Olyan, mint rég

Ma reggel (hétfő van) jöttem meg Bakonybélből, ahol az évi rendes oblátustalálkozó zajlik (még mindig, holnap délutánig, csak nekem el kellett jönnöm a ma reggeli busszal a tanítás miatt).

Olyan volt a mostani hétvége, mint nagyon rég, amikor még minden impulzus ott új volt. Iszonyú jó emberekkel voltam együtt, énekeltünk a fiúkkal (az énekegyüttes fiútagjaira gondolok, Izsákra és Günterre, csak Emese nem volt velünk), a tegnapi misén is, ami nagy sikert aratott, úgyhogy nagy megerősítés ez nekünk, hogy jó az, amit csinálunk. Az októberi koncertünkre már gyűlik a nézőközönség. :-)

Teljes eufóriában vagyok mindig, amikor onnan visszajövök, és sóvárogva vágyom oda. Különösen a mostani alkalom ilyen extra euforikus. Intravénás spirituális fix... :-D Ha elképzelem, hogy a mai program az ott maradtaknak többek között lovaglás Izsákkal, akkor meg még rohadtul irigykedem is. Na mindegy, én majd egyénileg mehetek lovagolni Gojko hátán egy szép napon. Legalább több idő jut majd rám, mint 15 perc. Mindennek van előnye... Végtelen békesség van bennem tehát és eufória (ami kicsit ellentmondás, de érthető, azt hiszem). A Camino jutott eszembe, mert ott éreztem ezt nap mint nap.

***

Ami viszont elgondolkodtat tavaly augusztus óta, akármikor Bélben vagyok, az az, hogy egy éve képtelen vagyok a meditációs körutamat - ami előtte napi program volt - megtenni, mert dühös leszek. A múltkor, amikor ott voltam, próbálkoztam vele, de visszafordultam egy bizonyos ponton, azóta meg sem próbálom, és ez annyira dühít.

Mert mi is történt tavaly augusztusban?

A meditációs körutam egy kb egyórás lassú, meditatív séta, fel a dombra, ahonnan rálátni az egész falura, majd egy ismerős tanyája mellett lesétálva a Borostyán-kúthoz, fel a Kálváriára, onnan pedig vissza a monostorba. Az ottlétemnek ez a körút az egyik fénypontja, mint ahogy a spirituális életem fellegvára Bakonybél. Szent, a szakrális manifesztációja.

Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik kellő érzékenységgel rendelkeznek, tiszteletben tartják egy másik ember szent helyét, mert az érzékenységhez hozzá tartozik a spirituális érzékenység. Akik igazán érzékenyek, nagy tisztelettel közelítenek az ilyen helyek felé, mert felismerik a spirituális hely fontosságát és mélységét. Vagy mérhetetlen bunkóság és arrogancia, amikor semmibe vesszük a másik szakrális közegét, vagy mérhetetlen butaság, együgyűség, mert fel sem fogjuk a jelentőségét. Nem tudom, itt melyik játszott be, nem is akarom már végiggondolni, és soha nem is fog kiderülni. Meg tök mindegy is, annyi biztos, hogy rendesen meglepő volt, finoman szólva.

Tavaly összesen két hétvégén látogattam Bbélbe, egyszer júliusban, egyszer meg augusztusban, az évi rendes néma lelkigyakorlat alkalmával. Vicces, mert azelőtt rendszeresen úgy mentem oda, hogy széthajtva magam, két napig lázasan feküdve, utána indulhatott az elcsendesedés. Ezt elkerülendő, tavaly először megelőző lépéseket tettem, hogy ne vesszen el két nap (vitamin hegyek, rendes és elegendő alvás), hanem már aznap megpróbáljak belemerülni a lelkigyakorlat némaságába, befelé figyelve, teljes nyugalomban, kiküszöbölve minden egyéb zavaró tényezőt.

Az a szokásom, hogy mindennap ebéd után megteszem a meditációs körutamat, úgyhogy a megérkezésem napján úgy határoztam, hogy már aznap a meditációs körúttal indítom el az elcsendesedést. El is indultam, és amikor odaértem a dombról lefelé tartó ösvényhez, sátrakat pillantottam meg a tanyához tartozó fasor tövében. Nagyon elcsodálkoztam, mert ott soha nem szoktak sátrat verni (biztos a tanya tulajdonosa sem örült annyira a dolognak), mert nagyon olcsók a szállások, meg mert nem szokás, hiszen magánterület, még ha nincs is elkerítve.

Tovább menve észrevettem egy csókolózó párt az út közepén... Az az ember volt, akivel kétszer is brutál megjártam párkapcsolati szempontból, először 8, másodszor 2 évvel ezelőtt...

Mindannyian fel tudunk sorakoztatni az életünk során hibás lépéseket, de ez mindent felülmúlt... Azt nem is ecsetelem, hogy milyen állapotban volt az illető, vagy hogy még nekem kellett ráköszönni, mert simán elment volna mellettem nagy peckesen a kb fél méteres ösvényen, ahol nem volt kitérő, és arra sem volt lehetőség, hogy más irányt vegyen az ember, vagy úgy tegyen, mintha nem vette volna észre a másikat (ez - is - azóta is érthetetlen számomra, de persze abban az állapotban, amiben volt, nem is csoda).

Iszonyú bizarr volt az egész jelenet, főleg azért, mert még soha azelőtt nem fordult meg ott az illető, én próbáltam győzködni őt, amikor még elvileg egy hajóban eveztünk (szándékosan nem használom a társ vagy pár vagy párkapcsolat  szavakat), hogy menjünk el együtt majd, hogy megmutathassam neki, hogy mi az én szakrális, szent közegem. Hogy megtiszteljem azzal, hogy megosztom vele azt, ami számomra a szentség, spirituális tisztaság része. Azt feltételezve, hogy érti ennek a mélységét és megfelelően tiszteletben tartja.

Jogilag persze mindenki oda megy, ahova akar. Én mégis elhűltem ennek az érzéketlenségnek és arroganciának a tapasztalásán (és komoly kérdéseket vetett fel bennem az illetővel kapcsolatban, de ez más tészta...). Mennyire kicsi az EQ-ja valakinek, aki megcsinál egy ilyet? Ha jól belegondolunk, ha valaki valahol 3 napig csövezik, el kell végeznie mindenféle biológiai tevékenységet ez alatt az idő alatt, szóval nemcsak átvitt értelemben "tesz" egy szakrális közegre, hanem szó szerint is...

Azóta is dühít ez az egész, amikor arra járok, amivel szándékomban áll foglalkozni, amikor legközelebb hosszabb időre oda megyek, mert persze, hogy nem kérünk számon valakitől valamit, ami természetes módon hiányzik belőle. Azt hiszem, az fáj a legjobban, hogy az egész tisztasága veszett el, mert már nem tudom úgy tekinteni, mintha nem történt volna meg, mindig ott van ennek a végtelen arroganciának a következménye.

Persze ebben egy olyan aspektus is belejátszik, hogy oké, kapunk hideget-meleget egy embertől, elegünk is lehet egy ponton a hidegtől, amikor már csak azt kapjuk, de még mindig azt feltételezzük, hogy érti a dolgokat, elég érzékeny ahhoz, hogy felismerje a fontos dolgokat, például azt, hogy egy ember szent közegéhez tisztelettel és érzékenységgel közeledünk. Érdekes módon az meg sem érintett, hogy milyen tevékenység közepette láttam meg az embert, inkább az a döbbenet, hogy amit gondoltam az érzékenységével kapcsolatban, az csak egy illúzió volt, és az igazságnak ez a fajta durvaság bizonyult, meg az a tudat, hogy valószínűleg nem is érti, hogy mi a baj ezzel az egésszel...

Na mindegy, tényleg nagy kár, de azért még ezzel együtt is Bakonybél a szuperlativuszok szuperlativusza. :)