Áldásos Kételkedés

Minden nap újra és újra meg kell küzdenem a hitemért. Nem adják ingyé...

Az a dinamikus, élő és folyton változó hit, amit magamban érzek, az nem arról szól, hogy egyszer megérkezett az ember lelkébe, aztán onnantól fogva már ott is van, semmit nem kell tenni érte. Minden áldott nap kételkedéssel ébredek, és minden áldott nap meg kell erősítenem a hitemet. Azt, hogy nem csak illúzió amit élek, hanem pont AZ a valóság... Hogy létezik Isten, aki nem egy hófehér szakállas, szenilis nagyapó szemüveggel az orrán szundikálva a hintaszékben, de nem is a véresszájú Caligula-típusú, bosszúálló Isten.

A mindig megbocsátó, mindenkit életre hívó, szeretetteljes Teremtő ő, aki minden egyes teremtményét személy szerint ismeri, és vezetné is, ha azok nem szövögetnének közben más terveket maguknak... Na ezt minden áldott nap végig kell gondolnom, meg azt is, hogy mindig ott állunk a döntés előtt, hogy melyik világot választjuk, a fizikait vagy a lelkit, mert egyáltalán nem mindegy...

Ma különösen küzdelmesen indult a nap ebben a tekintetben. Néha nagyon rosszul élem meg a Teremtőtől való távolságot és a kétkedést, néha hamar elmúlik. Nem tudom mitől függ. Kicsit úgy érzem ilyenkor magam, mint aki a két világ között lebeg, mert a fizikai világba már nem tartozik olyan mértékben, mint a régi életében, de a lelki világ meg hihetetlennek tűnik, és ha logikusan, földi gondolatmenettel levezetem a kérdést, akkor abszurd is... De a régi világot nem tudom választani már, mert akkor is szenvedtem a lelki világ hiányától, amikor még nem is tudtam mi hiányzik és többnyire a fizikai világban éltem, de most meg már, hogy meg is tapasztaltam a "másik világot", érzem, hogy abszolút lelki ember lévén ide tartozom és nem oda.

A titok nem is titok, hogy át kell adni az irányítást, és a saját egónk helyett Istent kell beengedni az életünk MINDEN EGYES TERÜLETÉRE mint végső és egyetlen irányítót. És ez nem megy könnyen. Mindenkinek vannak olyan területek az életében, amiket simán, egy vállrándítással el tud engedni. Nekem ilyen a pénz, a karrier, a vagyon, és minden, a fizikai világgal összefüggő dolog. Azonban messze nem ilyen a kapcsolatok területe. Akármilyen, a lelkemet megérintő és hozzám érzelmileg közel kerülő emberrel való kapcsolatról van szó, nehezen tudom elengedni, ha úgy alakul, hogy el kell. Ma rá kellett döbbennem, hogy azért, mert nem bízom meg a Teremtőben, hogy valóban a legjobb történik akkor, ha egy adott dolog kikerül az életemből, vagy nem úgy alakul, ahogy én azt szeretném. Nem akarom meglátni a tanítást.

Ma erről beszélgettünk Barbival, és én rájöttem, hogy én ugyanazt akarom, mint nagyon sokan az életben, csak az istenhit vonatkozásában, és nem egy földi kapcsolatban: nyugalmat, kiszámíthatóságot, csendes boldogságot, megelégedettséget, és nagyon irigylem azokat, akik ezt elérték (még ha nem is ugyanebben a vonatkozásban, hanem egy párkapcsolatban esetleg) - persze nem mindegy, hogy milyen áron. És pont ez a lényeg: hogy milyen áron. Én is megtehetem, ha van hozzá gyomrom, hogy keresek magamnak valakit - mert hogy társra vágyom, ez a legsarkalatosabb kínja az életemnek, ezt nem tudom letenni, ha megfeszülök sem (időnként ugyan elcsitul egy kicsit, amikor elfoglalom magam fullra, de a mélyben ott mocorog ez állandóan, és időnként kitör mint a Vezúv, és akkor jaj nekem!). Biztos találnék valakit, akibe ugyan nem vagyok szerelmes, de rendes ember, szülhetek végre gyerekeket, veszekedések sem lennének talán, mert egy nyugodt alaptermészetű férfit választanék, én meg már talán vagyok annyira érett, hogy a döntéseimért vállalnám a felelősséget, és nem rá hárítanám örökös neheztelések közepette, ha mégsem jönne be a nagyon áhított nyugalom...

Épp csak boldogtalan lennék, mert AZ ÉLET ÉS ISTEN NEM KISZÁMÍTHATÓ, KÜZDELMES, FOLYTON TANÍT (és akkor kicseszettül fájdalmas módon), VANNAK IGEN NYUGTALAN IDŐSZAKOK, ÉS ÉPP AZ ELÉGEDETLENSÉG AZ, AMI ELŐREHALADÁSRA KÉSZTET. Ezt el kell fogadni. Vagy az ember belesüpped a langyos lelki vegetálásba, elfordul Istentől, az egója segítségével (Istent abszolút kihagyva) kielégíti a vágyait, és elkezd hazudni magának, hogy jó ez így neki... Be lehet csukni a szemünket meg a fülünket (én személy szerint a számat nehezen...), és le lehet élni egy egész életet gyáván és megalkuvón, de EZ NEM ÉN VAGYOK!!!! És akkor viszont marad a napi küzdelem. Meg az, hogy megpróbál az ember megtanulni bízni és reménykedni, hogy a szerető Isten egy olyan életet tervezett nekem, amikor életre hívott ebbe a nem éppen pozitív és jól működő világba, hogy már itt boldog leszek, és nem csak a halál utáni világban...

... mert én abban sajnos nem tudok hinni. Csak abban tudok, amit meg tudok tapasztalni, ezt meg nem. És azt hiszem ez a szenvedés alapja. Mert én itt, ebben az életben szeretnék boldog lenni, és a saját boldogságommal kapcsolatban sajnos vannak elképzeléseim. Hozzátartozik egy igazi társ is, meg a szerelem és legalább egy kétgyermekes családanyaság intézménye. Tudom, hogy erről is le kellene mondanom, hiszen mindent át kellene adni...

... csak akkor meg miért van aaaaannyira mélyen a zsigereimben ez a vágy? Állítólag minden vágy Istentől jön, nem is véletlenül, és ha meg Tőle jön, akkor ki is elégül. Na ez a vágyam (méltó társ-család-gyerek) egy jó ideje olyan, mint amikor elrontja az ember a gyomrát, és se kihányni nem tudja a cuccot felül, se megszabadulni tőle alul... Csak ott csavarja a gyomrot. Én is így érzem. Van egy hihetetlen erős vágy bennem, amire nem érkezik beteljesülés - pedig már lassan kinövök a gyerekszülési korból -, se el nem takarítja azt belőlem a Teremtő, se át nem formálja, és nem is mondja meg, hogy mi az oka ennek a bizonytalan állapotnak. El tudom fogadni, ha más az utam és nem a család, de akkor legalább azt árulja ez, hogy miért hagyja bennem tarolni ezt a kielégítetlen vágyakozást, mire tanít vele engem... De nem jön válasz erre, akármennyit kérdezem.

Ez meg úgy, de úgy elszomorít, amikor épp előtüremkedik a szívemben...