Most sírok és én pedig ezt a levelet köszönöm neked. Egyikünk sem hibátlan, tudom, hogy én sem; és örülök, ha tudod, hogy ha segíthetek bármiben, mindig szívesen teszem.
És hálás vagyok, hogy elszállt ez a rosszérzés mindkettőnkből, és örülünk majd egymásnak Pécsett!
Szeretettel és köszönettel:"
És amikor ezt a levelet megláttam, megint pillangók kezdtek repkedni a gyomromban a gyomorgörcs helyett, és megint azt éreztem, hogy újra tiszta gyásszal gyászolhatom Kismamit, mert már nem árnyékolja be egy "földi" rossz érzés egy hülye vita miatt.
Kaptam választ a levelemre, aztán zajlott egy pár levélváltás, részemről nem éppen szép. Minden esetre ezt írtam neki utoljára:
"szia! az utolsó levelem után megállított Isten, és megmutatta, hogy milyen rosszul bántam veled. megmutatta, hogy csak magamra figyeltem, egy cseppet sem arra, hogy jó szándékkal odajöttél, hogy vigasztalni próbáltál, és hogy mennyire rosszul eshetett neked, hogy én azt nem úgy fogadtam, ahogy felém közvetítetted. azt is megmutatta, hogy egóból harcoltam, egóból írtam a leveket, és hogy nagyon bántó dolgokat írtam. ma megint nem figyeltem rád, csak magamra. kérlek, hogy bocsáss meg. köszönöm a szeretetet, amit tegnap kaptam tőled. szeretettel i"
De jó lenne, ha ennél már nem lenne keményebb... Nem ringatom magam ebbe az illúzióba. Lesz még egy gyászmise is, és a hiányérzet sem csökkenni tűnik, hanem napról napra növekszik.
Nagyon rossz este egyedül hazajönni. Borzasztóan rosszul viselem a dolgot, és úgy tűnik egyre rosszabbul. Ma megpróbáltam tanítani, de majdnem elsírtam magam az órán, úgyhogy a holnapi óráimat lemondtam, és csak reménykedem, hogy jövő hétre már olyan állapotba kerülök, hogy képes leszek figyelni, meg felkészülni. (Ma reggel az a felkészülés, ami máskor 10 percig tart, 50 percet vett igénybe...)
Ma is egész nap együtt voltunk a Kishúgommal, meg aztán Anyukánkkal is, egészen estig. Annyira jó, hogy így együtt vagyunk... Nem tudom hogy bírnám egyedül, este is elég rossz, amikor hazajövök az üres lakásba, a gondolataimmal együtt. A gondolataim is elég rosszak, de az a film, ami folyamatosan pereg a fejemben az utolsó másfél óráról a legrosszabb... Anya ma elmondta, hogy a Kismami személyi igazolványában csak egyetlen kép van, rólam. Úristen! Fogalmam sem volt arról, hogy ENNYIRE szeretett. A saját fiáról, aki pedig a kedvence volt, sem tartott képet magánál. Egyedül rólam. Egész nap sírtam ma ezután...
Még kóruson is. Pénteken Pécsre utazunk a kórusversenyre, és Purcell Temetési mondatok (Funeral Sentences) című művét énekeljük. Egy hangot sem tudtam elénekelni belőle a próbán, ki kellett mennem és végigbőgtem az egészet, kintről hallgatva. A legrosszabb, hogy értem a szöveget, amit énekelünk, és hozzá a zene... mint egy ravatalozóban.
Meg akarom kérni a kórust, hogy szombaton a versenyen a Mami emlékére énekeljük el (lehet, hogy én nem leszek képes...), és hogy a gyászmisére is jöjjenek el, ha elegendően ráérnek...
Nem nagyon tudok enni. Vasárnap óta ma ettem először szilárd ételt (belém erőltették az Anyuék), egyébként csak levesen élek meg HohesC-n meg ásványvizen. Nem direkt csinálom, de ma már lázas is lettem estére. És ma már azt is éreztem, hogy kezd nagyon rossz lenni már a fájdalom, legszívesebben elkezdenék hárítani. Persze amint rajta kapom magamat leállítom és megélem a féjdalmat a maga teljességében, csak hát sokszor legszívesebben elkerülném.
Mindenki borzasztó együttérző és empatikus, ami annyira jól esik. Nincs szükségem sajnálatra, meg részvétre sem ha valaki nem képes rá, de volt ma egy sokkolóan lelketlen (nem rossz indulatból történt, hozzá teszem) párbeszéd egy nagyon magabiztos, mindent-én-tudok-a-legjobban lánytól a kórusból. Kiültem a folyosóra, mert nem találtam a helyem a próba elején az emberek között a teremben. Ő jött, látta, hogy szomorú vagyok, megölelt, és minden kérdés nélkül (mindenki más rögtön kérdezett...) azt mondta széles mosollyal: - Bármi is a baj, minden jobb lesz! :-DDDD - A halottak nem támadnak fel... :-((((( - Gondolj arra, hogy ők már jó helyen vannak :-DDDD - Hát.. nem tudok erre gondolni, amikor ott voltam valakinek a haldoklása mellett... foglmad sincs milyen ez - De van! Én már hónapok óta nézem a nagypapámét! Azzal elviharzott. Szóhoz sem tudtam jutni a sokktól (merthogy ő az egyik legértelmesebb és elvileg a legmagasabb szellemi és lelki szinten álló kórustársunk párja, szintén ilyen képpel saját magáról a fejében... kineziológus és reiki gyógyító a lány, mindenféle ezoterikus dologgal foglalkozik...), és megijedtem ettől a tapintatlanságtól. Addig zavart a dolog, amíg haza nem értem, akkor írtam neki egy levelet:
"az egyetlen ok ami miatt írok, mert borzasztóan bántott ahogy a kóruson lekezelted a gyászt amit a szívemben viselek, és azt éreztem, hogy ezt meg kell mondanom.
nem csak gondolkodni szokott az ember. a fejemben pontosan tudom, hogy jó helyre került - mélyen hívő keresztényként meg főleg -, azonban a gyász az ÉRZÉSEKRŐL szól, és teljesen természetes dolog. NEM KELL vidámnak és könnyednek lennem, amikor 3 nappal ezelőtt meghalt valaki, akit szerettem. és FOGALMAD SINCS milyen tapasztaláson mentem keresztül. nem ecsetelem neked, mert láthatóan azt hiszed, hogy mindent jobban tudsz és mindenről több meglátásod van. az, hogy követed a nagypapád HANYATLÁSÁT hónapról hónapra elhiszem, hogy szomorú, de kicsit más valakinek az utolsó óráinak szenvedésénél és haláltusájánál 5 centire lenni az arcától... gondolom, hogy 3 nappal később ezt az élmény hatalmas mosollyal az arcomon, a "minden jó!!!" gondolattal a fejemben kellene a hátam mögé hajítanom... hát, én nem vagyok ennyire fasza. én még a konzervatív gyászolás híve vagyok, amíg csak tart. és ez az élmény a legdurvább, amit eddig az életem során megtapasztaltam, eléggé sokkoló. (gondolom te már megélted ezt párszor, ezért tudod ennyire lazán kezelni. nem irigyellek.)
a reakciód minden empatikus készségtől és lelki finomságtól mentes volt, meglehetősen tapintatlan, durva, önző, és meglepett, az az igazság. nem vártam együttérzést (mások szerint ez elvárható ebben a helyzetben), sajnálatot meg főleg nem, de ezzel a reakcióval még most sem tudok mit kezdeni. semmi részvét nem volt benne az iránt, hogy én mit érzek. kizárólag arról szólt, hogy mit kell ilyenkor érezni, mert TE ezt GONDOLOD, hogy így működik.
nem sértődtem meg mielőtt azt hinnéd. kifejezetten fájt a stílusod. bocsánat, ha ez is durvának hat, de hidd el nem durvább, mint amit kaptam. és csak azért írtam le, hogy tanulhass belőle.
szeretettel i"
Tényleg kizárólag azért küldtem el, hogy valakitől megkapja és ha nem a fennsőbbrendűsége hajtja, akkor elgondolkodhasson és másokra tudjon figyelni legközelebb. Nem biztos, hogy igazam van, de eltörpül most minden az elmúlt napok hatása mellett, teljesen lényegtelenné válik, hogy igazam van-e vagy nincs. Nem rosszindulatból írtam, amit írtam. Még nem kaptam választ.
Annyira mély megtapasztalás és kristálytiszta fájdalom ez, hogy semmilyen, az életemben eddig megélt tapasztalatok és fájdalmak intenzitása nem ér fel vele. Nagyon mélyen és sokat tanít magamról, a világról és az életről. Már nem tudok ugyanúgy nézni a világra, mint eddig. Olyan ez, mint egy beavatási szertartás... Nem lehet nem felnőtté, aki megtapasztal egy ilyet. Porszemnyinek látom minden eddigi küzdelmemet és fájdalmamat, egyik sem ér fel ezzel. Nem tudom elképzelni, hogy van annál fájdalmasabb, mint hogy csillapíthatatlanul szenvedni és meghalni látunk valakit, akit nagyon szeretünk... Azt hiszem soha nem fogom elfelejteni azt a két napot, de főleg az utolsó másfél órát... Mint egy film pereg a fejemben, ma már régi emlékekkel keveredve. Mivel sohasem tapasztaltam ilyet, nem tudom, hogy milyen fázisai vannak, és azt sem, hogy meddig tart, csak figyelem, és sírok, amikor kell (elég gyakran, gondolom ez normális...), és ott, ahol épp rám jön.
Hihetetlen nagy fájdalom, mintha folyamatosan nyomná valami a lelkemet. Sajnálat, önvád, a tapasztalat hatása, emlékek, Kismami hiánya keveredik. Várom, hogy felhívjon, és megkérdezze, hogy "Máskülönben mi újság?"...
A másik oldalon viszont ott van az a megint borzasztó szoros kapcsolat Istennel, aminek a hiányától szenvedtem mielőtt elment a Nagyim. A mai Chambers adag ezt írja:
"Hogy helyesen, vagy helytelenül gondolkozunk az imádságról, az attól függ, milyen az elképzelésünk róla. Ha az imádságot úgy vesszük, mint a tüdő lélegzését vagy a vér keringését, akkor helyesen gondolkozunk. A vér szakadatlanul kering, a lélegzés is szakadatlan. Nem vagyunk tudatában ennek, mégis megállás nélkül folyik. Nem vagyunk tudatában annak sem, hogy Jézus tökéletes kapcsolatban tart minket Istennel; mégis így van, ha engedelmeskedünk neki. Az imádság nem gyakorlás, hanem élet. Őrizkedj mindattól, ami gátolja feltörő fohászaidat. "Szüntelen imádkozzatok" - azaz mindig őrizd meg a szívedből feltörő fohászkodás gyermeki szokását."
Na hát ez most megint szüntelenül így megy, mint a lélegzet.
Ezek a megfogalmazható részei a dolognak, viszont van egy olyan rész is, ami annyira mély, hogy csak érzés, nem tudom megfogalmazni. Azt viszont biztosan érzem, hogy fontos felismerést hordoz, csak még nem fogtam fel a fejemmel, hogy mit...
Reggel felhívtam a Kishúgomat: - Te hogy Vagy? - Hát... nem valami jól. Te? - Én marha szarul. Dolgozol? - Nem. Orvoshoz megyek. - Akkor nem megyünk a Margitszigetre? Nem annyira jó, hogy csak fekszem az ágyban és meg se tudok mozdulni. Ha már nem tudok tanulni a holnapi vizsgára, akkor már legalább töltsünk el együtt egy napot. - Jó. Csörgök, ha végeztem.
És így elmentünk egy fél napra a Margitszigetre kettecskén (illetve hármacskán a kutyával) sírdogálni, emlékezni, beszélgetni, együtt lenni. Nagyon jó volt.
Soha nem gondoltam volna, hogy a gyász ennyire nehéz...
Addig tudjuk kifejezni a szeretetünket ebben a világban, amíg itt vagyunk. Ez világos. Túl sokszor nem mutatjuk ki mennyire szeretjük a másikat- haragból vagy büszkeségből, mert megbántott, vagy kényelemből, vagy lustaságból, vagy azt gondoljuk ráérünk. Aztán egyszer csak nem érünk már rá.
Két dologért imádkoztam tegnap, amikor már nyilvánvaló volt, hogy gyógyulásért teljesen feleslegesen tenném: hogy álmában menjen el a Nagymamám, további szenvedések nélkül, és hogy ott lehessek, egészen a végéig vele, hogy elkísérhessem a "kapuig".
Mindkettő megadatott tegnap este, amiért nem is tudom kifejezni mennyire hálás vagyok az Istennek. Napokkal ezelőtt még nem tudtam elképzelni, hogy milyen lehet, amikor egy haldokló mellett ott ül az ember, de tegnap teljesen természetes volt, hogy odafeküdtem mellé a kórházi ágyon, és hogy amikor kilehelte a lelkét (szó szerint), akkor az arcom 5 centire volt az Övétől...
Iszonyú sokat szenvedett, fájdalmas volt az utolsó két napja, olyan fájdalmakkal, hogy tényleg megnyugvás volt számára megpihenni végre. Nem akartam otthagyni egyedül... Nem tudtam elszakadni a Kismamitól, csak simogattam a fejét, puszilgattam a karját, és utána az utcán annyira hangosan zokogtam, mint egy gyerek.
Nagyon nehéz élete volt. Eltemette két gyerekét, volt rákbeteg, háromszor műtötték, rengetegszer volt kórházban, és az utolsó tizenpár évében nem volt olyan nap, ami valamilyen testi fájdalom nélkül telt volna el. Az volt a legrosszabb, hogy teljesen egyedül élt, és a vége felé már annyira szédült, hogy többször elesett és csúnyán megütötte magát. Sokáig én voltam ez egyetlen, aki látogatta Őt, hetente legalább egyszer, de volt úgy, hogy többször is. Sokszor nehéz volt kezelni a depresszióját, türelmetlen voltam vele és sokszor vitatkoztam. Főleg az elmúlt két évben, amikor engem is ropogatott az élet, és Ő már régóta képtelen volt átérezni egy másik lelkiállapotát, és megkönnyíteni a dolgot. Most nagyon bánom, hogy nem voltam kedvesebb és türelmesebb Vele, akár erőmön felül is.
Két hete került kórházba. Reméltem, hogy még kijön onnan, mert javult az állapota, amikor átszállították a másik kórházba a "rehabilitációra" - bár én inkább annak az osztálynak mondanám, ahova azokat a betegeket szállítják át, akikről végleg lemondtak. Ahogy átkerült (pénteken), már másnap nagyon rosszul lett, és harmadnapra el is ment. (Anyukánk barátja azt mondta, hogy minden rokona ebben a kórházban halt meg... Először nem is értettem, hogy miért vitték át, amikor meghallottam a hírt, aztán amikor elmentem pénteken látogatni, akkor megijedtem, hogy hova került, mert "fura" atmoszférája van annak a helynek, és valahogy éreztem, hogy a legrosszabbtól kell tartanom, de reménykedtem azért...)
Amikor szombaton bementem Hozzá, még beszélgettünk, és amikor láttam, hogy egész nap hányt, kérdeztem a személyzetet, hogy mire számíthatok. Akkor sem mondtak sok mindent, és tegnap már felbőszített az a látvány, ami fogadott. Borzasztó állapotban volt a Kismami. Megkérdeztem a nővért és az orvost is, hogy hogyan lehetséges, hogy úgy néz ki ahogy, és semmit sem tesznek, és hogy haldoklik-e, azért nem strapálják magukat, ÉS NEM MONDOTT EGYÉRTELMŰ VÁLASZT! Azt mondta még akár jobban is lehet, azt ő nem mondhatja biztosan, hogy mi lesz a jövőben, de azt gondolja, hogy ha még valaki szeretné látni, akkor most jöjjön... Megkérdeztem, hogy ez most azt jelenti, hogy haldoklik? És még akkor sem mondta azt, hogy igen. Találjam ki. Aztán amikor fél óra múlva leállt a veséje, akkor már azt mondta, hogy a reggelt nem fogja megérni. Akkor eldöntöttük Anyuval, hogy ott alszunk a kórházban, nem mozdulunk onnan (illetve ezt én már akkor eldöntöttem, amikor bementem és megláttam milyen állapotban van, és még reménykedtem, hogy máshogy alakul a dolog. Azt mondtam, hogy addig ott maradok az ágya mellett, amíg vagy jobban nem lesz, vagy el nem megy.) Fél óra múlva elment.
Eddig nem értettem, hogy emberek hogyan tudják olyan mélyen siratni a nagyszüleiket, hiszen az a természetes, hogy azok megöregszenek, és meghalnak, és ezt megérti az elme. Most már érzem, hogy miért... És most érzem csak igazán, hogy mennyire szerettem a Nagymamámat, akivel mindig egy ágyban aludtam gyerekkoromban, amikor nála töltöttem heteket a szünidőkben, aki nevelt hároméves koromig, mert a szüleim dolgoztak, és akinek én voltam a kedvence, mert mindenkinél jobban szeretett, egészen a végéig...
(Néha ki kellett mennem zokogni tegnap, mert annyira fájt a látvány, és egyszer pont akkor mentem vissza, amikor ott tett-vett a nővér mellette. Azt kérdezte a nővértől, hogy hol van a leány - az én vagyok -? Próbáltam természetes hangon válaszolni, hogy itt vagyok, nem szaladtam el, hát... nehezen ment.)
És most magamat hibáztatom, hogy nem figyeltem rá eléggé az elmúlt fél évben... Szívből remélem, hogy nem haragszik rám. Júliusban lett volna 83 éves.
Tegnap Ábel (a bakonybéli atya) azt mondta a majdnem egyórás telefonbeszélgetés alkalmával, hogy az érzékenységem áldás, de egyben csapás is, mert sok szenvedéssel jár.
Na ezt nagyon látom. Most épp nagy "kedvencem", az Amerikai Egyesült Államok történelmét tanulom, és folyamatosan nyílik kifelé a zsebemben a bicska. Soha nem szerettem azt az attitűdöt, amivel a világhoz állnak napjainkban, de amik a történelmük folyamán történtek... Csak azért nem anyázok, mert nincs értelme.
Persze, hallottam már az indiánok "elrendezéséről" szóló történeteket félig-meddig, de eddig még nem részleteiben. Hát most, hogy így is tanulom, nem mondom, hogy közelebb került hozzám a népség. Persze nem egyszerű ez, de ha összevetem a történelmüket azzal, amit ma művelnek a világban, egyrészt egyáltalán nem csodálkozom semmin, elámulok a szívósságukon, ahogy mi mindent túléltek, másrészt pedig félelmetes belegondolni is, hogy az a töméntelen pénz és befolyás, amivel mindent irányítanak a világban vajon még mi mindenre teszi őket képessé a jövőben... Bármit megtehetnek (és tegyük hozzá: meg is tesznek), amit csak akarnak, mert ez már régóta így van... Baromira csak a saját érdekeik érdeklik őket, semmi és senki más. (Épp most olvastam a Panama csatorna építéséről, hogy milyen trükkökkel szedték el a területet Kolumbiától... de bármit, amire csak megfájdult a foguk... Komolyan ijesztő. Nálam egyébként akkor tették be a kiskaput, amikor kivonultak a Kyoto-kupaktanácsról...)
Most az jutott eszembe, hogy van, aki a Mónika-só előtt ül és anyázik idegbeteg fejjel, én meg a töri könyv előtt teszem ugyanezt ugyan némán, de ugyanazzal a vehemenciával. Teljesen ugyanaz, csak a színvonal más :-)))))
- ... krtrlvzssznya... - Tesssséééék???!!! - A körtér legvonzóbb asszonya :-))) - Ja... Hm... Kösz... (már gyanús volt...) - Nem dícsérlek többet, mert még elbízod magad :-))) - Na azt biztos nem fogom. - És? Hazafelé? :-)) - ... Hm... Jjjjja. - Dolgoztál? :-)) - ... Igen, azt is. - Tudod mi a legnagyobb baj a nőkkel? Minél jobban kiteszi nekik a szívét egy férfi, annál jobban lenézik. Nem így van? - ... Nnnem tudom. - Hogyhogy nem tudod? Marslakó vagy, vagy mi? - Én ezt pont fordítva tapasztaltam... - Neeeem, nem! Nem vagyok húszéves, nem ma kezdtem a csajozást! Minél jobban kiteszi a szívét egy férfi, annál jobban kihasználják, aztán eldobják. - ... - Az ember azt hinné, hogy megszólít egy nőt, és az majd kedvesen elbeszélget vele. - ... Hát... én arra most nem vagyok alkalmas... - Persze, mert az jár a fejetekben, hogy mit zabáltok holnap! Hogy zsíros kenyeret zabáltok vagy mit! Ez jár csak a fejetekben! - ... ... ... - Ez a világ sem olyan mint rég volt. Régen kedvesen elbeszélgettek az emberrel ha ismerkedett, ma meg... (Ezen a ponton már elkanyarodott mellőlem a biciklijével, és magában dohogott...)
Vonzom a hülyéket, ez már biztos! Biztos rám van írva, hogy "Gyertek mind, ti félkegyelműek, mert nálam meghallgatásra találtok!" Dehát miről is beszélgettem volna vele kedvesen? Arról, hogy mit zabálok holnap? Amikor én sem találtam még ki a menüt? Apropó... de rég ettem zsíros kenyeret... Pedig ez tényleg egy jó téma lett volna... Basszus! Elpuskáztam a lehetőséget, hogy valaki kitalálja helyettem, hogy mit flamózzak holnap... Na majd legközelebb barátságosabb leszek.
De azért az eszembe jutott, hogy vajon van egyáltalán a világon valaki, akivel ilyenformán be tud csajozni? Akit meg tud hatni ezzel a gagyi csajozós dumájával? Ééééés, ami a legfurább, hogy tényleg nem volt már húsz éves! Kétszer annyi is lehetett úgy ránézésre... Mennyire beteg világban élünk, egyre sűrűbben rádöbbenek mostanában... Vagy ez a normális, csak épp én nem veszem észre, mert - nem is tagadom - burokban élek?
Átmásoltam a saját írásaimat a másik blogról, egyfelől hogy egyben legyenek, másrészt meg hogy könnyen elérhessem őket, ha épp olvasgatni szottyanna kedvem.
Karácsony
Meleg szavak áldása,
Ajándékok bontása,
Betlehemes jászola,
Forralt bor illata,
Várakozás öröme,
Csókok csattanó csendje,
Szívek repeső násza,
Hiányló lelkek magánya…
Fergetegben kapkodás,
Türelmetlen topogás,
Tanácstalan unalom,
Pénzlefejő hatalom,
Tonnányi ruharakomány,
Szegényeknek adomány,
Tányér leves a téren,
Ordító hideg leheletében…
A szeretet ünnepe ez,
S ha csak egyetlen napig is szeretsz,
Úgy, ahogy jó, ahogy kell, ahogy szép:
Megérte.
Csak nézz bele a csillogó szemekbe:
Amit ott látsz nem csalás, nem ámítás,
A boldogság aranyló fénye csillan ott,
Fényessé teszi a Holdat s Napot,
Nem is kell ajándék.
Karácsony sem kellene…
Szeretni és adni, csak úgy,
Alkalom nélkül, ok nélkül,
Igazi kincseket belül:
Egy mosolyt,
Egy ölelést,
Figyelmet,
Egy tekintetet,
Együttérzést,
Símogatást,
Nemes szívet,
Egy kedves szót, igazat,
Elmondani: „Jó, hogy vagy”,
Időt, ha sok nincs is,
Önmagad…
Kövesd emelt fővel a csillagot,
Mely feletted utat mutatva ragyog,
Merd járni az utad,
Bátran vállalni aki vagy,
Merj adni, kapni, teremteni, szeretni,
A mindenségből részegülni,
Betlehembe elrepülni,
A Gyermeket – Önmagadat – öledben dédelgetni…
Izgatott csomagolás,
Csengőszóra várakozás,
Gyertyafény illata,
Gyülekezés zsivaja,
Megváltó születik,
Üdvösség közeledik,
A fény napja ez,
Reménység ébredez…
(2007)
Helyi Érdekű Vasút
Hihetetlen műgonddal és precizitással bűvölte a kulcstartót. Erre lettem figyelmes. Szimpatikusan lassú mozdulatokkal dolgozott, a külvilág teljesen kirekesztődött számára. Csak Ő létezett és a kulcstartó. Bemutatta a zen, a tao, minden keleti vallás, filozófia, a megvilágosodás és a tökéletes jelenlét valamint az ego eldobásának lényegét, amelyről az összes avatár és beavatott jógi és buddhi beszél amióta világ a világ.
Eggyel kezdte. Megcsodálta tárgyának sárga és piros színét, tökéletesen kerek formáját, azután lassan kinyitotta, hogy egyetlen, ezüst fémszínű kulcsot ráhelyezzen, így adva funkciót is a formának. Még gyönyörködött "A MŰBEN" egy kicsit csillogó szemmel, amikor is dzsekijének jobb ujján levő, cipzárral elhúzható zsebéből elővarázsolt egy pontosan ugyanolyan kulcstartót, amit ugyanazzal az ezeréves bölcsességet is meghazudtoló, jól megfontolt és időzített mozdulattal ráapplikált az előző konstrukcióra.
És nem, ne gondoljuk, hogy itt ér véget a történet! Ugyanabból a - egyébként eléggé kis méretűnek látszó - zsebből (amelybe immár kicsit mélyebben kellett belenyúlni, hogy napvilágra kerüljön a további tartalma), előkerült egy újabb kulcstartó. Formáját tekintve nem sokban tért el az előző kettőtől, ámde míg azok plasztikból készíttettek, ez fém volt! És megkezdődött a kulcstartó gyarapodása. Csak emlékeztetőül: egyetlen kulcs volt látható rajta ezen a ponton még, kettő darab, sárga-piros színű, kerek műanyag kulcstartó társaságában.
Láttam, hogy kicsi lesz a hely az új szerzeménynek. Kinyílt a tartó kapocs, de a dísz leesett a földre. Csodálkozva vettem észre, hogy még az is lassan történt. Mintha lassítva játszottam volna egy filmet. Nagyon élvezetes volt. Akkor le kellett hajolnia, hogy elgurult vagyontárgyát összeszedhesse a lábak között. Először nem látta hová gurult. Aztán egy jól megtermett férfit kellett kicsit félrelöködnie, hogy megkaparinthassa az önállósodott érmét. És sikerült! Újra visszaállt a világegyetem rendje, be lehetett végezni az elkezdett teremtést. Rákerült a harmadik kulcstartó is a kompozícióra. Mission completed.
És újra a zsebe felé nyúlt... akkor már hatalmas érdeklődéssel figyeltem, hogy vajon melyik kulcstartó újabb klónját veszi elő. De akkor valami történt. Felhős lett a tekintete, meg sem moccant percekig, kicsavarodott kezét is ottfelejtette a zsebben, láthatóan kényelmetlen pózban. Láttam az ablakon gondterhelten kifelé tekintő arcán és összevont szemöldökén, hogy a hatévesek minden gondolati erejét segítségül hívja, mert valahol máshol lapult amit keresett, és ő nagyon szeretett volna visszaemlékezni, hogy hol volt az az ott. Nagyon izgultam, hogy mi lesz a dologból. Visszafojtott lélegzettel szurkoltam neki.
Akkor átsuhant egy megkönnyebbült mosoly a kicsi arcán, és boldogan beletúrt a nadrágjának bal zsebébe (épp átellenben a dzsekin található kincsesbányától) és előhalászta onnan azt, amit ha egy hatéves a kezébe kaparint, soha nem kíván más dolgot az életében (legalábbis míg kicsit nagyobb nem lesz). Ez pedig egy (nem fogja senki kitalálni!!!) újabb, bár eredetileg egyáltalán nem kulcstartónak készült tárgy volt, amiből hamarosan a fő dísz lett az amúgy is gyönyörűre sikeredett kicsiarakás-on.
A tárgy a farsang hangulatát idézte. Először azt hittem, hogy egy kenguru, de tévedtem. Egy (talán malac?) hajtogatható, puha "bőre" lehetett a külső héja, belül pedig maga Mici Mackó lapított, ő már kemény anyagból kiöntve. A malac mintegy jelmezként vette körül macit, ő benne ült. Cérna volt az akasztója, ami Mackó fejéből indult ki és a "Malacka" fején lévő aprócska lukon át átdugványozva érte el a rendeltetését. Ebben az esetben viszont az volt a gond, hogy a malac jelmez fejéből kicsúszott a cérna, így nem lehetett ráakasztani a kulcstartó halmazra. Így egyetlen megoldás tette ezt lehetővé: vissza kellett tuszkolni a cérnát az icur-picur lukocskán át. Hááááát.... ez igénybe vette néhány percét. Na nem mintha sietett volna vagy türelmetlenkedés ütötte volna fel a fejét! Á! Semmi kézremegés, semmi anyázás (ahogy az ugye a mai hatévesek egy részétől már meg sem lepő). Ugyanazzal az akkurátus, higgadt precíziós műszerészséggel dolgozott újra és újra, pedig vastag volt a cérna és kicsike volt a luk. Legalább ötször is elvétette. Talán egy fél percre elnéztem akkor, kinéztem a HÉV ablakán, de siettem is vissza lélekben a nagy munkához, és mire odanéztem, épp sikerült a mutatvány. Éééés rákerült a malacbőrbebújtmicimackó is a kupacra!! Megkönnyebbültünk.
Akkor egy boldog mosoly jelent meg szép kis arcán, és először lefelé lógatvaazt ellenőrizte, hogy csörög-e a monstrum. Hát nem csörgött. Ezt hamar megunta, akkor elkezdte próbálgatni, hogy vajon ha ezzel a konstrukcióval a kezében próbálja beletenni a zárba az egyetlen, a tartón fityegő és a karácsonyfadíszektől alig-alig látható kulcsot, akkor vajon sikerrel jár-e majd. Tehát, főpróba, összezárt két ujja lett a zár, amibe belehelyezte a kulcsot és elfordította, többször is minőségellenőrizve a dolgot. Úgy tűnt működött, így elégedetten beletömte az egészet a karján lévő pici zsebbe. Ez alkalommal annak a tanításnak a szép példáját figyelhettük meg, hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer. Lehet, hogy egy negyedórával előtte onnan szedte elő azokat a dolgokat, amiket most visszatuszkolt oda, de mennyire más minőségben! Mostmár egy teljes, harmonikus egységet alkottak összefűzve, akkor meg különálló részként lebegtek egy ellenséges univerzumban.
Ezután egy nagyon megható jelenet következett. Immáron bevonta figyelme fókuszába a külvilágot is. Megfordult az ülésen, és a mögötte ülő, hosszú hajú nő haját kezdte birizgálni, kicsi ujjaival fésülgetni, frizurázni, akinek az ölében egy még nála is sokkal kisebb gyerek ült. Éles logikámmal rögvest kitaláltam, hogy valamilyen rokonsági viszony lehet közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy mennyire kedves a nő, hogy nem nyafog amiatt, hogy a gyereke össze-vissza kócolja a gyönyörű haját, és mennyire praktikus a gyerekbarát hajviselet. Meg arra is, hogy remélem én sem fogom majd ha egyszer lesz gyerekem szégyellni a tömegközlekedési eszközön, hogy hülyét csinál belőlem. MEG SEM MOCCANT A NŐ, pedig nagyon komoly hajformák jelentek meg a feje tetején! Komolyan mondom, csodáltam és irigyeltem. Aztán átölelte a nyakát a kisfia hátulról, amitől a HÉV-en olyan moraj támadt, mintha egy hollywoodi filmben a naplementében két szerelmes egymás felé rohant volna a tengerparton a nő haját fújó szélben, és ezt látta volna az utazóközönség, ahogy kitekintett a vonat ablakán.
Aztán leszálláshoz kezdett készülődni a család, akkor láttam, hogy három gyerek van, és igazából akkor értettem meg azt is, hogy miért volt annyira türelmes a "nő", amikor megfordult, hogy felöltöztesse a kicsiket, és a gyönyörű, vastag szálú hosszú haja mellé nagy bajusza és szakálla is akadt...
Ajtók
Két, egymással szemben elhelyezkedő ajtó előtt állt sokáig tétován, majd egyre nagyobb bizonyossággal. Az egyik sarkig tárva, egy koromsötét szobába vezetett. A másik, csukott ajtó körül a réseken olyan erővel próbált betörni a fény, hogy az volt az ember érzése: a hatalmas erejű fénynek már csak percekig tud ellenállni az ajtó, mielőtt fülsiketítő robajjal kitörik a tokjából.
A nyitott ajtó felé fordult. A valaha élettel, színekkel, hangokkal teli szoba már teljesen üres és hideg volt. Lassan, módszeresen került ki belőle minden fényforrás. A lakók után először a tárgyak tűntek el. A tárgyak, amelyek szilárd és kézzelfogható formába és alakba öntötték az ablakokon szabadon beáramló, éltető fényt. A lámpák és gyertyák következtek. Ez egy hosszú folyamat volt, sokáig tartott, amíg az utolsó, apró gyertyadarab is a semmibe égett. Utoljára a plafonra ragasztott, sötétben foszforeszkáló csillagok maradtak, amik akkor tűntek el, amikor átfestették a falakat. Aztán megjelent az ablakokon a redőny, félig lehúzva ugyan, de egy darabig még jókora rést hagyva a már gyengébb fénynek. Az addigra már majdnem teljesen üres helyiség falairól eltűntek a képek, a színek, a kisebb, a szemnek és léleknek valaha kedves tárgyak. Érdekes módon a fűtőtestek még mindig működtek, kellemes melegben tartva a már szinte teljesen lecsupaszított, lakatlan, közepes méretű szobát. Láthatóan meg volt pecsételve a sorsa, bár még történt néhány bizonytalan és sikertelen kísérlet arra, hogy újra használható legyen. Végül az ablakok is eltűntek a redőnnyel együtt, a fűtőtestek is leálltak, és a hűvösből lassan hideg lett a könyörtelenül befalazott térben. Már régóta senki sem lépett be, csak az ajtó tátongott még hívogatóan a kongó üresség torkában -
- az ajtó, amely önálló életet élt, és amelyből keserédes nosztalgia áradt. Nem volt rajta kilincs vagy kulcslyuk. Mindkét oldala tele volt ragasztva kollázs-szerűen összerendezett képekkel, film- és zeneposzterekkel, apróbb ajándékokkal és emlékekkel (mozijegyek, koncertmeghívók, étlapok részletei, könyvek kitépett lapjai, játékleírások, italcímkék, csokipapírok), és fényképekkel, letűnt, boldog pillanatokat elcsípett fényképekkel.
Sokáig állt előtte mosolyogva. Hosszú ideig csak tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy szinte magától (kis segítséggel) kiürül a szoba. Sokáig félt ettől, de mostanra már egészen megbarátkozott a gondolattal. Az ajtó volt az egyetlen, ami szinte változatlan maradt: két halványlila, pillekönnyű fátyol került a kollázsokra mindkét oldalon, ezzel elismerve azok létjogosultságát, de már nem tulajdonítva különösebb jelentőséget nekik.
Lassan megfordult, és szemét a másik ajtóra szegezte. Abban a pillanatban, hogy elfordult, háta mögött halk kattanással becsukódott a lefátyolozott ajtó, és tudta, hogy már nincs visszaút. Végérvényesen. Elkápráztatta őt a hirtelen ráömlő, vakító, életet sugárzó fény, ahogy utat tört végre magának az ugyanabban a pillanatban kitáruló, ismeretlen ajtó mögül. Benézett. Semmit nem látott az erős fény miatt, csak a meleget, az éltető áramlást érezte, és azt, hogy minden a legnagyobb rendben van. Boldogan fürdött a fényben.
Szívében hálával és izgalommal sarkig tárta az ajtót...
Angyalok
- Úgy szárnyalnék veled!
- Tudom. És veled tartanék én is, de nem megy. Nehéz vagyok.
- Ha én is nehéz lennék? Akkor együtt lehetnénk?
- Nem. Én mindig nehezebb leszek, mint te. Törékeny vagy és lepkekönnyű. Egyedül kell repülnöd. Nélkülem. Tied az égbolt.
- Sokan cikázunk piros hajnalokon, amikor a többi fény még csak lustán ébredezik. De én úgy megosztanám veled, amit ott fenn, a fényen túl látok...
- Nem érteném. Nem érintene meg. Messze mentél, és egyre messzebb repülsz... Jó.
- Igen. Megnyílt egy dimenzió, egyre csak vonz. Mint egy látomás, olyan az élet. Néha elgondolkodom, hogy vajon mi az igaz? Az, amit a földön járva, az anyagba ragadva élek, vagy a fénnyel való ölelkezés. Annyira más.
- Mindenkinek más. Mit szeretnél?
- Nem akarom, hogy küzdj. Azt akarom, hogy olyan boldog légy, mint én, amikor repülök. Megtanítalak nehéz súllyal is repülni...
- Nehéz súllyal nem lehet repülni. Ismered a fizikai törvényeket. Határolnak.
- Észre veszed majd, hogy egyre könnyebb és könnyebb vagy, egyre magasabbra szárnyalsz te is, és megérint a szépség. Akkor már nem akarsz máshogy élni.
- Így is megérint, csak nem mutatom. Szép vagy.
- Szivárvány volt ma, alá álltam és hozzáérintettem a szárnyam. Látod? Bíbor színű árnyalatot kapott. Szép.
- Taníts meg örülni a szivárványnak. A bíbor színnek, vagy a lilának. Vagy inkább mindegyiknek, egytől egyig. A hangoknak, amiket a csend hordoz. Hogy tudsz ennyire örülni ezeknek?
- Hogy lehet nem örülni? Ezeken kívül semmi nem létezik.
- Te is létezel, itt vibrálsz mellettem. Így én is létezem, itt vibrálsz - mellettem...
- Ó, láttad azt az apró villanást? Egy szerelmes szemében villant ezer kilométerre, a föld másik végében. Milyen kicsi volt, mégis idáig elért a fénye. Mit is mondtál a létezésről?
- Keresem az értelmét.
- Találkoztunk. Leporoltam a nadrágodat, te elfésülted az arcomból a hajamat.
- Én újra poros lettem, de a te arcod tiszta.
- Levágtam a hajamat. Nem takarja már semmi, azért látod tisztának. Csillog a szemed.
- Csak a hegyi tó párája tükröződik vissza benne.
- Szép. Könnyebb lettél már, látod?
- Úgy szárnyalnék veled...
"Mindannyiunk alapvető tapasztalata az ajándékozás, s az az öröm, ami akkor tölti el az embert, amikor valaki másnak odaviszi (ob-fero, oblatio), odaadja azt, amit csak neki készített. Legmélyebb vágyaink egyike, hogy adhassunk, hogy munkánkat, időnket, értékeinket valaki elfogadja. Az ajándék értékét pedig az határozza meg, hogy az ajándékozó személye, szeretete milyen mértékben van jelen benne, a saját kezünkkel készített apróság többet ér, mint a sok pénzen vásárolt értéktárgy. ..."
Aztán eszembe jutott az a kicsit fájó érzés, amit akkor éreztem, amikor valaki, akinek hatalmas szeretettel, hónapokig készítettem egy ajándékot, amiben igazán benne volt a lelkem, annyit mondott rá: - Szép, és ennél nem több. Mert én azt hittem, hogy sikerült beletennem azt a többet, amennyivel többnek készült, és bántott, hogy nem sikerült.
Aztán egy másik alkalom is eszembe jutott, amikor valakinek ajándékot adtam (azt nem én készítettem), az illető megmutatta valaki másnak, aki azt gondolta, hogy neki szólt az ajándék, szépen megköszönte és eltette magának, és az, akié eredetileg volt az ajándék nem merte megmondani az igazat, hogy az az ő ajándéka, és fontos neki, hogy kitől van, és inkább otthagyta a másik illetőnél... Mert nem nagyon volt fontos, hogy tőlem kapta.
Aztán eszembe jutott egy csomó olyan eset, amit inkább eltemetek az emlékezetembe...
Egyre érdekesebbnek találom a nyelvészetet. A héten a jelbeszédről tanultunk, amit már elég rég fontolgatok, hogy megtanulom. Most viszont elképesztő dologgal rukkolt elő a tanárunk: gyerekeknek jelbeszéd (akár négyhónapos kortól), hogy pontosan ki tudják fejezni, hogy mire van szükségük. (Biztos sokan ismerik, nekem ez nagyon új, főleg, hogy gyerekem sincs...) Ajánlott filmeket is a YouTube-on. Meglestem, ezt találtam:
