És megint eltelt egy év...

Régen mindig borzasztóan féltem attól, hogy hol és hogyan fogom tölteni a szilveszter éjszakáját. Fontos volt, hogy ne töltsem egyedül. Féltem, hogy senkinek nem jutok majd az eszébe, hogy hívjon, és akkor majd szomorúan tengődhetek otthon... Ez elképzelhetetlen volt. Soha nem akaszkodtam rá senkire, és mégis mindig valahol volt helyem. Mindig felhívtak többen is, és hívtak, hogy legyünk együtt. Idén senki nem kérdezte meg, hogy hol telik majd az este, de nem is hiányzik a másokkal töltött idő. Az év többi napján rengeteg időt töltöttem másokkal, és most úgy fogom eltölteni ezt az estét, ahogy soha eddig: teljesen egyedül.

Barbus elmegy bulizni, én meg elmegyek hozzá. Tavaly nagyon rosszul voltam ebben az időben lelkileg, nem volt lelkierőm számot vetni az eltelt év eseményeivel - nem volt kevés! Megroppantam alatta... Most pedig olyan gyönyörűséges változások voltak, hogy át akarom gondolni az elmúlt időszakot, meg a hogyan-továbbot is.

Lencsét nem főztem - szerintem Barbus sem, úgyhogy nála sem lesz... de vegetáriánusság ide vagy oda: virslit fogok főzni :-)))). Ezt már eldöntöttem.

Kedvesek! Borzasztóan boldog, áldott és lelki életben (is) gazdag új esztendőt kívánok mindannyiatoknak.

Szeretettel:

ila

Áldásos Kételkedés

Minden nap újra és újra meg kell küzdenem a hitemért. Nem adják ingyé...

Az a dinamikus, élő és folyton változó hit, amit magamban érzek, az nem arról szól, hogy egyszer megérkezett az ember lelkébe, aztán onnantól fogva már ott is van, semmit nem kell tenni érte. Minden áldott nap kételkedéssel ébredek, és minden áldott nap meg kell erősítenem a hitemet. Azt, hogy nem csak illúzió amit élek, hanem pont AZ a valóság... Hogy létezik Isten, aki nem egy hófehér szakállas, szenilis nagyapó szemüveggel az orrán szundikálva a hintaszékben, de nem is a véresszájú Caligula-típusú, bosszúálló Isten.

A mindig megbocsátó, mindenkit életre hívó, szeretetteljes Teremtő ő, aki minden egyes teremtményét személy szerint ismeri, és vezetné is, ha azok nem szövögetnének közben más terveket maguknak... Na ezt minden áldott nap végig kell gondolnom, meg azt is, hogy mindig ott állunk a döntés előtt, hogy melyik világot választjuk, a fizikait vagy a lelkit, mert egyáltalán nem mindegy...

Ma különösen küzdelmesen indult a nap ebben a tekintetben. Néha nagyon rosszul élem meg a Teremtőtől való távolságot és a kétkedést, néha hamar elmúlik. Nem tudom mitől függ. Kicsit úgy érzem ilyenkor magam, mint aki a két világ között lebeg, mert a fizikai világba már nem tartozik olyan mértékben, mint a régi életében, de a lelki világ meg hihetetlennek tűnik, és ha logikusan, földi gondolatmenettel levezetem a kérdést, akkor abszurd is... De a régi világot nem tudom választani már, mert akkor is szenvedtem a lelki világ hiányától, amikor még nem is tudtam mi hiányzik és többnyire a fizikai világban éltem, de most meg már, hogy meg is tapasztaltam a "másik világot", érzem, hogy abszolút lelki ember lévén ide tartozom és nem oda.

A titok nem is titok, hogy át kell adni az irányítást, és a saját egónk helyett Istent kell beengedni az életünk MINDEN EGYES TERÜLETÉRE mint végső és egyetlen irányítót. És ez nem megy könnyen. Mindenkinek vannak olyan területek az életében, amiket simán, egy vállrándítással el tud engedni. Nekem ilyen a pénz, a karrier, a vagyon, és minden, a fizikai világgal összefüggő dolog. Azonban messze nem ilyen a kapcsolatok területe. Akármilyen, a lelkemet megérintő és hozzám érzelmileg közel kerülő emberrel való kapcsolatról van szó, nehezen tudom elengedni, ha úgy alakul, hogy el kell. Ma rá kellett döbbennem, hogy azért, mert nem bízom meg a Teremtőben, hogy valóban a legjobb történik akkor, ha egy adott dolog kikerül az életemből, vagy nem úgy alakul, ahogy én azt szeretném. Nem akarom meglátni a tanítást.

Ma erről beszélgettünk Barbival, és én rájöttem, hogy én ugyanazt akarom, mint nagyon sokan az életben, csak az istenhit vonatkozásában, és nem egy földi kapcsolatban: nyugalmat, kiszámíthatóságot, csendes boldogságot, megelégedettséget, és nagyon irigylem azokat, akik ezt elérték (még ha nem is ugyanebben a vonatkozásban, hanem egy párkapcsolatban esetleg) - persze nem mindegy, hogy milyen áron. És pont ez a lényeg: hogy milyen áron. Én is megtehetem, ha van hozzá gyomrom, hogy keresek magamnak valakit - mert hogy társra vágyom, ez a legsarkalatosabb kínja az életemnek, ezt nem tudom letenni, ha megfeszülök sem (időnként ugyan elcsitul egy kicsit, amikor elfoglalom magam fullra, de a mélyben ott mocorog ez állandóan, és időnként kitör mint a Vezúv, és akkor jaj nekem!). Biztos találnék valakit, akibe ugyan nem vagyok szerelmes, de rendes ember, szülhetek végre gyerekeket, veszekedések sem lennének talán, mert egy nyugodt alaptermészetű férfit választanék, én meg már talán vagyok annyira érett, hogy a döntéseimért vállalnám a felelősséget, és nem rá hárítanám örökös neheztelések közepette, ha mégsem jönne be a nagyon áhított nyugalom...

Épp csak boldogtalan lennék, mert AZ ÉLET ÉS ISTEN NEM KISZÁMÍTHATÓ, KÜZDELMES, FOLYTON TANÍT (és akkor kicseszettül fájdalmas módon), VANNAK IGEN NYUGTALAN IDŐSZAKOK, ÉS ÉPP AZ ELÉGEDETLENSÉG AZ, AMI ELŐREHALADÁSRA KÉSZTET. Ezt el kell fogadni. Vagy az ember belesüpped a langyos lelki vegetálásba, elfordul Istentől, az egója segítségével (Istent abszolút kihagyva) kielégíti a vágyait, és elkezd hazudni magának, hogy jó ez így neki... Be lehet csukni a szemünket meg a fülünket (én személy szerint a számat nehezen...), és le lehet élni egy egész életet gyáván és megalkuvón, de EZ NEM ÉN VAGYOK!!!! És akkor viszont marad a napi küzdelem. Meg az, hogy megpróbál az ember megtanulni bízni és reménykedni, hogy a szerető Isten egy olyan életet tervezett nekem, amikor életre hívott ebbe a nem éppen pozitív és jól működő világba, hogy már itt boldog leszek, és nem csak a halál utáni világban...

... mert én abban sajnos nem tudok hinni. Csak abban tudok, amit meg tudok tapasztalni, ezt meg nem. És azt hiszem ez a szenvedés alapja. Mert én itt, ebben az életben szeretnék boldog lenni, és a saját boldogságommal kapcsolatban sajnos vannak elképzeléseim. Hozzátartozik egy igazi társ is, meg a szerelem és legalább egy kétgyermekes családanyaság intézménye. Tudom, hogy erről is le kellene mondanom, hiszen mindent át kellene adni...

... csak akkor meg miért van aaaaannyira mélyen a zsigereimben ez a vágy? Állítólag minden vágy Istentől jön, nem is véletlenül, és ha meg Tőle jön, akkor ki is elégül. Na ez a vágyam (méltó társ-család-gyerek) egy jó ideje olyan, mint amikor elrontja az ember a gyomrát, és se kihányni nem tudja a cuccot felül, se megszabadulni tőle alul... Csak ott csavarja a gyomrot. Én is így érzem. Van egy hihetetlen erős vágy bennem, amire nem érkezik beteljesülés - pedig már lassan kinövök a gyerekszülési korból -, se el nem takarítja azt belőlem a Teremtő, se át nem formálja, és nem is mondja meg, hogy mi az oka ennek a bizonytalan állapotnak. El tudom fogadni, ha más az utam és nem a család, de akkor legalább azt árulja ez, hogy miért hagyja bennem tarolni ezt a kielégítetlen vágyakozást, mire tanít vele engem... De nem jön válasz erre, akármennyit kérdezem.

Ez meg úgy, de úgy elszomorít, amikor épp előtüremkedik a szívemben...

Vetélkedő

El is felejtettem elmesélni, hogy a nyelvészet zh vagy 4-es vagy 5-ös lett azzal a rengeteg tanulással... (Abból gondolom, hogy a félévi jegyem 4-es lett belőle, de a félévi jegybe az előző zh jegye is beleszámított, tehát négyesnél nem lehetett rosszabb ez a dolgozat.) A törire nagyon kíváncsi vagyok... azt még nem kaptuk meg.

Tegnap Anyukáméknál jártunk, ami kifejezetten nagyon jól sikeredett. Majdnem mindenki nagyon élvezte a vetélkedőt, hatalmasakat röhögtünk, és mindenki részt vett benne. Anyukámnak kifejezetten élmény volt a játék, és ennek hangot is adott, aminek különösen örültem, mert ő nem egy játszós fajta. Amikor gyerekek voltunk is nagyon ritkán játszott velünk. Ő írta most a verset a költős feladatnál, és bőszen rajzolgatta a képet is, ami egyébként kifejezetten szép lett. Életemben nem volt még ennyi teám, mint amennyit ajándékba kaptam idén, aminek nagyon-nagyon örültem, mert igen szeretem a teát (de nem mindet!), és csupa olyat kaptam, amit szeretek.

Aztán este megint Barbusnál aludtam, elképesztően jót beszélgettünk ismét. Ma pedig el kellett volna kezdenem tanulni a 4 vizsgára, de találtam Barbinál két elképesztő jó könyvet, amit el is kezdtem olvasni, és valahogy érzem már, hogy ugyanaz fog történni tanulásilag, mint a múltkor... Na viszont most nagyon rosszul fogok járni, ha tényleg így lesz. De egyszerűen olvasni több kedvem van - illetve ahhoz van kedvem! - mint tanulni - mert ahhoz nincs.

Mi más is lehetne az egyik könyv, mint egy C. S. Lewis írás: A nagy válás címet viseli. Izsák ajánlotta többször is még októberben Bakonybélben. Ott csak angolul volt meg, el is kezdtem olvasni, de nem hoztam magammal, a múlt hétvégén pedig már nem volt ott, valószínűleg valaki kölcsön vette. Ez meg csak úgy hevert a Barbi polcán, gyorsan eltettem, elolvasom majd.

A másik könyv egy tanulmányok sorozata, az a teológus hallgató (Poór Balázs) írta egy társával, aki az újonnan megalakult imacsoportunk vezetője. A címe: Az elfedezés (itt a link, pfd-ben olvasható is). Állítólag nagy port kavart ez a tanulmány, mert sokan farizeusként ismertek magukra miközben olvasták, és egyáltalán nem tetszett nekik, amit odabenn magukban legbelül mélyen találtak... :-)))

Majdnem egy hét

Múlt hét szombaton Bakonybélbe mentem villámlátogatásra. Fantasztikus volt, eddig ez volt a legjobb.

Déltől éjjel 10 körülig folyamatosan történt valami. Hatalmas beszélgetések zajlottak, volt egy kóruskoncert, amin megkért Izsák, hogy énekeljek, aztán agapé szeretetvendégséget tartottak hihetetlen mennyiségű kajával, sütivel és forralt borral, amit egy záró imaóra követett, majd a romok eltakarítása nagy röhögések közepette a három szerzetessel és egy (szintén férfi) vendéggel.

Bakonybél mindig fantasztikus, de most egyértelműen azt éreztem, hogy odatartozom. Ábel megtiszteltetésnek vette, hogy a lelki vezetőm legyen.

Amikor ott vagyok, mintha egy másik világba csöppennék (illetve szó szerint ez így is van, csak én még nagyon az út elején tartok, ezért mindig jobban megérzem a különbséget a két világ között). Egyszerűen megszűnnek a fájdalmas vagy problémás gondolatok is, annyira más a lelkület és szellemiség ott... (Sajnos másnap reggel az első busszal el kellett jönnöm, mert dráma volt Pesten. Pedig azt gondolták, hogy majd énekelek a misén. Hát nem tudtam sajnos. Kár.) Annyira nyugodt és meleg a légkör ott mindig... Néha kifejezetten rossz eljönni onnan.

Dráma vasárnap... Nem volt jó. Azt éreztem, hogy nem értem mit keresek ott. Egy évig jó volt, amíg a vájkálási időszak volt, de most már nem a vájkálásról szól a lelki életem egy ideje, hanem a hit és a szoros istenkapcsolatról és általa a gyógyulásról (annak ellenére is így van ez, ha néha még mindig eszembe jutnak régi emlékek, amik aztán feldühítenek). Napról napra zajlik a változás bennem, és a legmeghatóbb, hogy amikor a saját erőmből akartam változni, akkor soha nem sikerült, most viszont folyamatosan ez történik, magától. Érzem is a folyamatot. (Ez mondjuk ugyanolyan munka és küzdelem mint azelőtt, épp csak a tárgya más mint korábban. Barbi egyébként irigyel is ezekért a küzdelmekért, mert ő már egy ideje túl van rajtuk, ő már a megnyugodott állapot fázisában van.)

Azért ez alkalommal is tanultam egy s mást a drámán. Párkapcsolati kérdéssel indult, és szokás szerint az anyával kapcsolatos konfliktusnál kötöttünk ki (illetve az, aki játszott). Na és ebből én (is) mindig igen sokat tanulok. Abba is jobban betekintést nyerek, hogy mit hozok a gyerekkoromból, és egyre közelebb kerülök a szüleimhez, azáltal is, hogy őszintébben ki tudok mondani nekik újonnan felfedezett dolgokat mint korábban. És ezáltal nekik is segítek. (Anyunak direktben is lehet, ő nagyon jó fej ilyen szempontból. Apu keményebb dió, ő könnyen megsértődik, neki nem lehet egó-határokat feszegető dolgokat mondani...)

Ennek ellenére nem éreztem jól magam drámán. Amikor rám került a sor, elmondtam mit éreztem a múltkori pszichológus témával kapcsolatban illetve azzal, ahogy engem kihagyva találták ki a megoldást, és mint kész tényt tálalták. Elmondtam azt is, hogy megrendült a bizalmam a vezetőkkel szemben emiatt, és hogy inkább visszahúzom a mosolygós álarcot, vagy egyszerűen nem megyek el, ha fáradt és kimerült vagyok, de hogy nem fogom többet kiadni az igazi magamat. Azt vártam volna, hogy azt mondják: sajnáljuk, hogy rossz érzést okoztunk, de elkezdtek mentegetőzni, ami meglepett. Mert (és ezt is elmondtam) értékeltem, hogy segítséget próbáltak nyújtani, de az nem volt a megfelelő nekem, ahogy ezt tették. De keményen csak szakmai szemmel néztek, emberileg egyáltalán nem, én meg a lelki beállítottságommal ezt nem nagyon kedvelem. Szóval attól kezdve szépen mosolyogtam, akkor is, amikor bejelentették nekem, hogy nem engednek el a januárban induló, Pál életével foglalkozó bibliodráma csoportba, mert úgy gondolják, hogy a kettő ütné egymást. Azt mondtam nem kérdőjelezem meg a szakmai hozzáértésüket, elfogadom a véleményüket. Pedig annyira, de annyira vágyom arra, hogy odamehessek! Mindegy, biztos még indul csoport másfél év múlva is.

(A szünetben elmentünk ebédelni néhányan, és az egyik drámatársammal beszélgettünk arról, amit mondtam. Azt mondta, hogy teljesen korrekt volt amit mondtam, és az is, ahogy. Nem volt benne sértődöttség - az egyébként sincs bennem egy jó ideje már, semmivel kapcsolatban. Mindent érzésre csinálok, lélekből és nem egóból, erőből vagy a fejemből - sem bántó stílus. Egyszerűen csak kifejeztem mit éreztem, ami érdekes módon viszont védekezésbe és kicsit ridegsébe ütközött a másik fél részéről... Hát mindenképp érdekes dolog volt.)

Viszont a dráma után este találkoztam Boglárral (egyetemi csoporttársunk), akivel elmentünk egy forró csokira meg beszélgetni, aztán a Margit körúti ferences templomba is az ifjúsági misére (ami szintén nem volt jó nekem. Valami nagyon hiányzott, amit Bakonybélben mindig érzek, és amit évekkel ezelőtt itt is éreztem, amikor elmentem ide néhányszor. Már másodszor volt hiányom, úgyhogy eldöntöttem, hogy nem megyek oda többet). Barbi is csatlakozott hozzánk később. Hát ő már nem nagyon fért be a tömött templomba. Az áldozás alatt leléptünk.

Aztán hétfőn karácsonyi készülődésbe fogtam. Sajnos halogatós lettem az utolsó időkben, mindent az utolsó pillanatokban csinálok, és a sütikhez valók megvásárlásával is így tettem. Kicsit féltem attól, hogy úgy járok, mint tavaly, és elfogy az élesztő, mire odajutok a boltba, de még volt pár darab. Nekiálltam hát a beiglinek meg a kókuszgolyóknak, és egész nap a konyhában töltöttem az időt, hangosan üvöltetve a Promise zenekar Nyílt vízen című cd-jét (kedvenc evangélikus lelkészeimből álló együttes, illetve csak állt, mert már feloszlottak sajnos - különösen a fuvolista nagy kedvencem, ő jó barátom is), híres költők (Dsida, Radnóti, Pilinszky vagy Weöres stb) verseire írt, elképesztően üdítő zene. És nagyon-nagyon jó volt készülni.

Nagyon féltem az idei karácsonytól. Eddig mindig együtt voltunk Anyuval, Apuval (ők már rég elváltak), Húgommal, az ő kedvesével, és kedvenc Öcsémmel. Idén Húgomék úgy döntöttek, hogy kettesben akarnak karácsonyozni, Anyu a barátjával (illetve végül annak gyerekeivel) töltötte a Szentestét, így hármasban maradtunk Apuval és Öcsémmel. Apu csinálta a kaját, én a sütiket, Öcsém volt az italos (hehe.. italos volt... :-D), ketten feldíszítettük a fát, este vacsoráztunk, beszélgettünk, ajándékoztunk, jó volt. Más volt mint eddig, de nem volt rossz.
Azért annyira remélem, hogy jövőre már...

Hétfőn este a sütögetés után Barbushoz mentem, és ott aludtam, mert 1. a szomszéd a születésnapját ünnepelte, és már előre bejelentette, hogy hangoskodás lesz, és mivel a szobám fala pont az ő lakásuk falával közös, ezért inkább elmenekültem :-)))). És 2. kedden kirándulni mentünk Barbussal és még egy barátunkkal a Börzsönybe. Gyönyörű időnk volt, napsütés a kirándulás alatt, amint lejöttünk a hegyről, elkezdett esni. Így volt megtervezve természetesen! Aztán délután elmentünk vásárolni Barbussal a városba (23-a estefelé volt már ugye, és még 4 azaz NÉGY embernek nem vettem ajándékot... Mondtam már, hogy erősen halogatós lettem?) Végül mindenkinek sikerült beszerezni pont azt, amit akartam, úgyhogy megelégedetten vettem hazafelé az irányt.

24-én minden évben elmegyek reggel a nagymamámhoz, aztán délután haza. Most is így volt, de előbb Anyuéknál kötöttem ki, ahol bekebeleztem egy nagy tányérral a káposztájából, mielőtt eljutottam hazáig. (Anyuék is megjelentek egyszer csak a Maminál.)

Ma (25-e) reggel elmentem Barbival az istentiszteletre (abba a templomba, ahol ő a kántor), és énekeltünk egy kétszólamú, angol középkori karácsonyi éneket (remélem, hogy a magyar nyelvben, az angoltól eltérően, nincs helyes sorrend meghatározva a melléknevek egymás mellé pakolásának, mert akkor azt most tutira bebuktam :-)))). Azért mentem, mert Barbi nagyon dicséri a lelkészt (Koczor Tamás), illetve a fantasztikus prédikációit. Tényleg nem volt rossz. Úgyis keresek egy olyan helyet, ahol értelmes és hiteles a prédikáció, lehet, hogy majd elnézek egy-egy vasárnap. Ha nem leszek iszonyat lusta összeszedelőzködni reggel időben és bebumlizni a városba, merthogy messze van ám az a nyomorult templom...

Holnap Anyuhoz megyünk mind gyerekek. Olyat fogunk csinálni, amit soha még nem csináltunk. Az angol csoportjaimban a nyelvisiben minden évben csinálok karácsonyi kvízt, és kiscsoportokban versenyeznek egymással. Elővettem a tavalyi kvízt, ami amerikai, és lefordítottam a 20 kérdést. Két csapat lesz, a fiatalok hárman, meg az öregek ketten. Hehe... Aztán még kitaláltam olyanokat is, hogy vicces verset kell majd írniuk karácsonyra, megnéznek egy filmrészletet az Igazából szerelemből (a táncos jelenetet, ahol Hugh Grant letáncikál a lépcsőn), majd kérdésekre kell válaszolni a látottak alapján, végül karácsonyi szavakból összeállított activity, kizárólag mutogatással! Hát... már alig várom. Régen volt olyan, hogy karácsonykor társasoztunk, és a vesztesnek rengeteg kétütemű fekvőtámaszt kellett nyomni. Soha nem felejtem el az öcsém arcát, amikor valami 110-nél tartott... :-D Izgalmasnak ígérkezik. Kár, hogy én nem tudok játszani benne.

***

Az jutott még eszembe, hogy régen annyira vágytam arra a szellemi és lelki közegre, amiben most benne vagyok, különösen az utóbbi pár hónapban. Sokáig éreztem a hiányát, és mindig tervezgettem, hogy majd keresek egy olyan közeget, ahol szárnyalhat a lelkem. Nem találtam, nem is kerestem, de azt hiszem ha előbb találtam volna, akkor már sokkal, de sokkal hamarabb Pestre kerültem volna... Mert Győrben semmi nem történt szellemileg (na meg lelkileg sem), legalábbis nem az előre volt az irány, és főleg nem szárnyalva. Ott csirizzel voltak bekenve a szárnyaim.

De azt hiszem ha nem úgy történt volna minden ahogy megtörtént, akkor nem is tudnám olyan hálával és ujjongással értékelni és ünnepelni azt ami most körülvesz, amilyennel nap mint nap megteszem. Akkor nem vennének körül azok az emberek, akiket a sors áldása felém sodort. Pl Anita, aki egy tanítványom, akivel rengeteget beszélgetünk minden egyes olyan reggelen, amikor órája van velem, aki halad egyre biztosabban és mélyebben Isten felé, aki érdeklődik, és rengeteget kérdez hála Istennek, és akitől egy könyvet kaptam: Anthony de Mello, Úton Isten felé címmel, ezzel az ajánlással: "Nagyon nagy szeretettel legemberségesebb tanáromnak...". Ennél nagyobb elismerést még életemben nem kaptam. Én tartozom hálával Neki. És borzasztóan örül az egóm, hogy ilyennek lát engem :-D.

Másik két tanítványom sem lenne a közelemben, akikre nagy szeretettel gondolok: Ájrín (Irén) és Zsuzsi a nyugdíjas csoportomból. Mindig azzal foglalkoznak, hogy hogy vagyok, és titkon (illetve már nem is titkolják) azért fohászkodnak folyamatosan, hogy társam és családom legyen. Nagy köszönet a szeretetükért és törődésükért. Pótnagymamáim.

Nem ismerném Ábelt, Izsákot, Anzelmet és a bakonybéli békés-boldog monostort sem... És olyan, Istent kereső illetve már megtaláló emberekkel mint pl Gabi, Vero, Regi, Boglár, Sirius vagy Attila sem kerültem volna kapcsolatba, akikkel azóta mély, némelyikükkel viszonylag rendszeres és (talán) mindkét fél számára sok új gondolatot és felismerést hozó lelki életet élünk (akár szóban, akár csak írásban, vagy mindkettőben felváltva) - lehet, hogy nem is kerültek volna az utamba, mert egész biztosan másfele vitt volna az utam (nem kerültem volna a pesti Katedrához, nem valószínű, hogy elkezdtem volna blogot írni... mondjuk Verot és Boglárt mindenképp megismertem volna az egyetem miatt, de a kapcsolat milyensége lenne más, illetve a beszélgetések témája, ez egészen biztos). Minden szóért és gondolatért, ami előre visz a lélek útján és amit ők ültettek a fejembe nagy köszönetet mondok. És a könyvekért, amiket ők ajánlottak (vagy adtak oda konkrétan), és amikből újra csak tanultam és (sz)épültem.
És az imákért...

És persze külön köszönet Györgyinek a kitartó szeretetéért és azért, hogy továbbra is rendületlenül hisz bennem.

Karácsonyi kívánságok

Nagyon sok szeretettel kívánok boldog ünnepeket mindenkinek:

Mit adnék

Karácsonyra

Neked…

Amit én Karácsonyra szívesen adnék Neked,
nem lesz becsomagolva,
nem lesz rajta szalag sem,
nem a posta hozza,
és nem kerül egy fillérbe sem.

A lista hosszú, de a szívemből jön,
ahogy kitárom előtted, mit is adnék:

örömöt, ami hálából fakad,

a bimbóból virággá hajló rózsa fenségét,

az igazi szenvedély tiszteletre méltó erejét,

amit nem érdekel a világi siker,

szabadságot, hogy nem ítélsz meg senkit,
még saját magadat sem,

békét, hogy te magad légy önnön legjobb barátod,

bölcsességet, hogy megértsd hibáidat,
és megbocsásd mások ballépését,

együttérzést, hogy magadhoz ölelhesd a világot úgy, ahogy van, és nem úgy, ahogy te újraalkotnád a legszívesebben,

a magány meglepő örömét,

erőt, hogy a sajnálkozást éppúgy elvethesd, mint a feszültséget, és gyengéden élhess a jelennek,…

…hogy magad és mindenki mást a szív szemével láthass, aminek csak a szeretet számít.

És végül azt kívánom, hogy a Fény feltárja előtted,
hogy mindez az ajándék már benned él,…

… és csak arra vár, hogy kibontsd!

Oh Happy Day

:-)))))

Szabadság

Most megint nincs időm sajnos, pedig... Na nem baj, eljön majd annak is az ideje. Talán már jövő hét kedd után.

Viszont annyit azért mégis csak megosztok, hogy mit olvasok. Larry Crabb könyvét, az a címe, hogy: Új élet - Valódi szabadság. Kifejezetten ajánlom azoknak a keresztényeknek, akik csak "papíron" azok, az életükben viszont ez egyáltalán nem tükröződik, sőt! Alapjáraton nem is érzik jól magukat a keresztény bőrben, netán csalódottak, hogy nem úgy mennek a dolgaik, ahogy ők azt elképzelik, pedig ők hisznek. (Persze előbb be kell merni ismerni ezt az állapotot, és talán ez a legnehezebb.) Elképesztő könyv... Szépen rávezet, hogy mennyire bálványimádás a mai istenhit - egy olyan istenkép is bálványnak számít ugyanis, ami azt súgja, hogy ha én megfelelően viselkedem, betartom a szabályokat, akkor meg kell, hogy az Isten jutalmazzon áldásokkal és egy boldog, láthatóan különb élettel, máskülönben mi értelme hinni benne... Hajlamosak vagyunk követelőzni, aztán összetörni, amikor nem úgy mennek a dolgok, ahogy mi azt elvárjuk. (Az ego is tud vallásos élményt produkálni... Szépen át is tud verni. Vigyázni kell ödönnel :-)))).)

Nekem azóta tátva maradt a szám, amióta csak elkezdtem olvasni a könyvet. Valahogy a kosaramba dobta magát a könyvesboltban. Rádöbbentett, hogy miről is szól igaziból az én hitem, mitől is szenvedek egyfolytában... Most végre letértem a bálványimádásról, és végre az igazán komoly munka kezdett el megtörténni a lelkemben, amit már nem én végzek, csak követem figyelmesen, és ami nem mindig kellemes, de mindenképp reménnyel teli és napsütéses. Nincsenek rossz álmok sem egy ideje, és meglepő módon azok a folyamatosan jelenlévő gondolatok is eltűntek, amik már túl régóta tartottak fogva. Már más elképzeléseim vannak a boldogságról is. Érdekes megfigyelnem a napról-napra történő változást, és része lenni annak, amit Barbiék már mondanak egy ideje nekem: hogy a változás a Lélek által történik majd meg, nem a saját akaratomból és erőmből. Akkor, amikor majd sikerül végre elengednem az irányítani akarást MINDEN felett az életemben. Akár a boldogságról alkotott elképzelésem felett, vagy az istenhittel járó "jogos" privilégiumokra vágyásom felett. Borzasztóan érdekes megélni ezt, mert még egy hete is sírógörcsökkel tarkítva szenvedtem azon, hogy soha nem jön el a nyugalom, a belső béke, én biztos rosszul csinálok valamit, ők meg már "új életet kaptak"... Elmondta nekem minden egyes nap Barbus, hogy megtörténik majd velem is, higgyem el. Kinek több időre van szüksége erre, kinek kevesebbre, de mivel az az ígéret, hogy megtörténik, akkor meg is fog. Nagyon bízni sem tudtam - ez is a bálványimádás része volt, csak akkor bíztam, amikor jól mentek a dolgok, mint gondolom nagyon sokan közülünk, de egy ideje nem mentek jól a dolgok egyáltalán, tehát a bizalom sem volt sehol... Ezért érdekes, hogy mégis megtörtént, de ehhez kellett most ez a könyv, a kemény szembesítés - mint ahogy a C. S. Lewis könyv meg azért kellett, hogy az első lépcsőfokra lépjek: éspedig hogy elmélyüljön a (valamiféle) hitem, első körben rátaláljak Istenre. Ez a mostani változás már egyrészt keményebb, de örömtelibb is, mert már a védettség állapotában történik.

Erről a magától történő belső változásról és élményről nagyon szeretnék majd bővebben beszélni, ha lesz időm.

Nessun Dorma

Ezt most láttam Veronál (remélem nem bánod, hogy ide is belinkeltem), és nem tudok lekattanni róla... Egyszerűen elképesztő! Az a mérhetetlen szerénység, amivel kiáll a rút kiskacsa (aki mellesleg egy mobiltelefon árus), és kinyitja a száját, és a zsűrinek meg tátva marad az övé...

Görbe hétvége

Nagyon jó volt a hétvége. Már olyan régen volt ilyen. Színház... nem is emlékszem mikor voltam utoljára színházban. De talán tavaly karácsony táján, mert Barbitól mindig színházjegyet kapok karácsonyra, és akkor elmegyünk kettecskén.

Szeretem, amikor improvizálnak a színészek, azon meg kuncognak. Pécsi vendégjáték volt, Spiró György Kvartett című darabját játszották. A színészek köszül egyedül Márton Andrást ismertem még fiatalabb korából. Volt egy kuncogós jelenet, amikor az egyébként is zseniális színésznő - Vári Éva - elfordult, mert nem tudta abbahagyni a röhögést. Annak, aki a nézőkkel szemben ült nem volt esélye... :-)))). Nagyon jó volt, Barbi párszor elsírta magát az egésznek a reménytelenségén. Elég kemény a történet, és a karakterek is. Főleg, ha aztán az ember elgondolkodik, hogy mennyi hasonló ember van akár a legközvetlenebb környezetében is... De lehet, hogy jobb nem is belegondolni.

Színház után elmentünk pizzázni, aztán késő éjjelig beszélgettünk még. Annyira hiányzott már ez! Rég voltunk így együtt, annyira elfoglaltak vagyunk mindketten.

Vasárnap reggel összefutottam egy volt kollegámmal, akivel még 1998-ban (na hát az sem tegnap volt...) tanítottam együtt az általános iskolában Újpesten. A következő párbeszéd részlet zajlott le köztünk:
- Na és, van családod? Férj, gyerek?
- Nincs. Nem úgy alakult az életem.
- Na hát akkor húzz bele! Nincs már sok időd!
- Hát én belehúznék, de azért ez nem így megy azért... Nem csettintésre lesz az embernek igazi társa...
- Szülj magadnak egy gyereket, aztán majd hátha elfogad valaki később a gyerekkel együtt! - (Megjegyzem ez egy alsó tagozatos tanítónő... Így visszaolvasva még sokkal siralmasabban hangzik, mint amennyire ott hallottam helyben. Aya Isten!)
- Hogy mekkora hülyeség ez! Hány éves vagy?
- 41.
- Hú, akkor kezdj magaddal valamit, mert már most úgy beszélsz, mint a majdnem hatvanéves Anyukám... Te tényleg komolyan gondolod ezt? Hú... ez nagyon kemény, hogy már így gondolkodsz ennyire fiatalon. Hogy én a szaros kis önző egóm miatt szüljek egy gyereket, és tegyem jól boldogtalanná szerető családi háttér néélkül, de én legalább boldog leszek, mert lesz egy gyerekem, és hátha valaki még maga mellé is vesz majd... Soha, de soha nem tennék ilyet egy gyerekkel, érted? Akkor inkább életem végéig egyedül maradok!

És egy fiatal nő... nagyon kemény. Picit ideges lettem, meg kell hogy mondjam. Ekkora baromságot csak Édesanyám mondott évekkel ezelőtt. Pontosan ezt, hogy csináltassak magamnak egy gyereket, mert kifutok az időből... mintha ez lenne a legfontosabb dolog az életben és nem a szilárd és megbízható párkapcsolat... Ezt azt hiszem soha nem fogom tudni megérteni. Mondjuk drága Anyukám már nem hozza fel ezt a témát egy ideje...

***

Elhatároztam, hogy veszek egy torna bérletet. Majdnem 2o évvel ezelőtt jártam erre a helyre. Nagyon kemény, nem aerobic. Prímatorna a neve.

(Milyen fura, hogy csupa tőmondatot írtam... Az előbb fejeztem be a beadandót, amiben viszont háromsoros mondatokat szerkesztettem 5 oldalon keresztül, és lehet, hogy ezt kompenzálom most :-))).