Rondótéma

Sokszor előkerült már, még mindig napirenden van. Iszonyú sokat gondolkodtam ezen az elmúlt egy év alatt, de főleg Húsvét óta örökösen itt motoszkál a fejemben. A barátságról van szó.

Eszembe jutottak a szépreményű barátságok, amik kölcsönös egymás kedvelésével indultak, aztán valahol elakadtak. Volt, amelyik csak sok évvel később, de mégis elakadt. Érdekes ennek a barátságosdinak a dinamikája.

Voltak sokan az évek során, akikkel szerettem volna barátkozni. Próbálkoztam, aztán feladtam, amikor egyoldalú lett az érdeklődés. Nem erőszak... Olyan is volt, akivel elindult valamiféle szorosabb ismeretség, aztán nem került bele elég kétirányú energia ahhoz, hogy elmélyüljön. Persze az ember minden kapcsolatban (bármilyenben) akkor érzi jól magát, ha figyelembe veszik az igényeit, és szerintem minden kapcsolatért meg kell dolgozni, nem csak úgy vannak. Megkaptam most Húsvétkor egy beszélgetés során egy olyan embertől, akivel szépreményű barátkozósdi indult valamikor másfél évvel ezelőtt, hogy idealizáltam a kapcsolatunkat tavaly nyáron, meg hogy azok a barátai, akik biztonságban érzik magukat a vele való barátságban nem igénylik a sűrű kapcsolattartást - amit én viszont szorgalmaznék -, elég két email egy évben.

Na ezen aztán el is gondolkodtam. Hogy tudniillik mi a barátság, mitől alakul egy kapcsolat barátsággá. Meg aztán azon is, hogy kik a barátaim, és milyen a kapcsolatom velük. Igen, az illető azt is mondta, hogy a barátsághoz mélység kell - csak épp a mélység nem magától mélyül. Két dolgot vettem észre. A barátságot két, egyformán fontos cselekvés mélyíti el (a cselekedetek szintjén maradok, mert egyértelmű, hogy a hűség, az elfogadás, a megbízhatóság, az a tény, hogy meg tudunk nyílni egymásnak stb. elengedhetetlen egy barátsághoz, erről nem is kell szólni): a közös programok és a kapcsolattartás. Ezek kellenek ahhoz, hogy később elég legyen az évi két email.

És sorra vettem azokat az embereket, akiket a barátaimnak tartok. Kb 4-5-en vannak, mindannyiukkal sok időt töltöttünk együtt az elején, és akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor én külföldön éltem. Most ketten közülük külföldön vannak, és évente kb 1-2 email megy (Jánossal persze minden egyes alkalommal találkozom, amikor hazalátogat, de az is évi kb 1 találkozást jelent...), de ott vannak a szilárd alapok, amiket nem az évek száma határozott meg, hanem pl az, hogy Jánossal a főiskola alatt hetente minimum kétszer jártunk kiállításokra, koncertekre, moziba, vagy csak csavarogni mentünk, és amikor Dániában meg Londonban voltam, akkor kézzel írott leveleket írtunk egymásnak, elég sűrűn. Eszterrel (aki most Írországban van) pedig egy képzőművészeti táborban ismerkedtünk meg Zebegényben, ahol eleve egy hetet együtt töltöttünk, sokat beszélgetve. Györgyivel együtt laktam majdnem egy évig, rengeteget beszélgettünk naponta, együtt jártunk taichizni (meg egyébként is, Róla sokat írtam, hogy milyen helyzetekben és érzelmi állapotokban mellettem állt), Barbit pedig nem kell bemutatnom.

Még egy dolog eszembe jutott, ami fontos nekem: szeretem kifejezni a szeretetemet a barátaim felé, ha csak két emailben évente, vagy egy sms-ben a mindennapi rohanás közepette. Ezt is fontosnak tartom, az intimitást. Elmondani, hogy gondolok rá, hogy hiányzik, hogy jó lenne találkozni.

Vannak fejlődő kapcsolataim, olyanok, amelyekből esélyes, hogy barátság lehet. És vannak olyanok is, amelyek nagyon fontosak, de nem tudom kategorizálni őket. Mély összetartozás és szeretet jellemzi őket, és csak a kapcsolattartás miatt léteznek, mert közös programokat lehetetlenség szervezni a távolság miatt, a nagy ritka beszélgetéseket viszont elképesztő őszinteség és mélység jellemzi. Fontosak.

Eszterrel kapcsolatban is sokat gondolkodtam. Az elmúlt egy évben (vagy régebb óta?) félő volt, hogy megfeneklettünk. Barbival voltak mélypontok régen, és egyszer igazán borotvaélen táncoltunk. Sokat változtunk abban az időben, és nem egyirányba. Túljutottunk rajta, megerősödött a barátságunk. Eszterrel ugyanilyen változások zajlottak mostanában. Én is sokat változtam, ő is, és ismét csak nem egyirányba. Sokáig nem beszéltünk, legalább egy évig, de talán többig is (már nem emlékszem, hogy a tavalyi nyáron váltunk el fájdalommal vagy a tavalyelőttin...). Aminek nagyon örülök, hogy a vele való kapcsolat is túlélte a komoly vihart.

És a régi barátságaim is felidéződtek bennem (Tamás, Zsolti), akiknek annyit köszönhettem sok évvel ezelőtt, és akikkel rengeteg dolgot megosztottunk akkoriban, de akikhez már semmi közöm nincs, mert nem is tartjuk a kapcsolatot, és érdeklődés sincs már bennünk, még csak nagy ritkán sem egymás élete iránt. Teljesen másfelé tartunk, nincsenek közös pontok. Valahogy észrevétlenül lett végük, fájdalommentesen.

Minden kapcsolatért meg kell dolgozni. Ha fontos, akkor időt kell szakítani rá, tartani kell a kapcsolatot az elején, meg kell tartani az ígéreteinket, és közös élményeket kell szerezni. Nem elég a beszélgetés, mert nem minden mély és akár sorsfordító, értelmes beszélgetésből lesz barátság. Magától meg főleg nem alakul.