A mammon és a balga szüzek

 Annak, hogy valaki obációt tehessen és egy dékánia tagjává válhasson, havonta rész kell vennie a dékánia összejövetelén. Ez nálunk (Szent Günter dékánia, Bakonybél) sincs másképp, bár március óta egyetlen egyszer találkoztunk személyesen a vírushelyzet miatt, júliusban a Szent Benedek-ünnepen.

Nekem ez egy kicsit kevésnek tűnt, úgyhogy azzal az ötlettel álltam elő pár hónappal ezelőtt, hogy a havi "rendes", kötelező találkozáson túl legyen egy másik, opcionális, "beszélgetős" alkalom is, amikor megosztjuk egymással a Szentírásban minket megragadó részeket, megbeszéljük és megpróbáljuk együtt megérteni, milyen jelentést hordozhat az adott vers vagy szakasz, illetve megosztunk az élet egyéb területéről minket foglalkoztató nehézségeket, és megpróbálunk segíteni egymásnak, ha olyan ügyről van szó.

Múlt szombaton már a harmadik ilyen beszélgetős alkalom volt, mindháromnak én voltam a mediátora, és mindhárom nagyon jól sikerült, de ez a mostani a legjobban. A legtöbb gondolat az aznapi evangéliummal kapcsolatban merült föl, láthatóan mindenkiben kérdéseket inspirált a szakasz. A napi penzum a Lk 16,9-15, de ami igazán fejtörést okozott sokunknak, az inkább a szakasz előzménye:

⁽¹Aztán a tanítványokhoz fordult: „Egy gazdag embernek volt egy intézője. Bevádolták nála, hogy eltékozolja vagyonát. ²Magához hívatta, és így szólt hozzá: Mit hallok felőled? Adj számot vagyonomról, mert nem maradhatsz tovább intéző. ³Az intéző így gondolkodott magában: Mitévő legyek? Uram elveszi tőlem az intézőséget. Kapálni nem bírok, koldulni szégyellek. ⁴Tudom már, mit teszek, hogy befogadjanak az emberek házukba, amikor elcsap az intézőségből. ⁵Egyenként magához hívatta urának minden adósát. Megkérdezte az elsőt: Mennyivel tartozol uramnak? ⁶Száz korsó olajjal – felelte. Erre azt mondta neki: Fogd adósleveledet, ülj le hamar, és írj ötvenet. ⁷Aztán megkérdezett egy másikat: Te mennyivel tartozol? Száz véka búzával – hangzott a válasz. Fogd adósleveledet – mondta neki –, és írj nyolcvanat. ⁸Az úr dicsérte a mihaszna intézőt, hogy okosan járt el. – Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál.)

⁹Azt mondom hát nektek: Szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogyha majd elfogy, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba. ¹⁰Aki a kicsiben hű, az a nagyban is hű. Aki a kicsiben hűtlen, az hűtlen a nagyban is. ¹¹Ha tehát a hamis mammont nem kezeltétek hűen, ki bízza rátok az igazit? ¹²És ha a máséban nem voltatok hűek, ki adja oda nektek a tiéteket? ¹³Egy szolga sem szolgálhat két úrnak. Mert az egyiket gyűlöli, a másikat szereti, vagy az egyikhez ragaszkodik, a másikat megveti. Nem szolgálhattok az Istennek és a mammonnak.” ¹⁴Hallották ezt a kapzsi farizeusok, és kigúnyolták érte. ¹⁵De ő kijelentette: „Ti igaznak mondjátok magatokat az emberek előtt, az Isten azonban belelát szívetekbe. Ami az emberek szemében nagy érték, az az Isten előtt megvetést érdemel. 

Legfőképp az intéző hűtlensége keltett általános felháborodást a csapatban, és hogy mégis megdicsérik, ezt nem tudtuk hova tenni egy ideig. Aztán addig-addig beszélgettünk, hogy a végén világossá vált az egész perikópa értelme.

1. A mammon szót hajlamosak vagyunk tévesen csupán pénznek értelmezni, noha a μαμωνᾶς-t a Magyar Katolikus Lexikon szerint "Jézus csaknem személyként említi, s arra a démoni hatalomra vonatkoztatja, mely a vagyon rabjává teszi a kapzsi embert, s melynek szolgálata nem összeegyeztethető Isten szolgálatával". Tehát egyfajta értékrendet jelent, nem csak vagyont.

2. Mindenkinek szüksége van barátokra, akikre számíthat, akikre támaszkodhat. Egyedül meghal az ember, ha nem is szó szerint, de valahol a szívében, lelkében. Ahhoz, hogy barátokat szerezzünk, kedvesnek, segítőkésznek, odaadónak kell lennünk, jót tenni a másikkal, a másik érdekeit is figyelembe venni, ehhez pedig egy pozitívabb, kevésbé önző személyiség szükséges.

3. Ha a mai gyakorlatot nézzük az üzletemberek világában, egész biztos nem dicsérné meg az intézőjét egyik sem, amikor rájön, hogy az meglopta, hanem ki-ki a vérmérsékletéhez mérten torolná meg a dolgot. A példabeszéd a kapzsi farizeusoknak szólt, akiktől pontosan ugyanilyen reakcióra lehetett számítani: számukra is fontosabb volt a saját pénzük, mint az előttük álló, nagyszerű tehetségekkel megáldott ember. Egész biztos nem azzal foglalkoztak volna, hogy milyen ügyes volt, hanem hogy hogyan tudják bevasalni a pénzüket. Tehát a példabeszéd azért botrányt keltő, mert szelídségre hív, arra, hogy a mammon rideg és az embert teljességgel semmibe vevő értékrendjétől teljesen idegen módon eltekintsen a veszteségektől és magának az embernek az értékét tekintse. Vagyis nem az a fókusz, hogy Jézus arra hívna, hogy minél többet lopjunk, csaljunk, hazudjunk, majd Robin Hoodként osszuk szét a zsákmányt a szegények között, akik majd aztán jófejnek tartanak és ünnepelnek minket, mi több, azok, akiktől meg elszedtük a vagyont, még meg is veregeti a vállunkat, hanem az irgalmasság a lényeg ebben a szakaszban. Ez pedig minden korban teljesen életidegen a példabeszédben vázolt helyzetben.

4. "Igen, a világ fiai a maguk módján okosabbak a világosság fiainál." - nem tudom eldönteni, hogy ezt elismerésnek vagy szomorú ténynek kezeljem (erre visszatérek majd a legközelebbi beszélgetős alkalmon).

***

Az elmúlt vasárnap evangéliuma a tíz szűzről szólt:

"¹A mennyek országa hasonlít a tíz szűzhöz, akik fogták lámpásukat, és a vőlegény elé mentek. ²Öt balga volt közülük, öt pedig okos. ³A balgák lámpásukat ugyan elvitték, de olajat nem vittek bele. ⁴Az okosak lámpásukkal együtt olajat is vittek korsójukban. ⁵A vőlegény késett, így valamennyien elálmosodtak és elaludtak. ⁶Éjfélkor kiáltás hallatszott: Itt a vőlegény, menjetek ki elébe! – ⁷Erre a szüzek mind fölkeltek, és rendbe hozták lámpásukat. ⁸A balgák kérték az okosakat: Adjatok egy kis olajat! Lámpásunk kialvóban van. – ⁹Nem adunk – felelték az okosak –, mert akkor nem lesz elég se nekünk, se nektek. Menjetek inkább az árusokhoz és vegyetek magatoknak. ¹⁰Míg odavoltak vásárolni, megérkezett a vőlegény, és akik készen voltak, bevonultak vele a menyegzőre. Ezzel az ajtó bezárult. ¹¹Később megérkezett a többi szűz is. Beszóltak: Uram, Uram, nyiss ki nekünk! ¹²De ő így válaszolt: Bizony mondom nektek, nem ismerlek benneteket. ¹³Legyetek hát éberek, mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát. (Mt 25,1-13)

Kétféle értelmezést is hallottam ezzel a résszel kapcsolatban, az egyik André Louf homíliájából, a másik a vasárnap általam látogatott misén az aktuálisan prédikáló pap által hangzott el. André Louf az olajat a szeretet metaforájaként értelmezte, a plébános a Sziklatemplomban pedig a kegyelemmel hozta összefüggésbe. Mindkettő érdekes és mindkettőt át tudom érezni.

Ami elég döbbenetes felismerés volt számomra, hogy annak ellenére, hogy bármennyire is szeretnék az okos szüzek csapatában játszani (és ilyennek is tűnni a külvilág számára...), még mindig a balgák színében indulok, és lövésem sincs, hogy hogy lehet átigazolni...

A szüzes részt a talentumos követi, mondanom sem kell, hogy pontosan melyik szolga szerepében látom magam: igen, a balgáéban.

 

Váratlan meglepetés csütörtökön

Mindig is úgy gondoltam, éreztem, hogy a napi zsolozsma elmondása rendkívül unalmas egyedül, ehhez társak (de legalább egy) kellenek. (Azt el sem tudom képzelni milyen lehet, ha az ember házastársa nem társ ebben.) Ezért örülök annyira, hogy a bakonybéli "lelki alma mater"-em két imaórát is közvetít mindennap, a vesperást és a kompletóriumot. Nem mindennap tudok mindkettőhöz vagy akár valamelyikhez is csatlakozni, de igyekeztem úgy alakítani a napi- és órarendemet, hogy legalább az egyik beleférjen. Amikor váratlanul lehetőség nyílik egy olyan napon, amikor elvileg egyik sem fér bele az időmbe - ezek a keddek és a csütörtökök - mégis csatlakozni valami ok folytán, igyekszem kihasználni az alkalmat.

Ezen a héten így alakult a csütörtöki nap. A legutolsó órám, ami 9-ig tart, átkerült szerdára, így felszabadult a kompletórium ideje. Azt kell mondjam, hogy mivel nem szoktam csütörtökön kompletóriumot mondani, újszerűnek hatottak mind a szövegek, mind pedig az antifónák. Nagyon meglepett és megérintett az aznap elénekelt 38. zsoltár, mert az aznapi események mintegy összefoglalójaként zárta a napot.

Így szóltam: „Vigyázok utamra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel.

 

Megzabolázom ajkam, amíg gonosz ember áll velem szemben.”

Elnémultam, szótlan lettem és hallgattam, megfosztva minden jótól, kiújult ismét fájdalmam.

Égett a szívem bensőmben, töprengésemben tűz emésztett engem.

Megoldódott nyelvem, s így szóltam: „Add tudtomra, Uram, életem végét.

Hadd tudjam meg napjaim számát, s hogy milyen rövid az életem!”

Íme, napjaimat néhány araszra mérted, életem ideje előtted semmiség.

Bizony csak egy sóhajtás az ember, mint az árnyék, úgy fogynak napjai.

Minden vesződsége csak hiúság, kincset gyűjt, de nem tudja, ki veszi hasznát.

Most hát mit várhatnék, Uram? Reményem egyedül benned van.

Minden gonoszságomból ragadj ki engem, az esztelenek gúnyolódásának ne vess oda prédául.

Elnémulok és többé nem nyitom ki számat, mert ez a te végzésed.

Csapásaid vedd le rólam, elpusztulok sújtó kezed alatt.

Megfenyíted az embert bűne miatt, semmivé teszed vágyait, mint molyok a ruhát,

csak egy fuvallat minden ember.

Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj kiáltó szavamra.

Ne zárd be füledet, amikor siránkozom, hiszen jövevény vagyok előtted, 

zarándok, miként atyáink.

Vedd le rólam büntető szemed, hogy örömben élhessek, mielőtt elmegyek és nem leszek többé.

 

 

Rengeteg kérdést felvetett bennem a törékenységgel, betegséggel, halállal (másokéval és a sajátommal), lehetőségekkel és feladatokkal, imádsággal, istenkapcsolattal, Isten ígéretével és még sok mással kapcsolatban.

Amikor leesik a tantusz

A tegnapi evangélium (Lk 5,1-11):

¹Amikor egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett oda hozzá, hogy hallgassa az Isten szavát. ²Látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálót mosták. ³Beszállt hát az egyik bárkába, Simonéba, s megkérte, hogy lökje egy kicsit beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. ⁴Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!” ⁵„Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” – válaszolta Simon –, ⁶és így is tett, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. ⁷Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni. Mentek is, és úgy telerakták mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. ⁸Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” ⁹Mert a szerencsés halfogás láttán társaival együtt félelem töltötte el. ¹⁰Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” ¹¹Kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték.

