Pótkoncert

Meggyógyultunk (ez a kellemetlen mindössze 4 embernél. Ha csak egyetlen egy lebetegszik...), megszerveztük, íme:

Veni et ausculta :-)

Tűzkeresztség

Megvolt az első önálló koncertünk Pápán. Szerettük. A közönség is. :-)

A koncert

Íme a meghívó, egy kis YouTube-os ízelítővel:

Jan Pieterszoon Sweelinck: 96. zsoltár, Ausculta Énekegyüttes

https://m.youtube.com/watch?v=-ysw5-4LKsc

Mindenkit szeretettel várunk. :-)

Ausculta Énekegyüttes

Kb egy éve alakultunk, most lesz az első két, önálló koncertünk, majd linkelek meghívót is, ha elkészül. Azért addig is az időpontok: október 31. 15.30. Pápa, Református nagytemplom, és november 15. 16.30. Budapest, Mária utcai jezsuita templom.

Zenék a múltból

Érdekes ez. Időnként a szemem elé kerülnek a múltból dolgok. Bizonyos részük nem esik jól, mások meg igen. Ismét a fülembe akadt ez:



Ez egy olyan zene, amit érdekes módon bármikor szívesen meghallgatok, pedig egyből az jut eszembe, hogy a legelső alkalommal, amikor életemben először Veszprémben jártam és aludtam, akkor hallottam sokat, szó szerint éjjel-nappal. Ami nagyon érdekes, hogy szívesen gondolok vissza arra az egész alkalomra, az egész békéjére és szépségére. Hát... ezt sosem gondoltam volna, igen meglepő. Az az öröm idéződik fel bennem újra, amit akkor (és még néhány alkalommal) éreztem: jófajta beszélgetések, séták, a gyertya remegő lángja és ez a meditációs zene éjjel. Különös hangulata volt az egésznek. Nagyon érdekes, hogy erre emlékezni kifejezetten jó érzés, mint ahogy arra is, amilyennek akkor láttam azt a valakit, aki által megismertem ezt a zenét.

De jó... :-)))

Érdekes, ahogy vannak emlékek, amiket nem tudnak megnyomorítani és megcsúfítani későbbi történések. Valahogy az történik egy ideje, hogy azokért a dolgokért, amik nagy élményt jelentettek valaha valaki által, akkor is tudok mindenféle nosztalgia nélkül tiszta és ártatlan hálát és örömöt érezni ha eszembe jutnak valamiről, ha a jelen már egész más is, illetve a jelenhez vezető út sem volt simára betonozott. A valóság az a valóság, de el lehet ismerni a lélekemelő dolgokat a múltban.

Azon is gondolkodtam mostanában a kéthetes bakonybéli nyaralás közben-után, hogy azt sem gondoltam volna, hogy a múltban megfigyelt gyakorlathoz képest viszonylag hamar közömbössé tudnak válni események és emberek. Ez meg onnan jutott eszembe, hogy egy év után megint "nagy kört" mentem, és eltűntek a sátrak a domb alján és az emberek az út közepén - újra teljesen az enyém Bakonybél...

De jó... :-)))

Olyan, mint rég

Ma reggel (hétfő van) jöttem meg Bakonybélből, ahol az évi rendes oblátustalálkozó zajlik (még mindig, holnap délutánig, csak nekem el kellett jönnöm a ma reggeli busszal a tanítás miatt).

Olyan volt a mostani hétvége, mint nagyon rég, amikor még minden impulzus ott új volt. Iszonyú jó emberekkel voltam együtt, énekeltünk a fiúkkal (az énekegyüttes fiútagjaira gondolok, Izsákra és Günterre, csak Emese nem volt velünk), a tegnapi misén is, ami nagy sikert aratott, úgyhogy nagy megerősítés ez nekünk, hogy jó az, amit csinálunk. Az októberi koncertünkre már gyűlik a nézőközönség. :-)

Teljes eufóriában vagyok mindig, amikor onnan visszajövök, és sóvárogva vágyom oda. Különösen a mostani alkalom ilyen extra euforikus. Intravénás spirituális fix... :-D Ha elképzelem, hogy a mai program az ott maradtaknak többek között lovaglás Izsákkal, akkor meg még rohadtul irigykedem is. Na mindegy, én majd egyénileg mehetek lovagolni Gojko hátán egy szép napon. Legalább több idő jut majd rám, mint 15 perc. Mindennek van előnye... Végtelen békesség van bennem tehát és eufória (ami kicsit ellentmondás, de érthető, azt hiszem). A Camino jutott eszembe, mert ott éreztem ezt nap mint nap.

***

Ami viszont elgondolkodtat tavaly augusztus óta, akármikor Bélben vagyok, az az, hogy egy éve képtelen vagyok a meditációs körutamat - ami előtte napi program volt - megtenni, mert dühös leszek. A múltkor, amikor ott voltam, próbálkoztam vele, de visszafordultam egy bizonyos ponton, azóta meg sem próbálom, és ez annyira dühít.

Mert mi is történt tavaly augusztusban?

A meditációs körutam egy kb egyórás lassú, meditatív séta, fel a dombra, ahonnan rálátni az egész falura, majd egy ismerős tanyája mellett lesétálva a Borostyán-kúthoz, fel a Kálváriára, onnan pedig vissza a monostorba. Az ottlétemnek ez a körút az egyik fénypontja, mint ahogy a spirituális életem fellegvára Bakonybél. Szent, a szakrális manifesztációja.

Azt gondolom, hogy azok az emberek, akik kellő érzékenységgel rendelkeznek, tiszteletben tartják egy másik ember szent helyét, mert az érzékenységhez hozzá tartozik a spirituális érzékenység. Akik igazán érzékenyek, nagy tisztelettel közelítenek az ilyen helyek felé, mert felismerik a spirituális hely fontosságát és mélységét. Vagy mérhetetlen bunkóság és arrogancia, amikor semmibe vesszük a másik szakrális közegét, vagy mérhetetlen butaság, együgyűség, mert fel sem fogjuk a jelentőségét. Nem tudom, itt melyik játszott be, nem is akarom már végiggondolni, és soha nem is fog kiderülni. Meg tök mindegy is, annyi biztos, hogy rendesen meglepő volt, finoman szólva.

Tavaly összesen két hétvégén látogattam Bbélbe, egyszer júliusban, egyszer meg augusztusban, az évi rendes néma lelkigyakorlat alkalmával. Vicces, mert azelőtt rendszeresen úgy mentem oda, hogy széthajtva magam, két napig lázasan feküdve, utána indulhatott az elcsendesedés. Ezt elkerülendő, tavaly először megelőző lépéseket tettem, hogy ne vesszen el két nap (vitamin hegyek, rendes és elegendő alvás), hanem már aznap megpróbáljak belemerülni a lelkigyakorlat némaságába, befelé figyelve, teljes nyugalomban, kiküszöbölve minden egyéb zavaró tényezőt.

Az a szokásom, hogy mindennap ebéd után megteszem a meditációs körutamat, úgyhogy a megérkezésem napján úgy határoztam, hogy már aznap a meditációs körúttal indítom el az elcsendesedést. El is indultam, és amikor odaértem a dombról lefelé tartó ösvényhez, sátrakat pillantottam meg a tanyához tartozó fasor tövében. Nagyon elcsodálkoztam, mert ott soha nem szoktak sátrat verni (biztos a tanya tulajdonosa sem örült annyira a dolognak), mert nagyon olcsók a szállások, meg mert nem szokás, hiszen magánterület, még ha nincs is elkerítve.

Tovább menve észrevettem egy csókolózó párt az út közepén... Az az ember volt, akivel kétszer is brutál megjártam párkapcsolati szempontból, először 8, másodszor 2 évvel ezelőtt...

Mindannyian fel tudunk sorakoztatni az életünk során hibás lépéseket, de ez mindent felülmúlt... Azt nem is ecsetelem, hogy milyen állapotban volt az illető, vagy hogy még nekem kellett ráköszönni, mert simán elment volna mellettem nagy peckesen a kb fél méteres ösvényen, ahol nem volt kitérő, és arra sem volt lehetőség, hogy más irányt vegyen az ember, vagy úgy tegyen, mintha nem vette volna észre a másikat (ez - is - azóta is érthetetlen számomra, de persze abban az állapotban, amiben volt, nem is csoda).

Iszonyú bizarr volt az egész jelenet, főleg azért, mert még soha azelőtt nem fordult meg ott az illető, én próbáltam győzködni őt, amikor még elvileg egy hajóban eveztünk (szándékosan nem használom a társ vagy pár vagy párkapcsolat  szavakat), hogy menjünk el együtt majd, hogy megmutathassam neki, hogy mi az én szakrális, szent közegem. Hogy megtiszteljem azzal, hogy megosztom vele azt, ami számomra a szentség, spirituális tisztaság része. Azt feltételezve, hogy érti ennek a mélységét és megfelelően tiszteletben tartja.

Jogilag persze mindenki oda megy, ahova akar. Én mégis elhűltem ennek az érzéketlenségnek és arroganciának a tapasztalásán (és komoly kérdéseket vetett fel bennem az illetővel kapcsolatban, de ez más tészta...). Mennyire kicsi az EQ-ja valakinek, aki megcsinál egy ilyet? Ha jól belegondolunk, ha valaki valahol 3 napig csövezik, el kell végeznie mindenféle biológiai tevékenységet ez alatt az idő alatt, szóval nemcsak átvitt értelemben "tesz" egy szakrális közegre, hanem szó szerint is...

Azóta is dühít ez az egész, amikor arra járok, amivel szándékomban áll foglalkozni, amikor legközelebb hosszabb időre oda megyek, mert persze, hogy nem kérünk számon valakitől valamit, ami természetes módon hiányzik belőle. Azt hiszem, az fáj a legjobban, hogy az egész tisztasága veszett el, mert már nem tudom úgy tekinteni, mintha nem történt volna meg, mindig ott van ennek a végtelen arroganciának a következménye.

Persze ebben egy olyan aspektus is belejátszik, hogy oké, kapunk hideget-meleget egy embertől, elegünk is lehet egy ponton a hidegtől, amikor már csak azt kapjuk, de még mindig azt feltételezzük, hogy érti a dolgokat, elég érzékeny ahhoz, hogy felismerje a fontos dolgokat, például azt, hogy egy ember szent közegéhez tisztelettel és érzékenységgel közeledünk. Érdekes módon az meg sem érintett, hogy milyen tevékenység közepette láttam meg az embert, inkább az a döbbenet, hogy amit gondoltam az érzékenységével kapcsolatban, az csak egy illúzió volt, és az igazságnak ez a fajta durvaság bizonyult, meg az a tudat, hogy valószínűleg nem is érti, hogy mi a baj ezzel az egésszel...

Na mindegy, tényleg nagy kár, de azért még ezzel együtt is Bakonybél a szuperlativuszok szuperlativusza. :)

Teológiai állítások a szabadságról

Pénteken szigorlat lesz morálteológiából, és most azokat a tételeket tanulom, amiknek az anyagából 4 évvel ezelőtt vizsgáztam. Van a fenti címnek megfelelő alcíme az egyik tételnek, és ez a gyöngyszem tartozik alája:

"Az ember alapvetően nem a szabadságra, hanem a jóra ... kapott meghívást: ennek megvalósítási közege, lehetőségi feltétele a szabadság. Így nem egy értéksemleges szabadságot kapunk, hanem a szabadság a lényege szerint a jóra, az üdvösségre irányul. A szabadság nem semleges. A szabadság több, mint semleges előfeltétele annak, hogy egyik vagy másik dolog között választani lehessen. Inkább felhatalmazás a jóra, pozitív indíttatás és erő ahhoz, hogy tényleg akarhassunk, ne legyünk rá túl gyöngék vagy túl megkötöttek. A szabadság nem csupán egy nyitott kapu, ahonnan egyformán lehet ebbe vagy abba az irányba menni; magában hordja már a rendeltetést és adottságot a jó felé vezető útra. A szabadság meghívott a jóra: lényege szerint a jóra irányul, lényegéhez nem tartozik tehát a lehetőség a rossz megvalósítására. A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése."

Eszembe jutott, hogy az egyik dogmatika óra után tavaly az egyik karmelita csoporttársammal pont a szabadságról beszélgettünk még óra után jó ideig. Akkor értettem meg épp a fenti igazságot. Nem akkor vagyunk szabadok, ha a szabadságra hivatkozva valami rosszat teszünk (ráadásul pontosan tudjuk, hogy rossz - használjuk, becsapjuk, eláruljuk a másikat, hogy csak az emberi kapcsolatokat említsem), mert ezt rabságból tesszük. Ezer dolognak lehetünk a rabjai: önzés, félelem, hiúság, hiányérzet, fájdalom, bosszú, annak az igénye, hogy jó képet mutassunk magunkról, tényleg bármi, végtelen a sor... Még az is lehet, hogy pontosan tudjuk, hogy valami nem kóser motivál, amikor teszünk valamit, és a legtöbbször magunk sem vagyunk tudatában, csak hajt valami. Az biztos, hogy nem ezt hívhatjuk szabadságnak, mert ezek mind megkötözik az embert, hajtják, hogy megtegyen dolgokat, amikről azt hiszi, hogy teljesen szabadon teszi...

Aztán meg eszembe jutottak olyan beszélgetések is, amikor valaki a saját rabságából elkövetett rosszat a másikra kente, mert ugyan ahhoz nem volt elég ereje, hogy ne tegye meg, de felelősséget már nem vállalt érte, inkább azt kérdezte attól, akit becsapott, hogy ő miért nem volt óvatosabb, jobban kellett volna figyelnie... Ilyet is sokszor csinálunk.

"A szabadság lényege szerint a felismert, megismert jóra törekszik, nem lényege a rossz (a hiány) elérése". Gyönyörű.

What was he thinking???

Holnap a morálteológia egyik tantárgyából vizsgázom. Szexuáletika a neve, nagyon izgi tételcímek vannak, ezt főleg akkor érzem, amikor a nyílt színen, utazás közben tanulom...:

9. Maszturbáció
11. Házasságtörés
12. Prostitúció
13. Nemi erőszak felnőtt ellen
14. Gyerek elleni nemi erőszak
15. Homoszexualitás

Furán szoktak valamiért rám nézni az emberek... Örülök, hogy csak holnapig kell ezt tanulnom. Persze jövő héten meg szigorlat a tantárgyból, az egyik legnehezebb (és az előző kettő se volt könnyűnek mondható... Remélem, nem követem a sormintát, és most nem fogok az első próbálkozáskor megbukni, mint az előző két szigorlatnál...).

***

Na de, na de! Találkoztam azzal az emberrel, aki megalapította majdnem 20 évvel ezelőtt a JC-t (Jerks' Club). Ő volt az első, és nagyon sokáig nem jó szívvel gondoltam rá (sem). Hála Istennek nem találkoztunk kb 18 évig, és tényleg nem tudom meddig, harag volt bennem. Nem sokszor jutott eszembe, de amikor igen...

És teljesen meglepődtem, mert amikor rám köszönt, természetes öröm volt bennem. Azon gondolkodtam, hogy az úton hol hagytam el a haragot... Elmondtam neki, hogy nagyon sokáig nagyon haragudtam rá, mondta, tudja. Biztos nem tudtam elengedni... Mondtam, az már rég megtörtént, de amiket mondott (elsoroltam), azok azért vérlázítóak voltak, nemde? Tátott szájjal hallgatta, annyit kérdezve a végén, hogy: 

- Én ilyeneket mondtam? Bocsánatot kérek...

- Elfogadva.

Aztán arra is rájöttem, hogy az emberek alapvetően nem változnak, ha nem fejlesztik a személyiségüket tudatosan... Ő sem változott. Amikor elmondtam, hogy egyedül vagyok, és egyre inkább a bencés lét a pálya, annyit mondott:

- Épp válok, elkérhetem a telefonszámodat?

:-)))) Jó, mi?

Szóval megint megértettem valami nagyon fontosat, csak azt sajnálom egy kicsit, hogy nem 8 évvel ezelőtt értettem meg, mert akkor kimaradt volna egy-két feleslegesnek tűnő kör... Persze akkor most nem lennék az, aki vagyok, és az meg viszont most éppen annyira tök jó. Meg a megbocsátás is könnyebb, ha az ember rájön, hogy a másik nem tud nem jerk lenni, mert a jerk-ség a személyiségének a része, és az alapdolgok évtizedek alatt sem változnak, csak más előjelet vehetnek, ha az ember tudatosan fejleszti a személyiségét. De a JC tagjai pont azért azok, mert nem teszik, és ők így vannak jól. Persze azt is megértettem, hogy miért nem működik valami alapjában véve két ember között. Nem, nem az, hogy valaki jerk, hanem az, hogy nem látja (vagy nem akarja látni), ezért nincs esélye másmilyen lenni. Mindenkinek nyitva áll a változás lehetősége, de persze azt is rögtön lehet tudni, hogy ki az, aki meg is fogja ragadni, és ki az, aki úgy öregszik meg. Na ez az, ami miatt valami eleve, végérvényesen nem működik, soha nem is működött, és soha nem is fog két ember között. 

Már egyébként félig-meddig feloszlattam a klubot (és folyamatosan oszlatóban van, mint azt a fenti találkozás mutatja), pont azért, amit megértettem, és mert szeretettel meg lehet engedni mindenkinek, hogy olyan legyen, amilyen, mert neki pont úgy jó, nekem meg tök mindegy. Különben is, valaki pont a jerk személyiségjegyért szereti azt a másikat...

Homiletika

A prédikáció tudománya, ebben a félévben kötelező tantárgyunk volt. Namármost. A csoport 8 hallgatóból állt, összetételét tekintve pedig 7 papnak készülő szerzetes fiúból és belőlem, az egyetlen laikusból és nőből ráadásul. Vizsgáznunk is kellett ám! Írni kellett a pünkösdi szentírási helyekre (a kétnapi olvasmányok illetve szentleckék és az evangéliumok közül kötelezően az aznapi - a vigíliáról vagy a másnapi miséről - evangélium és az olvasmány vagy szentlecke tetszés szerint) egy homíliát (prédikációt), amit el kellett mondani egymás előtt a vizsga napján, amire aztán megkaptuk a félévi jegyünket. Nekem is ez volt a feladat. Próbáltam a félév során többször is meggyőzni a tanár atyát, hogy engedje meg, hogy én írásban adhassam be, és aztán meghallgathassam a többieket, de ne kelljen már prédikálnom. Nem engedte meg, amiért most már nagyon hálás vagyok, mert nagyon jó élmény volt.

(A történethez hozzátartozik, hogy előző nap elküldtem Izsáknak, aki mégiscsak egy homília-mondást rendszeresen gyakorló pap, és kértem, hogy nagyon őszintén mondjon véleményt, mert nem szeretnék lebőgni azzal, hogy hülyeségeket beszélek. Ha nem gondolja, hogy jó, átírom. Nem kellett egyáltalán átírnom, csak azt javasolta, hogy tegyek bele egy szóviccet a kétértelműséget demonstrálandó, mert egy olyan is belefér. És tényleg.)

A vizsgán csak vázlat lehetett nálunk, nem leírt teljes szöveg, mert nem lehetett felolvasni, szabadon kellett beszélni.

Íme a homíliám, amit már sosem fogok többet elmondani (persze akkor megtehetném, ha evangélikus vagy református lennék és lelkésznek készülnék, de nem ez a helyzet még csak perspektivikusan sem), de tényleg nagyon örülök, hogy legalább egyszer megtehettem:

„Az egész földnek ugyanaz volt a nyelve és ugyanazok voltak a szavai." (Ter 11,1)

Kedves Testvérek, amikor elolvastam ezt a sort, nyelvtanárként az első gondolatom az volt, hogy „Ez gyönyörű! Ez minden nyelvtanár álma!" Ezt pedig azonnal követte a második: „Ha ez így lenne, más hivatás és munka után kellene néznem..."

Egy nyelv, egy szókincs - de vajon a jelentés is egy?

Gyakran tapasztalom azt, hogy anyanyelvemet beszélőkkel sem értjük egymást, a meg nem értettséggel járó szenvedést. Elbeszélünk egymás mellett. Ennek több oka is lehet:

- különböző háttér, neveltetés, IQ,,

- a legfontosabb különbség a világnézeti, gondolkodásmód- illetve értékrend-beli.

- a szavak különböző konnotációval bírnak (amikor elmondom egy beszélgetés során, hogy egyedül vagyok és merre orientálódom egyre inkább, másképp reagál egy Istennel szoros személyes kapcsolatban élő, mint egy olyan, akinek semmi vagy csak kevés köze van Istenhez. Az előbbi nem kérdez, mert érti, az utóbbi sajnálkozik azon, hogy biztos a sok csalódás keserűsége okozza...) Persze a negatív félreértések mellett vannak pozitív jelentéstartalom különbségek, amikre a szóviccek épülnek, különben nem értenénk (és milyen kár lenne) pl azt, amikor a horgász kifog egy kövér pontyot, és annyira megörül, hogy boldogan mondja neki: „Haza viszlek vacsorára!" A ponty meg azt feleli: „Á, fogyózom! Menjünk inkább moziba."

Ugyanakkor azt is sokszor megtapasztaltam már, hogy más anyanyelvet beszélőkkel mélyen, akár azonnal megérthetjük egymást, olykor szavak nélkül is, a teljesség akár extatikus élményét, amikor egy hullámhosszon vagyunk - mert egy közös nyelvet beszélünk.

Mi ez a közös nyelv?

„Az ünnep utolsó, nagy napján Jézus a templomban volt és fennhangon hirdette: "Aki szomjazik, jöjjön hozzám és igyék, aki hisz bennem: belsejéből az Írás szava szerint élő víz folyói fakadnak." Ezt a Lélekről mondta, amelyben a benne hívők részesülnek." (Jn 7,37-39a)

Amikor egy új, akár teljesen kezdő nyelvi csoportom alakul, mindig nagyon különböző képességű, tudásszintű, hozzáállású, személyiségű emberek alkotnak új közösséget, és ezt a nagyon színes közösséget kell megtanítanom egy új közös nyelvre. Hogy teszem ezt? Szabályokat adok nekik, előre felhívom a figyelmüket a buktatókra, bátorítom és vigasztalom őket, ha elcsüggednének. Mindenkire külön-külön, egyenként odafigyelve, mindenkinek szem előtt tartva a sajátosságait, igényeit.

Ha úgy tetszik, Jézus egy nyelvet tanított ott a templomban egy olyan közösségnek, ahol elvileg egy nyelvet beszéltek, egy szókincset használtak - és mégis, sokan nem értették őt. Jézus ma is, folyamatosan tanít minket - Isten népét, ami a közös alap, a Lélek nyelvére. Feltárja az egyetlen szabályt - a szeretetparancsot -, felhívja a figyelmünket a buktatókra, vigasztal és bátorít, ha elcsüggedünk. Ahogy egy nyelv tanulása halálunkig tart, ha komolyan vesszük (én mindenképp, hiszen ez a hivatásom), Jézus is életünk végéig tanít minket a szeretet nyelvére, a Lélek nyelvére.

