Farkasokkal futó asszonyok

 

Ez a könyv életem egyik legütősebb (ha nem a legütősebb) olvasmánya. Ez áll a hátsó borítóján:

"Minden nőben él egy zabolátlan és időtlen lény, az Ősi természeti asszony a maga hatalmas erejével, éles ösztöneivel, szenvedélyes kreativitásával és korlátlan tudásával. A társadalomba való beilleszkedés során azonban többé-kevésbé megszakadt vele a kapcsolatunk, a civilizáció merev szerepekbe kényszerít bennünket és elfedi előlünk saját lelkünk életadó üzeneteit. Ha már nem találjuk az utat e hatalmas éltető forrás felé, félelemmel, szorongásokkal teli túlszelídített, eltiport lényekké válunk. Clarissa Pinkola Estés élvezetes stílusban megírt könyve megtanít arra, hogyan lehet helyreállítani a megbomlott egyensúlyt, újra megtalálni a női vitalitást és a korlátlan tudást, mely ott rejtőzik minden asszony tudatának ősi rétegeiben. A jungiánus elemző és mesemondó szerző harminc évnyi kutatás és gyógyító gyakorlat eredményeit osztja meg olvasóival, népmeséken, tündérmeséken, mítoszokon és álmokon át vezet el az állandó változásban lévő női lélek legbelső életébe, begyógyítja a lélek sebeit és segít újra megtalálni a kapcsolatot az Ősi, Természeti Asszony bölcsességével."

Nemcsak az öntudatlanul zabolátlan nőkhöz szól (vagy legalábbis akik úgy sejtik, hogy "valami nem stimmel velük, csak nem tudják, mi"), hanem minden nőhöz, sőt! A zabolátlan férfiakhoz is, akik a zabolátlan nőkhöz valók. (A nem zabolátlan férfiak úgysem értik... :) Azért írok róla, mert a történetek és a szimbólumok elemzésének olvasása közben értettem meg a (közel)múlt kapcsolatainak miértjét és hogyanját.

Az első négy történetet olvastam el (15 van összesen), a második Kékszakáll története, itt egy gondolat az elemzésből:

"Minden teremtménynek meg kell tanulni, hogy ragadozók léteznek."

A negyedik történetből, melynek címe Manawee pedig ez a bekezdés vágott mellbe:

"Kékszakálli vagy Mr. Fox-féle energiákat hordozhatnak a férfi erői, amelyekkel megpróbálhatja lerombolni a nők kettős felépítését. Az ilyen udvarló nem tűrheti a kettősséget, a tökéleteset keresi, az egyetlen igazságot, az egyetlen mozdíthatatlan, megváltozhatatlan femina substanciát, ami az egyetlen tökéletes nőben testesül meg. Most figyelj! Ha ilyen emberrel találkozol, olyan sebesen fuss az ellenkező irányba, ahogyan csak bírsz. Jobb, ha kívül-belül Manawee-hez hasonló kedvese van az embernek: ő sokkal jobb udvarló, mert tiszteli a Kettő gondolatát. A cselekvésben pedig a Kettő hatalma egyetlen összetartozó entitás."

Két kérdés fogalmazódott meg bennem azután, hogy ezeket olvastam:
1. Miért kizárólag Kékszakáll-akkal találkoztam eddig és egyetlen Manawee-val sem? és
2. Miért nem fordultam sarkon és futottam el?

Izgalmas kérdések. Érdekes és elég összetett a válasz, amit a témában folytatott sok-sok olvasás, valamint hosszas meditálások után találtam. Mind a férfi, mind pedig a női lélek két részből áll, a női lélekrészből, amit animának hívnak és a férfi lélekrészből, amit animusnak. Az a nőies nő és a férfias férfi, akiben ezek integrálódnak, a nőkben az animus belesimulva a domináns animába és a férfiaknál fordítva. Mindkét nemnél fel kell fedezni mindkét lélekrészt, el kell fogadni a saját nemű lélekrészt, mert csak akkor lehet egészségesen integrálni a másikat. 

Amíg nem egészségesen integrálódik a két rész (vagy sehogy...), addig egészségtelen párkapcsolatai lesznek az embernek. Van úgy, hogy valamiért nem vagyunk hajlandók elfogadni (gyerekkori sérülés következménye lehet) a saját nemű lélekrészünket, így a másik fog dominálni, azt meg esetleg utáljuk (legalábbis ez így volt az én esetemben). Ez egy érdekes folyamat. Egy nő túl határozottá válik, mert a nőisége sérül, egy férfi pedig nem tud férfias lépéseket tenni, határozott döntéseket meghozni, és ezt nagyon utálhatja magában.

(Itt jegyezném meg Anselm Grün Élet az életért c. könyve nyomán, amelyben épp ezt az integrációt taglalja, hogy az anima: gyöngédség, együttérzés, óvó anyaság, az animus pedig: szilárdság, erő, készség a felelősségvállalásra és elkötelezettségre, a kockázatra, a konfrontációkra, kitartás.)

Annak a nőnek, akinek már gyerekkorában meg kell tanulnia szilárdnak és erősnek lenni, annak a fejében esetleg az anima a gyengeséggel kapcsolódhat össze és felnőttként rettenetesen szenvedhet ettől. És akkor Kékszakáll-féle (vagy nagyon nőies) férfiakat fog találni, mert velük lesz komplementer a kapcsolat, ami azért furcsa, mert ez egy kicsavart komplementerség. Normális esetben olyan férfit keresünk mi nők, akibe a mi animus lélekrészünket vetíthetjük bele, és a férfiak is fordítva ilyen nőt keresnek. Ott van a gáz, ahol torzult az ellentétes lélekrész, mert nem vagyunk kibékülve a sajátunkkal, esetleg nem is tudjuk, kik vagyunk - meg hát ugye sosem tudatos azért ez. Döbbenetes utólag felismerni, hogy én nem az animust vetítettem bele a másikba, hanem az animát, amit a másik tökéletesen meg is testesített, mert ő meg sokkal inkább nőies, mint férfias, hiszen a Grün-féle animus meghatározás egyetlen tulajdonságával sem rendelkezik. És egy ilyen kapcsolat nem is működhet.

Az igazi nő valóban kettős: rendelkezik a domináns anima tulajdonságaival, amibe belesimulnak az animus attribútumai határozottan és szilárdan meghúzott határok formájában, a társ mellett való kitartás, elkötelezettség formájában, az őszinte és nyílt kommunikációban való konfrontáció formájában. Egy zabolátlan férfi érti csak meg a zabolátlan nőt (azt ugye értjük, hogy a zabolátlanság nem bunkó viselkedést, szertelenséget vagy a másik igényeivel szemben tanúsított figyelmetlenséget, önzést jelent, hanem épp az ellenkezője. A zabolátlanság az én olvasatomban szabadságot, bátorságot illetve magabiztosságot jelent, minden emberi érzelem természetesnek vételét és megengedését jelenti, a negatív érzelmekét is), és csak egy ilyen férfi nem fog egy ilyen nőt "fura egy nőnek" tartani, csak azért, mert természetes és szabad. Meg kell tanulni szeretni mindkét lélekrészt, mert nagyon szerethetőek, ha a helyükön vannak és a megfelelő mérték jellemzi őket.Szeretem a zabolátlanságomat, a természetességet, a szabadságot. És szeretek ízig-vérig nő lenni, érezni, merni önmagam lenni, nem akarni megfelelni senkinek.

Anselm Grün írta azt is, hogy "Az emberekkel is ott érezhetem magam otthon, ahol az együttlétben megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl." Az az érdekes, hogy minden barátságom alapja ez a misztérium - és egyetlen párkapcsolatomban sem volt jelen, emiatt nem is lettek, nem is lehetnek a barátaim a volt kedveseim, most értettem meg. Mert ehhez spirituális érzékenység szükséges, ez pedig egyetlen volt kedvesemnek sem volt tulajdonsága. Azért érdekes ez, mert én meg nagyon is érzékeny vagyok spirituálisan. 

Ide kapcsolódik Pál Feri egy előadása, amit nemrég hallgattam a honlapján. Felsorolta, hogy a jól működő párkapcsolatnak mik a feltételei (de szerintem mindenfajta kapcsolatnak is feltétele egy-egy pont):

- Érett szülőség feltételei
- Felelősségteljesség, megbízhatóság
- Reális igények és elvárások
- Önmagunk, magatartásunk, helyzetünk pontos értékelése
- Az érzelmek megfelelő kifejezésére való képesség
- Az új családdal való lojalitás erősebb, mint az eredetivel
- A legnehezebb helyzetben is képes a pozitívumot meglátni
- Képes építő visszajelzéseket adni
- Humorérzék
- Stabil értékrend és erkölcsiség
- Spirituális érzékenység 

A legutolsó pontot először nem is gondoltam, hogy mennyire fontos, de valóban elengedhetetlen, mert egész más szinten működik két ember, ha az egyik érzékeny spirituálisan, a másik meg nem. Ehhez kapcsolódó az a gondolat, amit már nem emlékszem, hogy hol és kinél olvastam az elmúlt hetekben, hogy azok a (bármilyen típusú) kapcsolatok működnek egészségesen, ahol elég sok lelki munkával és nyitottsággal segíti egymást a két fél spirituálisan FELFELÉ haladni, ez fontos, nem pedig lehúzzák egymást vagy langyos vízben lubickolnak kényelmesen. Ehhez persze megint csak feltétel a spirituális érzékenység, mindkét fél részéről. Most már ez is világossá vált számomra, meg mindezek nyomán az is, hogy bizonyos események nem is történhettek volna másképp, és hogy bizonyos dolgok, kapcsolatok SOHA nem fognak működni, semmilyen szinten (és lehet, hogy valaha volt valami alapjuk, de már nincs). Nem azért, mert ezt vagy azt TETTÜK és hibás valaki, mert nem, hanem azért, mert teljesen különbözőek VAGYUNK, a lényegünk összeférhetetlen, és a víz soha nem keveredik az olajjal. A barátságaink a legjobb példa erre. Csak olyanok a barátaink, akikkel azonos a spirituális érzékenységünk, vagy egyikünknek sincs. Egy párkapcsolat alapja is a barátság, épp ezért tudunk csak azokkal barátok lenni esetleg, amikor vége van, akivel azonos módon működik a spiritualitás, vagy pedig hiányzik mindkét részről - vagyis nem is hiányzik. 

Így igazából most tudtam elengedni vágyat legalább barátságok után (ha már más nem lehet), mert megértettem, hogy minden feltétel hiányzik hozzájuk. Ez felszabadító.