Teológiai állítások a szabadságról

Pénteken szigorlat lesz morálteológiából, és most azokat a tételeket tanulom, amiknek az anyagából 4 évvel ezelőtt vizsgáztam. Van a fenti címnek megfelelő alcíme az egyik tételnek, és ez a gyöngyszem tartozik alája:

"Az ember alapvetően nem a szabadságra, hanem a jóra ... kapott meghívást: ennek megvalósítási közege, lehetőségi feltétele a szabadság. Így nem egy értéksemleges szabadságot kapunk, hanem a szabadság a lényege szerint a jóra, az üdvösségre irányul. A szabadság nem semleges. A szabadság több, mint semleges előfeltétele annak, hogy egyik vagy másik dolog között választani lehessen. Inkább felhatalmazás a jóra, pozitív indíttatás és erő ahhoz, hogy tényleg akarhassunk, ne legyünk rá túl gyöngék vagy túl megkötöttek. A szabadság nem csupán egy nyitott kapu, ahonnan egyformán lehet ebbe vagy abba az irányba menni; magában hordja már a rendeltetést és adottságot a jó felé vezető útra. A szabadság meghívott a jóra: lényege szerint a jóra irányul, lényegéhez nem tartozik tehát a lehetőség a rossz megvalósítására. A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése."

Eszembe jutott, hogy az egyik dogmatika óra után tavaly az egyik karmelita csoporttársammal pont a szabadságról beszélgettünk még óra után jó ideig. Akkor értettem meg épp a fenti igazságot. Nem akkor vagyunk szabadok, ha a szabadságra hivatkozva valami rosszat teszünk (ráadásul pontosan tudjuk, hogy rossz - használjuk, becsapjuk, eláruljuk a másikat, hogy csak az emberi kapcsolatokat említsem), mert ezt rabságból tesszük. Ezer dolognak lehetünk a rabjai: önzés, félelem, hiúság, hiányérzet, fájdalom, bosszú, annak az igénye, hogy jó képet mutassunk magunkról, tényleg bármi, végtelen a sor... Még az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy valami nem kóser motivál, amikor teszünk valamit, és a legtöbbször magunk sem vagyunk tudatában, csak hajt valami. Az biztos, hogy nem ezt hívhatjuk szabadságnak, mert ezek mind megkötözik az embert, hajtják, hogy megtegyen dolgokat, amikről azt hiszi, hogy teljesen szabadon teszi...

Aztán meg eszembe jutottak olyan beszélgetések is, amikor valaki a saját rabságából elkövetett rosszat a másikra kente, mert ugyan ahhoz nem volt elég ereje, hogy ne tegye meg, de felelősséget már nem vállalt érte, inkább azt kérdezte attól, akit becsapott, hogy ő miért nem volt óvatosabb, jobban kellett volna figyelnie... Ilyet is sokszor csinálunk.

"A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése". Gyönyörű.

What was he thinking???

Holnap a morálteológia egyik tantárgyából vizsgázom. Szexuáletika a neve, nagyon izgi tételcímek vannak, ezt főleg akkor érzem, amikor a nyílt színen, utazás közben tanulom...:

9. Maszturbáció
11. Házasságtörés
12. Prostitúció
13. Nemi erőszak felnőtt ellen
14. Gyerek elleni nemi erőszak
15. Homoszexualitás

Furán szoktak valamiért rám nézni az emberek... Örülök, hogy csak holnapig kell ezt tanulnom. Persze jövő héten meg szigorlat a tantárgyból, az egyik legnehezebb (és az előző kettő se volt könnyűnek mondható... Remélem, nem követem a sormintát, és most nem fogok az első próbálkozáskor megbukni, mint az előző két szigorlatnál...).

***

Na de, na de! Találkoztam azzal az emberrel, aki megalapította majdnem 20 évvel ezelőtt a JC-t (Jerks' Club). Ő volt az első, és nagyon sokáig nem jó szívvel gondoltam rá (sem). Hála Istennek nem találkoztunk kb 18 évig, és tényleg nem tudom meddig, harag volt bennem. Nem sokszor jutott eszembe, de amikor igen...

És teljesen meglepődtem, mert amikor rám köszönt, természetes öröm volt bennem. Azon gondolkodtam, hogy az úton hol hagytam el a haragot... Elmondtam neki, hogy nagyon sokáig nagyon haragudtam rá, mondta, tudja. Biztos nem tudtam elengedni... Mondtam, az már rég megtörtént, de amiket mondott (elsoroltam), azok azért vérlázítóak voltak, nemde? Tátott szájjal hallgatta, annyit kérdezve a végén, hogy: 

- Én ilyeneket mondtam? Bocsánatot kérek...

- Elfogadva.

Aztán arra is rájöttem, hogy az emberek alapvetően nem változnak, ha nem fejlesztik a személyiségüket tudatosan... Ő sem változott. Amikor elmondtam, hogy egyedül vagyok, és egyre inkább a bencés lét a pálya, annyit mondott:

- Épp válok, elkérhetem a telefonszámodat?

:-)))) Jó, mi?

Szóval megint megértettem valami nagyon fontosat, csak azt sajnálom egy kicsit, hogy nem 8 évvel ezelőtt értettem meg, mert akkor kimaradt volna egy-két feleslegesnek tűnő kör... Persze akkor most nem lennék az, aki vagyok, és az meg viszont most éppen annyira tök jó. Meg a megbocsátás is könnyebb, ha az ember rájön, hogy a másik nem tud nem jerk lenni, mert a jerk-ség a személyiségének a része, és az alapdolgok évtizedek alatt sem változnak, csak más előjelet vehetnek, ha az ember tudatosan fejleszti a személyiségét. De a JC tagjai pont azért azok, mert nem teszik, és ők így vannak jól. Persze azt is megértettem, hogy miért nem működik valami alapjában véve két ember között. Nem, nem az, hogy valaki jerk, hanem az, hogy nem látja (vagy nem akarja látni), ezért nincs esélye másmilyen lenni. Mindenkinek nyitva áll a változás lehetősége, de persze azt is rögtön lehet tudni, hogy ki az, aki meg is fogja ragadni, és ki az, aki úgy öregszik meg. Na ez az, ami miatt valami eleve, végérvényesen nem működik, soha nem is működött, és soha nem is fog két ember között. 

Már egyébként félig-meddig feloszlattam a klubot (és folyamatosan oszlatóban van, mint azt a fenti találkozás mutatja), pont azért, amit megértettem, és mert szeretettel meg lehet engedni mindenkinek, hogy olyan legyen, amilyen, mert neki pont úgy jó, nekem meg tök mindegy. Különben is, valaki pont a jerk személyiségjegyért szereti azt a másikat...

Homiletika

A prédikáció tudománya, ebben a félévben kötelező tantárgyunk volt. Namármost. A csoport 8 hallgatóból állt, összetételét tekintve pedig 7 papnak készülő szerzetes fiúból és belőlem, az egyetlen laikusból és nőből ráadásul. Vizsgáznunk is kellett ám! Írni kellett a pünkösdi szentírási helyekre (a kétnapi olvasmányok illetve szentleckék és az evangéliumok közül kötelezően az aznapi - a vigíliáról vagy a másnapi miséről - evangélium és az olvasmány vagy szentlecke tetszés szerint) egy homíliát (prédikációt), amit el kellett mondani egymás előtt a vizsga napján, amire aztán megkaptuk a félévi jegyünket. Nekem is ez volt a feladat. Próbáltam a félév során többször is meggyőzni a tanár atyát, hogy engedje meg, hogy én írásban adhassam be, és aztán meghallgathassam a többieket, de ne kelljen már prédikálnom. Nem engedte meg, amiért most már nagyon hálás vagyok, mert nagyon jó élmény volt.

(A történethez hozzátartozik, hogy előző nap elküldtem Izsáknak, aki mégiscsak egy homília-mondást rendszeresen gyakorló pap, és kértem, hogy nagyon őszintén mondjon véleményt, mert nem szeretnék lebőgni azzal, hogy hülyeségeket beszélek. Ha nem gondolja, hogy jó, átírom. Nem kellett egyáltalán átírnom, csak azt javasolta, hogy tegyek bele egy szóviccet a kétértelműséget demonstrálandó, mert egy olyan is belefér. És tényleg.)

A vizsgán csak vázlat lehetett nálunk, nem leírt teljes szöveg, mert nem lehetett felolvasni, szabadon kellett beszélni.

Íme a homíliám, amit már sosem fogok többet elmondani (persze akkor megtehetném, ha evangélikus vagy református lennék és lelkésznek készülnék, de nem ez a helyzet még csak perspektivikusan sem), de tényleg nagyon örülök, hogy legalább egyszer megtehettem:

„Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai." (Ter 11,1)

Kedves Testvérek, amikor elolvastam ezt a sort, nyelvtanárként az első gondolatom az volt, hogy „Ez gyönyörű! Ez minden nyelvtanár álma!" Ezt pedig azonnal követte a második: „Ha ez így lenne, más hivatás és munka után kellene néznem..."

Egy nyelv, egy szókincs - de vajon a jelentés is egy?

Gyakran tapasztalom azt, hogy anyanyelvemet beszélőkkel sem értjük egymást, a meg nem értettséggel járó szenvedést. Elbeszélünk egymás mellett. Ennek több oka is lehet:

- különböző háttér, neveltetés, IQ,,

- a legfontosabb különbség a világnézeti, gondolkodásmód- illetve értékrend-beli.

- a szavak különböző konnotációval bírnak (amikor elmondom egy beszélgetés során, hogy egyedül vagyok és merre orientálódom egyre inkább, másképp reagál egy Istennel szoros személyes kapcsolatban élő, mint egy olyan, akinek semmi vagy csak kevés köze van Istenhez. Az előbbi nem kérdez, mert érti, az utóbbi sajnálkozik azon, hogy biztos a sok csalódás keserűsége okozza...) Persze a negatív félreértések mellett vannak pozitív jelentéstartalom különbségek, amikre a szóviccek épülnek, különben nem értenénk (és milyen kár lenne) pl azt, amikor a horgász kifog egy kövér pontyot, és annyira megörül, hogy boldogan mondja neki: „Haza viszlek vacsorára!" A ponty meg azt feleli: „Á, fogyózom! Menjünk inkább moziba."

Ugyanakkor azt is sokszor megtapasztaltam már, hogy más anyanyelvet beszélőkkel mélyen, akár azonnal megérthetjük egymást, olykor szavak nélkül is, a teljesség akár extatikus élményét, amikor egy hullámhosszon vagyunk - mert egy közös nyelvet beszélünk.

Mi ez a közös nyelv?

„Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak." Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek." (Jn 7,37-39a)

Amikor egy új, akár teljesen kezdő nyelvi csoportom alakul, mindig nagyon különböző képességű, tudásszintű, hozzáállású, személyiségű emberek alkotnak új közösséget, és ezt a nagyon színes közösséget kell megtanítanom egy új közös nyelvre. Hogy teszem ezt? Szabályokat adok nekik, előre felhívom a figyelmüket a buktatókra, bátorítom és vigasztalom őket, ha elcsüggednének. Mindenkire külön-külön, egyenként odafigyelve, mindenkinek szem előtt tartva a sajátosságait, igényeit.

Ha úgy tetszik, Jézus egy nyelvet tanított ott a templomban egy olyan közösségnek, ahol elvileg egy nyelvet beszéltek, egy szókincset használtak - és mégis, sokan nem értették őt. Jézus ma is, folyamatosan tanít minket - Isten népét, ami a közös alap, a Lélek nyelvére. Feltárja az egyetlen szabályt - a szeretetparancsot -, felhívja a figyelmünket a buktatókra, vigasztal és bátorít, ha elcsüggedünk. Ahogy egy nyelv tanulása halálunkig tart, ha komolyan vesszük (én mindenképp, hiszen ez a hivatásom), Jézus is életünk végéig tanít minket a szeretet nyelvére, a Lélek nyelvére.

De ennél sokkal többet is tesz: „tanárokat" képez ki: minket, Isten népét, papokat, szerzeteseket, a keresztény hitüket hivatásként élő laikusokat is, mint jómagam, hogy vegyenek részt a munkában.

És hogy mi ez a munka? A Lélek nyelvét, a szeretetet tanítani, összehozni a különbségeket, átadni a szabályt, felhívni a figyelmet a buktatókra, bátorítani és vigasztalni, ha szükséges. Ugyanakkor megengedni azt, hogy minden ránk bízott a saját tempójának megfelelően haladhasson, akár elbukhasson, és bízni abban, hogy még ha nem is látványosan, de gyarapodik. Úgy tenni mindezt, hogy mindenki, aki a közelünkbe kerül, biztonságban érezze magát velünk, a szeretetünkben.

Kedves Testvérek, adja meg Isten a Lélek szeretetével és erejével azt a bölcsességet, hogy a „mennyei tantestület" tagjaiként méltó munkatársai lehessünk.

OBA

Only Boys Aloud, BGT:

Az Only Men Alouddal ugyanaz: