Amikor leesik a tantusz

A tegnapi evangélium (Lk 5,1-11):

¹Amikor egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett oda hozzá, hogy hallgassa az Isten szavát. ²Látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálót mosták. ³Beszállt hát az egyik bárkába, Simonéba, s megkérte, hogy lökje egy kicsit beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet. ⁴Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!” ⁵„Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót” – válaszolta Simon –, ⁶és így is tett, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló. ⁷Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni. Mentek is, és úgy telerakták mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt. ⁸Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” ⁹Mert a szerencsés halfogás láttán társaival együtt félelem töltötte el. ¹⁰Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel.” ¹¹Kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték.

Mindannyiunknak vannak olyan szakaszok az életünkben, amikor lelkesedünk valamiért vagy valakiért, és azt "játsszuk", hogy valóban benne vagyunk nyakig a dologban. A fejünkben és akár a szívünkkel valóban benne is vagyunk nyakig, csak a velő hiányzik az egészből valahogy. Mint ahogy Péter is azt "játszotta", hogy Jézus a Mester, és ha Ő azt mondja, hogy vesse ki a hálóját, akkor a "játék" szerves része, hogy a Mester szavára megteszi, amit mond. Egyszerű, szabálykövető (és eléggé idealista), viszonylag fiatal férfi, aki megteszi, amit a hierarchiában fölötte álló mond neki, elmondja, amit ilyenkor el kell, csak épp nincs még benne a valódi mélység tapasztalata, inkább csak a szájával és a mechanikus cselekedeteivel engedelmeskedik a "játék" szabályainak. Nem arról van szó, hogy nem hisz, de inkább csak a fejével és a (nagy mélységet sugalló) szólamaival.

Aztán leesik neki a tantusz, megérzi egy pillanatra a transzcendens valóságát, és akkor meg már azt mondja, hogy „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!”. És tudjuk, hogy sok-sok tantusznak kell még leesni, hogy felnőjön a feladatához (többek között egy ilyen "tantusz" az is, amikor háromszor megtagadja Mesterét, holott korábban nagy hangon bizonygatta, hogy ő aztán soha nem tenne ilyet...).

Érdekes ember ez a Péter apostol. A kezdeti megnyilvánulásai, az önmagáról alkotott képe, a kicsit gyermetegnek mondható hite, az öntelt, magát fényező szövegelései.  Azért kíváncsi lennék, hogy férfi létére hogy élte meg a gőgjéből fakadó nehézségeket, vagy hogy mennyire lehetett elviselhetetlen az előszeretettel hangoztatott felsőbbrendűségével, és hogy hogy oldhatta fel az ebből fakadó kellemetlen helyzeteket. Aztán a hatalmas út, amit bejár... Jó, hogy nem kell még csak megközelítőleg sem tökéletesnek lennünk, mert ő aztán sok minden volt, csak épp nem tökéletes. Egyelőre egyébként inkább nem szimpatikus, mint igen, mert nem tudok mit kezdeni az idealista szájhősökkel, mint amilyen ő volt az alatt az idő alatt, amíg Jézus körül volt. Többet kellene talán foglalkoznom az ApCsel-lel, hogy már inkább azt tarthassam szem előtt, amikor érett korában alkalmassá vált arra, hogy az Egyház fejévé váljon. Figyelemre méltó és reményteli.

"Everybody lies", avagy a hipokrízis születése

 Az "Everybody lies" a népszerű kórházas sorozat főszereplőjének, dr Gregory House-nak a mottója. A mai evangélium juttatta eszembe. Jó, mi? :-)

"¹Akkor Jézus így szólt a sokasághoz és tanítványaihoz:
– ²Az írástudók és farizeusok elfoglalták Mózes székét. ³Mindazt tehát, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de tetteiket ne kövessétek, mert beszélnek, de nem cselekszenek. ⁴Súlyos és nyomasztó terheket kötnek össze, és az emberek vállára rakják, de maguk egy ujjal sem akarják azokat megmozdítani. ⁵Mindent csak azért tesznek, hogy lássák az emberek. Megszélesítik imaszíjaikat, és megnagyobbítják ruhájuk szegélyét. ⁶A lakomákon az asztalfőn, a zsinagógákban a fő helyeken szeretnek ülni. ⁷Szeretik, ha köszöntik őket a tereken, és ha mesternek szólítják őket.
⁸Ti ne hívassátok magatokat mesternek, mert egy a ti mesteretek, ti pedig mindnyájan testvérek vagytok! ⁹Atyának se szólítsatok senkit a földön, mert egy a ti Atyátok, aki a mennyben van! ¹⁰Ne hívassátok magatokat tanítónak se, mert egy a ti tanítótok, Krisztus. ¹¹Aki a legnagyobb közöttetek, az legyen a szolgátok! ¹²Mert aki felmagasztalja magát, megaláztatik, és aki megalázza magát, felmagasztaltatik." 

(Mt 23,1-12 Simon Tamás László Újszövetség-fordítása)

A kiemelt részeket kapcsoltam össze a fenti mottóval ösztönösen. A hipokrízis melegágya. Bár a sorozatban nem erről van szó, ott más miatt hazudnak az emberek, mint ahogy mi is kerülünk olyan helyzetbe, amikor nem mondunk igazat, vagy csak a töredékét mondjuk el, sokszor amiatt, mert nem emlékszünk a pontos részletekre. De az evangéliumban nem erről van szó, hanem hipokrízisről.

A direkt hipokrízis rendkívül romboló, és nagy árat fizetnek érte az emberek. Sokszor nem is tudják, mekkorát. (Aki mondjuk alapból ilyen, így éli az életét, az valószínűleg soha nem is fogja megtudni, mert mindig megmagyarázza, és túllép a veszteségeken.) Biztos vagyok abban, hogy mindannyian találkoztunk már ilyen emberekkel, és valahogy ösztönösen távolságot veszünk tőlük.

A farizeusok és az írástudók Izrael elitje volt. Az írástudókat "bölcsnek", "törvénytudónak" és "tanítónak" is hívták, a tisztelet irántuk egyre nőtt. Ők értelmezték az Írást, azt, ami a Törvényben feketén-fehéren szerepelt, adott, konkrét élethelyzetekre próbálták alkalmazni, így jogi és teológiai kérdésekben egyaránt ők döntöttek. Ez azért elég nagy hatalom, és ha nem megfelelő személyiséggel párosul, nagyszerű alkalom a hipokrízis felvillantására.

Nézzük a farizeusok vallási csapatát. A rituális tisztaság megőrzése végett távolságot vettek a környezetüktől, mintegy kívülállóként tekintettek az emberekre. Érdekes, hogy fokozatosan eltávolodtak a politikától, mégis hatalmas befolyással bírtak, nagy szerepet töltöttek be a főtanácsban. Céljuk a Törvény előírásainak tökéletes, betűről betűre való betartása volt. Igazából sok esetben fontosabb volt nekik a Törvény betűje, mint az eléjük kerülő, hús-vér ember (jól mutatják azok az esetek, amikor Jézus ebbe a tulajdonságukba ütközött, ami lépten-nyomon történt). Tisztaságmániások voltak (ma kényszerbetegség lenne a diagnózis), és testvérületekbe tömörültek. Egyébként, teológiai szempontból nem lett volna egy rossz népség (pl. hittek a halottak feltámadásában és várták az eljövendő Messiást, mint mi, keresztények), csak egy meglehetősen lenézős népség volt, mert hát az ember ember, ugye...

Jézus szavai jól bemutatják, hogy emberileg milyenek lehettek e két csoportnak a tagjai. Ha jól belegondolunk, hogy ma milyen tulajdonságokkal rendelkezik a bármilyen területen működő (egyáltalán nem a politikára gondolok, hiszen az egy annyira speciális, torzult személyiségű egyedeket eredményező, reménytelen vakfolt, hogy azzal egyáltalán nem foglalkozom, hanem minden más területére az életnek), másokat bármilyen módon vezetők nagy hányada, nem kell meglepődni, hogy két millenniummal korábban sem volt más a helyzet. Az ember ember. (Ehhez még csendben hozzátenném, de tényleg csak csendben, mert nem vagyok sem feminista, sem a túlzásba vitt emancipáció híve, sőt, ezen a téren inkább a tradicionalista eszméket preferálom, hogy a kétezer évvel ezelőtti állapotokkal kapcsolatban csak férfiakról beszélünk, és ma sem a nőkkel összefüggésben említeném a fentieket. És nem csodálkozom.)

Eljutottam arra az önmegfigyelésre az elmúlt pár hónapban, hogy a hipokrízist nem tudom már közel engedni, senkitől.  Voltak hozzám egészen közel állók, akik folyamatosan ebben éltek, de ma már igyekszem kizárólag olyan kapcsolatokat fenntartani, ahol ez nem jellemző.

Minden csak egy epizód

Ez a legújabb mottóm (az egyik). Vannak olyan epizódok, amik egészen rövid ideig tartanak - pillanatok, percek, órák, vagy napok -, vannak hosszabb ideig - évekig - tartó epizódok az életünkben, és vannak életünk végéig kitartó epizódok is, mint egy barátság, vagy egy krónikus betegség. 

A barátság továbbra is a fő elmélkedős témám, annyit léptem benne előre, hogy júniusban megjelent a Sapi teológiai folyóiratában a barátságról szóló tanulmányom, ami inspirál a könyv befejezésére (aminek egy részlete a megjelent tanulmány), aminek a kiadására újabb ígéretet kaptam.

 

Azért jutott eszembe a barátság és az epizód témája, mert a kettő, úgy tűnik számomra, erősen összekapcsolódik. Az elmúlt években meglehetősen intenzív folyamatok zajlottak a barátságaim terén. Vannak, amik még most is zajlanak, vannak, amik már megérkeztek, különböző végkicsengéssel. Két dolgot fogalmaztam meg konklúzióként (10+ év megfigyelés távlatából). Az egyik az, hogy a valódi barátság nem a gondolkodás szintjén köttetik, hanem valami elképesztően mély, lelki és zsigeri szinten, és ezért örök, és ezért a nehéz konfliktust is túlvészeli. Gyerekkoromban olvastam valahol egy versikét, ami sokszor elgondolkodtatott: "A barátság egy aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, össze lehet kötni ugyan, de a csomó megmarad." Az éretlen, gyermekded barátság valóban ilyen. A valódi, lélek mélyén kötött barátság el sem szakad, bármi történjen is (a könyvemben írok Jézus és Júdás barátságáról is, ami sosem szakadt el, egészen Júdás haláláig tartott - és talán tovább is). Lehet, hogy tudati szinten nem tudjuk helyrehozni, ezért megszakítjuk, de a lélek csendben mindig sírni fog a barát után. 

Négy, két fiú- és két lánybarátságom is felfüggesztődött évekre, az egyik fiúval csak néhány hónappal ezelőtt. A három másik eset konklúziója és végeredménye: a két lánnyal mélyült és megerősödött a barátság, és az első pillanattól kezdve ott folytattuk, ahol évekkel korábban abbahagytuk, ugyanazzal a közelséggel, pedig az egyik esetben 7 év, elég kemény, intenzíven megdolgozó lelki sérüléseket okozó szünet volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ott tartunk majd, ahol most vagyunk. (Egyébként ez a barátság és hat év után az újratalálkozás Barbival inspirálta a szakdolgozatot majdnem négy évvel ezelőtt, aminek az első fejezete a megjelent tanulmány, és ami a majd megjelenő könyv alapja is egyben.) A harmadik esetben nem folytattuk onnan, ahol abbahagytuk, nincs meg a lelki kötődés, megszűnt barátság lenni - mert valószínűleg nem is volt az.

