Karácsony
Meleg szavak áldása,
Ajándékok bontása,
Betlehemes jászola,
Forralt bor illata,
Várakozás öröme,
Csókok csattanó csendje,
Szívek repeső násza,
Hiányló lelkek magánya…
Fergetegben kapkodás,
Türelmetlen topogás,
Tanácstalan unalom,
Pénzlefejő hatalom,
Tonnányi ruharakomány,
Szegényeknek adomány,
Tányér leves a téren,
Ordító hideg leheletében…
A szeretet ünnepe ez,
S ha csak egyetlen napig is szeretsz,
Úgy, ahogy jó, ahogy kell, ahogy szép:
Megérte.
Csak nézz bele a csillogó szemekbe:
Amit ott látsz nem csalás, nem ámítás,
A boldogság aranyló fénye csillan ott,
Fényessé teszi a Holdat s Napot,
Nem is kell ajándék.
Karácsony sem kellene…
Szeretni és adni, csak úgy,
Alkalom nélkül, ok nélkül,
Igazi kincseket belül:
Egy mosolyt,
Egy ölelést,
Figyelmet,
Egy tekintetet,
Együttérzést,
Símogatást,
Nemes szívet,
Egy kedves szót, igazat,
Elmondani: „Jó, hogy vagy”,
Időt, ha sok nincs is,
Önmagad…
Kövesd emelt fővel a csillagot,
Mely feletted utat mutatva ragyog,
Merd járni az utad,
Bátran vállalni aki vagy,
Merj adni, kapni, teremteni, szeretni,
A mindenségből részegülni,
Betlehembe elrepülni,
A Gyermeket – Önmagadat – öledben dédelgetni…
Izgatott csomagolás,
Csengőszóra várakozás,
Gyertyafény illata,
Gyülekezés zsivaja,
Megváltó születik,
Üdvösség közeledik,
A fény napja ez,
Reménység ébredez…
(2007)
Helyi Érdekű Vasút
Hihetetlen műgonddal és precizitással bűvölte a kulcstartót. Erre lettem figyelmes. Szimpatikusan lassú mozdulatokkal dolgozott, a külvilág teljesen kirekesztődött számára. Csak Ő létezett és a kulcstartó. Bemutatta a zen, a tao,
Eggyel kezdte. Megcsodálta tárgyának sárga és piros színét, tökéletesen kerek formáját, azután lassan kinyitotta, hogy egyetlen, ezüst fémszínű kulcsot ráhelyezzen, így adva funkciót is a formának. Még gyönyörködött "A MŰBEN" egy kicsit csillogó szemmel, amikor is dzsekijének jobb ujján levő, cipzárral elhúzható zsebéből elővarázsolt egy pontosan ugyanolyan kulcstartót, amit ugyanazzal az ezeréves bölcsességet is meghazudtoló, jól megfontolt és időzített mozdulattal ráapplikált az előző konstrukcióra.
És nem, ne gondoljuk, hogy itt ér véget a történet! Ugyanabból a - egyébként eléggé kis méretűnek látszó - zsebből (amelybe immár kicsit mélyebben kellett belenyúlni, hogy napvilágra kerüljön a további tartalma), előkerült egy újabb kulcstartó. Formáját tekintve nem sokban tért el az előző kettőtől, ámde míg azok plasztikból készíttettek, ez fém volt! És megkezdődött a kulcstartó gyarapodása. Csak emlékeztetőül: egyetlen kulcs volt látható rajta ezen a ponton még, kettő darab, sárga-piros színű, kerek műanyag kulcstartó társaságában.
Láttam, hogy kicsi lesz a hely az új szerzeménynek. Kinyílt a tartó kapocs, de a dísz leesett a földre. Csodálkozva vettem észre, hogy még az is lassan történt. Mintha lassítva játszottam volna egy filmet. Nagyon élvezetes volt. Akkor le kellett hajolnia, hogy elgurult vagyontárgyát összeszedhesse a lábak között. Először nem látta hová gurult. Aztán egy jól megtermett férfit kellett kicsit félrelöködnie, hogy megkaparinthassa az önállósodott érmét. És sikerült! Újra visszaállt a világegyetem rendje, be lehetett végezni az elkezdett teremtést. Rákerült a harmadik kulcstartó is a kompozícióra.
És újra a zsebe felé nyúlt... akkor már hatalmas érdeklődéssel figyeltem, hogy vajon melyik kulcstartó újabb klónját veszi elő. De akkor valami történt. Felhős lett a tekintete, meg sem moccant percekig, kicsavarodott kezét is ottfelejtette a zsebben, láthatóan kényelmetlen pózban. Láttam az ablakon gondterhelten kifelé tekintő arcán és összevont szemöldökén, hogy a hatévesek
Akkor átsuhant egy megkönnyebbült mosoly a kicsi arcán, és boldogan beletúrt a nadrágjának bal zsebébe (épp átellenben a dzsekin található kincsesbányától) és előhalászta onnan azt, amit ha egy hatéves a kezébe kaparint, soha nem kíván más dolgot az életében (legalábbis míg kicsit nagyobb nem lesz). Ez pedig egy (nem fogja senki kitalálni!!!) újabb, bár eredetileg egyáltalán nem kulcstartónak készült tárgy volt, amiből hamarosan a fő dísz lett az amúgy is gyönyörűre sikeredett kicsiarakás-on.
A tárgy a farsang hangulatát idézte. Először azt hittem, hogy egy kenguru, de tévedtem. Egy (talán malac?) hajtogatható, puha "bőre" lehetett a külső héja, belül pedig maga Mici Mackó lapított, ő már kemény anyagból kiöntve. A malac mintegy jelmezként vette körül macit, ő benne ült. Cérna volt az akasztója, ami Mackó fejéből indult ki és a "Malacka" fején lévő aprócska lukon át átdugványozva érte el a rendeltetését. Ebben az esetben viszont az volt a gond, hogy a malac jelmez fejéből kicsúszott a cérna, így nem lehetett ráakasztani a kulcstartó halmazra. Így egyetlen megoldás tette ezt lehetővé: vissza kellett tuszkolni a cérnát az icur-picur lukocskán át. Hááááát.... ez igénybe vette néhány percét. Na nem mintha sietett volna vagy türelmetlenkedés ütötte volna fel a fejét! Á! Semmi kézremegés, semmi anyázás (ahogy az ugye a mai hatévesek egy részétől már meg sem lepő). Ugyanazzal az akkurátus, higgadt precíziós műszerészséggel dolgozott újra és újra, pedig vastag volt a cérna és kicsike volt a luk. Legalább ötször is elvétette. Talán egy fél percre elnéztem akkor, kinéztem a HÉV ablakán, de siettem is vissza lélekben a nagy munkához, és mire odanéztem, épp sikerült a mutatvány. Éééés rákerült a malacbőrbebújtmicimackó is a kupacra!! Megkönnyebbültünk.
Akkor egy boldog mosoly jelent meg szép kis arcán, és először lefelé lógatvaazt ellenőrizte, hogy csörög-e a monstrum. Hát nem csörgött. Ezt hamar megunta, akkor elkezdte próbálgatni, hogy vajon ha ezzel a konstrukcióval a kezében próbálja beletenni a zárba az egyetlen, a tartón fityegő és a karácsonyfadíszektől alig-alig látható kulcsot, akkor vajon sikerrel jár-e majd. Tehát, főpróba, összezárt két ujja lett a zár, amibe belehelyezte a kulcsot és elfordította, többször is minőségellenőrizve a dolgot. Úgy tűnt működött, így elégedetten beletömte az egészet a karján lévő pici zsebbe. Ez alkalommal annak a tanításnak a szép példáját figyelhettük meg, hogy soha nem lépünk ugyanabba a folyóba kétszer. Lehet, hogy egy negyedórával előtte onnan szedte elő azokat a dolgokat, amiket most visszatuszkolt oda, de mennyire más minőségben! Mostmár egy teljes, harmonikus egységet alkottak összefűzve, akkor meg különálló részként lebegtek egy ellenséges univerzumban.
Ezután egy nagyon megható jelenet következett. Immáron bevonta figyelme fókuszába a külvilágot is. Megfordult az ülésen, és a mögötte ülő, hosszú hajú nő haját kezdte birizgálni, kicsi ujjaival fésülgetni, frizurázni, akinek az ölében egy még nála is sokkal kisebb gyerek ült. Éles logikámmal rögvest kitaláltam, hogy valamilyen rokonsági viszony lehet közöttük. Aztán arra gondoltam, hogy mennyire kedves a nő, hogy nem nyafog amiatt, hogy a gyereke össze-vissza kócolja a gyönyörű haját, és mennyire praktikus a gyerekbarát hajviselet. Meg arra is, hogy remélem én sem fogom majd ha egyszer lesz gyerekem szégyellni a tömegközlekedési eszközön, hogy hülyét csinál belőlem. MEG SEM MOCCANT A NŐ, pedig nagyon komoly hajformák jelentek meg a feje tetején! Komolyan mondom, csodáltam és irigyeltem. Aztán átölelte a nyakát a kisfia hátulról, amitől a HÉV-en olyan moraj támadt, mintha egy hollywoodi filmben a naplementében két szerelmes egymás felé rohant volna a tengerparton a nő haját fújó szélben, és ezt látta volna az utazóközönség, ahogy kitekintett a vonat ablakán.
Aztán leszálláshoz kezdett készülődni a család, akkor láttam, hogy három gyerek van, és igazából akkor értettem meg azt is, hogy miért volt annyira türelmes a "nő", amikor megfordult, hogy felöltöztesse a kicsiket, és a gyönyörű, vastag szálú hosszú haja mellé nagy bajusza és szakálla is akadt...