De ennél sokkal többet is tesz: „tanárokat" képez ki: minket, Isten népét, papokat, szerzeteseket, a keresztény hitüket hivatásként élő laikusokat is, mint jómagam, hogy vegyenek részt a munkában.

És hogy mi ez a munka? A Lélek nyelvét, a szeretetet tanítani, összehozni a különbségeket, átadni a szabályt, felhívni a figyelmet a buktatókra, bátorítani és vigasztalni, ha szükséges. Ugyanakkor megengedni azt, hogy minden ránk bízott a saját tempójának megfelelően haladhasson, akár elbukhasson, és bízni abban, hogy még ha nem is látványosan, de gyarapodik. Úgy tenni mindezt, hogy mindenki, aki a közelünkbe kerül, biztonságban érezze magát velünk, a szeretetünkben.

Kedves Testvérek, adja meg Isten a Lélek szeretetével és erejével azt a bölcsességet, hogy a „mennyei tantestület" tagjaiként méltó munkatársai lehessünk.

OBA

Only Boys Aloud, BGT:

Az Only Men Alouddal ugyanaz:

Út a szabadsághoz

Anselm Grün könyve.




Egy másik ajánlatom Mustó Péter SJ atya műve:

Erósz - filia - agapé

Egyszer már írtam ezzel a témával kapcsolatban, ha jól emlékszem, bár most nincs kedvem meg időm sem visszakeresni, hogy tényleg így van-e. Azt biztosan tudom, hogy ha így is volt, abszolúte mindenféle háttértudás nélkül próbáltam okoskodni (de persze ilyet már rég nem tennék :-))). Na de most viszont a Szexuáletika c. morálteológiai tantárgy keretében jól kiveséztük a három fogalmat, amelyeken többször is jól elgondolkodtam.

Aztán persze a fogalmakról az embernek eszébe jutnak konkrét esetek, és ez velem sem volt másképp. A jutott eszembe, hogy Andi barátnőm mennyire hasonlít Barbira nagyon sok dologban - épp csak egészséges lelkű, nem konfliktuskerülő, érzelmileg teljesen megbízható, a konfrontációt természetesnek vevő, azt ennek megfelelően kezelő, egészségesen szerető felnőtt ember.

Azután eszembe jutottak a barátaim, hogy mit jelent az: szeretni valakit úgy, hogy biztonságban érzi magát a másik szeretetében az ember. Ha nem is konkrétan az agapé elsajátítására hajt az ember (mert csak remélhető, nem elsajátítható közvetlenül), de lehet bepillantást kapni azért egy igazi barátságot megtapasztalva. Attól igaziak az igazi barátságaim, hogy teljesen önzetlenek, biztonságos szeretet - a filia értelmi szeretete - hatja át őket, és meg van engedve bennük a konfliktus. Aztán meg kezelve is van, nem pedig elszaladva attól.

És aztán végiggondoltam a párkapcsolataimat, amik közül egyetlen egy juthatott volna el legalább a filiáig (és még az sem...) - a legelső, Zsoltival. Egyetlen egy sem utána, de ez nem elkeserítő, hanem - megértve végre azt, hogy az erósz nagyon-nagyon kevés egy kapcsolathoz, ingó-bingó alap, amire építve a kapcsolat össze is dől, eléggé hamar - felszabadító. Az agapé szellemi és lelki magaslatait csak kivételes kapcsolatok érik el, úgyhogy az tényleg csak ajándék, ha valaki megtapasztalja a párkapcsolatban, de a filia értelmes szeretete az alap, nem az erósz.

Érdekes, valahogy ösztönösen is erre vágytam mindig, a filia szeretetére a párkapcsolataimban, csak nem tudtam ugyebár megfogalmazni. Senki nem volt alkalmas erre, azt persze nem tudom, hogy én az voltam-e, azon túl, hogy vágytam arra is, hogy ilyen szeretetet adjak, és hogy ilyet kapjak. Az akkori barátaim sem ilyen szeretettel szerettek, most már ezt is tudom. A barátságban van valami mély testvérség, a másikkal való egység, közösség, minél több ponton, annál erősebb a kötelék. Nincs benne versengés, sértődés, konfliktuskerülés, félelem, hanem őszinteség, bizalom és biztonság jellemzi. Nincsenek benne elvárások és játszmák. Sose gondoltam volna, hogy lehet ilyen emberi kapcsolatokat fenntartani - és ez nem azt jelenti, hogy nincsenek konfliktusok. Épp ez az, hogy még azok is beleférnek. Konfliktusok minden kapcsolatban vannak időnként, hozzá tartozik az élethez. Mint ahogy a halál és a rossz is.

Jut szembe... Múlt héten nem kellett sok ahhoz, hogy valaki, aki talán a legkedvesebb családtag a számomra, a saját hibájából meghaljon. Széles érzelmi skálán keresztülmegy az ember ilyenkor... Azt volt a legnehezebb elfogadni, hogy minden felnőtt, értelmes embernek joga van meghozni egy rossz döntést, még ha az életébe kerül is, és az ember nem tehet mást, mint hogy megengedi neki, mert nem mondhatjuk meg másoknak, hogy mit tegyenek, ha máshogy képzelik.

Ez a megengedés a nehéz... Mindenkinek joga van rosszul dönteni, majd viselni a következményeket. Néha nagyon kevésen múlik egy emberélet. Van, ami visszafordítható, és van, ami végérvényes. Ennek az igazságát végigasszisztálni egy szerettünk esetében? Rendkívül nehéz.

***

Mennyire más minden, mint akár pár évvel ezelőtt... El sem tudom képzelni, hogy ki más és hol máshol lehetnék, ha nem az, aki és ahol most vagyok. Valahogy minden olyan evidens (nem feltétlenül könnyű mindig, de a nehézségek is az élet része, így a közhely), a küzdelmek a helyükön vannak, teljesen kiveszett a játszma, a manipuláció, a stressz (na ez azért csak szinte, mert nem volt piskóta végigizgulni a már említett, múlt heti egészségügyi nyitott kérdéseket...) az életemből, és eltűntek a bizonytalan és őszintétlen kapcsolatok is. Milyen nagy mértékben kimerítettek érzelmileg, lelkileg és spirituálisan is az üres, egy helyben toporgó, hazugságokkal, tiszteletlenséggel és félelemmel teli baráti- és párkapcsolatok (különösen Barbi, illetve István kétszer is, hogy a két legdurvábbat említsem), és milyen elképzelhetetlennek tűnnek az ilyen (illetve ennek töredékében ennyire gáz) kapcsolatok ma már.

Ilyenkor visszanézve látványos a fejlődés, meg ha arra tekint az ember, ami és akik körülveszik: kik a barátai; hogyan tölti a szabadidejét; mik számára az értékek; hogy kezeli a kríziseit; mibe veszi az embereket a környezetében és úgy ámblokk is; ha nem is pontosan, de hozzávetőlegesen pontosan tisztában van saját magával; nem fut el a nehézségek és az életfeladatok illetve a fontos konfliktusoktól elől; mit jelent a szépség számára; meg tudja-e húzni a határait; meg tud-e igazán érteni másokat, vagy csak azt mondja, mert ez a képe saját magáról, és el is hiszi; nyafog és menekül a nehézségek idején, vagy kihívásnak és megoldandó feladatnak tartja őket, esetleg észreveszi, hogy épp az elfogadást és elengedést kell megtanulni a helyzeten, és még sorolhatnám. Talán az egyik legfontosabb, hogy mindent el mer-e fogadni magában, és be meri-e ismerni, hogy nem tökéletes - nemcsak szájjal, mert ezt kell mondani, hanem őszintén, szívvel is...

***

Csepel, HÉV-töltés (ahhoz képest, hogy mérsékelten okostelefonnal készítettem őket, szerintem egész jól sikerültek, különösen a sárga gyönyörűség :-):