Mese Edami sajtról és Márványsajtról

Hiába, hatással van ránk, amit olvasunk. Rám most épp a "meséskönyv". Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, mert kipattant a fejemből a fenti című, párbeszédes mese-szerűség, (nem archetipikus :), gondoltam, megosztom. Íme:

- Hú, de gyönyörűséges vagy Te Márványsajt ! Nem tudlak csak messziről nézni, akkor inkább eltűnök. Pár héttel ezelőttig évekig az Edami sajtot fogyasztottam, de a készítője közölte egyik napról a másikra, hogy többet már nem árul nekem Edami sajtot. Egész idáig iszonyúan szenvedtem emiatt. Mondjuk egy ideje húzódott ez a nagy változás, de reméltem, hogy meggondolja magát. Keveset fizettem érte, felment az ára, de én nem akartam többet fizetni. Úgy voltam vele, hogy így is jól járt, nem vagyok hajlandó változtatni, én ilyen vagyok.
- Megértem, ez tényleg nagyon rossz. Engem hosszú évek óta nem árul a készítőm.
- Nem tudom megérteni, hogy lehet ez... ? Egy ilyen szép, ízletes, jó állagú sajt... Én azt hiszem, Rád szeretnék áttérni, már nem kell nekem az Edami.
- Biztos?
- Igen, biztosan érzem. Árulják annak, aki meg tudja adni az árat, ha én már nem tudtam, csak ez a fontos.
- :)))))) De jó! :))))))
- Annyira finom vagy, olyan természetes zamatod van, ami az Edamiból hiányzott, és még más tulajdonságok is vannak benned teljesen természetesen, amik nagyon-nagyon értékesek.
- Ó, ennek nagyon örülök. De biztos, hogy már nem vágysz a másik sajtra?
- Hát, most hogy így mondod, de igen, nagyon is. Egy kis időt kérek, amíg áttérek, de mindenképp váltani fogok és már csak Márványsajtot akarok fogyasztani. Csak egy kis idő az egész, igyekezni fogok. Már úgyis olyan ízetlen volt a végén, folyton megpenészedett a hűtőben, mert megvettem ugyan, de nem ettem. Igyekszem kitakarítani a hírmondóját is, sőt ! Másik hűtőt veszek !
- Hát... Ha már tényleg nem érdekel, akkor miért vettél részt az első sorokban tolongva az Edami sajt készítőjének a születésnapján? A névnapján meg még tovább léptél. Aztán később mikor jelezted, hogy nagyon éhes vagy, eljöttél enni (merthogy a Márványsajt a király, magasan vert mindig is minden sajtot) de tegnap volt a Márványsajtok ünnepe, és ahhoz képest, hogy éhség ellen jól jött belőlem egy kevés, nem ünnepeltél, még csak szolidan sem, ahhoz képest, amit az Edami ünnepeken rendeztél... Ez elég rosszul esett, mert folyton azt mondod, hogy a Márványsajtra térsz át és elvileg ez volt folyamatban az ünnep napján.
- Azt hittem, hogy már nem érdekel az Edami sajt és érdekel a Márványsajt, de tévedtem, és mégis inkább az Edami készítőjével egyezkedem (képzeld, már lépéseket is tettem az ügyben, amíg Te várakoztál) és megadom az árat, amit kér. Ne harcsi ! Igazából a Márványsajt túl pikáns nekem, én az egyszerű ízeket preferálom. Csak semmi kacifánt, arra most egyáltalán nem vágyom. Két szín egy sajton belül ? Dehogy ! Csak egyszínű, minél egyszerűbb legyen. Egyébként egyáltalán nem biztos, hogy az Edami sajtkészítő újra elkezdi nekem árulni a sajtját, de én mégis megpróbálom minden erőmmel meggyőzni. Pár hónap alatt erre a döntésre jutottam. Bár lehet, hogy inkább egy teljesen új, de hasonlóan egyszerű sajt után nézek, mondjuk az Ementáli után, az is eléggé átlátható (csupa lyuk) és hétköznapi, pont nekem való. Tudom, hogy ezalatt az idő alatt türelmesen és hűségesen vártál, hiszen mindvégig azt mondtam Neked, hogy a Márványsajtot akarom, és pár pillanatig még magam is elhittem, de ez nem tartott szinte semeddig ! Hát bocsi, igazán sajnálom a kellemetlenségeket. Biztos vagyok abban, hogy vannak, akiknek a Márványsajt jön be. Egyébként meg nagyon rendes vagyok, hiszen még húzhattam volna a döntést hosszú-hosszú ideig (bár el sem tudod hinni, mennyire nehéz döntés volt...).
- Aha. Kedvességed valóban határtalan.

***

Baromi jó filmet láttam ma, a címe: A látogató (The Visitor). Érdemes megnézni.

Farkasokkal futó asszonyok

 

Ez a könyv életem egyik legütősebb (ha nem a legütősebb) olvasmánya. Ez áll a hátsó borítóján:

"Minden nőben él egy zabolátlan és időtlen lény, az Ősi természeti asszony a maga hatalmas erejével, éles ösztöneivel, szenvedélyes kreativitásával és korlátlan tudásával. A társadalomba való beilleszkedés során azonban többé-kevésbé megszakadt vele a kapcsolatunk, a civilizáció merev szerepekbe kényszerít bennünket és elfedi előlünk saját lelkünk életadó üzeneteit. Ha már nem találjuk az utat e hatalmas éltető forrás felé, félelemmel, szorongásokkal teli túlszelídített, eltiport lényekké válunk. Clarissa Pinkola Estés élvezetes stílusban megírt könyve megtanít arra, hogyan lehet helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, újra megtalálni a női vitalitást és a korlátlan tudást, mely ott rejtőzik minden asszony tudatának ősi rétegeiben. A jungiánus elemző és mesemondó szerző harminc évnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja meg olvasóival, népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon és álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe, begyógyítja a lélek sebeit és segít újra megtalálni a kapcsolatot az Ősi, Természeti Asszony bölcsességével."

Nemcsak az öntudatlanul zabolátlan nőkhöz szól (vagy legalábbis akik úgy sejtik, hogy "valami nem stimmel velük, csak nem tudják, mi"), hanem minden nőhöz, sőt! A zabolátlan férfiakhoz is, akik a zabolátlan nőkhöz valók. (A nem zabolátlan férfiak úgysem értik... :) Azért írok róla, mert a történetek és a szimbólumok elemzésének olvasása közben értettem meg a (közel)múlt kapcsolatainak miértjét és hogyanját.

Az első négy történetet olvastam el (15 van összesen), a második Kékszakáll története, itt egy gondolat az elemzésből:

"Minden teremtménynek meg kell tanulni, hogy ragadozók léteznek."

A negyedik történetből, melynek címe Manawee pedig ez a bekezdés vágott mellbe:

"Kékszakálli vagy Mr. Fox-féle energiákat hordozhatnak a férfi erői, amelyekkel megpróbálhatja lerombolni a nők kettős felépítését. Az ilyen udvarló nem tűrheti a kettősséget, a tökéleteset keresi, az egyetlen igazságot, az egyetlen mozdíthatatlan, megváltozhatatlan femina substanciát, ami az egyetlen tökéletes nőben testesül meg. Most figyelj! Ha ilyen emberrel találkozol, olyan sebesen fuss az ellenkező irányba, ahogyan csak bírsz. Jobb, ha kívül-belül Manawee-hez hasonló kedvese van az embernek: ő sokkal jobb udvarló, mert tiszteli a Kettő gondolatát. A cselekvésben pedig a Kettő hatalma egyetlen összetartozó entitás."

Két kérdés fogalmazódott meg bennem azután, hogy ezeket olvastam:
1. Miért kizárólag Kékszakáll-akkal találkoztam eddig és egyetlen Manawee-val sem? és
2. Miért nem fordultam sarkon és futottam el?

Izgalmas kérdések. Érdekes és elég összetett a válasz, amit a témában folytatott sok-sok olvasás, valamint hosszas meditálások után találtam. Mind a férfi, mind pedig a női lélek két részből áll, a női lélekrészből, amit animának hívnak és a férfi lélekrészből, amit animusnak. Az a nőies nő és a férfias férfi, akiben ezek integrálódnak, a nőkben az animus belesimulva a domináns animába és a férfiaknál fordítva. Mindkét nemnél fel kell fedezni mindkét lélekrészt, el kell fogadni a saját nemű lélekrészt, mert csak akkor lehet egészségesen integrálni a másikat. 

Amíg nem egészségesen integrálódik a két rész (vagy sehogy...), addig egészségtelen párkapcsolatai lesznek az embernek. Van úgy, hogy valamiért nem vagyunk hajlandók elfogadni (gyerekkori sérülés következménye lehet) a saját nemű lélekrészünket, így a másik fog dominálni, azt meg esetleg utáljuk (legalábbis ez így volt az én esetemben). Ez egy érdekes folyamat. Egy nő túl határozottá válik, mert a nőisége sérül, egy férfi pedig nem tud férfias lépéseket tenni, határozott döntéseket meghozni, és ezt nagyon utálhatja magában.

(Itt jegyezném meg Anselm Grün Élet az életért c. könyve nyomán, amelyben épp ezt az integrációt taglalja, hogy az anima: gyöngédség, együttérzés, óvó anyaság, az animus pedig: szilárdság, erő, készség a felelősségvállalásra és elkötelezettségre, a kockázatra, a konfrontációkra, kitartás.)

Annak a nőnek, akinek már gyerekkorában meg kell tanulnia szilárdnak és erősnek lenni, annak a fejében esetleg az anima a gyengeséggel kapcsolódhat össze és felnőttként rettenetesen szenvedhet ettől. És akkor Kékszakáll-féle (vagy nagyon nőies) férfiakat fog találni, mert velük lesz komplementer a kapcsolat, ami azért furcsa, mert ez egy kicsavart komplementerség. Normális esetben olyan férfit keresünk mi nők, akibe a mi animus lélekrészünket vetíthetjük bele, és a férfiak is fordítva ilyen nőt keresnek. Ott van a gáz, ahol torzult az ellentétes lélekrész, mert nem vagyunk kibékülve a sajátunkkal, esetleg nem is tudjuk, kik vagyunk - meg hát ugye sosem tudatos azért ez. Döbbenetes utólag felismerni, hogy én nem az animust vetítettem bele a másikba, hanem az animát, amit a másik tökéletesen meg is testesített, mert ő meg sokkal inkább nőies, mint férfias, hiszen a Grün-féle animus meghatározás egyetlen tulajdonságával sem rendelkezik. És egy ilyen kapcsolat nem is működhet.

Az igazi nő valóban kettős: rendelkezik a domináns anima tulajdonságaival, amibe belesimulnak az animus attribútumai határozottan és szilárdan meghúzott határok formájában, a társ mellett való kitartás, elkötelezettség formájában, az őszinte és nyílt kommunikációban való konfrontáció formájában. Egy zabolátlan férfi érti csak meg a zabolátlan nőt (azt ugye értjük, hogy a zabolátlanság nem bunkó viselkedést, szertelenséget vagy a másik igényeivel szemben tanúsított figyelmetlenséget, önzést jelent, hanem épp az ellenkezője. A zabolátlanság az én olvasatomban szabadságot, bátorságot illetve magabiztosságot jelent, minden emberi érzelem természetesnek vételét és megengedését jelenti, a negatív érzelmekét is), és csak egy ilyen férfi nem fog egy ilyen nőt "fura egy nőnek" tartani, csak azért, mert természetes és szabad. Meg kell tanulni szeretni mindkét lélekrészt, mert nagyon szerethetőek, ha a helyükön vannak és a megfelelő mérték jellemzi őket.Szeretem a zabolátlanságomat, a természetességet, a szabadságot. És szeretek ízig-vérig nő lenni, érezni, merni önmagam lenni, nem akarni megfelelni senkinek.

Anselm Grün írta azt is, hogy "Az emberekkel is ott érezhetem magam otthon, ahol az együttlétben megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl." Az az érdekes, hogy minden barátságom alapja ez a misztérium - és egyetlen párkapcsolatomban sem volt jelen, emiatt nem is lettek, nem is lehetnek a barátaim a volt kedveseim, most értettem meg. Mert ehhez spirituális érzékenység szükséges, ez pedig egyetlen volt kedvesemnek sem volt tulajdonsága. Azért érdekes ez, mert én meg nagyon is érzékeny vagyok spirituálisan. 

Ide kapcsolódik Pál Feri egy előadása, amit nemrég hallgattam a honlapján. Felsorolta, hogy a jól működő párkapcsolatnak mik a feltételei (de szerintem mindenfajta kapcsolatnak is feltétele egy-egy pont):

- Érett szülőség feltételei
- Felelősségteljesség, megbízhatóság
- Reális igények és elvárások
- Önmagunk, magatartásunk, helyzetünk pontos értékelése
- Az érzelmek megfelelő kifejezésére való képesség
- Az új családdal való lojalitás erősebb, mint az eredetivel
- A legnehezebb helyzetben is képes a pozitívumot meglátni
- Képes építő visszajelzéseket adni
- Humorérzék
- Stabil értékrend és erkölcsiség
- Spirituális érzékenység 

A legutolsó pontot először nem is gondoltam, hogy mennyire fontos, de valóban elengedhetetlen, mert egész más szinten működik két ember, ha az egyik érzékeny spirituálisan, a másik meg nem. Ehhez kapcsolódó az a gondolat, amit már nem emlékszem, hogy hol és kinél olvastam az elmúlt hetekben, hogy azok a (bármilyen típusú) kapcsolatok működnek egészségesen, ahol elég sok lelki munkával és nyitottsággal segíti egymást a két fél spirituálisan FELFELÉ haladni, ez fontos, nem pedig lehúzzák egymást vagy langyos vízben lubickolnak kényelmesen. Ehhez persze megint csak feltétel a spirituális érzékenység, mindkét fél részéről. Most már ez is világossá vált számomra, meg mindezek nyomán az is, hogy bizonyos események nem is történhettek volna másképp, és hogy bizonyos dolgok, kapcsolatok SOHA nem fognak működni, semmilyen szinten (és lehet, hogy valaha volt valami alapjuk, de már nincs). Nem azért, mert ezt vagy azt TETTÜK és hibás valaki, mert nem, hanem azért, mert teljesen különbözőek VAGYUNK, a lényegünk összeférhetetlen, és a víz soha nem keveredik az olajjal. A barátságaink a legjobb példa erre. Csak olyanok a barátaink, akikkel azonos a spirituális érzékenységünk, vagy egyikünknek sincs. Egy párkapcsolat alapja is a barátság, épp ezért tudunk csak azokkal barátok lenni esetleg, amikor vége van, akivel azonos módon működik a spiritualitás, vagy pedig hiányzik mindkét részről - vagyis nem is hiányzik. 

Így igazából most tudtam elengedni vágyat legalább barátságok után (ha már más nem lehet), mert megértettem, hogy minden feltétel hiányzik hozzájuk. Ez felszabadító.

Nyár, 2013 2. rész: Zarándoklat

Eredetileg két hétre indultam vissza a Caminóra, de Emma (csoporttársam a Sapin) felvetette azt a javaslatot, hogy miért nem megyek a Via Sacra zarándokútra, amely Bécs és Mariazell között fut az Alpokban. Ez lett a vége. Az meg, hogy csak egy hét lett belőle annak köszönhető, hogy rettenetesen drága volt, nem fért bele több napi szállás kifizetése. Lelkileg viszont annál gyümölcsözőbb volt, folytatódott az a munka, ami a lelkigyakorlaton elkezdődött egy héttel korábban.

Egy helyett három meditációs- és imatémám volt, mindennap eggyel foglalkoztam egész nap. Illetve az egyikkel csak egy fél napig tudtam foglalkozni, aztán ejtenem kellett teljesen, mert annyira súlyos, most már hosszú ideje fennálló családi probléma, hogy ijesztő mértékben megviselt nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is aznap, és szükségem volt még a térdemre pár napig hegyet mászni.

Itt a zarándoknapló, amit írtam:

1. nap 2013.08.13. kedd

Nem volt kedvem elindulni. Félelem volt bennem, kialvatlansággal küszködtem, baromira nem volt kedvem megint egyedül lenni, szomorú voltam. Bántam, hogy keddre vettem vonatjegyet és nem szerdára. Az egész púp volt a hátamon.

A vonaton egy rettenetesen bunkó bácsi ült velem szemben, aki folyton belém rúgott, kurva anyázta a telefonját, feltette az asztalra a bőröndjét, amit a szarban húz, más meg az asztalon eszik - pl. én. A hátam mögött francia srácok ültek, akik kicsit többet ihattak előző este a kelleténél, mert az egyik többször is telehányta a vonatot, mert nem jutott el a wc-ig... Szóval klassz volt.

Wien Meidling állomáson megállt a vonat, és még azon gondolkodtam, hogy milyen vicces lenne, ha kiderülne, hogy onnan kell indulnom... Aztán bementem a Westbahnhofra. El kellett jutnom valahogy a zarándokút kezdőpontjáig, ami a Lichtenstein kastély a Brunn-valami állomásnál. Na, kiderült az információnál, hogy valóban vissza kell mennem a Meidling állomásra az U6-os metróval és onnan egy másik vonattal ebbe a Brunnba. :))))))

Nos, leszálltam a vonatról, bementem pisilni az állomáson lévő étterembe, és megkérdeztem az ottani felszolgáló lányt, hogy hol van a kastély. Mondta, hogy egy óra sétányira a helytől, balra fordulok, majd egy parknál jobbra, aztán egyenesen. Az első kereszteződésnél nem voltam abban biztos, hogy ott kell balra fordulni, vagy a következőnél, úgyhogy pont arra sétált egy egyáltalán nem szimpi néni, megkérdeztem, hogy jó felé megyek-e a Hunyadi-parkhoz. Szó szót követett, végül elvitt nemcsak a parkig, hanem a kastélyig egyenesen. Tényleg baromi sokat kellett volna sétálnom. Kiderült, hogy a néni nagyon kedves és tök jófej volt.

Elindultam, és nem volt jó a séta. Esett előzőleg az eső, ezért csurom víz lett a gatyám az erdőben, leszedtem az az összes pókhálót, fáztam, aztán iszonyú meleg lett, fáradt voltam, hiszen reggel 6-kor indultam otthonról, és jóval előtte keltem. A végén el is áztam, mert megint esett. Beértem Heiligenkreuz-ba, ahol gondoltam, hogy megszállok. Hát nem volt szállás, mert az egyetlen hely, ahol lehetett volna, a monostor volt, de az meg tele volt. A következő falu 4km-re, Mayerling, elindultam. Útközben az egyik elágazásnál megkérdeztem egy épp a házából akkor kilépő embertől, hogy jó irányba megyek-e Mayerling felé. Szó szót követett... felajánlotta, hogy elvisz ahhoz a házhoz, amit ajánlottak ott. A házban nem volt hely, a hotelben pedig €54(!) volt a szoba ára egyetlen éjszakára, mondtam, hogy na azt nem, úgyhogy elvitt a következő faluba, Allandba, kitett az első szálláslehetőségnél, megvárta, amíg kiveszek egy szobát, aztán elhajtott.

A hely - Thessaloniki étterem és bár - egy görög tulajdonban lévő szállás. €30-at kértek a szobáért, ami még fűldugóval is brutál hangos volt és ahol a wc és a zuhanyzó a folyosón voltak. Megkérdeztem a pincért, hogy az árban van-e reggeli, azt mondta, van. Hány órakor kérem? Mondtam, 7-kor. Azt mondta, nem lehet, 8-kor van legkorábban. Mondtam, akkor legyen 8. Elmentem misére, ami a szállás mögötti templomban volt, aztán 3/4 8-kor elmentem aludni. Izomlázam volt, lázas voltam, iszonyú rosszul éreztem magam.

Spirituálisan nagyon jól sikerült a nap, nagyon közel éreztem Istent magamhoz. A templomban fél órával a mise előtt rózsafüzért mondtak asszonyok, én meg félálomban meditáltam, ahogy duruzsoltak. Nagyon jó volt.

2. nap 2013.08.14. szerda

Reggel 8-kor lementem reggelizni. Azt gondoltam, hogy negyed 9-kor már úton lehetek. Sehol senki nem volt az étteremben. Negyed 9-kor megjelent a tulaj valószínűleg, aki felébresztette a szakácsot. Azt mondták, hogy azt mondtam, hogy 7-kor akarok reggelit, akkor meg nincs. Mondtam, nem úgy volt az, kétszer beszéltem az esti pincérrel, mondtam, hogy 8 óra ok lesz. Hát ők azt nem tudták. Majd csinálnak rögtön reggelit. Mondtam, hogy nem kell reggeli, adják vissza a pénzem egy részét, és már ott sem vagyok, nem akarnék várni. Visszaadtak €5-öt, aminek azért (is) örültem, mert eleve max. €25-öt akartam fizetni, bár még azt is soknak találtam. Sűrűn bocsánatokat kértek, én meg elindultam. Alland nem a zarándokútvonalon helyezkedett el, hanem 2 km-re attól, úgyhogy vissza kellett sétálnom a zarándokútra, ezért akartam korán indulni.

Az idő csodálatos volt egész nap. Felhős volt az ég, de nem esett, kicsit hűvös volt, vagy kicsit meleg, épp ideális sétáló idő. Az erdő gyönyörű volt és az Alpok hegyvonulatai csodálatos látványt nyújtottak. Igazán élvezet volt a kirándulás. Ma sem találkoztam egy teremtett lélekkel sem, mint ahogy tegnap sem. Kinéztem reggel egy szállást Kaumberg előtt (elvileg Kaumberg az első etap végállomása, de én nem akartam elmenni odáig), a Gasthof Renzenhof-ot. Annyira jól ment a séta, lelkileg is feltöltődés volt, egy helyre be is mentem kávézni, az is jól esett, aztán többször ültem órákig templomokban, ami spirituálisan teljesen feltöltött, meg aztán azt fizikai megújulás is követett minden alkalommal, úgyhogy azt gondoltam, hogy mégiscsak elmegyek Kaumbergbe, és ott majd csak találok egy helyet a 3 szálláslehetőség egyikénél. De aztán betértem wc-re a Gasthofba és nagyon szimpatikus volt a tulajdonos asszony. Megkérdeztem, hogy mennyi egy szoba. Azt mondta, €28. Mondtam, ha €25-ért kiadja, kiveszem. Kiadta, kivettem, azt mondta, reggelit is ad. Kérdeztem a hölgyet, hogy lesz-e aznap este mise valahol a közelben, és amikor kiderült, hogy egy 6 km-re lévő faluban, akkor kölcsön adta a hiper-szuper biciklijét (tényleg fantasztikus járgány). Elmentem misére, ami nagyon jó volt, sokat énekeltem rajta. Ma rengeteget beszéltem németül... :)))))



3. nap 2013.08.15. csütörtök

Reggeli után elindultam 8-kor. Gyönyörű volt a séta, egyedül a hegyekben, dalra fakasztott. Túl meleg volt, illetve a nagyon meleg meg tűző nap csak később jött, egy ideig nagyon kellemes volt az idő. Aztán leégett az arcom, annyira tűzött a nap.

Felmentem Araburg várához, de előtte Kaumberg városánál majdnem eltévedtem. Egy angyal jött ismét a segítségemre és útba igazított. Totál elvesztem volna, és ő volt az egyetlen, aki a megfelelő időben épp szembe jött velem.







