Pénteken szigorlat lesz morálteológiából, és most azokat a tételeket tanulom, amiknek az anyagából 4 évvel ezelőtt vizsgáztam. Van a fenti címnek megfelelő alcíme az egyik tételnek, és ez a gyöngyszem tartozik alája:
"Az ember alapvetően nem a szabadságra, hanem a jóra ... kapott meghívást: ennek megvalósítási közege, lehetőségi feltétele a szabadság. Így nem egy értéksemleges szabadságot kapunk, hanem a szabadság a lényege szerint a jóra, az üdvösségre irányul. A szabadság nem semleges. A szabadság több, mint semleges előfeltétele annak, hogy egyik vagy másik dolog között választani lehessen. Inkább felhatalmazás a jóra, pozitív indíttatás és erő ahhoz, hogy tényleg akarhassunk, ne legyünk rá túl gyöngék vagy túl megkötöttek. A szabadság nem csupán egy nyitott kapu, ahonnan egyformán lehet ebbe vagy abba az irányba menni; magában hordja már a rendeltetést és adottságot a jó felé vezető útra. A szabadság meghívott a jóra: lényege szerint a jóra irányul, lényegéhez nem tartozik tehát a lehetőség a rossz megvalósítására. A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése."
Eszembe jutott, hogy az egyik dogmatika óra után tavaly az egyik karmelita csoporttársammal pont a szabadságról beszélgettünk még óra után jó ideig. Akkor értettem meg épp a fenti igazságot. Nem akkor vagyunk szabadok, ha a szabadságra hivatkozva valami rosszat teszünk (ráadásul pontosan tudjuk, hogy rossz - használjuk, becsapjuk, eláruljuk a másikat, hogy csak az emberi kapcsolatokat említsem), mert ezt rabságból tesszük. Ezer dolognak lehetünk a rabjai: önzés, félelem, hiúság, hiányérzet, fájdalom, bosszú, annak az igénye, hogy jó képet mutassunk magunkról, tényleg bármi, végtelen a sor... Még az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy valami nem kóser motivál, amikor teszünk valamit, és a legtöbbször magunk sem vagyunk tudatában, csak hajt valami. Az biztos, hogy nem ezt hívhatjuk szabadságnak, mert ezek mind megkötözik az embert, hajtják, hogy megtegyen dolgokat, amikről azt hiszi, hogy teljesen szabadon teszi...
Aztán meg eszembe jutottak olyan beszélgetések is, amikor valaki a saját rabságából elkövetett rosszat a másikra kente, mert ugyan ahhoz nem volt elég ereje, hogy ne tegye meg, de felelősséget már nem vállalt érte, inkább azt kérdezte attól, akit becsapott, hogy ő miért nem volt óvatosabb, jobban kellett volna figyelnie... Ilyet is sokszor csinálunk.
"A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése". Gyönyörű.
Szünet után
13 éve
2 megjegyzés:
Ez alapjában véve tetszik.
De még jobban bejön nekem az a megközelítés, ami a steineri gondolatokon alapul: szabadság ott van, ahol a két út közül nem tudod, melyik a helyes.
Mert tényleg. Ha TUDOM, melyik a jó, a helyes, akkor ha a jóra törekszem, nemigen van "válaszási lehetőségem", csakis az, amelyik a jó. De ha nem tudom, mi a jó??????
Igen ám, de nagyon sokszor, noha tudjuk, mi a jó, mégsem tesszük meg, mert mások az érdekeink, és az csak az objektív jó és igazán nem nekünk a jó, mert az a nehezebb út, mert valamit el kellene engedni, mert a másik előnyeit kellene nézni, mert kényelmesebb, stb. Ezer okból. Szóval sajnos nem, nem mindig tesszük a jót, amikor tudjuk, hogy az jó.
Másrészt meg a hasonló értékű javak között eligazítást ad az ún. „ordo caritatis", ami egész jó szerintem. Ez azt jelenti, hogy van egy sorrendje a javaknak, és ha nem vagyunk biztosak abban, hogy melyik jót kellene választani kettő vagy több közül, van egy rend, amihez tarthatja magát az ember. Úgy tűnik, mintha ez megkönnyítené az ember dolgát, és pont a szabadság veszne el, mert még azt is megmondják, hogy mit kell választani, de sokszor a két jó közül, hiába gondoljuk, hogy mindegy melyiket választjuk, kiderül, hogy igazából egyáltalán nem mindegy, csak úgy tűnik, ezért épp az az igazi szabadság, hogy minden kényelmetlenség ellenére is a nagyobb, esetleg objektív jót választom, ami mellesleg a lelkiismeretbe van írva. A lelkiismeretnek egyébként is nagy szerepe van ebben, különösen akkor, ha nem tudjuk, hogy mi a jó, mert bele van írva, és minden esetben jelez.
Szóval elvileg ha a lelkiismeretére hallgat az ember, akkor mindig tudja, hogy melyik a nagyobb jó, amit választania kell(ene), és a szabadsága azt teszi lehetővé, hogy azt is válassza, mindenek ellenére.
Megjegyzés küldése