Egy kemény nap

De jó lenne, ha ennél már nem lenne keményebb... Nem ringatom magam ebbe az illúzióba. Lesz még egy gyászmise is, és a hiányérzet sem csökkenni tűnik, hanem napról napra növekszik.

Nagyon rossz este egyedül hazajönni. Borzasztóan rosszul viselem a dolgot, és úgy tűnik egyre rosszabbul. Ma megpróbáltam tanítani, de majdnem elsírtam magam az órán, úgyhogy a holnapi óráimat lemondtam, és csak reménykedem, hogy jövő hétre már olyan állapotba kerülök, hogy képes leszek figyelni, meg felkészülni. (Ma reggel az a felkészülés, ami máskor 10 percig tart, 50 percet vett igénybe...)

Ma is egész nap együtt voltunk a Kishúgommal, meg aztán Anyukánkkal is, egészen estig. Annyira jó, hogy így együtt vagyunk... Nem tudom hogy bírnám egyedül, este is elég rossz, amikor hazajövök az üres lakásba, a gondolataimmal együtt. A gondolataim is elég rosszak, de az a film, ami folyamatosan pereg a fejemben az utolsó másfél óráról a legrosszabb... Anya ma elmondta, hogy a Kismami személyi igazolványában csak egyetlen kép van, rólam. Úristen! Fogalmam sem volt arról, hogy ENNYIRE szeretett. A saját fiáról, aki pedig a kedvence volt, sem tartott képet magánál. Egyedül rólam. Egész nap sírtam ma ezután...

Még kóruson is. Pénteken Pécsre utazunk a kórusversenyre, és Purcell Temetési mondatok (Funeral Sentences) című művét énekeljük. Egy hangot sem tudtam elénekelni belőle a próbán, ki kellett mennem és végigbőgtem az egészet, kintről hallgatva. A legrosszabb, hogy értem a szöveget, amit énekelünk, és hozzá a zene... mint egy ravatalozóban.







Meg akarom kérni a kórust, hogy szombaton a versenyen a Mami emlékére énekeljük el (lehet, hogy én nem leszek képes...), és hogy a gyászmisére is jöjjenek el, ha elegendően ráérnek...

Nem nagyon tudok enni. Vasárnap óta ma ettem először szilárd ételt (belém erőltették az Anyuék), egyébként csak levesen élek meg HohesC-n meg ásványvizen. Nem direkt csinálom, de ma már lázas is lettem estére. És ma már azt is éreztem, hogy kezd nagyon rossz lenni már a fájdalom, legszívesebben elkezdenék hárítani. Persze amint rajta kapom magamat leállítom és megélem a féjdalmat a maga teljességében, csak hát sokszor legszívesebben elkerülném.

Mindenki borzasztó együttérző és empatikus, ami annyira jól esik. Nincs szükségem sajnálatra, meg részvétre sem ha valaki nem képes rá, de volt ma egy sokkolóan lelketlen (nem rossz indulatból történt, hozzá teszem) párbeszéd egy nagyon magabiztos, mindent-én-tudok-a-legjobban lánytól a kórusból. Kiültem a folyosóra, mert nem találtam a helyem a próba elején az emberek között a teremben. Ő jött, látta, hogy szomorú vagyok, megölelt, és minden kérdés nélkül (mindenki más rögtön kérdezett...) azt mondta széles mosollyal:
- Bármi is a baj, minden jobb lesz! :-DDDD
- A halottak nem támadnak fel... :-(((((
- Gondolj arra, hogy ők már jó helyen vannak :-DDDD
- Hát.. nem tudok erre gondolni, amikor ott voltam valakinek a haldoklása mellett... foglmad sincs milyen ez
- De van! Én már hónapok óta nézem a nagypapámét!
Azzal elviharzott. Szóhoz sem tudtam jutni a sokktól (merthogy ő az egyik legértelmesebb és elvileg a legmagasabb szellemi és lelki szinten álló kórustársunk párja, szintén ilyen képpel saját magáról a fejében... kineziológus és reiki gyógyító a lány, mindenféle ezoterikus dologgal foglalkozik...), és megijedtem ettől a tapintatlanságtól. Addig zavart a dolog, amíg haza nem értem, akkor írtam neki egy levelet:

"az egyetlen ok ami miatt írok, mert borzasztóan bántott ahogy a kóruson lekezelted a gyászt amit a szívemben viselek, és azt éreztem, hogy ezt meg kell mondanom.

nem csak gondolkodni szokott az ember. a fejemben pontosan tudom, hogy jó helyre került - mélyen hívő keresztényként meg főleg -, azonban a gyász az ÉRZÉSEKRŐL szól, és teljesen természetes dolog. NEM KELL vidámnak és könnyednek lennem, amikor 3 nappal ezelőtt meghalt valaki, akit szerettem. és FOGALMAD SINCS milyen tapasztaláson mentem keresztül. nem ecsetelem neked, mert láthatóan azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz és mindenről több meglátásod van. az, hogy követed a nagypapád HANYATLÁSÁT hónapról hónapra elhiszem, hogy szomorú, de kicsit más valakinek az utolsó óráinak szenvedésénél és haláltusájánál 5 centire lenni az arcától... gondolom, hogy 3 nappal később ezt az élmény hatalmas mosollyal az arcomon, a "minden jó!!!" gondolattal a fejemben kellene a hátam mögé hajítanom... hát, én nem vagyok ennyire fasza. én még a konzervatív gyászolás híve vagyok, amíg csak tart. és ez az élmény a legdurvább, amit eddig az életem során megtapasztaltam, eléggé sokkoló. (gondolom te már megélted ezt párszor, ezért tudod ennyire lazán kezelni. nem irigyellek.)

a reakciód minden empatikus készségtől és lelki finomságtól mentes volt, meglehetősen tapintatlan, durva, önző, és meglepett, az az igazság. nem vártam együttérzést (mások szerint ez elvárható ebben a helyzetben), sajnálatot meg főleg nem, de ezzel a reakcióval még most sem tudok mit kezdeni. semmi részvét nem volt benne az iránt, hogy én mit érzek. kizárólag arról szólt, hogy mit kell ilyenkor érezni, mert TE ezt GONDOLOD, hogy így működik.

nem sértődtem meg mielőtt azt hinnéd. kifejezetten fájt a stílusod. bocsánat, ha ez is durvának hat, de hidd el nem durvább, mint amit kaptam. és csak azért írtam le, hogy tanulhass belőle.

szeretettel

i"

Tényleg kizárólag azért küldtem el, hogy valakitől megkapja és ha nem a fennsőbbrendűsége hajtja, akkor elgondolkodhasson és másokra tudjon figyelni legközelebb. Nem biztos, hogy igazam van, de eltörpül most minden az elmúlt napok hatása mellett, teljesen lényegtelenné válik, hogy igazam van-e vagy nincs. Nem rosszindulatból írtam, amit írtam. Még nem kaptam választ.