2010. május 31., hétfő

Nagyon komoly

A következő bejegyzést vallási fanatikusok NE olvassák el, csakis erősebb idegzetűek közülük.

Beszélgetés Barbival a különböző ezoterikus varázslásokról, homeopátia, stb késő este:

- Mesélte valaki, hogy keresztényeknél ilyet csináltak, hogy belevarázsolták a Szentlelket egy papírzsepibe, azt meg beletették egy srác zsebébe, hogy azzal járkálva talán hamarabb megtér... Nem különbözik ez a mágiától...
- :-))))))))) ... szegény Szentlélek... mikbe nem kényszerítik szegényt, ez hihetetlen! :-)))))
- De képzeld, amikor az ostyába kényszerítik!
- Nem Barbus, abba Jézust kényszerítik bele! :-DDDDD
Na ezen a ponton a Barbi szájában lévő bodzaszörp egy része az asztalon termett egy hirtelen mozdulattal :-)))) Aztán folytatta:
- Ja, és időnként fájdalmasan felnyög, hogy "Megint fogyóznom kell, tegnap nem fértem bele az ostyába!"
-
A miséző pap ostyájába mindig belefér, az sokkal nagyobb...

Ekkor már hahotáztunk. Nehogy azt higgye valaki, hogy tiszteletlenek lennénk az Úrral szemben, vagy ne szeretnénk Őt. Szeretjük is, és maximálisan tiszteljük is. Reménykedünk, hogy értékeli a humorérzékünket...

***

Az jutott ezzel együtt eszembe, hogy jelentkeztünk egy városmissziós programra, ami jövő áprilisban lesz, és 8 pesti evangélikus templom összefogásában történik majd.

Na már most. Barbival nincs probléma, ő evangélikus kántor, én meg bencés lelkületű, katolikus vagyok. Én voltam az egyetlen az összejövetelen, aki ilyen formán az ökumenét képviselte, mert én voltam az egyetlen nem evangélikus a nagyszámú csapatban. Volt egy olyan kérdés - kis csapatokra oszolva kellett megtárgyalni -, hogy mit várunk ettől a rendezvénytől. Én viccből azt mondtam, hogy azt remélem, hogy találkozom majd fiúkkal, akiket a bencés monostorokba tudok küldeni :-))))).

Barbival bevállaltunk egy imasátrat a rendezvényen, aminek Tamás, a lelkésze nagyon örült, illetve azt mondta, hogy szétnézve a csapatban, mi vagyunk az egyetlenek, akik alkalmasak vagyunk a közbenjáró imádságra. Ez azért elgondolkodtató, mert rengeteg lelkész vett részt ezen a megbeszélésen...

2010. május 25., kedd

Rondótéma

Sokszor előkerült már, még mindig napirenden van. Iszonyú sokat gondolkodtam ezen az elmúlt egy év alatt, de főleg Húsvét óta örökösen itt motoszkál a fejemben. A barátságról van szó.

Eszembe jutottak a szépreményű barátságok, amik kölcsönös egymás kedvelésével indultak, aztán valahol elakadtak. Volt, amelyik csak sok évvel később, de mégis elakadt. Érdekes ennek a barátságosdinak a dinamikája.

Voltak sokan az évek során, akikkel szerettem volna barátkozni. Próbálkoztam, aztán feladtam, amikor egyoldalú lett az érdeklődés. Nem erőszak... Olyan is volt, akivel elindult valamiféle szorosabb ismeretség, aztán nem került bele elég kétirányú energia ahhoz, hogy elmélyüljön. Persze az ember minden kapcsolatban (bármilyenben) akkor érzi jól magát, ha figyelembe veszik az igényeit, és szerintem minden kapcsolatért meg kell dolgozni, nem csak úgy vannak. Megkaptam most Húsvétkor egy beszélgetés során egy olyan embertől, akivel szépreményű barátkozósdi indult valamikor másfél évvel ezelőtt, hogy idealizáltam a kapcsolatunkat tavaly nyáron, meg hogy azok a barátai, akik biztonságban érzik magukat a vele való barátságban nem igénylik a sűrű kapcsolattartást - amit én viszont szorgalmaznék -, elég két email egy évben.

Na ezen aztán el is gondolkodtam. Hogy tudniillik mi a barátság, mitől alakul egy kapcsolat barátsággá. Meg aztán azon is, hogy kik a barátaim, és milyen a kapcsolatom velük. Igen, az illető azt is mondta, hogy a barátsághoz mélység kell - csak épp a mélység nem magától mélyül. Két dolgot vettem észre. A barátságot két, egyformán fontos cselekvés mélyíti el (a cselekedetek szintjén maradok, mert egyértelmű, hogy a hűség, az elfogadás, a megbízhatóság, az a tény, hogy meg tudunk nyílni egymásnak stb. elengedhetetlen egy barátsághoz, erről nem is kell szólni): a közös programok és a kapcsolattartás. Ezek kellenek ahhoz, hogy később elég legyen az évi két email.

És sorra vettem azokat az embereket, akiket a barátaimnak tartok. Kb 4-5-en vannak, mindannyiukkal sok időt töltöttünk együtt az elején, és akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor én külföldön éltem. Most ketten közülük külföldön vannak, és évente kb 1-2 email megy (Jánossal persze minden egyes alkalommal találkozom, amikor hazalátogat, de az is évi kb 1 találkozást jelent...), de ott vannak a szilárd alapok, amiket nem az évek száma határozott meg, hanem pl az, hogy Jánossal a főiskola alatt hetente minimum kétszer jártunk kiállításokra, koncertekre, moziba, vagy csak csavarogni mentünk, és amikor Dániában meg Londonban voltam, akkor kézzel írott leveleket írtunk egymásnak, elég sűrűn. Eszterrel (aki most Írországban van) pedig egy képzőművészeti táborban ismerkedtünk meg Zebegényben, ahol eleve egy hetet együtt töltöttünk, sokat beszélgetve. Györgyivel együtt laktam majdnem egy évig, rengeteget beszélgettünk naponta, együtt jártunk taichizni (meg egyébként is, Róla sokat írtam, hogy milyen helyzetekben és érzelmi állapotokban mellettem állt), Barbit pedig nem kell bemutatnom.

Még egy dolog eszembe jutott, ami fontos nekem: szeretem kifejezni a szeretetemet a barátaim felé, ha csak két emailben évente, vagy egy sms-ben a mindennapi rohanás közepette. Ezt is fontosnak tartom, az intimitást. Elmondani, hogy gondolok rá, hogy hiányzik, hogy jó lenne találkozni.

Vannak fejlődő kapcsolataim, olyanok, amelyekből esélyes, hogy barátság lehet. És vannak olyanok is, amelyek nagyon fontosak, de nem tudom kategorizálni őket. Mély összetartozás és szeretet jellemzi őket, és csak a kapcsolattartás miatt léteznek, mert közös programokat lehetetlenség szervezni a távolság miatt, a nagy ritka beszélgetéseket viszont elképesztő őszinteség és mélység jellemzi. Fontosak.

Eszterrel kapcsolatban is sokat gondolkodtam. Az elmúlt egy évben (vagy régebb óta?) félő volt, hogy megfeneklettünk. Barbival voltak mélypontok régen, és egyszer igazán borotvaélen táncoltunk. Sokat változtunk abban az időben, és nem egyirányba. Túljutottunk rajta, megerősödött a barátságunk. Eszterrel ugyanilyen változások zajlottak mostanában. Én is sokat változtam, ő is, és ismét csak nem egyirányba. Sokáig nem beszéltünk, legalább egy évig, de talán többig is (már nem emlékszem, hogy a tavalyi nyáron váltunk el fájdalommal vagy a tavalyelőttin...). Aminek nagyon örülök, hogy a vele való kapcsolat is túlélte a komoly vihart.

