Nekem a Karácsonyról most ez a vers jut az eszembe (na jó, nem csak a Karácsonyról, hanem ez most a kedvencem), ezért ezzel kívánok áldott és békés, boldog Karácsonyt:
Radnóti Miklós
Talán
Talán ha gyermek lennék újra… Vagy talán bolond lehetnék?
A világ egyre tágasabb. Már játszanék, lebegnék, már újra tűz a nap, már fényben ég a távol.
A rend hálója enged, Majd újra összezárul.
*
Gyermek lennék, ámde fáj az emlék. Csalán csíp, apró ujjaimban szálka. S az eperfán nagyon magas a lomb.
Vagy talán szíves bolond lehetnék s élhetnék fenn a sárga házban sárga virágok közt, nyakamban kis kolomp…
S csak nézelődöm. Itt az árok. Járok, tünődöm, állok, ujra járok. És egyre hosszabb telekre várok.
Egyszer valakitől kaptam egy Arszenyij Tarkovszkij verset. Most én is találtam egy nagyon jópofát. Annál is inkább tetszik, mert Paul Klee festő az egyik legnagyobb kedvencem. Láttam egy gyűjteményes kiállítást a képeiből Londonban mielőtt hazajöttem, nagyon megható volt azokat a festményeket látni, amikkel kapcsolatban csak a nyálam csorgott folyton, amikor albumokban nézegettem őket, és arról ábrándoztam, hogy milyen jó lenne egyszer majd élőben látni őket...
Átmásoltam a saját írásaimat a másik blogról, egyfelől hogy egyben legyenek, másrészt meg hogy könnyen elérhessem őket, ha épp olvasgatni szottyanna kedvem.
Karácsony
Meleg szavak áldása,
Ajándékok bontása,
Betlehemes jászola,
Forralt bor illata,
Várakozás öröme,
Csókok csattanó csendje,
Szívek repeső násza,
Hiányló lelkek magánya…
Fergetegben kapkodás,
Türelmetlen topogás,
Tanácstalan unalom,
Pénzlefejő hatalom,
Tonnányi ruharakomány,
Szegényeknek adomány,
Tányér leves a téren,
Ordító hideg leheletében…
A szeretet ünnepe ez,
S ha csak egyetlen napig is szeretsz,
Úgy, ahogy jó, ahogy kell, ahogy szép:
Megérte.
Csak nézz bele a csillogó szemekbe:
Amit ott látsz nem csalás, nem ámítás,
A boldogság aranyló fénye csillan ott,
Fényessé teszi a Holdat s Napot,
Nem is kell ajándék.
Karácsony sem kellene…
Szeretni és adni, csak úgy,
Alkalom nélkül, ok nélkül,
Igazi kincseket belül:
Egy mosolyt,
Egy ölelést,
Figyelmet,
Egy tekintetet,
Együttérzést,
Símogatást,
Nemes szívet,
Egy kedves szót, igazat,
Elmondani: „Jó, hogy vagy”,
Időt, ha sok nincs is,
Önmagad…
Kövesd emelt fővel a csillagot,
Mely feletted utat mutatva ragyog,
Merd járni az utad,
Bátran vállalni aki vagy,
Merj adni, kapni, teremteni, szeretni,
A mindenségből részegülni,
Betlehembe elrepülni,
A Gyermeket – Önmagadat – öledben dédelgetni…
Izgatott csomagolás,
Csengőszóra várakozás,
Gyertyafény illata,
Gyülekezés zsivaja,
Megváltó születik,
Üdvösség közeledik,
A fény napja ez,
Reménység ébredez…
(2007)
Helyi Érdekű Vasút
Hihetetlen műgonddal és precizitással bűvölte a kulcstartót. Erre lettem figyelmes. Szimpatikusan lassú mozdulatokkal dolgozott, a külvilág teljesen kirekesztődött számára. Csak Ő létezett és a kulcstartó. Bemutatta a zen, a tao, minden keleti vallás, filozófia, a megvilágosodás és a tökéletes jelenlét valamint az ego eldobásának lényegét, amelyről az összes avatár és beavatott jógi és buddhi beszél amióta világ a világ.
Eggyel kezdte. Megcsodálta tárgyának sárga és piros színét, tökéletesen kerek formáját, azután lassan kinyitotta, hogy egyetlen, ezüst fémszínű kulcsot ráhelyezzen, így adva funkciót is a formának. Még gyönyörködött "A MŰBEN" egy kicsit csillogó szemmel, amikor is dzsekijének jobb ujján levő, cipzárral elhúzható zsebéből elővarázsolt egy pontosan ugyanolyan kulcstartót, amit ugyanazzal az ezeréves bölcsességet is meghazudtoló, jól megfontolt és időzített mozdulattal ráapplikált az előző konstrukcióra.
És nem, ne gondoljuk, hogy itt ér véget a történet! Ugyanabból a - egyébként eléggé kis méretűnek látszó - zsebből (amelybe immár kicsit mélyebben kellett belenyúlni, hogy napvilágra kerüljön a további tartalma), előkerült egy újabb kulcstartó. Formáját tekintve nem sokban tért el az előző kettőtől, ámde míg azok plasztikból készíttettek, ez fém volt! És megkezdődött a kulcstartó gyarapodása. Csak emlékeztetőül: egyetlen kulcs volt látható rajta ezen a ponton még, kettő darab, sárga-piros színű, kerek műanyag kulcstartó társaságában.
Láttam, hogy kicsi lesz a hely az új szerzeménynek. Kinyílt a tartó kapocs, de a dísz leesett a földre. Csodálkozva vettem észre, hogy még az is lassan történt. Mintha lassítva játszottam volna egy filmet. Nagyon élvezetes volt. Akkor le kellett hajolnia, hogy elgurult vagyontárgyát összeszedhesse a lábak között. Először nem látta hová gurult. Aztán egy jól megtermett férfit kellett kicsit félrelöködnie, hogy megkaparinthassa az önállósodott érmét. És sikerült! Újra visszaállt a világegyetem rendje, be lehetett végezni az elkezdett teremtést. Rákerült a harmadik kulcstartó is a kompozícióra. Mission completed.
És újra a zsebe felé nyúlt... akkor már hatalmas érdeklődéssel figyeltem, hogy vajon melyik kulcstartó újabb klónját veszi elő. De akkor valami történt. Felhős lett a tekintete, meg sem moccant percekig, kicsavarodott kezét is ottfelejtette a zsebben, láthatóan kényelmetlen pózban. Láttam az ablakon gondterhelten kifelé tekintő arcán és összevont szemöldökén, hogy a hatévesek minden gondolati erejét segítségül hívja, mert valahol máshol lapult amit keresett, és ő nagyon szeretett volna visszaemlékezni, hogy hol volt az az ott. Nagyon izgultam, hogy mi lesz a dologból. Visszafojtott lélegzettel szurkoltam neki.
Akkor átsuhant egy megkönnyebbült mosoly a kicsi arcán, és boldogan beletúrt a nadrágjának bal zsebébe (épp átellenben a dzsekin található kincsesbányától) és előhalászta onnan azt, amit ha egy hatéves a kezébe kaparint, soha nem kíván más dolgot az életében (legalábbis míg kicsit nagyobb nem lesz). Ez pedig egy (nem fogja senki kitalálni!!!) újabb, bár eredetileg egyáltalán nem kulcstartónak készült tárgy volt, amiből hamarosan a fő dísz lett az amúgy is gyönyörűre sikeredett kicsiarakás-on.
A tárgy a farsang hangulatát idézte. Először azt hittem, hogy egy kenguru, de tévedtem. Egy (talán malac?) hajtogatható, puha "bőre" lehetett a külső héja, belül pedig maga Mici Mackó lapított, ő már kemény anyagból kiöntve. A malac mintegy jelmezként vette körül macit, ő benne ült. Cérna volt az akasztója, ami Mackó fejéből indult ki és a "Malacka" fején lévő aprócska lukon át átdugványozva érte el a rendeltetését. Ebben az esetben viszont az volt a gond, hogy a malac jelmez fejéből kicsúszott a cérna, így nem lehetett ráakasztani a kulcstartó halmazra. Így egyetlen megoldás tette ezt lehetővé: vissza kellett tuszkolni a cérnát az icur-picur lukocskán át. Hááááát.... ez igénybe vette néhány percét. Na nem mintha sietett volna vagy türelmetlenkedés ütötte volna fel a fejét! Á! Semmi kézremegés, semmi anyázás (ahogy az ugye a mai hatévesek egy részétől már meg sem lepő). Ugyanazzal az akkurátus, higgadt precíziós műszerészséggel dolgozott újra és újra, pedig vastag volt a cérna és kicsike volt a luk. Legalább ötször is elvétette. Talán egy fél percre elnéztem akkor, kinéztem a HÉV ablakán, de siettem is vissza lélekben a nagy munkához, és mire odanéztem, épp sikerült a mutatvány. Éééés rákerült a malacbőrbebújtmicimackó is a kupacra!! Megkönnyebbültünk.
Akkor egy boldog mosoly jelent meg szép kis arcán, és először lefelé lógatvaazt ellenőrizte, hogy csörög-e a monstrum. Hát nem csörgött. Ezt hamar megunta, akkor elkezdte próbálgatni, hogy vajon ha ezzel a konstrukcióval a kezében próbálja beletenni a zárba az egyetlen, a tartón fityegő és a karácsonyfadíszektől alig-alig látható kulcsot, akkor vajon sikerrel jár-e majd. Tehát, főpróba, összezárt két ujja lett a zár, amibe belehelyezte a kulcsot és elfordította, többször is minőségellenőrizve a dolgot. Úgy tűnt működött, így elégedetten beletömte az egészet a karján lévő pici zsebbe. Ez alkalommal annak a tanításnak a szép példáját figyelhettük meg, hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer. Lehet, hogy egy negyedórával előtte onnan szedte elő azokat a dolgokat, amiket most visszatuszkolt oda, de mennyire más minőségben! Mostmár egy teljes, harmonikus egységet alkottak összefűzve, akkor meg különálló részként lebegtek egy ellenséges univerzumban.
Ezután egy nagyon megható jelenet következett. Immáron bevonta figyelme fókuszába a külvilágot is. Megfordult az ülésen, és a mögötte ülő, hosszú hajú nő haját kezdte birizgálni, kicsi ujjaival fésülgetni, frizurázni, akinek az ölében egy még nála is sokkal kisebb gyerek ült. Éles logikámmal rögvest kitaláltam, hogy valamilyen rokonsági viszony lehet közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy mennyire kedves a nő, hogy nem nyafog amiatt, hogy a gyereke össze-vissza kócolja a gyönyörű haját, és mennyire praktikus a gyerekbarát hajviselet. Meg arra is, hogy remélem én sem fogom majd ha egyszer lesz gyerekem szégyellni a tömegközlekedési eszközön, hogy hülyét csinál belőlem. MEG SEM MOCCANT A NŐ, pedig nagyon komoly hajformák jelentek meg a feje tetején! Komolyan mondom, csodáltam és irigyeltem. Aztán átölelte a nyakát a kisfia hátulról, amitől a HÉV-en olyan moraj támadt, mintha egy hollywoodi filmben a naplementében két szerelmes egymás felé rohant volna a tengerparton a nő haját fújó szélben, és ezt látta volna az utazóközönség, ahogy kitekintett a vonat ablakán.
Aztán leszálláshoz kezdett készülődni a család, akkor láttam, hogy három gyerek van, és igazából akkor értettem meg azt is, hogy miért volt annyira türelmes a "nő", amikor megfordult, hogy felöltöztesse a kicsiket, és a gyönyörű, vastag szálú hosszú haja mellé nagy bajusza és szakálla is akadt...
Ajtók
Két, egymással szemben elhelyezkedő ajtó előtt állt sokáig tétován, majd egyre nagyobb bizonyossággal. Az egyik sarkig tárva, egy koromsötét szobába vezetett. A másik, csukott ajtó körül a réseken olyan erővel próbált betörni a fény, hogy az volt az ember érzése: a hatalmas erejű fénynek már csak percekig tud ellenállni az ajtó, mielőtt fülsiketítő robajjal kitörik a tokjából.