Mindannyiunknak vannak olyan szakaszok az életünkben, amikor lelkesedünk valamiért vagy valakiért, és azt "játsszuk", hogy valóban benne vagyunk nyakig a dologban. A fejünkben és akár a szívünkkel valóban benne is vagyunk nyakig, csak a velő hiányzik az egészből valahogy. Mint ahogy Péter is azt "játszotta", hogy Jézus a Mester, és ha Ő azt mondja, hogy vesse ki a hálóját, akkor a "játék" szerves része, hogy a Mester szavára megteszi, amit mond. Egyszerű, szabálykövető (és eléggé idealista), viszonylag fiatal férfi, aki megteszi, amit a hierarchiában fölötte álló mond neki, elmondja, amit ilyenkor el kell, csak épp nincs még benne a valódi mélység tapasztalata, inkább csak a szájával és a mechanikus cselekedeteivel engedelmeskedik a "játék" szabályainak. Nem arról van szó, hogy nem hisz, de inkább csak a fejével és a (nagy mélységet sugalló) szólamaival.

Aztán leesik neki a tantusz, megérzi egy pillanatra a transzcendens valóságát, és akkor meg már azt mondja, hogy „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!”. És tudjuk, hogy sok-sok tantusznak kell még leesni, hogy felnőjön a feladatához (többek között egy ilyen "tantusz" az is, amikor háromszor megtagadja Mesterét, holott korábban nagy hangon bizonygatta, hogy ő aztán soha nem tenne ilyet...).

Érdekes ember ez a Péter apostol. A kezdeti megnyilvánulásai, az önmagáról alkotott képe, a kicsit gyermetegnek mondható hite, az öntelt, magát fényező szövegelései.  Azért kíváncsi lennék, hogy férfi létére hogy élte meg a gőgjéből fakadó nehézségeket, vagy hogy mennyire lehetett elviselhetetlen az előszeretettel hangoztatott felsőbbrendűségével, és hogy hogy oldhatta fel az ebből fakadó kellemetlen helyzeteket. Aztán a hatalmas út, amit bejár... Jó, hogy nem kell még csak megközelítőleg sem tökéletesnek lennünk, mert ő aztán sok minden volt, csak épp nem tökéletes. Egyelőre egyébként inkább nem szimpatikus, mint igen, mert nem tudok mit kezdeni az idealista szájhősökkel, mint amilyen ő volt az alatt az idő alatt, amíg Jézus körül volt. Többet kellene talán foglalkoznom az ApCsel-lel, hogy már inkább azt tarthassam szem előtt, amikor érett korában alkalmassá vált arra, hogy az Egyház fejévé váljon. Figyelemre méltó és reményteli.

"Everybody lies", avagy a hipokrízis születése

 Az "Everybody lies" a népszerű kórházas sorozat főszereplőjének, dr Gregory House-nak a mottója. A mai evangélium juttatta eszembe. Jó, mi? :-)

"¹Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz:
– ²Az írástudók és farizeusok elfoglalták Mózes székét. ³Mindazt tehát, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de tetteiket ne kövessétek, mert beszélnek, de nem cselekszenek. ⁴Súlyos és nyomasztó terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. ⁵Mindent csak azért tesznek, hogy lássák az emberek. Megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk szegélyét. ⁶A lakomákon az asztalfőn, a zsinagógákban a fő helyeken szeretnek ülni. ⁷Szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.
⁸Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok! ⁹Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van! ¹⁰Ne hívassátok magatokat tanítónak se, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. ¹¹Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! ¹²Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." 

(Mt 23,1-12 Simon Tamás László Újszövetség-fordítása)

A kiemelt részeket kapcsoltam össze a fenti mottóval ösztönösen. A hipokrízis melegágya. Bár a sorozatban nem erről van szó, ott más miatt hazudnak az emberek, mint ahogy mi is kerülünk olyan helyzetbe, amikor nem mondunk igazat, vagy csak a töredékét mondjuk el, sokszor amiatt, mert nem emlékszünk a pontos részletekre. De az evangéliumban nem erről van szó, hanem hipokrízisről.

