Ahogy a Változások című bejegyzésemben írtam már korábban, volt egy meglehetősen rossz élményem, ami után nem szívesen mentem drámára, és hónapról hónapra egyre rosszabb volt ez. Elképesztően gyáva módon nem mertem megmondani a vezetőknek, hogy mennyire szenvedek ott, ellenben a szünetben sosem mulasztottam el megemlíteni a drámatársaimnak a dolgot, akik minden egyes alkalommal erősen javasolták az őszinte kitálalást, amit én meg is ígértem mindig. Aztán annyiban maradt, és minden újabb ilyen vasárnap hol nem mentem drámára, hol sokkal korábban elmentem, vagy később érkeztem. Minden egyes alkalommal így volt ez.
Nos tegnap, amikor reggel megbeszéltem, a napomat az Úrral, elmeséltem Neki, hogy mennyire zavar már ez a dráma-kérdés engem, és mennyire nem merek lépni egy jottányit sem az ügyben. Azt mondta: - Ma itt az idő, nincs mese, beszélned kell velük. Le kell rendezned a dolgot. Borzasztóan megijedtem először, mert kb annyira szerettem volna meglépni a dolgot, mint amennyire azt szeretném, hogy egyesével kitépkedjék az összes hajamat.
Már majdnem odaértem annak az épületnek a kapujához, amelyikben ezek a szeánszok megtörténnek, amikor cipő kopogást hallottam a hátam mögött, majd odalépett hozzám Saci, az egyik vezetőnk, akinek ez volt a legelső mondat, amit köszönés után mondtam, minden gondolkodás nélkül: - Ma beszélnünk kellene, hármunknak. Gondolom Te is érzed... - Nem, sejtelmem sincs miről beszélsz, de mindenképp beszéljünk. ??? Nem is értettem magam. Na innen már aztán nem volt visszaút...
Aztán amikor felmentem, a többiek azzal fogadtak, hogy ma nem játék lesz, hanem a csoportban mindenki elmondja, hogy hogyan áll a drámához, a csoporthoz, a vezetőkhöz, hogy érzi magát. Ezt a múltkori alkalom végén eldöntötték már (csak én akkor is sokkal előbb elmentem, lemaradtam erről is)... Leesett az állam!!!! ÉS TÉNYLEG MA VOLT ITT AZ IDŐ... Elképesztő.
Felszabadító volt elmondani (sírva, mert még mindig nagyon bántott a dolog, november óta folyamatosan), hogy mennyire rosszul esett az a bizonyos lépésük, meg az, hogy nem kértek bocsánatot amiért fájdalmat okoztak, mindegy, hogy jó szándékkal, vagy sem... Bocsánatot kértek. Aztán előkerült az egyre erősebb hitem, amivel kapcsolatban meg azt mondták, hogy jó lenne, ha bevinném a csoportba a transzcendenst, kicsit elmennének egy új irányba a dolgok, és nem is biztos, hogy baj lenne az... És akkor már tudtam, hogy ezért nem jöhettem el onnan, úgyhogy maradok is. Mondtam nekik, hogy eddig nem vittem be Istent oda, mert senki más nem tűnik hívőnek a csoportban, de most már annyira egybeforrt a dolog azzal, aki vagyok, hogy nem tudom kívül hagyni, és nem is szeretném. Azt mondták néhányan, hogy ezzel érdekes lenne játszani... Tényleg. Csak most nincs semmi bajom, amivel úgy érezném, hogy játszanom kellene. Volt egy időszak, amikor sokat vitatkoztam Istennel, mert nem bíztam benne, és nenm hittem neki, akkor jó lett volna kijátszani ezt magamból, de akkor még nem nagyon reklámoztam ott, hogy hogyan is állok én a kérdéssel. De most látom, hogy mindenki, de mindenki teljesen nyitott rá a csoportban, ez felbiztatott. És aztán ami főleg meggyőzött, az a másik vezető, Győző volt, aki elmondott egy rövid gondolatsort a transzcendensről. Teljesen felvillanyozott, valami megint megnyílt... Szóval jó, hogy maradok.
Kb másfél évig Lóri irányítgatta a szellemi fejlődésem. Nagyon sokat köszönhetek neki, sokat tanultam tőle. Sok gyakorlati tanácsot kaptam, és rengeteg tulajdonságommal illetve viselkedési mintámmal szembesített, néha nem éppen kesztyűs kézzel. Ezerszer összetörtem, mindig azt éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, mert azt a célt, amit megmutatott, soha nem fogom tudni elérni, ahhoz túl önfejű vagyok. Kellett a rugdosás, amíg nem szelídültem.
Egészen addig volt ez így, amíg Istennek át nem adtam a gyeplőt. Onnantól fogva más irányba ment a gondolkodásom, már az ezoterikus vonal idegen lett számomra, és már csak a tiszta isteni vonal mentén szárnyalt a lelkem. Semmi olyasmi nem esett már jól, amit a Titok című könyv sugallt, semmi, ami az egómat erősíti, és arra tanít, hogy ÉN mire vagyok képes a saját erőmből, ha hiszek magamban és naponta megfogalmazom.
Próbáltam beszélgetni Lórival azóta, hogy újjászülettem, de sosem került sor a beszélgetésre. Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, meg nyilván nem is volt annyira fontos az egész. Pár hete kérdezte, hogy hogy vagyok, én erre nem tudtam egyértelműen válaszolni. Épp padlón voltam, de a padlót már egyáltalán nem rossz dolognak fogom fel, hanem pont hogy jónak. Naponta padlófogás volt, annak az egyhónapos időszaknak a végén hangzott el a kérdés, amikor minden nap durva tanításokat kaptam fentről, és a durva tanításoknak pont az a lényegük, hogy nem tudsz talpon maradni, órákig a földön fetrengsz, annyira letaglóz, de ugyanakkor boldog vagy a kínjaid közepette, mert tudod, hogy pucolódnak a sebeid, épp a hatalmas szeretet nyilvánul meg minden összerándulásodban, és minden más lesz a végén. Szóval akkor azt írtam neki, hogy nehéz a bőrömben lenni, mert Isten folyamatosan tanít, és az nem mindig kellemes, ugyanakkor boldog vagyok, mert Istennel járok, és annál a kapcsolatnál, ami köztünk van Vele semmi nincs boldogabb...
Kaptam tőle egy mélt a héten. Részlet:
"A lényeg, ezt te is tudod, hogy boldog légy. ez az egyetlen cél. Értelmesnek, igaznak érezd magad! remélhetőleg ez most történik. Arra kérlek, hogy mindig figyelj arra, ami történik veled. Soha ne ragaszkodj egy úthoz. Amin most vagy, az bármikor új úttá válhat és tessék azt felismerni. A változások most történnek igazán, és a változások sokszor sok állomáson keresztül történnek. Szóval minden esetben járj nyitott szemmel. Ez a lényeg!"
Ez volt a régi utam, másfél évig a szakítás után. Ami csakis rólam, az én fejlődésemről szólt. De már egészen más utat járok. Szerintem egyáltalán nem ez a lényeg. Ezt válaszoltam:
"nem gondolom, hogy az a cél, hogy boldog legyek. az egyetlen cél, hogy ne veszítsem el Istent a képből, hanem azt a természetes és mindennapos (minden pillanatos) kapcsolatot, ami már egy jó ideje van akkor is gyakoroljam napi szinten, amikor nehéznek érzem. Ő ad értelmet az életnek, én teljesen megszűntem létezni. Általa érzem igaznak magam, és maradéktalanul boldognak. persze az jó kérdés, hogy mit nevezünk boldogságnak. azt, hogy jól érezzük magunkat, vagy valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen dolgot, ami pont olyan misztérium, mint Isten kiléte."
És eszembe jutott pár dolog a boldogságról. Régen még azt hittem, hogy az a boldogság, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, minden pillanatban élvezetes legyen az élet, és a körülményeinkben semmi zavaró ne legyen. Ma már hiszem, hogy a boldogság az, amikor az ember mindent elenged, ő maga megszűnik önállóan létezni, Isten kezébe teszi az életét, és megszűnnek az aggodalmai, mert Ő biztosít mindent, ami igazán szükséges, és a legjobb. Most ezt mondom, mert nem aggódom, nincs miért. Nincsenek gyerekeim, akikért aggódnom kellene, a magam élete pedig igazán boldog és igazán nagy problémám nincs (a párkapcsolati kérdés most egyáltalán nem kérdés). Szóval a padlón fetrengve és nyüszítve is lehet boldognak lenni Istennel. Igazán maradéktalanul csakis Vele.
Aztán így folytattam, már nem a boldogság témában:
"nagyon pontosan látom és tudom mi történik velem/bennem, és sokkal nyitottabb vagyok a világra, mint valaha is bármikor, és a világ elképesztő módon megnyílt... leírhatatlan. (ma pl egy egyetemi tanárommal beszélgettem 7 azaz HÉT órán keresztül, és teljesen megnyílt, pedig nem kérdeztem semmit... félelmetes. és nem ő volt az első. és azzal is tisztában voltam, hogy a hét órának a lényeges része az utolsó fél óra volt, amikor a Teremtő került szóba...)
már nem kell keresnem, a helyemen vagyok a világban. nem vagyok mindig vidám, de különösen akkor érzem Isten simogatását, amikor padlón vagyok. mindig vannak kérdéseim, és mindig kapok válaszokat. rendszerint még aznap. mindig egy konkrét szituációban.
ma nagyon furcsa szitu volt. reggel azt kértem, hogy mutasson meg Isten valamit, amit nem tudok magamról. szinte azonnal jött válasz. hazudtam valakinek, mert nem akartam, hogy csalódjon bennem, hiszen láthatóan igen nagyra tart (az említett tanárom). a hazugság kényes kérdés nálam, nem szoktam hazudni, és borzasztóan utáltam régen, ha nekem hazudtak. kb 4 éve nem hazudtam. ma pontosan éreztem a dilemmát, hogy választanom kell: megmondom az igazat - semmi tétje nem lett volna -, vagy hazudok. a hazugságot választottam, nem teljesen tudatosan, és valahogy mégis... nehéz ezt megfogalmazni. fura volt, de utána értettem meg embereket a múltamban, akik pont ugyanazért hazudtak, hogy megmaradjon az a szép és jó kép róluk, amit a másik - esetleg pont én - felállított velük kapcsolatban. ma fullra megéltem azt a félelmet, hogy mennyire fájdalmas, ha csalódást okozunk a másiknak azzal, hogy mégsem vagyunk annyira szuperek, mint amilyennek elképzel minket... és hálát adok, hogy ezt megtapasztalhattam, mert így tényleg megértem a motivációikat. amiatt szomorú vagyok, hogy hazudtam, de a teljes bűnbánatot is megtanította Isten. ez nem is önmarcangolás, nem is önigazolás csini magyarázatokkal, hogy miért is volt jogos amit tettem, meg hogy bagatell!, hanem ennél sokkal sokkal mélyebb feloldozás. alapjáraton nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek, ezért is volt fura ezt a félelmet megélni ma. mostanra már elmúlt, szerencsére.
igen, azt hiszem már nem kutatom én ki vagyok a világban vagy mit érek. ez nem azt jelenti, hogy hátra dőltem. nem. Isten onnantól kezdve "kezelésbe vesz" rendesen, hogy átadja neki az ember az életét. nehéz volt megtanulni a feltétlen és teljes bizalmat, hogy Ő igazi szülő, tényleg törődik velem az életem minden részletére kiterjedően, és tökéletesen szeret, de annyiszor megtapasztaltatta velem ezt az elmúlt majdnem 8 hónapban, hogy azóta semmilyen félelmem nincs. ... azt is nehéz volt megtanulni, hogy ne akarjak én mindent a kezemben tartani. most nem tartok semmit a kezemben, és már-már bűntudatom van, hogy mennyire jól mennek a dolgaim, pedig nem is csinálok semmi különöset. csak szeretem az embereket, nyitott vagyok feléjük, és az emberi kapcsolatokat tartom a legfontosabbnak."
És jobban belegondolva, ez nem igaz. Nem az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, azok csak másodlagos fontosságúak. Istennel való kapcsolat a legfontosabb. Azt hiszem ezért mennek jól a dolgok. Amíg az emberekkel való kapcsolat volt fontos, addig sokszor csalódás ért, nem is kell ecsetelni miért.
"az viszont kifejezhetetlen - nekem legalábbis nem sikerül elmondani olyanoknak, akik nem élnek ebben -, hogy milyen érzés ez a kapcsolat Istennel. most már ez a természetes nekem, de el tudom képzelni, hogy meredeken hangzik, ha beszélek erről... mert annyira mély, megfoghatatlan, már-már misztikus, és pont ezért nem egyszerű. lehet apróságokat mondani, amikben megnyilvánul (pl napi sikerek, amiket a "titok" is tartalmazott), de közben elveszik a lényeg, mert nem az a fontos, hogy milyen dolgok jönnek össze a sikerek szempontjából, hanem az, hogy folyamatosan kommunikálunk egymással, és ez akár abban is megnyilvánulhat, hogy szükségem van valamire, és megkapom, mert Isten is úgy látja, hogy tényleg szükségem van rá - már ha ez érthető.
sose gondoltam volna, hogy az a személyiség, aki én voltam akár még tavaly nyáron is, az az önző, egoista, követelőző, erőszakos ember, annyira kedves Istennek, hogy lehajol hozzá, átformálja, és előhozza belőle az igazi lelket, azt, akinek eredetileg megteremtette, minden potenciáljával, a legteljesebb szeretettel, olyannak, akinek Ő látja mindig is, az ego álcája mögött is... ez banálisan hangzik talán, mert lehet, hogy úgy tűnik, mintha ez az egész a realitás elől egyfajta menekülés lenne valami misztikumba, pedig nem menekülök. nincs mi elől. ebben a világban élek, nyitott szemmel és szívvel járok, és maximálisan emberi érzéseket érzek, és nem is mindig érzem Isten közelségét. olyankor csak tudom, hogy ott van, vár, és ha visszafordulok felé, újra láthatom az arcát olyan közel, hogy az orrunk összeér :-)))))."
Tényleg nem keresek már. Azt hiszem különböző utakat csak addig keres az ember, míg rá nem talál a sajátjára, és ott ki nem teljesedik. Én megtaláltam a sajátomat, és ezen az úton kell keményen megdolgoznom minden felismerésért, minden meglátásért, elfogadásért, elengedésért, megbánásért és megbocsátásért. Ez nem hátradűlős móka. Ez vérverejtékes munka, mert mindig visszajön a gőg, az az érzés, hogy jobb vagyok másnál, ha elengedem magam... Minden pillanatban éberséget követel, nyitottságot és elfogadást és maximális Isten felé fordulást. Semmi magánakció, előbb mindig kérdezek, és csak akkor lépek, ha igen a válasz. Ez nekem, aki mindig rögtön rohant türelmetlenül, ahogy kitalált valamit, nagy változás :-))). És a folyamatos kapcsolatot sem mindig könnyű fenntartani. Amikor pl látok egy kiütött szemű hajléktalan nénit az utcán, ahogy végtelenül lassan, mérhetetlen fájdalommal és számomra elképzelhetetlen szenvedéssel az arcán baktat, akkor én is megkérdezem Istentől, hogy hol van, és miért engedi, hogy ennyire reménytelen helyzetbe kerüljenek emberek, akik ártatlan kisgyerekként születtek, mint mindenki más... Hol van ilyenkor, és miért nem enyhít a szenvedésen? (Ez után a látvány után végigbőgtem az utat hazáig.) És mégsem tudok már elfordulni, mert olyan szoros a kapcsolat, és annyi mindent tudok már Róla, hogy befogom a számat, mint Jób. Mert az egóm ilyenkor pontosan tudja már, hogy kussolnia kell, mert nincs esélye.
Nagyon szeretem a nyelvészet tanárunkat (is). Őt különösen. Remek, nagy tudású tanár, nagyszerű ember. Mindig mosolyog és nagyon jó humora van.
Ma zh-t írtunk nyelvészetből. Velem egyetlen probléma van a tanulás terén: ha nincs kedvem - nem tanulok. Ezt jól tükrözte a múlt félévi tanulási tendenciám, amikor 3 vizsgára készültem 2 napot átlagban (és így is szinte mindig nagyon jó jegyeket kaptam)... És egyáltalán nem izgat a dolog, hogy milyen jegyet kapok, vagy hogy esetleg üresen adom be. Majd utóvizsga, na puff, csókolom. Eddig még nem kellett.
A mai zh-ra sem kedvem nem volt tanulni Bakonybélben, meg hát lássuk be, időm sem nagyon. Végigszolgáltam a Húsvéti liturgiákat a monostorban mind az 5 nap, és nem mindig aludtam sokat, főleg a pénteki virrasztás után... Szóval nem tanultam, mondhatni egy betűt sem.
Ma benézett a tanárnő a zh előtt nagy mosolyogva a termünkbe. Mondom neki: - Tanárnő, az a helyzet, hogy én erre a dolgozatra egy hangot nem tanultam... Kicsit sűrű volt az élet mostanában... - Akkor maga majd IQ-ból megírja. Nézze át a maximákat délutánig... - Azok micsodák, Tanárnő? - Magyarázzák el neki. :-))))))))
Átnéztem, csak azokat, semmi mást. Benne voltak. Azokat tudtam is. Már azon gondolkodom, hogy a jövő heti irodalom zh-ra mennyit NEM fogok tanulni ismét... Ez a hétvége is sűrű lesz. Szombaton családi összejövetel meg koncerten éneklés este, vasárnap imakör, és meg kell írni az egyetem Burnst estjére 27-ére a vetélkedő kérdéseit Power Pointban, valamint 5 beadandót (felgyülemlett nekem, mert nem voltam már egy hónapja), két töri feladatlapot, és előadást kell tartanom a diszkriminációról az Egyesült Királyságban jövő hét kedden, amire még nem gyűjtöttem anyagot... Király!!! Így visszaolvasva kezd hatni a dózis... Kicsit elhalogattam a dolgokat, rá kell ébrednem a sanyarú valóságra.
***
Teljesen lelkibeteg vagyok. Nem tudom túltenni magam azon, hogy el kellett jönni Bakonybélből. Teljes szomorúságban telt a nap, nincs kedvem semmihez, már várom a május 1-i hétvégét, mert akkor megint megyek majd.
El fogom mesélni mi történt ott a hétvégén, nagy és fontos dolgok. (Meg viccesek is.) De most még nem, majd ha már nem baj, ha elszállnak az érzések. Most még őrzöm őket.
Ez volt az első év, amikor arról szólt a Húsvét nekem, amiről az igazán szól.
Bakonybélben töltöttem csütörtöktől hétfő délutánig 5 napot. Még mindig az élmény hatása alatt vagyok, nem is szívesen mesélek még róla, hanem inkább újra és újraélem.
Nagyon kemény kapitalizmus arat. Az benne a duplán kellemes, hogy míg nyugaton törődnek a fogyasztó igényeivel és komolyan veszik a sirámait és az igazságtalanságok orvoslását (jobban megéri nekik, hogy emberszámba és komolyan vegyék a fogyasztót mint embert is), addig a keleti kapitalizmus levegőnek - illetve kizárólag pénztárcának - nézi azokat, akikből él... Londonban többször is volt olyan, hogy megpróbáltak belőlem pénzt kiszedni, pedig én nem is hatalmaztam fel őket, és amikor meg nem tudtak, meg akartak büntetni... Erre írtam egy levelet - pont olyat, mint ami majd lentebb olvasható -, elmondtam miért is nem jogos a követelésük, és mit szeretnék megoldásként - ÉS OTT MŰKÖDÖTT!!! Eltekintettek a szívatásomtól. Minden egyes esetben, mert mindig tudták, hogy igazam van, és mert nem akartak elveszíteni egyetlen fogyasztót sem. Na itt nem ez a helyzet.
Először azt gondoltam leírom mi is történt, de szerintem komment nélkül is teljesen jól ki fog tűnni a történet a Pannon Ügyfélszolgálatával folytatott levélváltásból:
"Tisztelt Pannon Ügyfélszolgálat!
Az alábbi ügyben fordulok Önökhöz:
2009. január 19-én megrendeltem egy mobil internet lehetőséget a Budapest, Károly körúti üzletükben. Érdeklődtem először az üzletkötőnél (sajnos a nevét nem tudom elolvasni a szerződésen) az árakról és a részletekről, és mivel én napközben egyáltalán nem használom az internetet (ezt már akkor is tudtam), egy 3990 forintos, akkor még meghirdetett csomagnál döntöttem. Meg is kötöttük a szerződést, amit én boldogan alá is írtam, nem is nézve meg a szerződés összegét (nem merült fel bennem, hogy más összeg szerepelhet rajta). Abban állapodtunk meg az üzletkötővel, hogy kipróbálom, hogy használom-e esetleg mégis csak annyit napközben az internetet, hogy inkább megérje a nagyobb tarifájú csomagra váltani néhány hónapon belül.
Ellenben ma megkaptam a telefonszámlámat, és benne, legnagyobb meglepetésemre az internet előfizetés összegét is, amely, mint azóta ellenőriztem a szerződésen, 5990 forintról szól. Ha megtekintik a használat időtartamait az elmúlt két hónapban, észre vehető, hogy egyetlen egyszer sem használtam az internetet az általam eredetileg megrendelt csomagban megadott este 9 és reggel 7 óra közötti eltérő időpontban hétköznap, mivel szent meggyőződésem volt, hogy azt kaptam, amit kértem. Elismerem, hogy pontosan el kellett volna olvasnom azt a rengeteg papírost, amit elém tett a kedves fiatalember aláírásra, de elkövettem azt a hibát, hogy ezt nem tettem meg.
Feltételezem, hogy tévedés volt részéről a dolog, én azonban két dolgot szeretnék kérni, amennyiben lehetséges. Egyfelől szeretném visszakapni a kiszámlázott telefonszámlának azon összegét, amely a 3990 forintot meghaladja, valamint kérem, hogy az eredetileg megrendelt csomagra válthassak, hiszen nem gondolom, hogy azon kívül, hogy nem olvastam el mit ír az üzletkötő azon szerződés összegére amelyet aláírtam, az én hibám lenne a tévedés.
Köszönettel..."
A válasz:
"Tisztelt ...!
Szíves tájékoztatásul közöljük, hogy a Mobil Internet Éjszaka-hétvége tarifacsomagunk 2009. február 02-ig tartó promócióban volt elérhető, jelenleg már nem értékesítjük. Tájékoztatjuk továbbá, hogy mivel előfizetését hűségnyilatkozat köti, így kisebb tarifacsomagra átváltani (Mobil Internet 1 Gb) kötbér kiterhelése mellett van lehetősége.
Sajnáljuk, de a fentiektől eltérő infomációval nem szolgálhatunk.
Tisztelettel,
Csarnai Blanka
Pannon
Internet Ügyfélszolgálat"
Na én ilyesmikkel nem vitatkozom, mert értelmetlennek tartom, hogy elmagyarázzam, hogy tök másról beszélünk. Hogy én nem csomagot váltani szeretnék, hanem a szemétségüket általuk jóvá tenni, jogosan... Csak ennyit írtam vissza:
"Tisztelt Csarnai Blanka!
Igen, valami ilyesmi szellemben fogalmazott és nem elkapkodott válaszra számítottam, így nem ért meglepetésként, ahogy ezt az igazságtalanságot kezelték.
El sem tudom mondani mennyire erős a Teremtővel való kapcsolat most... Szinte kézzelfogható. Folyamatosan tanít és kommunikál velem. Néha nagyon durva élmény, de most egyáltalán nem bánom, mert hihetetlen gyorsan helyükre kerültek számomra eleinte még érthetetlen kérdések az elmúlt héten. Párszor megnyílt a "csatorna" (illetve talán nem zárult be egy ideje), felgyorsult most a "kiképzés".
Valami nagyon készül, azt érzem... Kíváncsian várom.
***
Rengeteg beszélgetés zajlott a hétvégén. Szombaton eljött Regi. Nagyon jó élmény volt, eddig csak telefonon beszéltünk elég régóta, és emileket váltottunk. Vártam már a személyes találkozást, és nekem teljesen természetes volt, hogy itt van, olyan volt, mintha mindig is így lett volna.
Mivel szombat este volt az imacsoport újabb epizódja, hajnali 2 órakor sikerült ágyba kerülnünk, ami azért volt gáz, mert Regi másnap már viszonylag korán indult haza, hulla fáradtan.
Ma pedig végre, végre! Találkoztam Györgyivel és Monival is (az Ő nővére). Már több mint egy éve nem találkoztunk... Nagyon jót beszélgettünk (legalábbis nekem remek volt...), csak túl rövid volt az idő. És most határozottan jól van a lelkem, ami azért örömteli, mert azt hittem sokkal fájdalmasabb lesz a dolog, és hosszú ideig tart majd a regenerálódás (eddig mindig így volt, ezért is nem találkoztunk). De a mai lelki élményt rögtön az esemény után megbeszélgettem az Úrral, és úgy tűnik mostanra már el is csitult a vihar bennem teljesen. Minden esetre rengeteget tanultam már ebből az egy beszélgetésből is...
Este pedig megnéztem a Krisztus utolsó megkísértése című Scorsese filmet, ami a Nagyhétre való tekintettel stílusos filmélmény. Egyszer kb 10 éve ment egy közös vetítésen egy evangélikus táborban, de abba belealudtam kb a legelején már, azóta csak most sikerült végignézni. Nem is rövid, meg elég súlyos is a mondanivalója.
Ma keményen szembesülnöm kellett azzal, hogy rengeteg olyan helyzet van a múltamban, ami egyrészt rohadtul bántja a lelkemet pedig lehet, hogy majdnem 30 éve történt, másrészt rányomja a bélyegét arra, hogy milyen vagyok vagy hogyan viszonyulok dolgokhoz (igen, folyamatosan próbálok változtatni rajtuk, amint felismerem őket...). Ezekkel az érzésekkel alapjáraton nem foglalkozom, de időnként hatalmas erővel előtörnek a lelkem mélyéről, amikor "helyzet" van. Mint ma is. Én legalábbis annak éltem meg, így is reagáltam egy közelmúltbeli eseményre, aztán annak kapcsán előkerült egy régmúltbeli esemény, ami 10 éve bánt folyamatosan. És amikor elindultam ennek az érzésnek a nyomán, még másik 3 szörnyű érzés bukkant fel, amikkel most padlóra is kerültem, ami nem baj, legalábbis azt tanulom egy ideje, hogy nem baj. Az nagyobb baj, hogy a másik félnek is elmondtam a bánatomat, aki ennek nem örült annyira, mert nem is érti az egészet... Ettől meg csak még csalódottabb vagyok.
Most azt gyakorlom, amit a Mélybenézőből tanultam... Kétlépcsős, ez a lépés sem kellemes (megélni a rossz érzést a maga teljességében, és nem elnyomni), de a következő meg még kellemetlenebb lesz rám nézve (beismerni, hogy olyasmit követelek valakitől, amit ő sem a múltban nem volt képes, sem a jelenben nem képes, és sem a jövőben nem lesz képes megadni, és ez nem hibája, az enyém viszont igen, hogy számonkérem rajta). Szar ügy. Mindegy, nem menekülök már el, végigjárom. Az a vicces, hogy elvárni már rég nem várok el semmilyen változást, elfogadtam a helyzetet, nem kergetek légvárakat azzal kapcsolatban, hogy majd egy napon felébredek és minden tökéletes lesz (már a saját ideáim szerint), de néha bizonyos helyzetekben (mint pl ez a mai) önkéntelenül előtörnek belőlem a fájdalmas emlékek és a borzasztó hiányérzet ami nem akar csökkenni az évek múlásával (tudom, hogy senkinek nem a hibája, hogy egyáltalán kialakultak bennem), és akkor padló jobb esetben, rosszabb esetben még konfrontáció is beficcen a padló mellé...
Mindig van valami.
Viszont ismét hoztam egy döntést, és ahhoz keményen tartom magam. Azt a döntést hoztam, hogy nem írok többé egy bizonyos témában (ígéretet is tettem). Úgyhogy ez az utolsó megjegyzés a témával kapcsolatban: ma pont két éve, hogy apró darabokra tört a lelkem egy velem szemben meghozott döntés nyomán... Még mindig keresek elveszett darabokat.