A nyitott ajtó felé fordult. A valaha élettel, színekkel, hangokkal teli szoba már teljesen üres és hideg volt. Lassan, módszeresen került ki belőle minden fényforrás. A lakók után először a tárgyak tűntek el. A tárgyak, amelyek szilárd és kézzelfogható formába és alakba öntötték az ablakokon szabadon beáramló, éltető fényt. A lámpák és gyertyák következtek. Ez egy hosszú folyamat volt, sokáig tartott, amíg az utolsó, apró gyertyadarab is a semmibe égett. Utoljára a plafonra ragasztott, sötétben foszforeszkáló csillagok maradtak, amik akkor tűntek el, amikor átfestették a falakat. Aztán megjelent az ablakokon a redőny, félig lehúzva ugyan, de egy darabig még jókora rést hagyva a már gyengébb fénynek. Az addigra már majdnem teljesen üres helyiség falairól eltűntek a képek, a színek, a kisebb, a szemnek és léleknek valaha kedves tárgyak. Érdekes módon a fűtőtestek még mindig működtek, kellemes melegben tartva a már szinte teljesen lecsupaszított, lakatlan, közepes méretű szobát. Láthatóan meg volt pecsételve a sorsa, bár még történt néhány bizonytalan és sikertelen kísérlet arra, hogy újra használható legyen. Végül az ablakok is eltűntek a redőnnyel együtt, a fűtőtestek is leálltak, és a hűvösből lassan hideg lett a könyörtelenül befalazott térben. Már régóta senki sem lépett be, csak az ajtó tátongott még hívogatóan a kongó üresség torkában -
- az ajtó, amely önálló életet élt, és amelyből keserédes nosztalgia áradt. Nem volt rajta kilincs vagy kulcslyuk. Mindkét oldala tele volt ragasztva kollázs-szerűen összerendezett képekkel, film- és zeneposzterekkel, apróbb ajándékokkal és emlékekkel (mozijegyek, koncertmeghívók, étlapok részletei, könyvek kitépett lapjai, játékleírások, italcímkék, csokipapírok), és fényképekkel, letűnt, boldog pillanatokat elcsípett fényképekkel.
Sokáig állt előtte mosolyogva. Hosszú ideig csak tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy szinte magától (kis segítséggel) kiürül a szoba. Sokáig félt ettől, de mostanra már egészen megbarátkozott a gondolattal. Az ajtó volt az egyetlen, ami szinte változatlan maradt: két halványlila, pillekönnyű fátyol került a kollázsokra mindkét oldalon, ezzel elismerve azok létjogosultságát, de már nem tulajdonítva különösebb jelentőséget nekik.
Lassan megfordult, és szemét a másik ajtóra szegezte. Abban a pillanatban, hogy elfordult, háta mögött halk kattanással becsukódott a lefátyolozott ajtó, és tudta, hogy már nincs visszaút. Végérvényesen. Elkápráztatta őt a hirtelen ráömlő, vakító, életet sugárzó fény, ahogy utat tört végre magának az ugyanabban a pillanatban kitáruló, ismeretlen ajtó mögül. Benézett. Semmit nem látott az erős fény miatt, csak a meleget, az éltető áramlást érezte, és azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Boldogan fürdött a fényben.
Szívében hálával és izgalommal sarkig tárta az ajtót...
Angyalok
- Úgy szárnyalnék veled!
- Tudom. És veled tartanék én is, de nem megy. Nehéz vagyok.
- Ha én is nehéz lennék? Akkor együtt lehetnénk?
- Nem. Én mindig nehezebb leszek, mint te. Törékeny vagy és lepkekönnyű. Egyedül kell repülnöd. Nélkülem. Tied az égbolt.
- Sokan cikázunk piros hajnalokon, amikor a többi fény még csak lustán ébredezik. De én úgy megosztanám veled, amit ott fenn, a fényen túl látok...
- Nem érteném. Nem érintene meg. Messze mentél, és egyre messzebb repülsz... Jó.
- Igen. Megnyílt egy dimenzió, egyre csak vonz. Mint egy látomás, olyan az élet. Néha elgondolkodom, hogy vajon mi az igaz? Az, amit a földön járva, az anyagba ragadva élek, vagy a fénnyel való ölelkezés. Annyira más.
- Mindenkinek más. Mit szeretnél?
- Nem akarom, hogy küzdj. Azt akarom, hogy olyan boldog légy, mint én, amikor repülök. Megtanítalak nehéz súllyal is repülni...
- Nehéz súllyal nem lehet repülni. Ismered a fizikai törvényeket. Határolnak.
- Észre veszed majd, hogy egyre könnyebb és könnyebb vagy, egyre magasabbra szárnyalsz te is, és megérint a szépség. Akkor már nem akarsz máshogy élni.
- Így is megérint, csak nem mutatom. Szép vagy.
- Szivárvány volt ma, alá álltam és hozzáérintettem a szárnyam. Látod? Bíbor színű árnyalatot kapott. Szép.
- Taníts meg örülni a szivárványnak. A bíbor színnek, vagy a lilának. Vagy inkább mindegyiknek, egytől egyig. A hangoknak, amiket a csend hordoz. Hogy tudsz ennyire örülni ezeknek?
- Hogy lehet nem örülni? Ezeken kívül semmi nem létezik.
- Te is létezel, itt vibrálsz mellettem. Így én is létezem, itt vibrálsz - mellettem...
- Ó, láttad azt az apró villanást? Egy szerelmes szemében villant ezer kilométerre, a föld másik végében. Milyen kicsi volt, mégis idáig elért a fénye. Mit is mondtál a létezésről?
- Keresem az értelmét.
- Találkoztunk. Leporoltam a nadrágodat, te elfésülted az arcomból a hajamat.
- Én újra poros lettem, de a te arcod tiszta.
- Levágtam a hajamat. Nem takarja már semmi, azért látod tisztának. Csillog a szemed.
- Csak a hegyi tó párája tükröződik vissza benne.
- Szép. Könnyebb lettél már, látod?
- Úgy szárnyalnék veled...
Ma roppant filozofikus hangulatban vagyok :-)))). (Minden hétfőn érkezik ímélen egy heti lélekemelő, és a maiban csupa olyan dolgokat olvastam, amiket elgondolkodtatónak vagy kimondottan jónak tartok, meg felidéztek régi emlékeket is, pl a zenész-főiskolás éveimből. Gondoltam megosztom, hátha más is épül belőlük.)
***
Régen nem szerettem Adyt. Túl nehéz volt nekem. Ma már másképp látom ezt is... Főleg az istenes versei elképesztőek. Egyet most olvastam újra. Bárdos Lajos zenésítette meg a verset egy kórusműben, a főiskolán is vezényelte Eszter csoporttársunk. Sajnos nincs meg a YouTube-on. Azért félelmetes számomra ez a vers, mert pontosan így érkezett hozzám is...
Ady Enre: Az Úr érkezése Mikor elhagytak, Mikor a lelkem roskadozva vittem, Csöndesen és váratlanul Átölelt az Isten.
Nem harsonával, Hanem jött néma, igaz öleléssel, Nem jött szép, tüzes nappalon, De háborús éjjel.
És megvakultak Hiú szemeim. Meghalt ifjúságom, De őt, a fényest, nagyszerűt, Mindörökre látom.
***
Látogatóban Istennél
Álmomban látogatóban jártam Istennél. Bekopogtam, hogy beszélgetni szeretnék vele, ha van rám ideje. Az Úr elmosolyodott és így válaszolt: - Az én időm végtelen, mindenre jut belőle. Mire vagy kíváncsi? - Az érdekelne, mit tartasz a legfurcsábbnak az emberekben? - Azt, hogy nem szeretnek gyerekek lenni, siettetik a felnőtté válást, majd visszavágyódnak a gyermekkorba. Azt, hogy akár az egészségüket is feláldozzák, hogy sok pénzük legyen, majd rengeteg pénzt költenek rá, hogy visszanyerjék egészségüket. Azt, hogy izgatottan lesik a jövőt, hogy megfeledkeznek a jelenről, így aztán nemhogy a jövőt, de a jelent sem élik meg. Azt, hogy úgy élnek, mintha sose halnának meg és úgy halnak meg, mintha sose éltek volna. - Atyaként mit szeretnél, hogy gyerekeid mely tanulságokat jegyeznék meg? - Tanulják meg, hogy senkiből nem lehet erővel kicsikarni a szeretetet. Hagyni kell, hogy szerethessenek. Nem az a legértékesebb, hogy mit szeretnénk az életben, hanem az, hogy kik állnak mellettünk. Tanulják meg, hogy nem célszerű másokhoz mérni magukat, saját magukhoz képest legyünk elbírálhatóak. Fogadják el, hogy nem az a gazdag, akinek a legtöbbje van, hanem az, akinek a legkevesebbre van szüksége. Tanulják meg, hogy csak néhány másodperc kell ahhoz, hogy mély sebeket ejtsünk azokon, akiket szeretünk, ám sok-sok év kell ahhoz, hogy ezek begyógyuljanak. A megbocsátást a megbocsátás gyakorlásának útján kell megtanulni. El kell fogadni, hogy vannak olyanok, akik mélyen éreznek, de nem tanulták meg kimutatni érzelmeiket. Meg kell tanulni, hogy bármit lehet pénzen venni, csak boldogságot nem. Két ember nézheti ugyanazt a dolgot, és mégis két másféle dolgot látnak. Meg kell tanulni, hogy az az igazi barát, aki mindent tud rólunk és mégis szeret. Nem mindig elég, ha mások megbocsátanak, meg kell bocsátanunk magunknak is. Búcsúzásnál megköszöntem szavait, Ő pedig így válaszolt: - Az emberek elfelejtik, mit mondtál, mit csináltál. De arra mindig emlékezni fognak, hogy érzéseket ébresztettél bennük.