És a régi barátságaim is felidéződtek bennem (Tamás, Zsolti), akiknek annyit köszönhettem sok évvel ezelőtt, és akikkel rengeteg dolgot megosztottunk akkoriban, de akikhez már semmi közöm nincs, mert nem is tartjuk a kapcsolatot, és érdeklődés sincs már bennünk, még csak nagy ritkán sem egymás élete iránt. Teljesen másfelé tartunk, nincsenek közös pontok. Valahogy észrevétlenül lett végük, fájdalommentesen.

Minden kapcsolatért meg kell dolgozni. Ha fontos, akkor időt kell szakítani rá, tartani kell a kapcsolatot az elején, meg kell tartani az ígéreteinket, és közös élményeket kell szerezni. Nem elég a beszélgetés, mert nem minden mély és akár sorsfordító, értelmes beszélgetésből lesz barátság. Magától meg főleg nem alakul.

2010. május 24., hétfő

A Nagymamám


Pont egy éve, május 24-én halt meg...

Színházba mentünk (volna) aznap este Barbival és még két másik ismerőssel. Nálam voltak a jegyek. Vasárnap volt.

Két héttel azelőtt került kórházba. Azt gondoltuk, hogy a szokásos pár nap, esetleg egy hét, aztán hazaengedik. Az intenzív osztályon kezdte, de három nap után osztályra került, a "normális" betegek közé. Tolókocsiban közlekedtünk vele, mert félig-meddig elhagyta magát, így is fürdettük. Aztán eltelt másfél hét, és jobban lett. Már lábra állt, örültünk.

És akkor átkerült egy másik kórházba, aminek az okát nem értettem. Nem is volt annyira bizalomgerjesztő az a másik kórház, annyiban volt érdekes, hogy a kertje pont a Mamiék házának a kertjével volt határos. Sokat gondolkodott, hogy hazaugrik. Ment is volna nagyon...

Két nap után, pénteken rosszabbul lett, elkezdett mindent kihányni. Nem ijedtem meg nagyon, megfürdettük, ivott, és enni is próbált. Szombaton már elég rosszul nézett ki a Kismami, de még mindig nem féltem. Azt mondtam Neki, hogy hétfőn jövök legközelebb, mert másnap színházba megyek. Vasárnap úgy ébredtem, hogy valahogy azt éreztem, hogy nem szabad színházba mennem, be kell mennem hozzá a kórházba, és virrasztani vele, akár az ágya mellett ülni reggelig. El is döntöttem, hogy ezt teszem. Ott maradok reggelig, akármerre fordul az állapota. Nálam voltak a nyomorult színházjegyek, amiket még be kellett vinnem a színház recepciójára. Azt éreztem, hogy nagyon kell sietnem. Az eső esett, így a közlekedés lassú volt, a recepciós meg nem volt ott, várnom kellett rá negyed órát. Nőttön nőtt bennem a feszültség, mert siettem volna, és még csak meg sem tudtam magyarázni miért.

A kórházba több mint fél órával később értem mint szerettem volna. Nagyon rossz állapotban volt, és egyre romlott az állapota. Amikor odaértem, akkor még próbált szívószállal inni, de rögtön kijött amit megivott. Beszélgettünk egy kicsit, kérte, hogy Anyukám minél hamarabb érkezzen. Fél óra múlva egyik pillanatról a másikra egyszer csak képtelen lett beszélni, majd jéghidegek lettek a végtagjai, és panaszkodott, hogy nem érzi a lábát. Fekete volt a keze, és jéghideg a háta. Ami a legrosszabb volt, hogy már napok óta (illetve pontosan péntek óta) szörnyű gyomorgörcsök kínozták, annyira, hogy morfium injekciókat kapott.

És még ekkor sem tűnt fel nekem semmi, annyira reméltem, hogy ez is elmúlik majd...

Levegőt sem tudott már venni, csak hörgött szegény, és az orrába tett oxigén csövet is kitépte. Megkérdeztem az orvost, hogy mi történik vele, segítsenek már rajta, mert szörnyen szenved. Azt mondta hívjam el a családot, az a javaslata. Megkérdeztem, hogy miért, szerinte haldoklik a nagymamám? Azt mondta ilyet nem mondhat, de nem biztos, hogy meg fogja érni a reggelt.

Kirohantam a teremből zokogva, hívtam mindenkit telefonon, és megpróbáltam jól kisírni magam, hogy amikor visszamegyek ne vegye észre mennyire szomorú vagyok. nem szerettem volna előtte sírni. Mikor visszamentem, épp kérdezte nagyon nehezen artikulálva, alig érthetően a nővértől, aki az oxigént próbálta adagolni Neki, hogy:
- Hol a leány? - már hogy én.
- Itt vagyok - mondtam a nővér mögül. Alig tudtam visszatartani a sírást. Látta rajtam, hogy valami baj van.
- Mi a baj?
- Nincs baj, holnapra jobban leszel.
Legyintett, és a fal felé fordult.

Aztán megérkeztek az Anyuék, majd a Húgom. A fiát - a nagybátyámat, a kedvencét - várta nagyon, aki Dunaújvárosban kórházban volt, amiről Ő nem tudott... Az utolsó fél órában már nem nagyon tért magához. Többször le kellett szívni a váladékot a tüdejéből, mert csúnyán hörgött, és féltünk, hogy megfullad. Odafeküdtem mellé az ágyra, megpuszilgattam az orrát, és megpróbáltam mosolyogni Rá. Időnként ki kellett mennem sírni. Egyszer javasoltam Neki, hogy mondjuk el együtt a Miatyánkat, de akkor már nem nagyon tudott beszélni. Én elkezdtem, Ő bekapcsolódott egy-egy szónál. Aztán elmondtam Neki mindent, amit az ember ilyenkor elmond a másiknak...

Egyszer megkért a nővér, hogy menjünk ki, mert megint szívni kell a váladékot. Mindannyian kimentünk, és kb 15 másodperc múlva utánunk rohant a nővér a szobából, hogy menjünk vissza gyorsan, mert pillanatai vannak már csak Kismaminak. Úgy halt meg, hogy 5 centire volt a fejem az övétől.

Az az érdekes, hogy épp előző nap láttunk az Anyuval egy halottszállítást a szomszédos kórteremből. Megborzongtunk, meg is ijedtünk, mert soha nem láttunk még haldoklót, az a procedúra, ahogy elszállították azt a nénit meg egyenesen rémisztő volt, a hatalmas pléh-tepsiben. Anyu azt mondta, hogy ő nem tudja elfogadni, hogy egyszer a Mami is elmegy majd, én pedig azt, hogy el sem tudom képzelni, hogy valaki mellett ott legyek, amikor haldoklik, mert borzasztóan félek a haláltól, a halottaktól. Azt meg főleg nem, hogy egy ilyenben vigyék el esetleg a Mamit...

A legtermészetesebb volt, hogy a haldokló nagymamám mellé feküdtem az ágyra ennek az élménynek és beszélgetésnek a másnapján, és az utolsó leheletét pedig az arcom őrizte meg.

Az öcsém már csak a halála után érkezett, de hárman lányok Vele voltunk. Azt gondolom, hogy soha, senkinek sem szabadna egyedül meghalnia, nagyon ijesztő lehet amíg elveszti az eszméletét a haldokló, de már tudja mi történik vele, vagy legalábbis sejti. Amikor megkérdezte, hogy hol van a fia, miért nem jön már, amikor pedig megígérte Neki, hogy eljön Őt meglátogatni, én azt válaszoltam, hogy holnap eljön, ma már nem tud. Akkor is csak legyintett.

Az utolsó pillanatig nem hittem el, hogy vége. Az utolsó lélegzetéig reménykedtem, hogy megfordul a kocka. Az volt a legrosszabb, hogy nem tudtam segíteni a szenvedésén és a szörnyű fájdalmain. Amikor meghalt, nem akartam otthagyni, csak simogattam a fejét, odabújtam Hozzá. Úgy rángatott el a húgom az ágyról. Soha életemben nem éreztem ilyen intenzív fájdalmat, sem előtte, és azóta sem. Hangosan ordítottam az utcán, nem nagyon bírt megtartani a lábam.

Aztán haza kellett mennem, egyedül, ezzel a mérhetetlen, addig elképzelhetetlen, mélységes fájdalommal. Szerettem volna nem lenni. Soha nem gyászoltam még, meghalni meg főleg nem láttam soha senkit, nemhogy szerettemet. Visszamentem a színházhoz, ahol még 10 perc volt a szünetig. Évezredeknek tűnt az a 10 perc, amíg kijött a Barbi, és elmondhattam neki.

Két nappal később esett le igazán mit is láttam és mi történt. Amikor felfogtam, akkor zuhantam össze teljesen. Talán szerencsés volt, hogy épp kezdődött a vizsgaidőszak, koncentrálni kellett.

Magamat hibáztattam, hogy miért nem mentem oda Hozzá már órákkal előbb. Akkor nem csak másfél órám lett volna Vele... és talán segíthettem is volna valamit. Ez az önvád nagyon sokáig mardosott, még hónapokig (és néha még a mai napig előjön bennem). Hibáztattam magam, hogy nem szerettem eléggé, hogy nem törődtem Vele, nem vigyáztam Rá... Persze mindenki meghal egyszer, és az Ő ideje akkor jött el, ma már tudom, de akkor nem tudtam racionálisan gondolkodni, csak azt a rettenetes fájdalmat éreztem, még nagyon sokáig. Szétesett az addigi, biztonságos világom, amiben csak távolról szerepelt a halál, ami csak mások környezetében történhet meg. Megszűntem unoka lenni, ami megint csak furcsa volt azon túl, hogy sokáig tartott, amíg felfogtam, hogy nincs már.

Eszembe jutottak a gyerekkori emlékek, mi nagyon szoros kapcsolatban voltunk. Kétéves koromig Ő nevelt amíg a szüleim dolgoztak, aztán minden iskolai szünetben heteket-hónapokat töltöttem Nála, és az Ő ágyában aludtam, Vele. Ő nevezett el Ilának, amit először nagyon utáltam, aztán megszerettem pár éve. Mindig kiballagott az utca végébe, amikor elkészült az ebéd, és elkiabálta magát, amitől én meg mindig tök rosszul voltam:
- Ilaaaaa! Kész az ebééééééd! Gyere hamar!
Nagyon szerettük egymást.

Voltak később, már a felnőtt éveim alatt időszakok, amikor nehezen találtuk meg a hangot egymással, főleg a legutolsó években, amikor már nagyon magába zárkózott, és senkiben sem bízott meg, de mindenki tudta, hogy én vagyok a kedvenc. Azt gondoltam, hogy a nagybátyám után szigorúan, de Anyukám pár nappal Mami halála után mesélte, hogy a halotti bizonyítványhoz kellett a Mami személyi igazolványa, amiben csak egyetlen fotót tartott, az enyémet. Akkor is ordítottam, amikor ezt meghallottam.

Hét hónapig nem voltam képes a lakásába menni, pedig ott lakik az Anyukám. Nem csak a lakásba nem tudtam elmenni, de a környékre sem, több kilométeres körzetben. Nagy ívben elkerültem Újpestet. Egyszer Barbival Újpest közelébe kerültünk kocsival, rám tört a sírás és a remegés. December 23-án mentem a lakásba először, de akkor is fél órát zokogtam remegve, mert láttam Őt ott ülni az ágyon, ahogy régen. Most már oda tudok menni, de még mindig hiányzik, időnként nagyon. Mint most is...

2010. május 17., hétfő

A Zsenik egyike :-)

Victor Borge a neve, és eredetileg dán nemzetiségű volt. Aztán valamiért Amerikába ment, mint Bartók. Nem gondolnám, hogy ugyanazon okból kifolyólag... :-)

Na de mindegy, a zseni az zseni, bárhol lészen is.

Bárcsak feleannyira tudnék improvizálni, mint ő tudott... Nem vagyok telhetetlen, nem kellene a Monti-csárdást, a Süss fel nap is elég lenne valami hasonló stílusban... :-))))







Itt van egy másik kedvencem tőle, Mozart/Salieri opera interpretáció: