalatait mondja el (többek között). Nagyon ajánlom. A címe: Szabadon, örömmel, szeretettel.

Ma ezt (is) olvastam benne:

"... Ez a nyugati kultúra nagy-nagy baja, hogy mindent meg akar érteni, mindent elemezni akar. A távolkeleti emberek nem. Bele tudnak simulni a misztériumba. Már megtapasztaltam, hogy Isten tart a tenyerén.Ő tudja, mikor mi lesz. Egy protestáns pásztor barátomtól tanultam Japánban, hogy ha valami szokatlannal, betegséggel, nehézséggel találkozik, akkor rögtön, előre hálát ad, mert hisz abban, hogy ha Isten ezt nem akadályozta meg, akkor előbb-utóbb a javára fogja fordítani. ..."

***

Pillanatképek a pécsi kórusverseny hétvégéjéről, az Óbudai Kamarakórus szemszögéből. (Ezeket a képeket ma tette fel az egyik srác, hátha valakit érdekel egy ilyen atmoszférája.)

Egy kemény nap

De jó lenne, ha ennél már nem lenne keményebb... Nem ringatom magam ebbe az illúzióba. Lesz még egy gyászmise is, és a hiányérzet sem csökkenni tűnik, hanem napról napra növekszik.

Nagyon rossz este egyedül hazajönni. Borzasztóan rosszul viselem a dolgot, és úgy tűnik egyre rosszabbul. Ma megpróbáltam tanítani, de majdnem elsírtam magam az órán, úgyhogy a holnapi óráimat lemondtam, és csak reménykedem, hogy jövő hétre már olyan állapotba kerülök, hogy képes leszek figyelni, meg felkészülni. (Ma reggel az a felkészülés, ami máskor 10 percig tart, 50 percet vett igénybe...)

Ma is egész nap együtt voltunk a Kishúgommal, meg aztán Anyukánkkal is, egészen estig. Annyira jó, hogy így együtt vagyunk... Nem tudom hogy bírnám egyedül, este is elég rossz, amikor hazajövök az üres lakásba, a gondolataimmal együtt. A gondolataim is elég rosszak, de az a film, ami folyamatosan pereg a fejemben az utolsó másfél óráról a legrosszabb... Anya ma elmondta, hogy a Kismami személyi igazolványában csak egyetlen kép van, rólam. Úristen! Fogalmam sem volt arról, hogy ENNYIRE szeretett. A saját fiáról, aki pedig a kedvence volt, sem tartott képet magánál. Egyedül rólam. Egész nap sírtam ma ezután...

Még kóruson is. Pénteken Pécsre utazunk a kórusversenyre, és Purcell Temetési mondatok (Funeral Sentences) című művét énekeljük. Egy hangot sem tudtam elénekelni belőle a próbán, ki kellett mennem és végigbőgtem az egészet, kintről hallgatva. A legrosszabb, hogy értem a szöveget, amit énekelünk, és hozzá a zene... mint egy ravatalozóban.







Meg akarom kérni a kórust, hogy szombaton a versenyen a Mami emlékére énekeljük el (lehet, hogy én nem leszek képes...), és hogy a gyászmisére is jöjjenek el, ha elegendően ráérnek...

Nem nagyon tudok enni. Vasárnap óta ma ettem először szilárd ételt (belém erőltették az Anyuék), egyébként csak levesen élek meg HohesC-n meg ásványvizen. Nem direkt csinálom, de ma már lázas is lettem estére. És ma már azt is éreztem, hogy kezd nagyon rossz lenni már a fájdalom, legszívesebben elkezdenék hárítani. Persze amint rajta kapom magamat leállítom és megélem a féjdalmat a maga teljességében, csak hát sokszor legszívesebben elkerülném.

Mindenki borzasztó együttérző és empatikus, ami annyira jól esik. Nincs szükségem sajnálatra, meg részvétre sem ha valaki nem képes rá, de volt ma egy sokkolóan lelketlen (nem rossz indulatból történt, hozzá teszem) párbeszéd egy nagyon magabiztos, mindent-én-tudok-a-legjobban lánytól a kórusból. Kiültem a folyosóra, mert nem találtam a helyem a próba elején az emberek között a teremben. Ő jött, látta, hogy szomorú vagyok, megölelt, és minden kérdés nélkül (mindenki más rögtön kérdezett...) azt mondta széles mosollyal:
- Bármi is a baj, minden jobb lesz! :-DDDD
- A halottak nem támadnak fel... :-(((((
- Gondolj arra, hogy ők már jó helyen vannak :-DDDD
- Hát.. nem tudok erre gondolni, amikor ott voltam valakinek a haldoklása mellett... foglmad sincs milyen ez
- De van! Én már hónapok óta nézem a nagypapámét!
Azzal elviharzott. Szóhoz sem tudtam jutni a sokktól (merthogy ő az egyik legértelmesebb és elvileg a legmagasabb szellemi és lelki szinten álló kórustársunk párja, szintén ilyen képpel saját magáról a fejében... kineziológus és reiki gyógyító a lány, mindenféle ezoterikus dologgal foglalkozik...), és megijedtem ettől a tapintatlanságtól. Addig zavart a dolog, amíg haza nem értem, akkor írtam neki egy levelet:

"az egyetlen ok ami miatt írok, mert borzasztóan bántott ahogy a kóruson lekezelted a gyászt amit a szívemben viselek, és azt éreztem, hogy ezt meg kell mondanom.

nem csak gondolkodni szokott az ember. a fejemben pontosan tudom, hogy jó helyre került - mélyen hívő keresztényként meg főleg -, azonban a gyász az ÉRZÉSEKRŐL szól, és teljesen természetes dolog. NEM KELL vidámnak és könnyednek lennem, amikor 3 nappal ezelőtt meghalt valaki, akit szerettem. és FOGALMAD SINCS milyen tapasztaláson mentem keresztül. nem ecsetelem neked, mert láthatóan azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz és mindenről több meglátásod van. az, hogy követed a nagypapád HANYATLÁSÁT hónapról hónapra elhiszem, hogy szomorú, de kicsit más valakinek az utolsó óráinak szenvedésénél és haláltusájánál 5 centire lenni az arcától... gondolom, hogy 3 nappal később ezt az élmény hatalmas mosollyal az arcomon, a "minden jó!!!" gondolattal a fejemben kellene a hátam mögé hajítanom... hát, én nem vagyok ennyire fasza. én még a konzervatív gyászolás híve vagyok, amíg csak tart. és ez az élmény a legdurvább, amit eddig az életem során megtapasztaltam, eléggé sokkoló. (gondolom te már megélted ezt párszor, ezért tudod ennyire lazán kezelni. nem irigyellek.)

a reakciód minden empatikus készségtől és lelki finomságtól mentes volt, meglehetősen tapintatlan, durva, önző, és meglepett, az az igazság. nem vártam együttérzést (mások szerint ez elvárható ebben a helyzetben), sajnálatot meg főleg nem, de ezzel a reakcióval még most sem tudok mit kezdeni. semmi részvét nem volt benne az iránt, hogy én mit érzek. kizárólag arról szólt, hogy mit kell ilyenkor érezni, mert TE ezt GONDOLOD, hogy így működik.

nem sértődtem meg mielőtt azt hinnéd. kifejezetten fájt a stílusod. bocsánat, ha ez is durvának hat, de hidd el nem durvább, mint amit kaptam. és csak azért írtam le, hogy tanulhass belőle.

szeretettel

i"

Tényleg kizárólag azért küldtem el, hogy valakitől megkapja és ha nem a fennsőbbrendűsége hajtja, akkor elgondolkodhasson és másokra tudjon figyelni legközelebb. Nem biztos, hogy igazam van, de eltörpül most minden az elmúlt napok hatása mellett, teljesen lényegtelenné válik, hogy igazam van-e vagy nincs. Nem rosszindulatból írtam, amit írtam. Még nem kaptam választ.

A megfogalmazható része

Annyira mély megtapasztalás és kristálytiszta fájdalom ez, hogy semmilyen, az életemben eddig megélt tapasztalatok és fájdalmak intenzitása nem ér fel vele. Nagyon mélyen és sokat tanít magamról, a világról és az életről. Már nem tudok ugyanúgy nézni a világra, mint eddig. Olyan ez, mint egy beavatási szertartás... Nem lehet nem felnőtté, aki megtapasztal egy ilyet. Porszemnyinek látom minden eddigi küzdelmemet és fájdalmamat, egyik sem ér fel ezzel. Nem tudom elképzelni, hogy van annál fájdalmasabb, mint hogy csillapíthatatlanul szenvedni és meghalni látunk valakit, akit nagyon szeretünk... Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a két napot, de főleg az utolsó másfél órát... Mint egy film pereg a fejemben, ma már régi emlékekkel keveredve. Mivel sohasem tapasztaltam ilyet, nem tudom, hogy milyen fázisai vannak, és azt sem, hogy meddig tart, csak figyelem, és sírok, amikor kell (elég gyakran, gondolom ez normális...), és ott, ahol épp rám jön.

Hihetetlen nagy fájdalom, mintha folyamatosan nyomná valami a lelkemet. Sajnálat, önvád, a tapasztalat hatása, emlékek, Kismami hiánya keveredik. Várom, hogy felhívjon, és megkérdezze, hogy "Máskülönben mi újság?"...

A másik oldalon viszont ott van az a megint borzasztó szoros kapcsolat Istennel, aminek a hiányától szenvedtem mielőtt elment a Nagyim. A mai Chambers adag ezt írja:

"Hogy helyesen, vagy helytelenül gondolkozunk az imádságról, az attól függ, milyen az elképzelésünk róla. Ha az imádságot úgy vesszük, mint a tüdő lélegzését vagy a vér keringését, akkor helyesen gondolkozunk. A vér szakadatlanul kering, a lélegzés is szakadatlan. Nem vagyunk tudatában ennek, mégis megállás nélkül folyik. Nem vagyunk tudatában annak sem, hogy Jézus tökéletes kapcsolatban tart minket Istennel; mégis így van, ha engedelmeskedünk neki. Az imádság nem gyakorlás, hanem élet. Őrizkedj mindattól, ami gátolja feltörő fohászaidat. "Szüntelen imádkozzatok" - azaz mindig őrizd meg a szívedből feltörő fohászkodás gyermeki szokását."

Na hát ez most megint szüntelenül így megy, mint a lélegzet.

Ezek a megfogalmazható részei a dolognak, viszont van egy olyan rész is, ami annyira mély, hogy csak érzés, nem tudom megfogalmazni. Azt viszont biztosan érzem, hogy fontos felismerést hordoz, csak még nem fogtam fel a fejemmel, hogy mit...

Együtt

Reggel felhívtam a Kishúgomat:
- Te hogy Vagy?
- Hát... nem valami jól. Te?
- Én marha szarul. Dolgozol?
- Nem. Orvoshoz megyek.
- Akkor nem megyünk a Margitszigetre? Nem annyira jó, hogy csak fekszem az ágyban és meg se tudok mozdulni. Ha már nem tudok tanulni a holnapi vizsgára, akkor már legalább töltsünk el együtt egy napot.
- Jó. Csörgök, ha végeztem.

És így elmentünk egy fél napra a Margitszigetre kettecskén (illetve hármacskán a kutyával) sírdogálni, emlékezni, beszélgetni, együtt lenni. Nagyon jó volt.

Soha nem gondoltam volna, hogy a gyász ennyire nehéz...

Kismami

Addig tudjuk kifejezni a szeretetünket ebben a világban, amíg itt vagyunk. Ez világos. Túl sokszor nem mutatjuk ki mennyire szeretjük a másikat- haragból vagy büszkeségből, mert megbántott, vagy kényelemből, vagy lustaságból, vagy azt gondoljuk ráérünk. Aztán egyszer csak nem érünk már rá.

Két dologért imádkoztam tegnap, amikor már nyilvánvaló volt, hogy gyógyulásért teljesen feleslegesen tenném: hogy álmában menjen el a Nagymamám, további szenvedések nélkül, és hogy ott lehessek, egészen a végéig vele, hogy elkísérhessem a "kapuig".

Mindkettő megadatott tegnap este, amiért nem is tudom kifejezni mennyire hálás vagyok az Istennek. Napokkal ezelőtt még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet, amikor egy haldokló mellett ott ül az ember, de tegnap teljesen természetes volt, hogy odafeküdtem mellé a kórházi ágyon, és hogy amikor kilehelte a lelkét (szó szerint), akkor az arcom 5 centire volt az Övétől...

Iszonyú sokat szenvedett, fájdalmas volt az utolsó két napja, olyan fájdalmakkal, hogy tényleg megnyugvás volt számára megpihenni végre. Nem akartam otthagyni egyedül... Nem tudtam elszakadni a Kismamitól, csak simogattam a fejét, puszilgattam a karját, és utána az utcán annyira hangosan zokogtam, mint egy gyerek.

Nagyon nehéz élete volt. Eltemette két gyerekét, volt rákbeteg, háromszor műtötték, rengetegszer volt kórházban, és az utolsó tizenpár évében nem volt olyan nap, ami valamilyen testi fájdalom nélkül telt volna el. Az volt a legrosszabb, hogy teljesen egyedül élt, és a vége felé már annyira szédült, hogy többször elesett és csúnyán megütötte magát. Sokáig én voltam ez egyetlen, aki látogatta Őt, hetente legalább egyszer, de volt úgy, hogy többször is. Sokszor nehéz volt kezelni a depresszióját, türelmetlen voltam vele és sokszor vitatkoztam. Főleg az elmúlt két évben, amikor engem is ropogatott az élet, és Ő már régóta képtelen volt átérezni egy másik lelkiállapotát, és megkönnyíteni a dolgot. Most nagyon bánom, hogy nem voltam kedvesebb és türelmesebb Vele, akár erőmön felül is.

Két hete került kórházba. Reméltem, hogy még kijön onnan, mert javult az állapota, amikor átszállították a másik kórházba a "rehabilitációra" - bár én inkább annak az osztálynak mondanám, ahova azokat a betegeket szállítják át, akikről végleg lemondtak. Ahogy átkerült (pénteken), már másnap nagyon rosszul lett, és harmadnapra el is ment. (Anyukánk barátja azt mondta, hogy minden rokona ebben a kórházban halt meg... Először nem is értettem, hogy miért vitték át, amikor meghallottam a hírt, aztán amikor elmentem pénteken látogatni, akkor megijedtem, hogy hova került, mert "fura" atmoszférája van annak a helynek, és valahogy éreztem, hogy a legrosszabbtól kell tartanom, de reménykedtem azért...)

Amikor szombaton bementem Hozzá, még beszélgettünk, és amikor láttam, hogy egész nap hányt, kérdeztem a személyzetet, hogy mire számíthatok. Akkor sem mondtak sok mindent, és tegnap már felbőszített az a látvány, ami fogadott. Borzasztó állapotban volt a Kismami. Megkérdeztem a nővért és az orvost is, hogy hogyan lehetséges, hogy úgy néz ki ahogy, és semmit sem tesznek, és hogy haldoklik-e, azért nem strapálják magukat, ÉS NEM MONDOTT EGYÉRTELMŰ VÁLASZT! Azt mondta még akár jobban is lehet, azt ő nem mondhatja biztosan, hogy mi lesz a jövőben, de azt gondolja, hogy ha még valaki szeretné látni, akkor most jöjjön... Megkérdeztem, hogy ez most azt jelenti, hogy haldoklik? És még akkor sem mondta azt, hogy igen. Találjam ki. Aztán amikor fél óra múlva leállt a veséje, akkor már azt mondta, hogy a reggelt nem fogja megérni. Akkor eldöntöttük Anyuval, hogy ott alszunk a kórházban, nem mozdulunk onnan (illetve ezt én már akkor eldöntöttem, amikor bementem és megláttam milyen állapotban van, és még reménykedtem, hogy máshogy alakul a dolog. Azt mondtam, hogy addig ott maradok az ágya mellett, amíg vagy jobban nem lesz, vagy el nem megy.) Fél óra múlva elment.

Eddig nem értettem, hogy emberek hogyan tudják olyan mélyen siratni a nagyszüleiket, hiszen az a természetes, hogy azok megöregszenek, és meghalnak, és ezt megérti az elme. Most már érzem, hogy miért... És most érzem csak igazán, hogy mennyire szerettem a Nagymamámat, akivel mindig egy ágyban aludtam gyerekkoromban, amikor nála töltöttem heteket a szünidőkben, aki nevelt hároméves koromig, mert a szüleim dolgoztak, és akinek én voltam a kedvence, mert mindenkinél jobban szeretett, egészen a végéig...

(Néha ki kellett mennem zokogni tegnap, mert annyira fájt a látvány, és egyszer pont akkor mentem vissza, amikor ott tett-vett a nővér mellette. Azt kérdezte a nővértől, hogy hol van a leány - az én vagyok -? Próbáltam természetes hangon válaszolni, hogy itt vagyok, nem szaladtam el, hát... nehezen ment.)

És most magamat hibáztatom, hogy nem figyeltem rá eléggé az elmúlt fél évben... Szívből remélem, hogy nem haragszik rám. Júliusban lett volna 83 éves.

Vetélkedő

El is felejtettem elmesélni, hogy a nyelvészet zh vagy 4-es vagy 5-ös lett azzal a rengeteg tanulással... (Abból gondolom, hogy a félévi jegyem 4-es lett belőle, de a félévi jegybe az előző zh jegye is beleszámított, tehát négyesnél nem lehetett rosszabb ez a dolgozat.) A törire nagyon kíváncsi vagyok... azt még nem kaptuk meg.

Tegnap Anyukáméknál jártunk, ami kifejezetten nagyon jól sikeredett. Majdnem mindenki nagyon élvezte a vetélkedőt, hatalmasakat röhögtünk, és mindenki részt vett benne. Anyukámnak kifejezetten élmény volt a játék, és ennek hangot is adott, aminek különösen örültem, mert ő nem egy játszós fajta. Amikor gyerekek voltunk is nagyon ritkán játszott velünk. Ő írta most a verset a költős feladatnál, és bőszen rajzolgatta a képet is, ami egyébként kifejezetten szép lett. Életemben nem volt még ennyi teám, mint amennyit ajándékba kaptam idén, aminek nagyon-nagyon örültem, mert igen szeretem a teát (de nem mindet!), és csupa olyat kaptam, amit szeretek.

Aztán este megint Barbusnál aludtam, elképesztően jót beszélgettünk ismét. Ma pedig el kellett volna kezdenem tanulni a 4 vizsgára, de találtam Barbinál két elképesztő jó könyvet, amit el is kezdtem olvasni, és valahogy érzem már, hogy ugyanaz fog történni tanulásilag, mint a múltkor... Na viszont most nagyon rosszul fogok járni, ha tényleg így lesz. De egyszerűen olvasni több kedvem van - illetve ahhoz van kedvem! - mint tanulni - mert ahhoz nincs.

Mi más is lehetne az egyik könyv, mint egy C. S. Lewis írás: A nagy válás címet viseli. Izsák ajánlotta többször is még októberben Bakonybélben. Ott csak angolul volt meg, el is kezdtem olvasni, de nem hoztam magammal, a múlt hétvégén pedig már nem volt ott, valószínűleg valaki kölcsön vette. Ez meg csak úgy hevert a Barbi polcán, gyorsan eltettem, elolvasom majd.

A másik könyv egy tanulmányok sorozata, az a teológus hallgató (Poór Balázs) írta egy társával, aki az újonnan megalakult imacsoportunk vezetője. A címe: Az elfedezés (itt a link, pfd-ben olvasható is). Állítólag nagy port kavart ez a tanulmány, mert sokan farizeusként ismertek magukra miközben olvasták, és egyáltalán nem tetszett nekik, amit odabenn magukban legbelül mélyen találtak... :-)))

Majdnem egy hét

Múlt hét szombaton Bakonybélbe mentem villámlátogatásra. Fantasztikus volt, eddig ez volt a legjobb.

Déltől éjjel 10 körülig folyamatosan történt valami. Hatalmas beszélgetések zajlottak, volt egy kóruskoncert, amin megkért Izsák, hogy énekeljek, aztán agapé szeretetvendégséget tartottak hihetetlen mennyiségű kajával, sütivel és forralt borral, amit egy záró imaóra követett, majd a romok eltakarítása nagy röhögések közepette a három szerzetessel és egy (szintén férfi) vendéggel.

Bakonybél mindig fantasztikus, de most egyértelműen azt éreztem, hogy odatartozom. Ábel megtiszteltetésnek vette, hogy a lelki vezetőm legyen.

Amikor ott vagyok, mintha egy másik világba csöppennék (illetve szó szerint ez így is van, csak én még nagyon az út elején tartok, ezért mindig jobban megérzem a különbséget a két világ között). Egyszerűen megszűnnek a fájdalmas vagy problémás gondolatok is, annyira más a lelkület és szellemiség ott... (Sajnos másnap reggel az első busszal el kellett jönnöm, mert dráma volt Pesten. Pedig azt gondolták, hogy majd énekelek a misén. Hát nem tudtam sajnos. Kár.) Annyira nyugodt és meleg a légkör ott mindig... Néha kifejezetten rossz eljönni onnan.

Dráma vasárnap... Nem volt jó. Azt éreztem, hogy nem értem mit keresek ott. Egy évig jó volt, amíg a vájkálási időszak volt, de most már nem a vájkálásról szól a lelki életem egy ideje, hanem a hit és a szoros istenkapcsolatról és általa a gyógyulásról (annak ellenére is így van ez, ha néha még mindig eszembe jutnak régi emlékek, amik aztán feldühítenek). Napról napra zajlik a változás bennem, és a legmeghatóbb, hogy amikor a saját erőmből akartam változni, akkor soha nem sikerült, most viszont folyamatosan ez történik, magától. Érzem is a folyamatot. (Ez mondjuk ugyanolyan munka és küzdelem mint azelőtt, épp csak a tárgya más mint korábban. Barbi egyébként irigyel is ezekért a küzdelmekért, mert ő már egy ideje túl van rajtuk, ő már a megnyugodott állapot fázisában van.)

Azért ez alkalommal is tanultam egy s mást a drámán. Párkapcsolati kérdéssel indult, és szokás szerint az anyával kapcsolatos konfliktusnál kötöttünk ki (illetve az, aki játszott). Na és ebből én (is) mindig igen sokat tanulok. Abba is jobban betekintést nyerek, hogy mit hozok a gyerekkoromból, és egyre közelebb kerülök a szüleimhez, azáltal is, hogy őszintébben ki tudok mondani nekik újonnan felfedezett dolgokat mint korábban. És ezáltal nekik is segítek. (Anyunak direktben is lehet, ő nagyon jó fej ilyen szempontból. Apu keményebb dió, ő könnyen megsértődik, neki nem lehet egó-határokat feszegető dolgokat mondani...)

Ennek ellenére nem éreztem jól magam drámán. Amikor rám került a sor, elmondtam mit éreztem a múltkori pszichológus témával kapcsolatban illetve azzal, ahogy engem kihagyva találták ki a megoldást, és mint kész tényt tálalták. Elmondtam azt is, hogy megrendült a bizalmam a vezetőkkel szemben emiatt, és hogy inkább visszahúzom a mosolygós álarcot, vagy egyszerűen nem megyek el, ha fáradt és kimerült vagyok, de hogy nem fogom többet kiadni az igazi magamat. Azt vártam volna, hogy azt mondják: sajnáljuk, hogy rossz érzést okoztunk, de elkezdtek mentegetőzni, ami meglepett. Mert (és ezt is elmondtam) értékeltem, hogy segítséget próbáltak nyújtani, de az nem volt a megfelelő nekem, ahogy ezt tették. De keményen csak szakmai szemmel néztek, emberileg egyáltalán nem, én meg a lelki beállítottságommal ezt nem nagyon kedvelem. Szóval attól kezdve szépen mosolyogtam, akkor is, amikor bejelentették nekem, hogy nem engednek el a januárban induló, Pál életével foglalkozó bibliodráma csoportba, mert úgy gondolják, hogy a kettő ütné egymást. Azt mondtam nem kérdőjelezem meg a szakmai hozzáértésüket, elfogadom a véleményüket. Pedig annyira, de annyira vágyom arra, hogy odamehessek! Mindegy, biztos még indul csoport másfél év múlva is.

(A szünetben elmentünk ebédelni néhányan, és az egyik drámatársammal beszélgettünk arról, amit mondtam. Azt mondta, hogy teljesen korrekt volt amit mondtam, és az is, ahogy. Nem volt benne sértődöttség - az egyébként sincs bennem egy jó ideje már, semmivel kapcsolatban. Mindent érzésre csinálok, lélekből és nem egóból, erőből vagy a fejemből - sem bántó stílus. Egyszerűen csak kifejeztem mit éreztem, ami érdekes módon viszont védekezésbe és kicsit ridegsébe ütközött a másik fél részéről... Hát mindenképp érdekes dolog volt.)

Viszont a dráma után este találkoztam Boglárral (egyetemi csoporttársunk), akivel elmentünk egy forró csokira meg beszélgetni, aztán a Margit körúti ferences templomba is az ifjúsági misére (ami szintén nem volt jó nekem. Valami nagyon hiányzott, amit Bakonybélben mindig érzek, és amit évekkel ezelőtt itt is éreztem, amikor elmentem ide néhányszor. Már másodszor volt hiányom, úgyhogy eldöntöttem, hogy nem megyek oda többet). Barbi is csatlakozott hozzánk később. Hát ő már nem nagyon fért be a tömött templomba. Az áldozás alatt leléptünk.

Aztán hétfőn karácsonyi készülődésbe fogtam. Sajnos halogatós lettem az utolsó időkben, mindent az utolsó pillanatokban csinálok, és a sütikhez valók megvásárlásával is így tettem. Kicsit féltem attól, hogy úgy járok, mint tavaly, és elfogy az élesztő, mire odajutok a boltba, de még volt pár darab. Nekiálltam hát a beiglinek meg a kókuszgolyóknak, és egész nap a konyhában töltöttem az időt, hangosan üvöltetve a Promise zenekar Nyílt vízen című cd-jét (kedvenc evangélikus lelkészeimből álló együttes, illetve csak állt, mert már feloszlottak sajnos - különösen a fuvolista nagy kedvencem, ő jó barátom is), híres költők (Dsida, Radnóti, Pilinszky vagy Weöres stb) verseire írt, elképesztően üdítő zene. És nagyon-nagyon jó volt készülni.

Nagyon féltem az idei karácsonytól. Eddig mindig együtt voltunk Anyuval, Apuval (ők már rég elváltak), Húgommal, az ő kedvesével, és kedvenc Öcsémmel. Idén Húgomék úgy döntöttek, hogy kettesben akarnak karácsonyozni, Anyu a barátjával (illetve végül annak gyerekeivel) töltötte a Szentestét, így hármasban maradtunk Apuval és Öcsémmel. Apu csinálta a kaját, én a sütiket, Öcsém volt az italos (hehe.. italos volt... :-D), ketten feldíszítettük a fát, este vacsoráztunk, beszélgettünk, ajándékoztunk, jó volt. Más volt mint eddig, de nem volt rossz.
Azért annyira remélem, hogy jövőre már...

Hétfőn este a sütögetés után Barbushoz mentem, és ott aludtam, mert 1. a szomszéd a születésnapját ünnepelte, és már előre bejelentette, hogy hangoskodás lesz, és mivel a szobám fala pont az ő lakásuk falával közös, ezért inkább elmenekültem :-)))). És 2. kedden kirándulni mentünk Barbussal és még egy barátunkkal a Börzsönybe. Gyönyörű időnk volt, napsütés a kirándulás alatt, amint lejöttünk a hegyről, elkezdett esni. Így volt megtervezve természetesen! Aztán délután elmentünk vásárolni Barbussal a városba (23-a estefelé volt már ugye, és még 4 azaz NÉGY embernek nem vettem ajándékot... Mondtam már, hogy erősen halogatós lettem?) Végül mindenkinek sikerült beszerezni pont azt, amit akartam, úgyhogy megelégedetten vettem hazafelé az irányt.

24-én minden évben elmegyek reggel a nagymamámhoz, aztán délután haza. Most is így volt, de előbb Anyuéknál kötöttem ki, ahol bekebeleztem egy nagy tányérral a káposztájából, mielőtt eljutottam hazáig. (Anyuék is megjelentek egyszer csak a Maminál.)

Ma (25-e) reggel elmentem Barbival az istentiszteletre (abba a templomba, ahol ő a kántor), és énekeltünk egy kétszólamú, angol középkori karácsonyi éneket (remélem, hogy a magyar nyelvben, az angoltól eltérően, nincs helyes sorrend meghatározva a melléknevek egymás mellé pakolásának, mert akkor azt most tutira bebuktam :-)))). Azért mentem, mert Barbi nagyon dicséri a lelkészt (Koczor Tamás), illetve a fantasztikus prédikációit. Tényleg nem volt rossz. Úgyis keresek egy olyan helyet, ahol értelmes és hiteles a prédikáció, lehet, hogy majd elnézek egy-egy vasárnap. Ha nem leszek iszonyat lusta összeszedelőzködni reggel időben és bebumlizni a városba, merthogy messze van ám az a nyomorult templom...

Holnap Anyuhoz megyünk mind gyerekek. Olyat fogunk csinálni, amit soha még nem csináltunk. Az angol csoportjaimban a nyelvisiben minden évben csinálok karácsonyi kvízt, és kiscsoportokban versenyeznek egymással. Elővettem a tavalyi kvízt, ami amerikai, és lefordítottam a 20 kérdést. Két csapat lesz, a fiatalok hárman, meg az öregek ketten. Hehe... Aztán még kitaláltam olyanokat is, hogy vicces verset kell majd írniuk karácsonyra, megnéznek egy filmrészletet az Igazából szerelemből (a táncos jelenetet, ahol Hugh Grant letáncikál a lépcsőn), majd kérdésekre kell válaszolni a látottak alapján, végül karácsonyi szavakból összeállított activity, kizárólag mutogatással! Hát... már alig várom. Régen volt olyan, hogy karácsonykor társasoztunk, és a vesztesnek rengeteg kétütemű fekvőtámaszt kellett nyomni. Soha nem felejtem el az öcsém arcát, amikor valami 110-nél tartott... :-D Izgalmasnak ígérkezik. Kár, hogy én nem tudok játszani benne.

***

Az jutott még eszembe, hogy régen annyira vágytam arra a szellemi és lelki közegre, amiben most benne vagyok, különösen az utóbbi pár hónapban. Sokáig éreztem a hiányát, és mindig tervezgettem, hogy majd keresek egy olyan közeget, ahol szárnyalhat a lelkem. Nem találtam, nem is kerestem, de azt hiszem ha előbb találtam volna, akkor már sokkal, de sokkal hamarabb Pestre kerültem volna... Mert Győrben semmi nem történt szellemileg (na meg lelkileg sem), legalábbis nem az előre volt az irány, és főleg nem szárnyalva. Ott csirizzel voltak bekenve a szárnyaim.

De azt hiszem ha nem úgy történt volna minden ahogy megtörtént, akkor nem is tudnám olyan hálával és ujjongással értékelni és ünnepelni azt ami most körülvesz, amilyennel nap mint nap megteszem. Akkor nem vennének körül azok az emberek, akiket a sors áldása felém sodort. Pl Anita, aki egy tanítványom, akivel rengeteget beszélgetünk minden egyes olyan reggelen, amikor órája van velem, aki halad egyre biztosabban és mélyebben Isten felé, aki érdeklődik, és rengeteget kérdez hála Istennek, és akitől egy könyvet kaptam: Anthony de Mello, Úton Isten felé címmel, ezzel az ajánlással: "Nagyon nagy szeretettel legemberségesebb tanáromnak...". Ennél nagyobb elismerést még életemben nem kaptam. Én tartozom hálával Neki. És borzasztóan örül az egóm, hogy ilyennek lát engem :-D.

Másik két tanítványom sem lenne a közelemben, akikre nagy szeretettel gondolok: Ájrín (Irén) és Zsuzsi a nyugdíjas csoportomból. Mindig azzal foglalkoznak, hogy hogy vagyok, és titkon (illetve már nem is titkolják) azért fohászkodnak folyamatosan, hogy társam és családom legyen. Nagy köszönet a szeretetükért és törődésükért. Pótnagymamáim.

Nem ismerném Ábelt, Izsákot, Anzelmet és a bakonybéli békés-boldog monostort sem... És olyan, Istent kereső illetve már megtaláló emberekkel mint pl Gabi, Vero, Regi, Boglár, Sirius vagy Attila sem kerültem volna kapcsolatba, akikkel azóta mély, némelyikükkel viszonylag rendszeres és (talán) mindkét fél számára sok új gondolatot és felismerést hozó lelki életet élünk (akár szóban, akár csak írásban, vagy mindkettőben felváltva) - lehet, hogy nem is kerültek volna az utamba, mert egész biztosan másfele vitt volna az utam (nem kerültem volna a pesti Katedrához, nem valószínű, hogy elkezdtem volna blogot írni... mondjuk Verot és Boglárt mindenképp megismertem volna az egyetem miatt, de a kapcsolat milyensége lenne más, illetve a beszélgetések témája, ez egészen biztos). Minden szóért és gondolatért, ami előre visz a lélek útján és amit ők ültettek a fejembe nagy köszönetet mondok. És a könyvekért, amiket ők ajánlottak (vagy adtak oda konkrétan), és amikből újra csak tanultam és (sz)épültem.
És az imákért...

És persze külön köszönet Györgyinek a kitartó szeretetéért és azért, hogy továbbra is rendületlenül hisz bennem.

Kutya világ

Találtam ma egy olyan imát, ami a szívemből szól, csak épp nem én fogalmaztam meg:

"Istenem, a te szereteted kormányozza bennem a képességeket és tetteimet, irányítsd munkámat, pihenésemet, jártamat és keltemet tetszésed szerint. A te szereteted égjen a szívemben, fenyítsen és vigasztaljon, alázzon meg és emeljen föl, égesse el tökéletlenségeimet és tartsa meg egész bensőmet a veled való kapcsolatban és a tökéletes engedelmességben. Lemondok a saját akaratomról; vezérelj azon az úton, mely neked tetszik, vezess, aki által akarsz, csak te légy az én mesterem."

***

Egyensúly van a világban. Kb két hete bedobtam a nyelviskolában lévő túró rudis automatába egy rudira való összeget, és kidobott két rudit... az egyiket nekiadtam az egyik tanítványomnak. Szerdán bedobtam több mint egy rudira való összeget (visszaad a gép), de elnyelte, és rudi sem pottyant... Mondom én, hogy van igazság! :-))))) Igaz, hogy a kamatokat is elszedte, de a mai világban még ezt is elfogadja az ember... :-D

***

A mi családunk (is) állatbarát. Volt itt már (meg van is) mindenféle jószág, a legkülönbözőbb forrásból.

Kishúgom talált egy kiskutyát egy hete. Már gyerekkorában is ilyen találós fajta volt, egyszer haza hozott a parkból egy tacskót, akivel az első út az állatkórházba vezetett sérv műtétre, aztán rövid időn belül újabb (ha jól emlékszem) 6 taggal bővült a család :-)))). Még tizenvalahány évig velünk volt Csöpi kutya, és az egyetlen almából a legnyomorultabb kis vakarcs is, akit mindenki máshogy hívott (Anyu a becsületes nevén, Lédynek hítta; Apu Buksinak; mi meg, a gyermekek, Dugónak). Na a mostani kiskutya is a kórházban kezdte, ahol eltávolították a méhét - a rengeteg kölyökkel együtt. Annyira csontsovány a kutya, hogy fáj ránézni. Kilóg az összes bordája, és hátul a lába feletti csontok is (csak szakszerűen megnevezve anatómiailag!!!). A szeme véres a verésektől (valószínűleg sokat kaphatott), és folyton jön, bújik, végtelen ideig simogatódna... Nem akart kimenni a lakásból, amikor haza indultak, mert végre melegben volt, és félt, hogy újra az utcára kerül... A szívem szakad meg érte! Csúnya kiskutya, de elképesztően aranyos, hatalmas fekete szemekkel! Én nem vagyok nagy kutyás, szeretem őket, csak épp nem tartanék lakásban, de azt mondtam, hogy megtartanám, ha nem olyan lenne az időbeosztásom, amilyen, vagy ha kertes házban laknék. Egyből odajött, odanyomta a kis fekete pofiját a lábamhoz. Most kérdés, hogy mi lesz vele, mert vissza az utcára semmiképp nem kerül, de kishúgoméknál már van egy kutyus, jó lenne gazdit találni neki.

Ha esetleg valaki szeretné ezt a csúnya, de borzasztó hálás és kedves kutyust (Szeder névre hallgat), jelentkezzen minél előbb, mert keresünk neki egy szerető gazdit.