A kórusunkban az a szokás, hogy a szép kerek születésnapokat jól megünnepeljük, és titokban mindig meglepjük a szülinapost valamivel, és mindig titokban szerveződik minden, általában olyan levelezőlista gyártásával, amiből egyedül az ünnepelt marad ki.
Idén egy nagyon kedves lánynak lesz a 3o. szülinapja, a férje pedig megkért mindenkit a kórusban, hogy írjon kézzel egy versikét, amiket aztán majd egybefűz könyv formátumba.
Az a helyzet, hogy nagyon nem szeretek verset írni (meg elemezni sem, de az most más tészta). Tavaly írtam egyet Karácsonyra a másik blogon, mert az jött belőlem, úgy éreztem le kell írnom, de rendelésre nem megy. Így hát megkérdeztem a férjet, hogy jó lesz-e a tavalyi karácsonyi kézzel írva... Azt mondta ha alkalomhoz illő, akkor jöhet. Hát... nem éppen. Talán ha Karácsonykor született volna, de novemberi, úgyhogy nincs mese, alkotnom kell.
Aztán ma eszembe jutott a HÉV-en (na igen. Ismét a HÉV... Karmikus a kapcsolatunk :-))) egy kicsiny rigmus, amit aztán továbbfejlesztettem a metrón és a trolin, és azt kell hogy mondjam, hogy nagyon jól szórakoztam. Aztán megmutattam a 18 éves tanítványomnak, és most gondoltam megosztom Veletek is. A történet háttere, hogy az ünnepelték október végére várják a babájukat, tehát már nagy pocakkal közlekedik. Előre is elnézést kérek azoktól, akik most csalódnak az értelmi képességeimben :-D. Tehát:
Kerek esztendő
Ancsa-anya énekelget, torkán vibrálva röppen ki a magas "cé". Ezt gondolja tán magában elmélázva szólamában: "Harmincéves lettem. Jé...!?
Biztos meglep majd a kórus, így szokás, s ez kerek év, na de vajon mit kapok majd? Hasznos holmit? Csicsás bóvlit? Szerintem eeeegy... KÖNYVECSKÉT!
Tán mindenki rigmust rittyent, megtartva a rímelést..." S egy boldog mosoly keretében, kétvonalas regiszterben dudorászva megeteti gyermekét.
Ancsa-anya, mind kívánunk százhúsz boldog évet még, egészséget, szeretetet, tűzijáték-féleséget. Ja, és még a magas "cé"-t.
Két dolgot is kaptam két tanítványomtól. Egyikük elküldte a verseit, amiket engedélyezett, hogy közzétegyek. Szerintem nagyon jók, itt van pl egy, ami a legjobban tetszett nekem:
Kovács Attila
Kemény vagy
Arra koncentrálsz,
hogy életed egy hatalmas kalapácsütés legyen.
Csak a csattanáskor döbbensz rá,
hogy ebben a játszmában
te a tükör vagy,
és többé nem áll össze az ezer szilánk.
A másik küldemény azért érkezett, mert tábla hiányában fejjel lefelé szoktam írni a papírra, amin minden csoportban először csodálkozni szoktak. Olyan körülményes forgatgatni azt a papírt, időspórolásból fejlesztettem ki a mutatványt. Persze azt nem mondhatom, hogy gyönyörű az íráskép, de teljesen olvasható (nagybetűk), szóval működik. Na erre meg ezt küldte egy kedves ember, a következő üzenettel:
"Lehetne, hogy a következő angol órára Te is így írd a fordított szövegeket, ha nincs tábla?"