A barátság olyan, mint a keresztség: eltörölhetetlen pecsét, van, és kész. A kapcsolatok megpróbáltsága mutatja meg ennek igazságát. A könyvben írok Jézus problémás kapcsolatairól - mindegyik megpróbált! Péter, Lázár, Júdás, Lázár nővérei, amikor Jézus nem megy el haldokló testvérükhöz. Mindegyik kapcsolat egy mély konfliktust hordoz - ahogyan minden barátság is előbb-utóbb, hiszen ez egy dinamikus, energikus folyamat, nem lehet langyos víz, és különbözőségünk elkerülhetetlenül összefeszül. Az én baráti kapcsolataimról akkor derült ki, hogy valódi barátságok, amikor megpróbálta őket a komoly konfliktus és el kellett távolodni, akár hosszú évekre. A lányokkal (és csak velük) minden esetben megerősödött.

Ami elvezet a másik megállapításomhoz: egy heteroszexuális nő és egy heteroszexuális férfi között nem lehet mély, tiszta barátság, mert ez egy olyan fokú lelki intimitás és megnyílás, amiből nehezen marad ki a férfi-női dinamika (lehet velem vitatkozni), és mert nem barátságokat keresünk egy másik neműnél, még ha ezt is állítjuk. (Egyébként is, a barátságokat nem keressük, azok megjelennek az életünkben, megrezdül a lelkünk, és felismerjük a másikban, hogy a barátunk. Aztán meg esetleg várnunk kell a másikra, amíg ő is megérkezik, de erről már írtam korábban.) Illetve attól függ, hogy mit nevezünk barátságnak. Ami számomra a barátság, abba nem fér bele ez. Sokáig hittem azt, hogy nincs igazuk azoknak, akik az ellenkezőjét állítják, azóta megmutatta és bebizonyították a tapasztalataim, hogy nekem nem volt igazam. Nagy veszteségek árán tanultam ezt meg, de lehet, hogy nem is veszteség, csak egy lezáruló epizód, ez pedig a másik mottómhoz vezet.

A másik mottómat a lelkivezetőmtől tanultam épp egy éve a lelkigyakorlat során, azóta dolgozik bennem: "Nem sírunk vissza régi kegyelmeket, mert minden jónál mindig még jobb jön." Ettől a gondolattól mindig izgatott kíváncsiság tölt el, és az előttem álló ismeretlenre nyitok, nem pedig az elmúlt jót vágyom vissza. (Különben is: ami valódi volt, úgyis marad valamilyen formában, csak egy ideig nem explicit, ami meg nem volt az, csak egy rövid epizód volt, az a sorsa, hogy menjen. Helyet enged a még jobbnak.) Szép gondolat.

Jn 1,5: καταλαμβάνω

 A mai evangéliumi szakasz egy rendkívül inspiráló, kétórás beszélgetést eredményezett, szó- és szövegelemzéssel, különböző Szentírás-fordítások összevetésével. Tulajdonképpen a mai evangéliumot csak futólag érintettük, a kulcs vers János evangéliuma Prológusának 5. verse volt (Jn 1,5), először egy protestáns fordításban, majd a legújabb pannonhalmi kiadás szerint (Simon Tamás László Újszövetség-fordítása), végül a Szent István Társulat fordításában.

Protestáns szöveg: "A világosság a sötétségben fénylik, de a sötétség nem fogadta be."

Pannonhalmi fordítás: "A világosság ragyog a sötétségben, és a sötétség nem tartóztatta fel."

SzIT: "A világosság világít a sötétségben, de a sötétség nem fogta fel."

Nagyon izgalmas a különbség a "nem fogadta be", a "nem tartóztatta fel" és a "nem fogta fel" között. Az első eléggé negatív és lehangoló, a második meglehetősen pozitív kicsengésű, a harmadik pedig kissé közömbös. A szóban forgó ige a görög καταλαμβάνω (katalambanó), elég széles jelentéskörrel: birtokol, elér, elfoglal, elkap, elvesz, felfog, felzárkózik, fogva tart, hatalmába kerít, legyőz, megért, meglep, megragad, nyer, rajtakap, stb.

Számunkra a vastagon szedett szavak érdekesek, mert a különböző bibliafordítások ezeket variálják. Viszont úgy tűnik, hogy bármilyen kifejezést használnak a különböző fordítók, valahogy mindegyiknél az a mögöttes tartalom, hogy azért történt az, ami (nem fogadta be, nem tartóztatta fel, nem győzte le, stb.), mert nem értette meg Jézust, ezért: vagy szimplán békén hagyta és nem foglalkozott vele (egyelőre!); vagy nem tudott vele mit kezdeni; vagy, mivel nem volt egyszerűbb nála ahhoz, hogy azonnal átlássa, nem tudta uralni.

Mindkettőnk nagy kedvence a János Prológus, de míg én felnőtt megtérőként nem kapcsoltam ehhez a vershez negatív konnotációt, gyerekkora óta hívő beszélgetőtársam eddig lemondóan elmélkedett az első szövegvariánson, és sajnálkozott az emberek, a sötétség szívtelenségén. Számomra (főleg már teológusként) a szavak értelme volt a fontos, főleg egzegetikai szempontból, és valahogy mindkét értelmezés mögött azt az üzenetet hallottam ki, hogy nem értették Őt, túl bonyolult volt az egyszerű emberek számára, ezért nem tudtak vele mit kezdeni. Nem arról van szó, hogy magányosan kóborolt a rideg és szívtelen világban, aki hátat fordított neki, hanem arról, hogy annyira bonyolult volt az átlagos egyszerűségben, hogy hiába hozott világosságot, túl "magas" volt az átlagnak, és csak nagyon-nagyon kevesen értették meg azonnal, kicsit többen útközben (mint akár a kánaáni asszony az előző bejegyzés gondolatmenetéből).

Simon Tamás László fordítása tükrözi leginkább azt a végső üzenetet, hogy végső soron azért az az örömhír (evangélium), hogy a világosság győz majd végül, nem a sötétség (ami elég ijesztő méreteket ölt, ha mostanában körülnézünk...), illetve hogy már eleve nem volt ez kérdés, erről szól a Jn 1,5.

Teológiai állítások a szabadságról

Pénteken szigorlat lesz morálteológiából, és most azokat a tételeket tanulom, amiknek az anyagából 4 évvel ezelőtt vizsgáztam. Van a fenti címnek megfelelő alcíme az egyik tételnek, és ez a gyöngyszem tartozik alája:

"Az ember alapvetően nem a szabadságra, hanem a jóra ... kapott meghívást: ennek megvalósítási közege, lehetőségi feltétele a szabadság. Így nem egy értéksemleges szabadságot kapunk, hanem a szabadság a lényege szerint a jóra, az üdvösségre irányul. A szabadság nem semleges. A szabadság több, mint semleges előfeltétele annak, hogy egyik vagy másik dolog között választani lehessen. Inkább felhatalmazás a jóra, pozitív indíttatás és erő ahhoz, hogy tényleg akarhassunk, ne legyünk rá túl gyöngék vagy túl megkötöttek. A szabadság nem csupán egy nyitott kapu, ahonnan egyformán lehet ebbe vagy abba az irányba menni; magában hordja már a rendeltetést és adottságot a jó felé vezető útra. A szabadság meghívott a jóra: lényege szerint a jóra irányul, lényegéhez nem tartozik tehát a lehetőség a rossz megvalósítására. A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése."

Eszembe jutott, hogy az egyik dogmatika óra után tavaly az egyik karmelita csoporttársammal pont a szabadságról beszélgettünk még óra után jó ideig. Akkor értettem meg épp a fenti igazságot. Nem akkor vagyunk szabadok, ha a szabadságra hivatkozva valami rosszat teszünk (ráadásul pontosan tudjuk, hogy rossz - használjuk, becsapjuk, eláruljuk a másikat, hogy csak az emberi kapcsolatokat említsem), mert ezt rabságból tesszük. Ezer dolognak lehetünk a rabjai: önzés, félelem, hiúság, hiányérzet, fájdalom, bosszú, annak az igénye, hogy jó képet mutassunk magunkról, tényleg bármi, végtelen a sor... Még az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy valami nem kóser motivál, amikor teszünk valamit, és a legtöbbször magunk sem vagyunk tudatában, csak hajt valami. Az biztos, hogy nem ezt hívhatjuk szabadságnak, mert ezek mind megkötözik az embert, hajtják, hogy megtegyen dolgokat, amikről azt hiszi, hogy teljesen szabadon teszi...

Aztán meg eszembe jutottak olyan beszélgetések is, amikor valaki a saját rabságából elkövetett rosszat a másikra kente, mert ugyan ahhoz nem volt elég ereje, hogy ne tegye meg, de felelősséget már nem vállalt érte, inkább azt kérdezte attól, akit becsapott, hogy ő miért nem volt óvatosabb, jobban kellett volna figyelnie... Ilyet is sokszor csinálunk.

"A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése". Gyönyörű.

Alter Bridge

Még egy hét és végre itt a pihenés. Azt hiszem, ha valaha is, akkor idén nagyon megérdemlem. Nem emlékszem, mikor dolgoztam, tanultam és vizsgáztam ennyit utoljára. Teljes kifáradás. Gyakorlatilag június 26-án megvolt az utolsó vizsga, a szigorlat, a következő héttől 54 órám volt két hétig, majd negyven végig, hajnali fél 1-fél 2-ig készüléssel, mindennap. (Bevállaltam két elég macerás, rengeteg készüléssel járó intenzív csoportot, ezért kell ennyit készülnöm.)

Ez az év az egyik legjobb év volt, a könyöktöréssel együtt (kicsit más szempontból ugyan, mint az, amikor Dániában voltam, mert az nem felülmúlható szerintem, és ez már csak így marad). Sok minden történt, rengeteg nehézség, fájdalom és mély felismerések az egyik oldalon, egyre mélyülő barátságok és szeretetkapcsolatok, hatalmas szakmai és belső fejlődés a másikon - kizárólag pozitívan tudok visszagondolni, ez a végső mérleg.

Az elmúlt tanévben (ki hinné, hogy már a negyedik évet fejeztem be a Sapin?...) mindkét félévben brutál sok tantárgyat felvettem, valamint volt olyan két hónap, hogy negyven órát tanítottam is a nappali tagozat mellé, és mégis, azt érzem, hogy most mentek a legkönnyebben a vizsgák, a tavaly elmaradt szigorlatot is sikerült letenni. Nem görcsöltem, nem stresszeltem - nem voltam maximalista, ha kettest kaptam, az is jó volt. Lazán ment.

Az is nagyon feltöltött, hogy idén éreztem először, hogy amellett, hogy persze, érdekesek a tantárgyak, kerek egészet alkotott minden tantárgy, amit tanultam. Most először éreztem, hogy azért jöttem a Sapira, hogy ezeket tanuljam, amiket idén. Valahogy értelmet nyertek előző tantárgyak, és előjöttek előzőleg megtanult témák, aminek következtében átláttam az egészet.

Az az igazság, hogy tavaly nyáron egy hatalmas, sokéves teher ment le a lelkemről, azóta tényleg minden sokkal könnyebben megy. Mennyit számít... Az is megfogalmazódott és tudatosult bennem, hogy maradok a teljesen őszinte kommunikáció mellett, és ha nem tudok valakivel mit kezdeni, egyszerűen nem erőltetem a kezdést, hanem azonnal elengedem, bárki is legyen az. Sokkal könnyebb így. :-))

Elképesztő sokat tanultam szakmailag az elmúlt öt hét alatt (ezért volt érdemes iszonyú sokat dolgozni, mert ez az érem másik oldala). Egyrészt bevállaltam egy olyan nyelvvizsga felkészítőt, ahol párhuzamosan két vizsgára készültek a gyerekek, tehát mindennap négy óra helyett nyolcra kellett készülni. Rengeteget kaptam ebből a tapasztalatból. Másrészt pedig van nálunk az úgynevezett 'gold' csoport. ahol egész más tankönyvől tanulnak és interaktív tábla használatával. Átvettem egy ilyen csoportot úgy, hogy előtte nem tanítottam sem a könyből, sem a tablát nem ismertem. Így, egy hétvégét azzal töltöttem, hogy megtanultam a tábla használatát és megismerkedtem a tankönyvvel - ennek köszönhetően viszont 'gold'-os tanár lettem, így bármikor tudok vállalni ilyen csoportot, ami jelentősen megnövelte a lehetőségeimet a csoportválallás terén.

Angoltanár vagyok, ez a hivatásom, végtelenül szeretem, nem dolgozni megyek, amikor megyek, hanem játszani, és erre is jó volt ez a pár hét, hogy újra és újra tudatosuljon bennem ennek az igazsága. Úgy látom a környezetemben, hogy nem sokan mondhatják ezt el, én meg hálás vagyok a Jóistennek, hogy így van.

A következő nagyon fontos dolog, hogy megint tizenéveseket tanítottam/tanítok, akik megismertettek azzal a zenével, amire talán huszonéves korom óta várok. Amikor először meghallottam, az volt az érzésem, mint amikor sokáig víz alatt van az ember és egyszer csak felbukkan a levegőre és megtelik a tüdeje friss levegővel. Évekig kerestem ezt a zenét, úgy, hogy nem tudtam mit keresek, csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem nagyon régen és most végre megtaláltam.

Hát, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról hazafelé, amikor először meghallgattam. Régóta vágytam igényes rockzenei impulzusra, mert a körülöttem lévők nem hallgatnak rockzenét már, így nem ismerem a mai felhozatalt. Más zenéket is megismertem, nagyon jó volt ez a találkozás ebből a szempontból (is) a srácokkal.

Írország régi vágyam, most végre teljesül. Remélem, hogy az immáron hagyománnyá vált évi rendes zarándoklat is benne lesz. ST barátnőm azt mondta, van egy sziget, ahova meztélláb zarándokolnak az őrültek emberek. Na, majd meglátjuk, hogy belefér-e időjárásilag. Azért nem szeretnék tüdőgyulladással visszatérni...

Bencés obláta jelölt lettem idén nyáron, megalakult a dékániánk Bakonybélben, végre elindult a folyamat. Erre is évek óta vártam, izgalmas. Végérvényesen a bakonybéli monostrohoz tartozom így, és ha eljutok a fogadalomtételig, akkor majd hivatalosan is (bár félig-meddig ez is már hivatalos). :-))))))

Most így ennyi, ez is csak dióhéjban. :-)

Hamvazószerda

Nagyon vártam a Hamvazószerdát. Már tavaly is voltam misén aznap, most pedig az "otthoni" (a Sapin) misére mentem el, amit a rektor atya tartott. Mélyen megérintett, mert tényleg arról szólt, ami. Tavaly egész nap a homlokomon tartottam a hamut, most még a kedvenc tanárom órája előtt letöröltem. Porból lettünk, és porrá leszünk - erre figyelmeztet a hamvazás.

Keveset beszélt a rektor atya, mert mindig az ebédszünetben van a mise, de azt jó velősen megmondta (persze nem tudom szó szerint idézni, mert már elfelejtettem mit mondott pontosan, csak hozzávetőlegesen jut eszembe):

A böjt három dologról szól: lemondás, több imádság és alamizsna. Az ember ilyenkor lemond dolgokról, de nemcsak a húsról, hanem mindenről, ami eltávolítja Istentől. Ez van akinek az internet, van akinek a csoki, mindenkinek más. Aztán megpróbál ebben az időszakban többet imádkozni. Végül többet kell alamizsnálkodni ilyenkor. Ezt lehet úgy is tenni, hogy többször adok egy huszast a hajléktalanoknak, de az is alamizsna, hogyha olyanoknak szentelek szeretetet, időt és energiát, akiket kevésbé tudok elviselni a környezetemben. A böjt a hiányok megéléséről szól. Arról, hogy nem akarjuk mindjárt betapasztani azt az égető hiányt, hanem hagyjuk hadd fájjon, esélyt adva arra, hogy az Isten gyógyítgathassa azt.

Ilyenkor felajánlásokat tesz az ember. Én is tettem, nem is egyet. Nem könnyű, de nagyon szép. Van valami szépség a lemondásban, a hiány megélésében. És annyira jó volt a böjtöt a csoporttársakkal elkezdeni, együtt a hamvazószerdai misén, és kitartani egészen Húsvétig.

Hétfőn "buliztunk" a nénikkel, és annyi csokit zabáltam, hogy rá se bírtam nézni. Lendület-böjt :-)))). Legalábbis ami a csokit illeti. Már szerda este automatikusan a boltba vezetett volna az utam egy szelet csokiért, merthogy mindig azt eszem, ha nincs időm rendesen enni és éhes vagyok. De ez a szokás most szünetel. Tavaly még volt, hogy elfelejtettem a böjtöt és teljesen véletlenül sütiztem vagy elfogadtam csokit reflexből. Idén ezt már el sem tudom képzelni, mert élem is a böjtöt teljesen Istennek ajánlva és Érte megtéve azt, nem csupán ragaszkodom a szokáshoz (ami ráadásul számomra viszonylag új szokás). Az imádságra is próbálok több időt szentelni. Olyan jó, hogy a Sapin van kápolna az épületben, ahova bármikor be lehet menni elcsendesedni, és mindennap van mise, amit eddig nem sűrűn látogattam, mert inkább a nyelviskolába rohantam helyette (15 perc a Sapitól gyalog, 10 metróval) készülni az óráimra. Most máshogy osztom be az időmet, és megpróbálok elmenni a misére, minden nap, amikor a Sapin vagyok ebédszünetben.

Cseh Tamás, Bereményi Géza: Ima

Csak egy szót adj
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

A levegőből mit befúttál száján,
Midőn lelkessé lett a legelső Ádám.
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

A szádból amely emberbe fújt lelket,
Midőn felébresztetted az első embert.
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

Most csend van éppen és éjszaka
És árnyéktemető,
És szárnyát csüggesztve vár, Uram
A levegő.

Csak egy szót adj
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj
Csak egy szót adj

Péntek

Próbálom elkerülni, hogy a blogom olyan legyen, ahol leírom, hogy mit csináltam aznap. Most mégis azt gondoltam, hogy megosztom az elmúlt pénteket, mert mostanában hasonlóan zajlanak a napjaim, és magamnak is tanulságos. Főleg azért, mert nem egyedi. Nem is véletlen, hogy már több mint két hónapja nem volt időm írni...

Reggel fél 8-kor kezdődött az első két órám a II. kerületben, ami után rohantam 10-re Csepelre megtartani a következő négyet. Onnan szaladozás a Sapira, a kedvenc tanárom két órájára, ami fél 4-kor fejeződött be, és már ott ácsorgott a tanítványom, akinek nem tudtam máskor órát tartani (illetve hát kettőt ugye), mert pont csak úgy volt másfél órám, hogy fél 4-től 5-ig, mert akkor meg már kezdődött a pszichológia előadás négy órája, ami este 9-ig tartott. Jó kis nap volt, 14 tanítási óra koncentrálás... :-)))) Szombaton csak 9-kor kezdődött az órám, ez azért jobb volt egy fokkal, mint a fél 8, de így is alig tudtam felkelni, annyira fáradt voltam. Tudnék aludni egy hétig most. Az talán elég lenne.

Tegnap viszont az óráim után elmentem meglátogatni Lúcia nővért a rendházban (domonkos rendi szerzetes), aki az egyik filozófia tantárgyat oktatja a Sapin, és több mint két órát beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Megtanultam több dolgot is. Pl. azt, hogy az Istennel való találkozás után azonnal oltárt kell "építeni" mint Jákob tette az angyallal való verekedés utáni reggelen, hogy ne felejtsük el a találkozást, és mindig, amikor az "oltárra" nézünk, mélyen felidéződjön az emlék. Ez az "oltár" lehet egy gyönyörű kötésű napló is, amibe leírjuk a találkozásokat.

A másik szépség amit kaptam a nővértől, hogy teljesen mindegy, hogy egy eseményben objektíven ott van-e az Isten. Ha én úgy érzem, hogy ott van, mert boldogsággal és szépséggel tölt el, akkor ott van, és csak ez számít.

Ajánlott könyveket is, Henri Nouwen műveit. A leghíresebb A tékozló fiú hazatérése. Ez magyarul is megvan, de ajánlott egy olyat, ami nincs lefordítva még, a címe: A Cry for Mercy. Az persze nagy kérdés, hogy mikor lesz időm elolvasni ezeket...

Zhk

Jövő héten kettő lesz, és nagyon örülök, hogy szeretem amit tanulok, mert így könnyebb. Na azért ez még amúgy sem nagy cucc. Majd amikor egy napra 3 kerül, és mindegyik komoly...

A készülés szünetében, kikapcsolódásként megtanultam a görög ábécét. Így most sokkal jobb. :-) Azért éreztem szükségesnek, mert a Bevezetés az Újszövetségbe című tantárgy tankönyvében vannak görög szavak görög betűkkel leírva, és zavart, hogy nem tudom elolvasni őket, mert latin betűkkel nem szerepeltek. Most már el tudom :-). Holnap majd megtanulom leírni a karaktereket, elterveztem. (Azért is jó ez, mert van olyan tanárunk, aki rendszeresen görög betűkkel írja fel a görög szavakat a táblára, meg persze latin betűkkel is, de azért sokkal izgalmasabb az eredeti karakterekkel is rögtön átlátni. Jövőre úgyis tanulni fogjuk.)

Imádok

költözni. Mondtam már?

A Sapi viszont egyre jobb. Jakab atya óráin mindig úgy érzem magam, mintha prédikációt hallgatnék másfél órán keresztül. Civil hívek is beülhetnének, közelebb kerülnének Istenhez, az tuti. Sorra válaszolja meg a tananyagba rejtve (Fundamentális krisztológia címen fut a tantárgy) a fel nem tett, de már rég bennem mozgó kérdéseimet. Nagyon szeretem az óráit, és őt magát is mint embert.

Lúcia nővérnek (ő a domonkos nővér, metafizikát és logikát tanít) megígértem, hogy fordítok logika feladatokat. Ő is angolból fordítgatja, és már odaadta az összeset, ami van neki. Én meg már majdnem végeztem velük (mellesleg ha a 16-ból 14-et megcsinál az ember helyesen, azzal ki lehet váltani az 1. zh-t... nagyon blazírozok erre a lehetőségre), és kértem, hogy adjon még, mert elképesztően szórakoztatóak, még úgy is, ha hulla az ember agyilag. Azt mondta csak angolul vannak, én meg mondtam, hogy szívesen fordítok, legalább szinten tartom a nyelvet. (Apropó... már most érzem, hogy számottevő az egész napos magyar nyelven hallgatás. Az eddigi évekhez viszonyítva jóval kevesebb lett az angolnyelv-használat, ezért elkezdtem angolul olvasni egyes órákra pl pápai vagy zsinati dokumentumokat, hogy ne essek ki teljesen a nyelvből. Jövőre már könnyebb lesz, mert vissza kell mennem elvégezni az angoltanári mesterképzőt, akkor megint nagyobb számban lesz majd jelen az angol a mindennapjaimban.)

Gergely atyát, akitől tartottam, nagyon is megkedveltem. Remek tanár, és sugárzó, ahogy szereti és érti a tantárgyát. Már engem is úgy tűnik, hogy ember számba vesz, és még arra is emlékezett az egyik órán (mert hogy kifejezetten megszólított ezzel az információval), hogy zenetanár vagyok, ami egészen meglepett. Jó humora is van, amikor jókedvű, és rájöttem, hogy egyáltalán nem haragszom rá, és már nem is félek tőle. (Az után az ominózus óra után még az Orfeusz-témát feldolgozó operákról diskuráltunk egy kicsit, ami kifejezetten kellemes volt.) Az antropológia órájára együtt járunk a másodévesekkel, akik között többen vannak verbiták. Ők mesélték, hogy tavaly nekik a metafizikát is ő tanította, ami szintén fantasztikus volt. Ez is pozitívan hat. Azért még vannak fenntartásaim a vizsgát illetően... Ja, minden óra elején (előadásról van szó, hozzáteszem...) röpdolgozatot irat. :-)))) Érdekes fazon.

A latin hihetetlenül izgalmas. Már a második zh-t fogjuk írni jövő héten, most az összes aktív igeragozásból. Nem cicózik a tanárnő, ember legyen a talpán, aki lépést tud tartani az irammal. Naponta több mint egy órát töltök a latinnal, ma 2,5 volt... Szóval nincs lazsálás kérem szépen! Ez nem az az intézmény, ahol a ketteskére hajtanak az emberek. Ez pedig jó.

A Sapi

Egy hete kezdődött, és nagyon szeretem (még).

6-an vagyunk a csoportban: 3 ferences szerzetes fiú, egy verbita szerzetes jelölt fiú, egy művészettörténész lány és én. Az idő nagy részében együtt vagyunk a katekétákkal, ahol többségében lányok vannak. Szeretetteljes a légkör, kb olyan kaliberű az évfolyam a szeretetet és a békességet tekintve, mint a pszichodráma csoport volt. A szombathelyi csapat is jó volt, de ott azért nem volt szó lelkiségről. Itt viszont van.

Két kivétellel minden tanárunk szerzetes (és esetleg pap is), egy domonkos nővér is tanít bennünket, nagyon jó fej. Van egy tanárom, akitől tartok kicsit (vele Bakonybélben találkoztam párszor, azután a Szabinában is jártam már a miséjén, akkor sem volt kedves velem), és ez a tartás nem változott az első óra után sem. Kaptam is tőle egy kedves megjegyzést a csoporttársaim előtt.

Ami még nagyon tetszik, hogy az órák előtt imádkozunk, utána Dicsőséget mondunk, és az egyik tanárnő (aki azt hiszem, hogy nem nővér) minden óra elején felolvas a Szentírásból egy, az óra anyagához szervesen kapcsolódó részletet.

Latinból egy év alatt (vagy talán nekünk fél, és a katekétáknak egy... ebben nem vagyok biztos) le kell vizsgázni a gimnáziumi négy év (!!!!!!!!!!) anyagából. Csütörtökön latin óra után haza kellett jönnöm aludni, mert úgy éreztem magam, mint egy agyhalott.

Szeretem az épület atmoszféráját. Tényleg nem hazudtam a rektor atyának a felvételin: olyan érzés, mintha haza mennék. Szeretek ott lenni, és tényleg hihetetlenül jó az évfolyam. Ma megint pszichológiai tréning volt, ismét összébb kovácsolódtunk. Utána egész nap repkedtem, mint a múlt hétfőn is. Kár, hogy nincs már több ilyen. Olyan sok szeretetet adtunk egymásnak, és kaptunk egymástól.

Hétvégén irány Bakonybél. :-) Elképesztő rég láttam Ábel atyát, jó lesz beszélgetni végre. Na meg barátokat látogatni is.

Teológia

Felvételt nyertem a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola teológia szakára, nappali (!) képzésben... :-)

Nagyon érdekes volt a felvételi mindkét része (egy hét különbséggel volt az írásbeli és a szóbeli).

Az írásbelire a Katolikus Egyház katekizmusának kompendiuma c. könyvből kellett felkészülni. Az írásbeli egy szombati napon volt, délután. Reggel gondoltam elmegyek misére, és áldást is kérek a végén a felvételire. A helyi templom zárva volt, gyorsan elmentem Újpest központjába, a nagytemplomba, ahol reméltem, hogy valamikor még a felvételi előtt lesz mise. Egy igeliturgiai szertartás volt, amit a pap szabadsága miatt egy apáca (pontosabban szociális testvér) tartott. A végén odamentem hozzá, majd miután megkérdezte, hogy hova felvételizem, és én elmondtam neki, valamint azt is, hogy iszonyatosan izgulok, azt javasolta, hogy lassan, szóról szóra (illetve inkább sorról sorra) elmélkedjem át a nícea-konstantinápolyi hitvallást (ez a hosszabb, az apostoli a rövidebb). Ezt meg is tettem, ahogy a lelkigyakorlaton tanultam a Manrézában Dobogókőn, és ahogy a végére értem, teljesen megnyugodtam. Így indultam el az írásbelire.

A felvételi teszt röpke hatoldalas volt, az első 3 oldalon kb 30 kérdés - de nem ám feleletválasztós! -, olyan, amire le kellett írni a választ az ember fejéből. Némelyik kérdés nagyon rövid volt, mások elég hosszúak. A következő feladat szövegértés volt. Egy teológiai témájú írást, amely több mint egyoldalas volt, kellett összefoglalni 6-7 mondatban. Kétszer el kellett olvasnom, mert nem volt egyszerű szöveg. Az utolsó feladat pedig egy esszé jellegű kérdés, kifejtős, kb 15 mondatban kellett válaszolni arra a kérdésre, hogy szerintem a mai Magyarországon milyen nehézségekbe ütközik a Katolikus Egyház. Minderre kaptunk 60 percet eredetileg, de negyed órával később kezdtünk el írni, mert vártunk a későkre. 3 óra helyett negyed 4-kor kezdtük, de 4-kor pontban közölte a felügyelő, hogy összeszedi a dolgozatokat. Én azért megjegyeztem, hogy van még negyed óránk, mire ő mosolygott egyet, és adott még 5 percet. Így összesen volt 50 perc az egészre. Egyszerűen nem volt idő gondolkodni. Ha az ember nem tudta rögtön elkezdeni írni a választ egy kérdésre azonnal, ahogy meglátta, akkor nem volt esélye, hogy visszatérjen rá, mert nem volt idő. A szöveg elolvasása is sok időt vett igénybe, nekem pedig kétszer is el kellett olvasnom, aztán meg tömöríteni... Az "esszé"-re már csak 5 percem maradt, összesen 3 mondatot tudtam leírni, minden gondolkodás nélkül, ami eszembe jutott. És mi jutott az eszembe? Az, hogy a visszaélések miatt nem vonzza a hívőket az Egyház, ez egy komoly nehézség... Űűűűgyes, aki ilyet ír egy felvételin...

(Utána kétségbeesve hívtam Ábelt, hogy elmeséljem neki mekkora hülye vagyok, mire ő azt mondta, hogy nagyon jót írtam, ez az igazság. Na de mondom, és ha megbotránkoznak ezen?
- Ha megbotránkoznak, ha nem, akkor is így van - jött a válasza.
Nem rossz fej :-)).)

Ami nagyon érdekes volt az írásbelin, az a legelső kérdés volt. Írtam már feljebb, hogy a szociális nővér a templomban azt javasolta, hogy elmélkedjem végig a nícea-konstantinápolyi hitvallást, mert hogy szoktak belőle kérdezni a tesztben. A felvételi legelső kérdése ez volt: "Írja le szóról szóra a nícea-konstantinápolyi hitvallást"... (Mellesleg megjegyzem, hogy csak erre az első kérdésre 5 percbe tellett a válasz, mert nagyon hosszú ennek a hitvallásnak a szövege. Szóval az összes többire maradt 3/4 óra... :-)

A szóbelire meg voltam győződve, hogy alkalmassági beszélgetés lesz. Aztán tök véletlenül ránéztem a főiskola honlapjára, azon belül is a felvételivel kapcsolatos tudnivalókra, mire kiderült egy héttel a szóbeli előtt, hogy a Szentírás ismerete, általános műveltség ÉS alkalmassági beszélgetés a szóbeli. Gyorsan felhívtam Ábelt, hogy mit nézzek át alaposan szerinte, mert hogy tutira nem tudom (a tanítás mellett meg főleg...) elolvasni a Bibliát kevesebb mint egy hét alatt... Ábel adott is tanácsot, hogy mely könyveket nézzem át, köztük Mózes első két könyvét, a Teremtés és a Kivonulás könyvét. El is olvastam őket, meg átnéztem egy kis vallástörténetet, az egyházszakadásokat, a protestantizmus kialakulását, pár alapvető dolgot.

Két helyiségben zajlottak a szóbelik, fel kellett iratkozni listákra, aztán a lista alapján név szerint szólítottak be. Én a rektor úrhoz iratkoztam fel, mint kiderült. Ahogy várakoztunk az aulában, beszédbe elegyedtem egy lánnyal, aki szintén a teológiára jelentkezett, és aki elmondta, hogy azt hallotta, hogy erre a szakra kizárólag szerzetes FIÚKAT vesznek fel, lányokat nem. Na, mondok, kiváló... Ezzel a tudattal már sokkal jobban és magabiztosabban érzem magam :-))).

Amikor már láttam, hogy a listán előttem feliratkozó lány ment be, elkezdtem sétálni az aulában. Már hihetetlenül ideges voltam, főleg amiatt az ici-pici információ darabka miatt, amit épp azelőtt hallottam. Van az aulában egy hatalmas Mózes szobor, megálltam előtte, és csak néztem az arcát. Egyszer csak elkezdett a fejemben az a vers menni, hogy: "...szólította őt Isten..., és azt mondta: 'Mózes, Mózes!' Ő azt felelte: 'Itt vagyok!' (Kiv. 3,4). Aztán behívtak.

Odabenn az volt a feladat, hogy kb 6-8, lefelé fordított cetliből, amiknek a tartalma nem volt látható, és amikre egy-egy igehely volt írva az Ószövetség teljesen különböző részeiből, húzni kellett egyet, és elkezdeni hangosan olvasni. Kihúztam a legszimpatikusabb papírdarabot, és amikor felfelé fordítottam, ez volt ráírva: Kiv. 3- ... és elkezdtem olvasni, és amikor odaértem ahhoz a részhez, ahol Isten szólítja Mózest, akkor egy kicsit meglepődtem... olyannyira, hogy nem bírtam megszólalni utána. Az volt a kérdés, hogy mi az örömhír ebben a bibliai részletben. Mire én elmondtam nagyokat nyeldekelve, hogy nem csak ószövetségi figurákat szólított meg Isten, hanem ma is ugyanúgy hív embereket, és akár igent is mondhatunk a hívásra, mert az olyan jó. Erre azt kérdezték, hogy az Újszövetségben kik voltak azok, akik igent mondtak? Felsoroltam az összeset, amivel nagyon meg voltak elégedve. Aztán kérdeztek a lelkigondozásról, hogy miért is érdekel engem ez a téma. Ezt kifejtettem.

Ezt követte az a pillanat, amikor a rektor úr elmondta, hogy a teológiára nem szoktak lányokat felvenni, sőt mi több világi fiúkat se nagyon, kizárólag szerzetes fiúkat, és egyrészt van rengeteg más lehetőség, amire esetleg átjelentkezhetek, mint pl a katekéta szak, vagy a lelkipásztori munkatárs, vagy a részképzés, amit a már meglévő diplomámmal elvégezhetek, másrészt viszont nagyon jó, hogy van már egy diplomám, meg egy szakmám, tehát nem a teológia szakon akarok kiteljesedni. Akkor elmondtam, hogy nekem a lelkigondozói suli miatt kell a teológiai diploma, de egyetlen más szak sem érdekel, kizárólag a teológia, nem szeretnék más szakra járni. És ezen a ponton a következő párbeszéd zajlott a rektor úr és köztem:
- Miért jelentkezett teológiára?
- Megkérdeztem Istent fél évvel ezelőtt, amikor igazán szoros kapcsolat alakult ki, hogy a kis emberi agyammal hogyan tudnám Őt a lehető legmélyebben megismerni, és azt mondta, hogy a Sapientiára kell mennem teológiát tanulni, tehát most itt vagyok. Egy ideje Ő a főnök az életem minden területén, Ő van a kormánynál, és amerre vezet, én oda megyek, és azt teszem, amire megkér. Másfél éve még kifejtettem, hogy soha nem tanulnék teológiát, most meg itt vagyok. Számomra is meglepő...
- Hát... ezzel ki vitatkozhat? Akkor legyen így, majd küldjük az értesítőt.

Hát így zajlott :-). Magam is meglepődtem, hogy miket nem mondtam a rektor úrnak... Tegnap meg is jött az értesítő, tényleg így lesz :-))).