A várnál megkaptam életem legnagyobb dicséretét: azt hitték a kiejtésem alapján, hogy angol vagyok. Azt hiszem, ennél nem kell több egy angoltanárnak... :))))

Hainfeldnél (ami egyébként egy nagyon hangulatos kisváros, gyönyörű templommal) meguntam az erdőt egyedül. Kicsit el is sétafikáltam az időt, nagyon jó volt lassan, meditálva, Istennel beszélgetve menni. Csak innen még 2,5 óra volt az a hely (St. Veit an der Gölsen, egy kicsi városka, talán inkább falu), ahova a szállást terveztem. Úgyhogy, lévén már fél 2, innen a főút mellett gyalogoltam ismét, nem pedig a zarándokúton. Be is értem fél órával a vártnál előbb, totál kihalt volt minden. Elindultam szállást keresni. Épp szembe jött velem egy pár, megkérdeztem őket, hogy tudnak-e valamit. Kicsit kapatosak voltak, épp a kocsmába (!) igyekeztek. A nő beszélt angolul, elmondta a két lehetőséget. A szimpatikusabb helyet megnéztem, úgy láttam, hogy lakatlan (mekkorát tévedtem!). Megjegyeztem az ajtón lévő telefonszámot, aztán elindultam a másik hely felé. A kocsma előtt vitt el az utam, ahonnan kijött a férfi, és mondott valamit németül, amit ugye nem értettem. Behívott, hogy beszéljek a feleségével. Először ment a huzavona, amikor kiderült, hogy €35 a szállás és én azt mondtam, hogy annyit nem fizetek, megpróbálok alkudni a telefonszámos szállás tulajával. Erre a család (nemcsak pár volt, hanem egy egész család ült a kocsmában) felajánlotta, hogy van egy üres szobája, ingyé odaadja egy éjszakára. Azt gondoltam, megütöttem a főnyereményt. Apuka néha próbált totál részegen hozzám érni, ami egyáltalán nem tetszett, de megpróbáltam nem törődni a dologgal. Azért némi rossz érzést keltett bennem. Aztán meghívtak egy ásványvízre, majd amikor végeztek az újabb italaikkal és a hazamenetelre került volna a sor, apuka felállás közben elvágódott, összetört egy poharat, ahogy először nekiesett az asztalnak, majd a pultnak, stb. Ijesztő, sajnálatos, kiábrándító és kijózanító volt az esemény. Akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom a telefonszámos helyet, akit a pultos nő fel is hívott nekem.

A szállás tulajdonosnője közölte, hogy €34 az ár. Erre egyfajta "tánc" kezdődött köztünk, én megpróbáltam minél kevesebbre alkudni, ő magyarázta, hogy mennyire több szempontból sem adhatja kevesebbért. Végül győzött benne a jóérzés, €25-öt engedélyezett, majd amikor mondtam, hogy ágynemű sem kell, a földön simán elalszom a hálózsákomban a polifoamon és reggelit sem kérek, akkor ő maga mondott €20-at, később azt is megengedte, hogy az ágyon aludjak a hálózsákkal, valamint, hogy reggel kaphatok teát is. A férje utánam jött a templomba és megmutatta a legrégebbi részét a templomnak. Mindegy is azt hiszem, hogy mit gondolnak, mert ma egész nap azért imádkoztam, hogy €20-ért kapjak szállást...

Este elmentem kaját nézni, mert a reggeli után csak kb fél 2-kor ettem egy nápolyit, holnap pedig böjtölni szándékozom, és baromi éhes lettem estére. Bementem a legszimpibb vendéglátóipari egységbe, ahol rendeltem egy hamburgert, és mivel vágni lehetett a füstöt, ezért kinn vártam meg a tápot, mert majd' megfúltam, pedig szívesen csevegtem meg ismerkedtem volna a helyiekkel, akik úgy tűnik mind alkoholisták, nem lévén más időtöltési lehetőség a faluban. Este másik kocsmákban az előző kocsma csaposait is láttam, valamint a vendégeket is, amikor bezárt a másik kocsma.

A templomban sokáig ültem, bár estére már annyira elfáradok, hogy majdnem elalszom mindig, amikor bemegyek a templomba meditálni. Azért nagyon jó volt, az meg különösen, hogy gregorián zene szólt, férfiak énekeltek, mintha a 'srácokat' (bakonybéli szerzetes barátaim :) hallgattam volna.

4. nap 2013.08.16. péntek

Reggel a néni nem volt valami kedves, bár megkérdezte, hogy szeretnék-e teát inni. Azért úgy tűnt, örült, amikor nemet mondtam. Azonnal viszlátot mondott, és már-már kilökött az ajtón. Biztos vagyok benne, hogy megbánta a nagylelkűségét. (Felajánlotta, hogy az ágyon aludjak a föld helyett, én azt mondtam, hogy nem fogok, aztán mégis kihasználtam az alkalmat és tényleg az ágyon aludtam.)

A templomba mentem először, egy órát töltöttem el ott. Na, kb ez volt a napi spiritualitás, mert utána már nem nagyon ment. Aztán a bankba mentem pénzt kivenni, majd elindultam. A célállomás Lilienfeld volt, a terep pedig sík. Útközben találtam egy Penny Market-et, ahol vettem nápolyit, szinte végig a bicikliút volt a zarándokút is egyben.

Megérkezvén a városkába, bementem az első Gasthofba, ahol a hölgy közölte, hogy tele vannak és nem is tud mit mondani. Megpróbált két másik helyre telefonálni, ott is azt mondták, hogy nincs hely. Még ott ácsorogtunk kicsit, nagyon kedves volt, mindenképp segíteni akart, erősen gondolkodott, aztán rájött, hogy van még egy szobája. A végén mégis sikerült hol aludnom :). €36 kicsit a földhöz vágott, alkudni sem lehetett, de éreztem, hogy el kell fogadnom és nincs apelláta, mert nem lesz más lehetőségem ma este. Ezzel mondjuk az is eldőlt, hogy nem maradhatok jövő hét végéig... Kedden vagy szerdán haza kell mennem így.




Alig tudtam lábra állni, ami azért volt nagyon fura, mert tegnap hegyet másztam és semmi baj nem volt a térdemmel, ma meg sík terepen, keveset sétáltam... Nagyon durva. Este elmentem a ciszterci apátságba a misére, ma épp Szent István királyunkat tisztelték a miséken Ausztria szerte, érdekes érzés volt.

A séta szörnyű volt. Égetett a nap, az orrom szénné égett, fáradt voltam és nyűgös.

5. nap 2013.08.17. szombat

Borúra derű... Érdekes ez a körforgás. Kutya baja a térdemnek vagy a vállamnak, egész szép volt a séta és nagyon gyümölcsöző megint.

Reggel alaposan és rengeteget bereggeliztem, jó, hogy erre nem kellett később gondot fordítani. Beszélgettem kicsit a kedves nénivel, aztán 9 körül elindultam. Ma megint egyetlen felhő sem volt az égen, komolyan megijedtem, hogy mi lesz az orrommal, de aztán majdnem végig árnyékban ment az út. Meg a sapkát is előszedtem, úgyhogy nem volt annyira vészes a dolog.

A mai célállomás Türnitz. Reggel a kedves néni azt mondta, hogy simán találok szállást itt. Hiszek neki. És tényleg, az első hotelba bementem (Hotel Löwen), és először kaptam egy egyágyas szobát a zarándoklat alatt. Azt mondták, €39 reggelivel. Kérdeztem, és reggeli nélkül? €31. Akkor ezt a megoldást választom, thank you very much. Aztán elmentem a közeli szupermarketbe és a €8-ból két napra vettem kaját... Nemcsak reggelit, egész napra. Na erről ennyit... A szálláson egy jakuzzi is van. Ha nem egyedül lennék, ki is próbálnám. Így nincs kedvem. Olyan a hely, mint egy mediterrán szálloda. Nagyon kellemes. Az kevésbé, hogy pár kiskölyök a szobám előtt rohangál fel-alá, meg pont az én ajtóm előtt állnak meg ordibálni. Remélem, este nem ez lesz a tendencia. Most nagyon türelmesen bírom a dolgot, este nem biztos, hogy nem fogom megkérni őket persze nagyon kedvesen, hogy valahol máshol tegyék.



Érdekes, a templomban épp egy gyászmisét tartottak, amikor elmentem sétálni, épp kifelé jött a tömeg a halottaskocsit követvén. Valaki, akit az egész falu szeretett halhatott meg, mert ki volt plakátolva az esemény és hosszú sorban kígyózott a tömeg a temető felé. Érdekes volt.

6. nap 2013.08.18. vasárnap

Már hajnalban köszöntött Anyu névnapos smse. Lassan ment az összepakolás, több, mint másfél óra volt a reggelivel együtt, mire el tudtam indulni. Még két névnapos sms-re vágytam, az egyik meg is érkezett a nap folyamán, a másik meg iszonyú rosszul esett (és erősen elgondolkodtatott...), hogy nem volt fontos annak, akitől reméltem. (Utólag egyáltalán nem bánom, mert átrendezett a fejemben kérdéseket, de akkor nagyon rosszul esett.)

Gyönyörű helyeken kirándultam, Türnitz határában pedig összetalálkoztam az egyik bácsival, akivel tegnap futottunk össze séta közben. Ő biciklivel volt és megszólított. Persze megismertük egymást, rögtön használtam is a wc-jüket. Lothar és Veronika, a felesége épp nyaralnak Türnitzben.

Szóval az úttól nagyon távol sétáltam ma, gyönyörű erdei utakon, teljesen egyedül (mint mindig). Elkanyarodtam a Falkenschlucht című természeti csoda felé, ami kicsit a Rám-szakadékra emlékeztetett. A szakadékban, ahogy sétáltam, egyszer csak a hegyről leesett egy szikla darab, és kb fél méterrel a fejem mellett landolt. Sokáig remegtem, aztán már nem mertem annyira elengedni magam, mindig fölfelé néztem, nehogy valami lepottyanjon megint... Félelmetes volt. Ráadásul teljesen egyedül voltam, ki tudja, mikor jön arra valaki, hát, nem volt kellemes perspektíva. Ez a Falkenschlucht egyébként tényleg gyönyörű. Itt egy kisfilm, csak ízelítőnek:

http://www.youtube.com/watch?v=K0R9fdGba3w&feature=youtube_gdata_player


 

Aztán hegyet másztam, háromszáz valahány méterről (Türnitz) föl ezer fölé, majd le az annabergi kilencszáz valahány méterre. A térdemről nem kell beszélni... Bár korántsem annyira vészes, mint számítottam. Azért jó volt megérkezni. Annaberg egy gyönyörű síparadicsom, megnézném télen is, így sem utolsó. A szállás és a templom is nagyon szép:







7. nap 2013.08.19. hétfő

Egész gyorsan össze tudtam szedni magam reggel, aztán elindultam. Jó idő volt ma, felhős volt az ég és nem volt rekkenő meleg. Előttem láttam egy csoportot haladni, megpróbáltam nem utolérni őket, de csak sikerült a végén, mert leültek pihenni. Kiderült, hogy magyarok, Mariazellbe igyekeztek ők is, és később az is kiderült, hogy ők is Annabergben aludtak. Szó szót követett, az ő szállásukon végeztem este €12-ért, a Via Margaritarum szervezethez tartoznak és egy közösséget alkotnak, akikhez csatlakozom, mert a zarándoklat is érdekel meg már régóta keresek közösséget is. Vacsizni is elmentem velük.

A séta gyönyörű volt, nagyon szép helyeken jártam, de a térdem teljesen kikészült és a lábam is. Sok volt neki a hegymenet ma. Rengeteg lovat láttam, meg találkoztam egy hatalmas bernáthegyi kutyával, kicsit megszeppentem azért.

Mariazell egy szép osztrák városka, a katedrális hihetetlenül díszes barokk épület, teli arannyal. Fél 5-kor volt egy mise magyarul, egy bencés atya tartotta. Az orgonista annyira szörnyű volt, hogy nem bírtam röhögés nélkül. Sajnos. Talán nótaénekes lehet az eredeti szakmája. Egyébként meg fura volt megint megérkezni, bár most nem taglózott le annyira, mint a Camino végén. Most már csak a szívemben, a múltban (ahogy Izsák fogalmazta) meg lelki értelemben vagyok úton, mert megint megérkeztem valahova, megint el kell engedni valamit.

 
 

8. nap 2013.08.20. kedd

Reggel összepakoltam, elmentem a 9 órakor kezdődő, magyar nyelvű misére, aztán úgy gondoltam, hogy még sétálok picit a városkában, majd keresek egy buszt, ami elvisz Klein Mariazellbe. Elég hideg volt, esős, csábított az ajánlat, hogy menjek haza a csapattal. Meg már ugye hivatalosan megérkeztem oda, ahova indultam, úgyhogy már ez sem vonzott, nem volt miért úton lenni. Viszont a szabadság meg vonzott, hogy még 2 napot eltöltsek sétával. 12-kor volt a csapat zarándokútjának záróceremóniája, amire meghívtak engem is. Régi szokás a zarándok-keresztelés, amiben engem is részesítettek. Szép volt. Végül pedig mégis hazautaztam velük.

Nyár, 2013 1. rész: Lelkigyakorlat Bakonybélben

A vizsgaidőszak végeztével (amelynek keretében először jól megbuktam a filozófia szigorlaton, majd az ismétlés a készülés nehézségeihez képest fényes eredményt hozott) belevetettem magam az intenzív tanfolyamok sűrűjébe és rejtelmeibe. Ez az időszak 5 hétig tartott, és noha olyannyira sújtja még a recesszió a nyelviskolát, hogy rettenetesen kevés tanfolyam indult, nekem azért idén is jutott minden héten. Ez ilyenkor jó hajtós, de az ember látja a végét, így azért elviselhető. Ráadásul a kollégáimmal is egyre jobb a kapcsolat, ők is ott vannak mindennap, így könnyebben is telik, merthogy ugye beköltözünk reggel a nyelviskolába és estig nyomjuk az órákat, időnként tízet egy nap.

Ezt három hét szabadság követett, amiből először egy hét csendes lelkigyakorlat volt Bakonybélben Ábelnél, majd egy eredetileg kéthetesre tervezett zarándoklat, amit a Caminóra terveztem, de ez is máshogy alakult, erről majd bővebben a következő bejegyzésben. Megbeszéltük még nyár elején valakivel, hogy elmegyünk Szlovéniába egy hosszú hétvégére, aztán az az utazás elmaradt sok minden mással együtt. Szlovénia nagyon érdekel, még sosem jártam ott. Igaz, Horvátországban sem, az viszont nem érdekel annyira. (Érdekes, Feri barátom épp pár nappal ezelőtt írta, hogy a bátyjával körutaztak Szlovéniában.) Nem baj, Szlovénia várhat még pár évet, annyira nem sürgős. Biztos akad majd valaki, aki szívesen velem tart egyszer. Van időm kivárni. :)

A lelkigyakorlat előtti héten bevállaltam egy nagy volumenű fordítást, amivel nem is készültem el, így az indulást el kellett napolni. Több szempontból is remek jó volt a lelkigyakorlat. Idén Ábel is készült rá, olvasnivalóval gyakorlatokkal. El kellett pl. olvasnom Anselm Grün egy könyvét, Élet az életért címmel. (Jé, most látom csak, hogy Jakab atya fordította :)))

  

Ebben főleg a cölibátusról van szó sok más mellett, de nekem nem ezért kellett elolvasnom, hiszen rám ez egyáltalán nem vonatkozik, nem szeretnék szerzetesként cölibátusban élni. Volt benne szó az emberi kapcsolatokról, a barátságról is (örök téma, hm...), és a következő mondat komolyan elgondolkodtatott:

"Az emberekkel is csak ott érezhetem magam otthon, ahol megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl."

Végiggondoltam, hogy kik azok, akikkel ezt a misztériumot - lelki mélységet, otthonosságot - érzem, és kikkel nem. Akikkel igen, azokkal a lelkem legmélyebb dolgait meg tudom osztani teljesen természetesen. És akkor végiggondoltam, hogy kikkel osztom meg a lelkem legmélyebb dolgait - és meglepődve találtam olyanokat, akikkel semmi esetre sem tenném, pedig milyen fontos helyük van az életemben. És jobban továbbgondolva arra is rájöttem, hogy nincs is velük misztérium, pedig azt hittem, hogy van. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mitől lesz egy kapcsolat ilyen, a másikból meg miért hiányzik ez.

Ábel bibliai helyeket is kirótt nekem olvasásra, ami szintén meglepő érzéseket hozott ki belőlem. Az egyik a Sámson-Delila történet volt (Bír 16,4-21). Dühöt váltott ki belőlem ez a történet, le is tettem először, és megmondtam Ábelnek, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, mert idegesít. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért zavar ennyire, és visszatértem rá. Ilyenkor azonosítjuk magunkat a szereplők valamelyikével, és Ábel először azt javasolta, hogy Delilával azonosuljak egy bizonyos szempontból (bár akkor inkább Judit a megfelelő személy a Kékszakállúból...). Aztán rájöttem, hogy Delilával egyáltalán nem tudom magam azonosítani, nemcsak azért, mert nem éppen egy pozitív figura, hanem mert megölte Sámsont, én pedig ezzel nem tudok azonosulni. Viszont Sámsonnal annál inkább, és ami igazán idegesített, az a hülyesége, amivel még mindig párhuzamot tudok vonni. Érdekes és izgalmas felfedezés volt, meg annak a végigjárása is, hogy milyen zsinórt rángat bennem, hogy ennyire fel tud bosszantani.

A hét meditációs- és imatémája ugyanis a lelki értelemben vett szabadság, függetlenség volt. Olyan bibliai alakokról is olvastam a héten, akik nagyon bejöttek, pl. Betániai Mária (Lk 10,40-42; Jn 12,1-3), akinek a szeretetnyelve szintén a minőségi idő és az érintés (míg tüsténkedő nővérének, Mártának a szívességek), és fittyet hányva a környezetében méltatlankodókra, azt tette teljesen szabadon, ami neki jól esett - és ami egy hasonló embernek szintén sokkal jobban esett a tüsténkedésnél - a lábához ült és minőségi időt töltött el vele.

Rendkívül gyümölcsöző volt az egy hét. Fantasztikus volt megtapasztalni azt a szabadságot, hogy csendes lelkigyakorlaton vagyok és nem azért vagyok ott, hogy vadidegenekkel beszélgessek. Ebbe mindenki belefutott az első találkozásnál, de aztán el is fogadták. Volt olyan, aki a köszönést sem igényelte utána, annyira tiszteletben tartotta, hogy teljesen kizárom a környezetet. Mindennap egy óra beszélgetés volt Ábellel, ennyi volt a kommunikáció, ezt többé-kevésbé tudtam is tartani. Voltak azért helyzetek, amikor ott kellett lennem és ki kellett lépnem a hallgatásból.

Izsákkal ezen a nyáron teljes lelki azonosságot és rezdülést éltem meg a beszélgetések során. Még azon a szinten is, hogy egy-egy szóról ugyanaz a vicces gondolat jutott eszünkbe. Teljesen egymásra tudtunk hangolódni, ami több szempontból nagyon jó volt. Kölcsönösen inspiráljuk egymást a továbbgondolkodásra és -fejlődésre, és abszolút minden gondolatot és érzést meg tudunk osztani egymással, mert hasonlóak az élményeink, tapasztalataink, hasonló lelki utat járunk és teljesen értjük egymást. Ő mondott egy mondatot, ami azóta is a fejemben mocorog (nem pontosan így mondta, de ez a lényeg): "Amikor nem vagyok jól lelkileg, akkor arra gondolok, hogy az a fontos, hogy 'úton vagyok', mert ez a lényeg, mindig úton lenni, és a rosszullét része az útnak." Hát... mostanában sokszor eszembe jut ez a mondat. Az is nagyon jó volt, hogy megint énekeltünk a misén, ezúttal már 3 szólamban, mert van egy új lakójuk, akinek szintén gyönyörű hangja van.

Még két szívmelengető történés jutott eszembe. Az egyik nap este a kompletóriumon a szerzetesek közül csak Izsák volt jelen, rajtam kívül pedig még két vendég, akik nem énekeltek. Ketten énekeltük mind a himnuszt, mind pedig a zsoltárokat Izsákkal felváltva, amíg Ábel meg nem érkezett késve. Ez eszembe juttatta életem első ottlétének legelső napját 5 évvel ezelőtt, amikor csak ketten voltunk a monostorban Izsákkal egész nap, megtanította nekem a zsoltározást és felváltva énekeltünk. A különbség többek között az, hogy akkor még nem tudtam zsoltározni, úgyhogy néha jól belerondítottam, most meg már tudok.

A másik kedves esemény egy meditálás alkalmával történt, amikor a templomban ültem, abszolút nem törődve a külvilággal. Amikor kinyitottam a szememet, egy levélkét találtam a padon mellettem, amire azt írta valaki, hogy "Nagyon szép hangod van. ..." :)))

Nagyon jó hét volt, ami sok szempontból folytatódott a zarándoklaton.

Ennek a bejegyzésnek most nincs címe

Úgy tűnik, hogy sosem lesz ez egyszerűbb.

Miért van az, hogy bizonyos dolgok állandóan fájdalommal és sérüléssel járnak, és ez soha nem változik (legalábbis az én esetemben úgy tűnik), hiába halad előre az idő?

Amikor évekig vársz valamire (valakire...), anélkül, hogy tudatában lennél annak, hogy vársz, aztán a körülményeket ismerve épp lemondasz, belátod, hogy nincs esély bármire is és továbblépnél, és akkor egyszer csak a tied, a semmiből a tied... Megérintheted, nézheted, kommunikálhatsz vele, ott van. Elképesztő. Olyan boldog vagy, amilyen talán életedben soha, közben olyan az egész, mintha álmodnál, hiszen az évek abban az álomban teltek el reménytelenül, ami most hirtelen valósággá vált. Azt az ígéretet kapod, hogy ez már nem fog változni, de te nem mered elhinni, hogy mindaz igaz, ami veled történik és biztos vagy abban, hogy egy reggel felkelsz és megint eltűnik az egész. Nem, nem fog eltűnni, mondják. Marad, mert nagyon jó így.

És egy reggel felkelsz és tényleg eltűnt. Na még nem sikerült feldolgoznom ezt a rövid idő alatt történt tömény történést (hopp, egy alliteráció). Azt, hogy teljesen el kell engednem (megint) mindent, mert nem az én kezemben van az irányítás. Azt, hogy mindent, de tényleg mindent megtettem, jól is csináltam és mégis... Nagyon nehéz ezt felfogni.

Viszont! Megint azt érzem, hogy élek, érzek, fejlődök, haladok, felszínre kerülnek és tudatosulnak dolgok, amik enélkül a történés nélkül nem derültek volna ki. Hogy mennyire gazdag a belső- és érzelemvilágom, a lelkem. Mennyire közel vagyok Istenhez. Van irány a belső munkára, felsejlett a gyökere több, megoldódni nem akaró belső nehézségnek is. Olyan készségek, érzések és hajlandóságok, hajlamok vannak bennem, amikről szomorú lemondással hittem azt, hogy már kivesztek belőlem az évek alatt. Olyan hiányosságok és problémák pedig a felszínre kerültek, amikről reméltem, hogy már mind a múlté. Meg helyre kerültek és begyógyultak olyan sebek, amik akadályoztak így vagy úgy az elmúlt években.

Összességében véve tehát azért mindenképp pozitív ez, csak megint nem könnyű. Úgy látszik, ez nekem soha nem lesz az. De az is lehet, hogy tényleg más a dolgom és nem a családban való élet, feleségként, gyerekekkel.

Lehet, hogy mégiscsak el kell újra és komolyabban gondolkodnom a szerzetességen?