A direkt hipokrízis rendkívül romboló, és nagy árat fizetnek érte az emberek. Sokszor nem is tudják, mekkorát. (Aki mondjuk alapból ilyen, így éli az életét, az valószínűleg soha nem is fogja megtudni, mert mindig megmagyarázza, és túllép a veszteségeken.) Biztos vagyok abban, hogy mindannyian találkoztunk már ilyen emberekkel, és valahogy ösztönösen távolságot veszünk tőlük.

A farizeusok és az írástudók Izrael elitje volt. Az írástudókat "bölcsnek", "törvénytudónak" és "tanítónak" is hívták, a tisztelet irántuk egyre nőtt. Ők értelmezték az Írást, azt, ami a Törvényben feketén-fehéren szerepelt, adott, konkrét élethelyzetekre próbálták alkalmazni, így jogi és teológiai kérdésekben egyaránt ők döntöttek. Ez azért elég nagy hatalom, és ha nem megfelelő személyiséggel párosul, nagyszerű alkalom a hipokrízis felvillantására.

Nézzük a farizeusok vallási csapatát. A rituális tisztaság megőrzése végett távolságot vettek a környezetüktől, mintegy kívülállóként tekintettek az emberekre. Érdekes, hogy fokozatosan eltávolodtak a politikától, mégis hatalmas befolyással bírtak, nagy szerepet töltöttek be a főtanácsban. Céljuk a Törvény előírásainak tökéletes, betűről betűre való betartása volt. Igazából sok esetben fontosabb volt nekik a Törvény betűje, mint az eléjük kerülő, hús-vér ember (jól mutatják azok az esetek, amikor Jézus ebbe a tulajdonságukba ütközött, ami lépten-nyomon történt). Tisztaságmániások voltak (ma kényszerbetegség lenne a diagnózis), és testvérületekbe tömörültek. Egyébként, teológiai szempontból nem lett volna egy rossz népség (pl. hittek a halottak feltámadásában és várták az eljövendő Messiást, mint mi, keresztények), csak egy meglehetősen lenézős népség volt, mert hát az ember ember, ugye...

Jézus szavai jól bemutatják, hogy emberileg milyenek lehettek e két csoportnak a tagjai. Ha jól belegondolunk, hogy ma milyen tulajdonságokkal rendelkezik a bármilyen területen működő (egyáltalán nem a politikára gondolok, hiszen az egy annyira speciális, torzult személyiségű egyedeket eredményező, reménytelen vakfolt, hogy azzal egyáltalán nem foglalkozom, hanem minden más területére az életnek), másokat bármilyen módon vezetők nagy hányada, nem kell meglepődni, hogy két millenniummal korábban sem volt más a helyzet. Az ember ember. (Ehhez még csendben hozzátenném, de tényleg csak csendben, mert nem vagyok sem feminista, sem a túlzásba vitt emancipáció híve, sőt, ezen a téren inkább a tradicionalista eszméket preferálom, hogy a kétezer évvel ezelőtti állapotokkal kapcsolatban csak férfiakról beszélünk, és ma sem a nőkkel összefüggésben említeném a fentieket. És nem csodálkozom.)

Eljutottam arra az önmegfigyelésre az elmúlt pár hónapban, hogy a hipokrízist nem tudom már közel engedni, senkitől.  Voltak hozzám egészen közel állók, akik folyamatosan ebben éltek, de ma már igyekszem kizárólag olyan kapcsolatokat fenntartani, ahol ez nem jellemző.

Jn 1,5: καταλαμβάνω

 A mai evangéliumi szakasz egy rendkívül inspiráló, kétórás beszélgetést eredményezett, szó- és szövegelemzéssel, különböző Szentírás-fordítások összevetésével. Tulajdonképpen a mai evangéliumot csak futólag érintettük, a kulcs vers János evangéliuma Prológusának 5. verse volt (Jn 1,5), először egy protestáns fordításban, majd a legújabb pannonhalmi kiadás szerint (Simon Tamás László Újszövetség-fordítása), végül a Szent István Társulat fordításában.

Protestáns szöveg: "A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be."

Pannonhalmi fordítás: "A világosság ragyog a sötétségben, és a sötétség nem tartóztatta fel."

SzIT: "A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel."

Nagyon izgalmas a különbség a "nem fogadta be", a "nem tartóztatta fel" és a "nem fogta fel" között. Az első eléggé negatív és lehangoló, a második meglehetősen pozitív kicsengésű, a harmadik pedig kissé közömbös. A szóban forgó ige a görög καταλαμβάνω (katalambanó), elég széles jelentéskörrel: birtokol, elér, elfoglal, elkap, elvesz, felfog, felzárkózik, fogva tart, hatalmába kerít, legyőz, megért, meglep, megragad, nyer, rajtakap, stb.

Számunkra a vastagon szedett szavak érdekesek, mert a különböző bibliafordítások ezeket variálják. Viszont úgy tűnik, hogy bármilyen kifejezést használnak a különböző fordítók, valahogy mindegyiknél az a mögöttes tartalom, hogy azért történt az, ami (nem fogadta be, nem tartóztatta fel, nem győzte le, stb.), mert nem értette meg Jézust, ezért: vagy szimplán békén hagyta és nem foglalkozott vele (egyelőre!); vagy nem tudott vele mit kezdeni; vagy, mivel nem volt egyszerűbb nála ahhoz, hogy azonnal átlássa, nem tudta uralni.

Mindkettőnk nagy kedvence a János Prológus, de míg én felnőtt megtérőként nem kapcsoltam ehhez a vershez negatív konnotációt, gyerekkora óta hívő beszélgetőtársam eddig lemondóan elmélkedett az első szövegvariánson, és sajnálkozott az emberek, a sötétség szívtelenségén. Számomra (főleg már teológusként) a szavak értelme volt a fontos, főleg egzegetikai szempontból, és valahogy mindkét értelmezés mögött azt az üzenetet hallottam ki, hogy nem értették Őt, túl bonyolult volt az egyszerű emberek számára, ezért nem tudtak vele mit kezdeni. Nem arról van szó, hogy magányosan kóborolt a rideg és szívtelen világban, aki hátat fordított neki, hanem arról, hogy annyira bonyolult volt az átlagos egyszerűségben, hogy hiába hozott világosságot, túl "magas" volt az átlagnak, és csak nagyon-nagyon kevesen értették meg azonnal, kicsit többen útközben (mint akár a kánaáni asszony az előző bejegyzés gondolatmenetéből).

Simon Tamás László fordítása tükrözi leginkább azt a végső üzenetet, hogy végső soron azért az az örömhír (evangélium), hogy a világosság győz majd végül, nem a sötétség (ami elég ijesztő méreteket ölt, ha mostanában körülnézünk...), illetve hogy már eleve nem volt ez kérdés, erről szól a Jn 1,5.

Jézus és a kánaáni asszony

 Tegnap egész nap foglalkoztatott a napi evangélium egy része. Mt 15,21-28-at olvastuk (igazából már szombat este a vigílián, azóta motoszkált a fejemben a téma):

²¹Onnét továbbmenve, Jézus Tírusz és Szidón vidékére vonult vissza. ²²Ott a környékről közeledett egy kánaáni asszony és hangosan kérte: „Könyörülj rajtam, Uram, Dávidnak fia! A lányomat kegyetlenül gyötri az ördög.” ²³De ő szóra sem méltatta. Erre odamentek hozzá tanítványai és kérték: „Teljesítsd kérését, hisz kiabál utánunk.” ²⁴Ezt felelte: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” ²⁵Ám az asszony odajött, és e szavakkal borult le előtte: „Uram, segíts rajtam!” ²⁶De visszautasította: „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” ²⁷Az asszony ellentmondott: „Igen, Uram, de a kiskutyák is esznek a maradékból, amely lekerül uruk asztaláról.” ²⁸Erre így szólt Jézus: „Asszony, nagy a hited. Legyen hát akaratod szerint.” Még abban az órában meggyógyult a leánya.

Elgondolkodtam Jézus szavain, az asszony reakcióján a hallottakra, és azon, hogy én vajon hogy reagáltam volna a helyében.

Az alaptétel az, hogy Jézus a háromszemélyű Egy Isten egyik személye, és mint ilyen, minden egyes ember megtérése fontos számára, illetve biztosan nem inzultál senkit, sem rosszindulatból, sem nevelői célzattal. Ezért is furcsa az, amit az asszonynak mond: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (15,24) és „Nem helyes elvenni a gyerekektől a kenyeret, s odadobni a kiskutyáknak.” (15,26). Ahhoz, hogy ne meneküljünk fejvesztve attól, aki ilyet mond nekünk, egyrészt egészséges lelkületű felnőttnek kell lenni, másrészt egy eleve fennálló, nagyon szoros, noha nem tudatos kapcsolatban lenni Jézussal, harmadsorban pedig ismerni Isten természetét, és ezzel az ismerettel felismerni Jézust mint Istent.

Szent Atanáz azt írta az erről a szakaszról szóló homíliájában, hogy Jézus azért nem teljesítette rögtön az asszony kérését, mert az elején az még nem hitt, és csak akkor adta meg neki, amit kért, amikor az asszony hitre jutott, illetve kifejezte hitét. Azt el tudom képzelni, hogy az asszony tudatos szinten és ismerve Jézus mint gyógyító próféta történetét kereshette meg őt mint gyógyítót, és csak akkor került felszínre az egyébként már létező, mély hite, amikor Jézus "inzultálta" őt. Úgy gondolom, hogy bármilyen személyiségű is a megszólított ember, a hitvallás pillanatában valami minket meghaladó egyesülés történik az istenivel, aminek hatására nem besértődünk és elszaladunk, ha esetleg ilyenek lennénk alapesetben, hanem az a természetes, hogy maradunk.

A másik oldalon viszont ott van Jézus mindenre kiterjedő tudása: pontosan ismeri azt, akivel beszél. Ha elképzeljük a mai helyzetben, hogy megszólít minket egy igehirdető-térítő, és egy ilyen igeszakaszt vág a fejünkhöz, mikor pedig érdeklődéssel közeledünk felé, nem valószínű, hogy egy vidám, Istent dicsőítő hitvallással végződik a történet. Elég veszélyes ilyeneket mondani egy átlagembernek, akivel kapcsolatban semmi tudásunk nincs arról, hogy milyen személyiségzavara vagy sérült önképe lehet, vagy hogy kétségbeesetten keresi-e Istent, de esetleg könnyen megretten. Illetve azt is megmondja nekünk Jézus más helyen a Szentírásban, hogy ^"De aki megbotránkoztat csak egyet is ezek közül a kicsik közül, akik hisznek bennem, jobban járna, ha malomkövet kötnének a nyakába és a tenger fenekére vetnék."  (Mt 18,6), és a fenti szavak, valljuk be őszintén, egy földi halandó szájából, ráadásul vallási alapon, igencsak megbotránkoztatóak lennének. Jézusnak nyilvánvalóan nem ez a szándéka. Az a csodálatos, hogy Jézus pontosan ismeri az asszonyt, valószínűleg sokkal jobban, mint amennyire ő ismeri saját magát, és ezért mondja neki ezeket a szavakat. Tudja, hogy a párbeszéd vége egy hitvallás lesz. Más helyeken is megfigyelhetjük, hogy Jézus mindig, mindenkivel a megfelelő erősségű szavakat közli, mert pontosan ismeri azokat, akikkel beszél, ahogyan a hitüket is. Soha nem tart attól, hogy elretten a másik.

Ez pedig egy nagyon mély lelki összetartozásra enged következtetni, ahol a halandó fél általában nincs tudatában ennek a kapcsolatnak. A párbeszéd során kerül felszínre, tudatosul benne, és ki is mondja, már nem azért, hogy valami mulandó és ideig-óráig tartó dolgot nyerjen, hanem mert egy pillanat alatt felismeri, és ez egy annyira erős, semmihez sem hasonlítható felismerés, ami önkéntelen hitvallással végződik, ahogy ennél az asszonynál is történt.