Ajtók
Két, egymással szemben elhelyezkedő ajtó előtt állt sokáig tétován, majd egyre nagyobb bizonyossággal. Az egyik sarkig tárva, egy koromsötét szobába vezetett. A másik, csukott ajtó körül a réseken olyan erővel próbált betörni a fény, hogy az volt az ember érzése: a hatalmas erejű fénynek már csak percekig tud ellenállni az ajtó, mielőtt fülsiketítő robajjal kitörik a tokjából.
A nyitott ajtó felé fordult. A valaha élettel, színekkel, hangokkal teli szoba már teljesen üres és hideg volt. Lassan, módszeresen került ki belőle
- az ajtó, amely önálló életet élt, és amelyből keserédes nosztalgia áradt. Nem volt rajta kilincs vagy kulcslyuk. Mindkét oldala tele volt ragasztva kollázs-szerűen összerendezett képekkel, film- és zeneposzterekkel, apróbb ajándékokkal és emlékekkel (mozijegyek, koncertmeghívók, étlapok részletei, könyvek kitépett lapjai, játékleírások, italcímkék, csokipapírok), és fényképekkel, letűnt, boldog pillanatokat elcsípett fényképekkel.
Sokáig állt előtte mosolyogva. Hosszú ideig csak tehetetlenül és szomorúan nézte, ahogy szinte magától (kis segítséggel) kiürül a szoba. Sokáig félt ettől, de mostanra már egészen megbarátkozott a gondolattal. Az ajtó volt az egyetlen, ami szinte változatlan maradt: két halványlila, pillekönnyű fátyol került a kollázsokra mindkét oldalon, ezzel elismerve azok létjogosultságát, de már nem tulajdonítva különösebb jelentőséget nekik.
Lassan megfordult, és szemét a másik ajtóra szegezte. Abban a pillanatban, hogy elfordult, háta mögött halk kattanással becsukódott a lefátyolozott ajtó, és tudta, hogy már nincs visszaút. Végérvényesen. Elkápráztatta őt a hirtelen ráömlő, vakító, életet sugárzó fény, ahogy utat tört végre magának az ugyanabban a pillanatban kitáruló, ismeretlen ajtó mögül. Benézett. Semmit nem látott az erős fény miatt, csak a meleget, az éltető áramlást érezte, és azt, hogy
Szívében hálával és izgalommal sarkig tárta az ajtót...
Angyalok
- Úgy szárnyalnék veled!
- Tudom. És veled tartanék én is, de nem megy. Nehéz vagyok.
- Ha én is nehéz lennék? Akkor együtt lehetnénk?
- Nem. Én mindig nehezebb leszek, mint te. Törékeny vagy és lepkekönnyű. Egyedül kell repülnöd. Nélkülem. Tied az égbolt.
- Sokan cikázunk piros hajnalokon, amikor a többi fény még csak lustán ébredezik. De én úgy megosztanám veled, amit ott fenn, a fényen túl látok...
- Nem érteném. Nem érintene meg. Messze mentél, és egyre messzebb repülsz... Jó.
- Igen. Megnyílt egy dimenzió, egyre csak vonz. Mint egy látomás, olyan az élet. Néha elgondolkodom, hogy vajon mi az igaz? Az, amit a földön járva, az anyagba ragadva élek, vagy a fénnyel való ölelkezés. Annyira más.
- Mindenkinek más. Mit szeretnél?
- Nem akarom, hogy küzdj. Azt akarom, hogy olyan boldog légy, mint én, amikor repülök. Megtanítalak nehéz súllyal is repülni...
- Nehéz súllyal nem lehet repülni. Ismered a fizikai törvényeket. Határolnak.
- Észre veszed majd, hogy egyre könnyebb és könnyebb vagy, egyre magasabbra szárnyalsz te is, és megérint a szépség. Akkor már nem akarsz máshogy élni.
- Így is megérint, csak nem mutatom. Szép vagy.
- Szivárvány volt ma, alá álltam és hozzáérintettem a szárnyam. Látod? Bíbor színű árnyalatot kapott. Szép.
- Taníts meg örülni a szivárványnak. A bíbor színnek, vagy a lilának. Vagy inkább mindegyiknek, egytől egyig. A hangoknak, amiket a csend hordoz. Hogy tudsz ennyire örülni ezeknek?
- Hogy lehet nem örülni? Ezeken kívül semmi nem létezik.
- Te is létezel, itt vibrálsz mellettem. Így én is létezem, itt vibrálsz - mellettem...
- Ó, láttad azt az apró villanást? Egy szerelmes szemében villant ezer kilométerre, a föld másik végében. Milyen kicsi volt, mégis idáig elért a fénye. Mit is mondtál a létezésről?
- Keresem az értelmét.
- Találkoztunk. Leporoltam a nadrágodat, te elfésülted az arcomból a hajamat.
- Én újra poros lettem, de a te arcod tiszta.
- Levágtam a hajamat. Nem takarja már semmi, azért látod tisztának. Csillog a szemed.
- Csak a hegyi tó párája tükröződik vissza benne.
- Szép. Könnyebb lettél már, látod?
- Úgy szárnyalnék veled...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése