Alter Bridge

Még egy hét és végre itt a pihenés. Azt hiszem, ha valaha is, akkor idén nagyon megérdemlem. Nem emlékszem, mikor dolgoztam, tanultam és vizsgáztam ennyit utoljára. Teljes kifáradás. Gyakorlatilag június 26-án megvolt az utolsó vizsga, a szigorlat, a következő héttől 54 órám volt két hétig, majd negyven végig, hajnali fél 1-fél 2-ig készüléssel, mindennap. (Bevállaltam két elég macerás, rengeteg készüléssel járó intenzív csoportot, ezért kell ennyit készülnöm.)

Ez az év az egyik legjobb év volt, a könyöktöréssel együtt (kicsit más szempontból ugyan, mint az, amikor Dániában voltam, mert az nem felülmúlható szerintem, és ez már csak így marad). Sok minden történt, rengeteg nehézség, fájdalom és mély felismerések az egyik oldalon, egyre mélyülő barátságok és szeretetkapcsolatok, hatalmas szakmai és belső fejlődés a másikon - kizárólag pozitívan tudok visszagondolni, ez a végső mérleg.

Az elmúlt tanévben (ki hinné, hogy már a negyedik évet fejeztem be a Sapin?...) mindkét félévben brutál sok tantárgyat felvettem, valamint volt olyan két hónap, hogy negyven órát tanítottam is a nappali tagozat mellé, és mégis, azt érzem, hogy most mentek a legkönnyebben a vizsgák, a tavaly elmaradt szigorlatot is sikerült letenni. Nem görcsöltem, nem stresszeltem - nem voltam maximalista, ha kettest kaptam, az is jó volt. Lazán ment.

Az is nagyon feltöltött, hogy idén éreztem először, hogy amellett, hogy persze, érdekesek a tantárgyak, kerek egészet alkotott minden tantárgy, amit tanultam. Most először éreztem, hogy azért jöttem a Sapira, hogy ezeket tanuljam, amiket idén. Valahogy értelmet nyertek előző tantárgyak, és előjöttek előzőleg megtanult témák, aminek következtében átláttam az egészet.

Az az igazság, hogy tavaly nyáron egy hatalmas, sokéves teher ment le a lelkemről, azóta tényleg minden sokkal könnyebben megy. Mennyit számít... Az is megfogalmazódott és tudatosult bennem, hogy maradok a teljesen őszinte kommunikáció mellett, és ha nem tudok valakivel mit kezdeni, egyszerűen nem erőltetem a kezdést, hanem azonnal elengedem, bárki is legyen az. Sokkal könnyebb így. :-))

Elképesztő sokat tanultam szakmailag az elmúlt öt hét alatt (ezért volt érdemes iszonyú sokat dolgozni, mert ez az érem másik oldala). Egyrészt bevállaltam egy olyan nyelvvizsga felkészítőt, ahol párhuzamosan két vizsgára készültek a gyerekek, tehát mindennap négy óra helyett nyolcra kellett készülni. Rengeteget kaptam ebből a tapasztalatból. Másrészt pedig van nálunk az úgynevezett 'gold' csoport. ahol egész más tankönyvől tanulnak és interaktív tábla használatával. Átvettem egy ilyen csoportot úgy, hogy előtte nem tanítottam sem a könyből, sem a tablát nem ismertem. Így, egy hétvégét azzal töltöttem, hogy megtanultam a tábla használatát és megismerkedtem a tankönyvvel - ennek köszönhetően viszont 'gold'-os tanár lettem, így bármikor tudok vállalni ilyen csoportot, ami jelentősen megnövelte a lehetőségeimet a csoportválallás terén.

Angoltanár vagyok, ez a hivatásom, végtelenül szeretem, nem dolgozni megyek, amikor megyek, hanem játszani, és erre is jó volt ez a pár hét, hogy újra és újra tudatosuljon bennem ennek az igazsága. Úgy látom a környezetemben, hogy nem sokan mondhatják ezt el, én meg hálás vagyok a Jóistennek, hogy így van.

A következő nagyon fontos dolog, hogy megint tizenéveseket tanítottam/tanítok, akik megismertettek azzal a zenével, amire talán huszonéves korom óta várok. Amikor először meghallottam, az volt az érzésem, mint amikor sokáig víz alatt van az ember és egyszer csak felbukkan a levegőre és megtelik a tüdeje friss levegővel. Évekig kerestem ezt a zenét, úgy, hogy nem tudtam mit keresek, csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem nagyon régen és most végre megtaláltam.

Hát, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról hazafelé, amikor először meghallgattam. Régóta vágytam igényes rockzenei impulzusra, mert a körülöttem lévők nem hallgatnak rockzenét már, így nem ismerem a mai felhozatalt. Más zenéket is megismertem, nagyon jó volt ez a találkozás ebből a szempontból (is) a srácokkal.

Írország régi vágyam, most végre teljesül. Remélem, hogy az immáron hagyománnyá vált évi rendes zarándoklat is benne lesz. ST barátnőm azt mondta, van egy sziget, ahova meztélláb zarándokolnak az őrültek emberek. Na, majd meglátjuk, hogy belefér-e időjárásilag. Azért nem szeretnék tüdőgyulladással visszatérni...

Bencés obláta jelölt lettem idén nyáron, megalakult a dékániánk Bakonybélben, végre elindult a folyamat. Erre is évek óta vártam, izgalmas. Végérvényesen a bakonybéli monostrohoz tartozom így, és ha eljutok a fogadalomtételig, akkor majd hivatalosan is (bár félig-meddig ez is már hivatalos). :-))))))

Most így ennyi, ez is csak dióhéjban. :-)

Körforgás

Az elmúlt évben addig rendkívül fontos emberek kerültek ki az életemből. Van, aki végleg, egyetlen nap alatt kitette magát, azóta se hallottam róla, pedig 16 évig a "testvéremnek" hittem, az egyik legfontosabb és legbiztosabb kapcsolatnak tűnt az életemben. Van, akivel barátságnak indult a dolog, de sok nehézség akadt benne, amik miatt sokáig erőltettem a barátságosdit, de most már letisztáztam magamban, hogy nem tudom annak tekinteni, ezért megváltozott a viszony, hátrébb léptem sokat. És olyan is végre kikerült végleg az életemből, akit sokáig hordoztam nagyon nehéz szívvel, azt remélve, hogy közel tudom majd engedni egyszer, így megbocsátva, és nem csak úgy, hogy távolról. Ezen a nyáron kiderült, hogy nem fog menni.

Na ezek helyett az emberek helyett nagyon jó arcok jöttek, és lehet, hogy szívesen maradnak is.

És rettentően szeretem a hivatásom. Ágitól hallottam ma egy nagyon jó mondatot, egy volt tanára mondta neki: "Végigjátszottam az egész életemet". Na ezt érzem pont. Már ami a munkámat illeti. :-)

***

Ezt a nótát évek óta szeretem. A londoni időkre emlékeztet. Mostanában egyfolytában ezt hallgatom.

Coldplay: Speed of Sound





How long before I get in?
Before it starts, before I begin?
How long before you decide?
Before I know what it feels like?
Where To, where do I go?
If you never try, then you'll never know.
How long do I have to climb,
Up on the side of this mountain of mine?

Look up, I look up at night,
Planets are moving at the speed of light.
Climb up, up in the trees,
every chance that you get,
is a chance you seize.
How long am I gonna stand,
with my head stuck under the sand?
I'll start before I can stop,
before I see things the right way up.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand?

Ideas that you'll never find,
All the inventors could never design.
The buildings that you put up,
Japan and China all lit up.
The sign that I couldn't read,
or a light that I couldn't see,
some things you have to believe,
but others are puzzles, puzzling me.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah when you see it then you'll understand?

All those signs, I knew what they meant.
Some things you can invent.
Some get made, and some get sent,
Ooh?
Birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah, when you see it then you'll understand?

***

És ez egy másik nagy kedvencem, tudom, kicsit fura, de így van:

Fear Factory: Invisible Wounds

Nem a képeket néztem, hanem ez az egyetlen olyan felvétel, amelyiknek a zenei variációját preferálom. Az összes többi amit a YouTube-on találtam szörnyű volt, valami hörgős résszel, ami nem a stílusom. (Persze biztos sokan gondolják majd, hogy ez is elég szörnyű, miről is beszélek...) Az a nagyon fura, hogy miközben hallgatom a szöveget a zenével, egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen jó, hogy Isten világosságot visz a sötétbe, és még abban a helyzetben is reménység, hogy "sötét testek lebegnek sötétben"...

dark bodies floating in darkness
no sign of light ever given
imprisoned in a world without a memory
unconscious, or am i conscious?
cut from the heart i am part of
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven

in dreams i see myself flying
closer to the Sun, and i'm climbing
tried to touch the Sun
but the brightness burned my eyes
unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark

dark
my life was so dark...
my mind was so dark...
everything was dark

unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and lonliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven
dark bodies floating in darkness...

Róka koma majdnem beficcent ma

Reggel 9 körül pánikszerűen felhívtam a húgomat (ő ugyanis elég rossz alvó szegény, sokszor átéli azt a fantasztikus élményt, amiben ma egész nap részem volt):
- Te figyi! Mit szoktál csinálni, amikor csak két órát alszol éjjel, és már reggel fél 8-kor hányingered van a kialvatlanságtól, és így kell majd 10 órát dolgoznod? Mit vegyek be? 3 liter kávé, drog, vagy mi segít?
- Nem tudom. Én ilyenkor megpróbálom túlélni a napot...

Én is megpróbáltam, délután 4-kor már az ájulás határán. Brutális volt ma. Ami nagyon érdekes, hogy az óráimon viszont iszonyat pörögtem, és mindenek ellenére kaptam pont ma több nagyon szép elismerést. Reggel jókat röhögtünk az egyik céges csoportban, és amikor elég jó hangulatban kifelé tartottunk, megjegyezte egy kollégájuk, hogy mindig mosolyogva jönnek ki az óráról, mire az egyik lány azt mondta, hogy ez a tanárnőjük miatt van. Én ebből semmit nem hallottam, csak nagyon vigyorgott rám az ember, amikor kifelé araszoltam a teremből, és amikor nem értettem, hogy miért, elmondták, hogy mi hangzott el. Ez teljességgel bearanyozta a hányingerben gazdag napomat.

Aztán az egyik ma vizsgázós csoportomban volt egy nagyon szigorú tekintetű lány. Teljesen meg voltam győződve, hogy utál hozzám járni, soha nem láttam mosolyogni, vagy részt venni az órákon. A vizsga végén megkérdeztem tőle, hogy van-e kritikája az óráimmal kapcsolatban, mert szívesen veszem, hiszen abból tanulok. Mondhat bármit mind emberileg, mind szakmailag. Azt mondta, hogy szeretné, ha szeptembertől is én tanítanám majd, mert nagyon megszerette az angolt... Kicsit meglepődtem, mondanom sem kell.

Egy másik srác meg azt mondta, hogy energiabomba vagyok, pedig épp akkor gondoltam arra, hogy hova dobjam ki a taccsot... Mondom neki, te figyelj, ez tök jó, de két órát aludtam a múlt éjjel, most az lenne a legkedvencebb kedvenc programom, hogy kidőlnék a sorból így együltő helyemben, majd kb 9-10 órával később nyitnám csak ki a pillámat... Aszongya, hogy egyáltalán nem látszik, sőt, csak még jobban pörgök mint egyébként, pedig az sem lassú. Biztos nem véletlen, hogy a húgom néha úgy véli, hogy marslakó vagyok...

Na a spanyolon már csak próbáltam ébren maradni.

Péntek

Próbálom elkerülni, hogy a blogom olyan legyen, ahol leírom, hogy mit csináltam aznap. Most mégis azt gondoltam, hogy megosztom az elmúlt pénteket, mert mostanában hasonlóan zajlanak a napjaim, és magamnak is tanulságos. Főleg azért, mert nem egyedi. Nem is véletlen, hogy már több mint két hónapja nem volt időm írni...

Reggel fél 8-kor kezdődött az első két órám a II. kerületben, ami után rohantam 10-re Csepelre megtartani a következő négyet. Onnan szaladozás a Sapira, a kedvenc tanárom két órájára, ami fél 4-kor fejeződött be, és már ott ácsorgott a tanítványom, akinek nem tudtam máskor órát tartani (illetve hát kettőt ugye), mert pont csak úgy volt másfél órám, hogy fél 4-től 5-ig, mert akkor meg már kezdődött a pszichológia előadás négy órája, ami este 9-ig tartott. Jó kis nap volt, 14 tanítási óra koncentrálás... :-)))) Szombaton csak 9-kor kezdődött az órám, ez azért jobb volt egy fokkal, mint a fél 8, de így is alig tudtam felkelni, annyira fáradt voltam. Tudnék aludni egy hétig most. Az talán elég lenne.

Tegnap viszont az óráim után elmentem meglátogatni Lúcia nővért a rendházban (domonkos rendi szerzetes), aki az egyik filozófia tantárgyat oktatja a Sapin, és több mint két órát beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Megtanultam több dolgot is. Pl. azt, hogy az Istennel való találkozás után azonnal oltárt kell "építeni" mint Jákob tette az angyallal való verekedés utáni reggelen, hogy ne felejtsük el a találkozást, és mindig, amikor az "oltárra" nézünk, mélyen felidéződjön az emlék. Ez az "oltár" lehet egy gyönyörű kötésű napló is, amibe leírjuk a találkozásokat.

A másik szépség amit kaptam a nővértől, hogy teljesen mindegy, hogy egy eseményben objektíven ott van-e az Isten. Ha én úgy érzem, hogy ott van, mert boldogsággal és szépséggel tölt el, akkor ott van, és csak ez számít.

Ajánlott könyveket is, Henri Nouwen műveit. A leghíresebb A tékozló fiú hazatérése. Ez magyarul is megvan, de ajánlott egy olyat, ami nincs lefordítva még, a címe: A Cry for Mercy. Az persze nagy kérdés, hogy mikor lesz időm elolvasni ezeket...

Együttes

Nem tudom megtagadni a képzettségemet.

Megalakult kb egy hónappal ezelőtt az Óbudai Együttes, ami a Kamarakórus tagjaiból áll főleg, de néhány régi tag is visszajött, hogy csatlakozzon. Tegnap volt az első koncertünk, ami nagyon szépre sikeredett. Itt picit más a rendszer mint a Kamarakórusban, mert egyfelől jóval nehezebb daraboknak nézünk elébe, másrészt a munka betanulási része főleg otthon történik, nincsenek szólampróbák. Ez egy amolyan "profi" kórus szerű próbálkozás. Hihetetlenül izgalmas, mert lehet komolyabban zenélni, és nagyobb a felelősség, mert a darabok kifejezetten nehezek is tudnak lenni, és nem nyolcan vagyunk egy szólamban, ahol majd a többiek elviszik a balhét, meg megoldják a kérdést. Tegnap pl megkaptunk két kottát, amit önállóan kell betanulnunk, az egyik ez:

Knut Nystedt: O Crux




Jó, mi? :-)))) Kottaolvasásilag nem nehéz, csak a disszonanciák és a tiszta intonáció miatt kihívás. A másik, Hindemith Miséje már kifejezetten nehéz kategória, mind hangilag - iszonyú magas -, mind intonáció szempontjából.

Ez nem a mise, de ez sem könnyű, és ennél még sokkal nehezebb a mise (ez Hindemith 6 Chansonja, már énekeltük az Óbudaival régen):




***

Más: átköltözött a Katedra az Anker közbe, ahol a szombati óráim egy olyan teremben vannak, ahol a hatalmas ablakok egy házra néznek szemben. Tegnap megjelent egy lány az egyik erkélyen kisbugyiban, mire az összes tanítványom elkezdett röhögni (azt persze nem tudom hogy vették egyáltalán észre, amikor én vagyok egyedül szemben az ablakkal... khm...), de a legviccesebb az volt, amikor megjelent kb 10 perccel később egy teljesen meztelen férfi az ablakban... Annyi volt az órámnak. :-D

A Csoport

Már régóta tervezem, hogy írok róla. Az egyik legkedvesebb csoportom. A hajléktalanokról van szó. (A másik kedvenc a nyugdíjas csoport, őket is naaaagyon szeretem :-)

Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és kicsit bele is látok már a mindennapjaikba. Azért írom le a tapasztalataimat, mert amíg nem kerültem a közelükbe, én sem tudtam szinte semmit róluk, csak az előítéleteimből éltem.

Náluk is van egyfajta "társadalmi rétegződés". Akiket az utcán látunk, az csak az elenyésző hányada a számuknak. Sokkal többen vannak, akik szállókon laknak, vagy akár albérletben, csak hivatalos lakcímük nincs (az van a lakcím kártyájukon, hogy "X kerület, lakcím nélküli").

Akiket én tanítok, minden nap tisztálkodnak, tiszta a ruhájuk, és akár valami kis munkájuk is van (egyikőjüknek van egy pár órás takarítói állása). Napközben a Fedél nélkül című újságot árulják, vagy iskolákba járnak előadást tartani a hajléktalanságról (ketten), különféle szervezetek tagjai és konferenciákra járnak, szerkesztik a lapjukat, írnak, riportokat készítenek - masszív alkoholizmusból jött ki az egyikük, a másikuk meg sokáig egy ház pincéjében lakott a kisgyerekével, mert haza nem mehetett...

Mindegyiküket keményen megpróbálta az élet, amitől akár gonoszak, megkeseredettek is lehetnének, utálkozhatnának, és engem is utálhatnának, hogy nekem meg milyen jó... És végtelenül türelmesek egymáshoz, velem meg kifejezetten kedvesek. Van, akinek nehezebben megy a tanulás, ezért lelassítja az órák menetét, de sosem csinálnak problémát abból, ha várni kell egymásra.

Az első pillanattól kezdve ugyanúgy kezeltem őket, mint akármelyik más csoportomban a hallgatókat. Ugyanazt követelem tőlük, és ugyanannyi házi feladatot adok nekik. Ők azok, akik mindig megírják a leckét (pedig nem a meleg lakásban töltik a napjukat, hanem az utcán lapot árulva), és ami számomra döbbenetes, hogy összejárnak együtt tanulni és gyakorolni, segítik és tanítják egymást.

Soha, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy lenne különbség közöttünk. A legelején volt néhány olyan óra, amikor azt éreztem, hogy egyikük megpróbál provokálni, de pár óra után rendeződött a dolog, és teljesen elfogadtak. Tegnap kaptam ajándékot karácsonyra az egyiküktől: sütött nekem sütit, ültetett egy virágot, és ami a legfontosabb talán, hogy kinyomtatta az összes írását, és az élettörténetét, ami röpke 37 éve ellenére már most 20 oldalra rúg... Megértettem, hogy annál többet nem nem is tudna adni magából, mint hogy megosztja velem a kreatív lényét. (Tőle egyébként szinte minden héten kaptam valami kis apróságot.)

Néha, egy-egy feladat közben elgondolkodtam, hogy vajon mikor csinálhattak ilyet utoljára... Például a múltkor activity-t játszottak melléknevekkel, hahotáztunk. Megkérdeztem tőlük, hogy szoktak-e játszani. Hát nem nagyon... Azt találtam mondani, hogy játszani fontos, minden életkörülmények között, de aztán amikor órákkal később eszembe jutott ez az okos beszólásom, akkor nagyon elszégyelltem magam, mert hogy a csudába jutna eszükbe az, hogy játszanak, amikor az alapvető komfort érzetük sincs kielégítve sokszor - egyikük az utcán alszik, saját választása volt - és napközben a Menhely Alapítvány székhelyén tördeli a lapot -, éhesek időnként, és egyáltalán nincs már meleg az egész napos utcán kóválygáshoz...

Akarnak tanulni, mert reményt látnak a nyelvtudásban, a változás és felemelkedés reményét. Annak a reményét, hogy van esély egy jobb életre. Lehet tőlük tanulni türelmet, állhatatosságot és kitartást. Egyre mélyebb és nagyobb tiszteletet érzek irántuk.

Vetésforgó

Tegnap megtartottam az első órát a hajléktalanoknak. Nagyon jó volt :-). Az óra után persze az ima adagjukat is megkapták, mindahányan. Istenem... Nevetgéltek, jól érezték magukat, a kezdeti mogorvaság után kinyíltak és kommunikáltak, és van remény a szívükben, hogy ez talán egy lehetőség a jövőre nézve... És annyira, de annyira hálásak voltak... Nagy öröm volt tanítani őket. Egész más világ, mint A Hivatal (bár már ott is határozottan kellemes a helyzet)...

Most a saját bőrömön tapasztaltam azt, amit még Londonban tanított a tanárképző kurzuson a tanárunk (csak ott nem szociális és társadalmi különbségekről volt szó, hanem kulturális - mert hogy mindenki más országból jött, és az egyik országban ez a tabu, a másikban meg az, azaz hogy nem lehet akármiről társalogni). Hát itt is vannak kemény témák és súlyos lelki terhek, vigyáznom kell. Viszont soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszembe előítélet vagy hogy mások lennének. Ugyanúgy tanítom őket, mint az összes többi csoportomat, ugyanazt a követelményt állítom fel nekik, és ugyanannyi házi feladatot kapnak. Nagyon lelkesek voltak, meglátjuk marad-e a jövő hétre is a lelkesedésből. Remélem. Őket is kb olyan szeretettel szeretem, mint a nyugdíjas csoportomat.

Apropó a nyugdíjas csoport: két új "diák" jött, szaporodunk. Volt egy időszak, amikor rettegtünk attól, hogy nem leszünk meg elegen ahhoz, hogy elindulhasson a csoport (ez elvileg 8 fő, de már 6-tal is elindul, csak erősen csökkentett óraszámban), most meg már 10-en vagyunk (velem együtt 11-en :-). Az új tagok tiszteletére ma sütikés klubdélutánt tartottunk. Láthatóan jól érezték magukat :-))). Kiderült, hogy mindenki szeret kirándulni a csoportban, ezért úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy közös kirándulást. Már két éve együtt vagyunk (és még mindig nem fejeztük be az Elementary könyvet, ez ám a valami! :-))))).

***

Azt mondta nekem ma valaki, hogy ha esetleg úgy határoznék, hogy kiselejtezem a ruhatáramat, akkor gondoljak rá, mert nagyon tetszenek neki a ruháim. Én ezen annyira meghatódtam, mert soha senki nem mondott nekem még ilyet. Mindig csak én voltam az, aki vágyakozott mások ruhatárára, ráadásul én sose mertem megkérni az illetőket. Pedig milyen jól esik az embernek... Az alap probléma az, hogy én addig hordom a ruháimat, amíg le nem rohadnak rólam, mert hogy kizárólag olyan ruhákat veszek, amiket aztán kivétel nélkül mind nagyon szeretek.

Csupa jó dolog történt ma, és az idő is gyönyörű volt megint. Ez ugye azért volt jó, mert ismét hajnali 6-kor indultam el biciklivel, és csak éjjel fél 10-kor értem haza. Az is jó, hogy teljesen másfelé mentem, mint szerdán, felfedeztem Kelenföld bicikli útjait a sötétben. Majd még ki kell tapasztalnom a legrövidebb utat. Tegnap pl negyed órával előbb hazaértem a Haller utcából, mint ha tömegközlekedtem volna. Átszáguldottam a Lágymányosi hídon, eddig meg mindig a Boráros felé mentem a villamoshoz, ami azért nagy kerülő, most látom csak. Már rég itthon voltam, amikor Barbi még csak felszállt a buszra, amivel fél órát utazott még. Szóval határozottan tetszik ez a dolog nekem, és azt vettem észre, hogy napról napra egyre gyorsabban tekerek.

(Emlékszem az ukrán származású Denys barátomra Londonban, aki egy kb kétszázezer forintot érő biciklit vett - amit aztán a szobájában tárolt, lásd a képet a szobájáról... :-)), és természetesen soha, sehol nem hagyott kinn -, és boldogan mesélte, hogy másodperceket(!) takarít meg azzal a csoda járgánnyal. Ezen én meg csak kuncogtam magamban. Most meg én örülök percek lefaragásának este fél 10 tájban... Magamon is kuncognom kell :-)))). Denys barátomról egyébként tudnék sokat mesélni, elképesztő figura, senkihez nem tudom hasonlítani. Harkivban lakik, egyszer meglátogattam. Lvivtől egy teljes nap volt az út vonattal... Hiába, hatalmas az ukrán sztyeppe. :-))))

Egy történetet azért elmondok - bár iszonyú sok történet van vele kapcsolatban. A pizzériában dolgoztunk együtt, ő volt a felettesem - ő vitt oda engem -, és minden este haza hozott pizzát. Ha valaha jár valaki Londonban, akkor a Domino's Pizzát próbálja ki, a legjobb. Na szóval úgy nézett ki a szobája ahogy a képen látszik, az ágy alatt tele mindenfélével. Amikor visszament Ukrajnába, ki kellett takarítania ugye, és szépen elkezdte elővenni az ágy alól a dolgokat. Talált egy doboz, teljesen kiszáradt pizzát is... Persze az sem volt gyenge, ahogy a bőröndjét szállította. :-))))

A legjobbat elfelejtettem

Mostanában sok helyzetben felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek benne. Ez a tanítással is így van, valahogy mostanában nem ugyanaz...

Kaptam egy új csoportot, két hete indult. Az nem biztos, hogy jó ötlet, ha elmondom melyik cég, elég annyi, hogy magas köztisztviselői hivatal. A Hivatalok egyike. Khm...

Szóval 12 fős a csoport, kétszer van órájuk egy héten, reggel 7-től fél 9-ig. Már a második órán 7.03-kor ketten jönnek elsőként, a többiek csak utánuk szállingózva. Gondoltam legjobb a szabotázst a csírájában elfojtani, megkértem őket, hogy jöjjenek pontosan. A következő órán már hárman ott voltak 7.02-kor, ekkor megkértem őket még egyszer. A következő párbeszéd zajlott az egyik alannyal:
- Ez egy köztisztviselői intézmény, itt nem vesz komolyan senki semmit, örülj, ha csak fél órát késnek, a minimum 10 perces késés teljesen normális. Egy olyan nyelvtanfolyamot meg főleg nem vesz senki komolyan, ami teljesen ingyen van, egy kanyit nem kell érte fizetnünk, A Hivatal fizeti. Eddig bejöttem 7 után 5 perccel, kétszer felkeltem, ha most körbenézek, hát többször nem fogok.
- ... ??? ;;; $$$ - na ez voltam én, tágra nyílt tekintettel... SOHA nem találkoztam még ilyen dologgal.

Következő alkalommal eldöntöttem, hogy rendes leszek, nem számít, hogy ki mennyit késik, nem baj, hogy 10 emberre gyártok feladatot és csak 4 van ott, feltalálom magam, nem probléma! Egész reggelre magnós feladatokat terveztem be. Ugyanez a kedves lélek, akitől elakadt a szavam az előző alkalommal, vállalta be, hogy biztosítja a cd-lejátszót. Mondanom sem kell, hogy üres kézzel jelent meg.
- Őőőőő... és a cd?
- Hát bocsánat, hogy tegnap a szabadságom alatt nem intéztem el otthonról.
- Én meg bocsánat, hogy nem tudtam, hogy szabadságon voltál...
- Honnan tudtad volna?
- Na pont ez a lényeg... Ha szóltál volna, megszervezem, hogy legyen másik.
- Na még majd lelkiismeret furdalásom lesz a végén! Tudod, ha egy kicsit rendes vagyok, az már nem tetszik, hogyha még rendesebbnek kell lennem!
- ... ??? ;;; łłł - ismét csak ennyit tudtam reagálni.

És akkor rájöttem, hogy nem találom a helyemet egy ilyen világban, sehogysem. Nyáron minden napom és annak majd' minden pillanata Istennel telt, és amióta vissza kell szokni a világba, azóta szenvedek, mert nem találom azt az arányt, amiben még boldognak érzem magam, mert elegendő mennyiségben benne van Isten a hétköznapokban. És arra gondoltam, hogy elmenekülnék egy lakatlan szigetre, ahol nincsenek köztisztviselők és ignoránsok. Ezt meg is írtam Izsáknak, aki gondolom csak csóválta a fejét... És ma azt mondta nekem az Úr végtelen kedvességgel és türelmesen, hogy Ő sem menekült el a világból, hanem abban élt, és pont az ilyesfajta emberek között működött... És erre én meg jól elszégyelltem magam.

Ami viszont nagyon jó, hogy ma elhozták nekem a biciklimet a "fiúk" Bakonybélből, úgyhogy holnap nem is megyek Szombathelyre, hanem elmegyek végre biciklizni egész nap. Úgyis már csak 2 napig lesz meleg és jó idő, legalább kihasználom, ha már eddig nem volt bicóm.

Mégis megy ez

Már lemondtam arról, hogy a saját gépemen tudok dolgozni, de - ugyan egy nap késéssel a korábbi szokásokhoz képest - mégis kegyes volt hozzám a Bébi nevű laptopom, és bekapcsolta magát ma este. Szerintem öcsém sem fogja bánni, ha nem foglalom el a gépét holnap egész délután, nekem pedig nem kell utazgatnom a dolog miatt. Így mindenki jól járt. Reméljük, hogy ma éjjel nem lesz áramszünet... Akkor azt hiszem anyázni is fogok, de lehet, hogy nem is állok meg ennyinél. Talán nem kerül rá sor...

Minden nap olyan, mint egy évszázad. Iszonyú sok minden történik, és ma este is pl elgondolkodtam, hogy mennyire messze van már a reggel 3/4 5, amikor felkeltem, és indult a nap, reggel 7-től már tanítás...

Most először nincs kezdő csoportom a 4 év alatt. Van többek között 3 upper-intermediate szintű csoport, és rájöttem, hogy noha irtóra élvezem az ő tanításukat, hihetetlenül elfáradok agyilag, mert sokkal komolyabb minden szempontból: nyelvtan, szókincs, témák, minden.

Az egyetemen 20 (igen! HÚSZ) darab tantárgyat kellett felvenni ebben a félévben, és mindegyik kötelező. Még nem gondoltam bele, hogy hogy fogom teljesíteni a félévet (valószínűleg messze nem olyan fényesen, mint az eddigieket... energiám sincs, meg igazából már a teológia felvételire készülnék teljes erővel). Azt hiszem kicsit megijednék, ha belegondolnék. Úgyhogy inkább nem teszem :-))). Most is meglesz, fenti segítséggel meg főleg. Ha meg nem, akkor nem. Nem lényeg.

Megint költöznöm kell, azt már írtam, hogy lebontják a házat, amibe januárban költöztem, és amit hosszas keresgélés után találtam. Nagyon szeretek itt lakni, de ha menni kell, akkor menni kell... Meg vannak számlálva a (hó)napjaim itt. A gyönyörűséges cserépkályhát fogom a legjobban sajnálni, mert az egy igazi remekmű. A Fehérvári út zaját biztosan nem fogom visszasírni, és a nyár iszonyú hőségét a lakásban... Kishúgom azt mondta, amikor egyszer a legnagyobb hőségben meglátogatott, és nem lehet kinyitni az ablakot nálam, mert akkor nem lehat hallani egymást, hogy ő minden nap sírna, ha itt kellene laknia :-)))).

Szerdán majdnem elmentem a Kispál koncertre, ami éjfél körül kezdődött, és a rakparton volt. Fájdalmas döntés volt nem elmenni, de okos. Hulla vagyok, már most. Két hétig se tudtam volna kialudni egy ilyen kiruccanást, annyira durva lett hipp-hopp a napirendem. Viszont megkértem a két másik embert (kórustársaim), hogy hívjanak fel, ha az egyik kedvenc nótámat húzzák a Lovasiék, hogyaszongya:





Fél 2 volt, amikor megszólalt a telefon :-)))). Én félálomban buliztam az ágyamban a telefonnal a fülemen, ott pedig hallhatóan fergeteges volt a hangulat. Már megbeszéltük, hogy a december 5-i Petőfi Csarnok-beli koncertre együtt megyünk. (Az legalább egy szombati nap lesz, lehet másnap alunni...)

És még egy dolog eszembe jutott most. A Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével felkérte a kórusunkat (ugyan majd csak 2011-ben, de koncert körökben ez még közeli időpontnak számít... :-) a Mozart Requiem 3 előadására az Operaházba, és két nap külföldi turnéra... Már énekeltük velük ugyanezt 1998-ban a Hősök terén, és róluk még azt kell tudni, hogy egyetlen egyszer dolgoztak amatőr kórussal rajtunk kívül, kb 25 évvel ezelőtt. Szóval nem kicsi megtiszteltetésnek érzékelem én ezt a gesztust...

A mai nap méltó lezárásaként itten van két másik nagy-nagy kedvencem a Kispáltól (de sorolhatnám őket, mert rengeteg nótát kedvelek tőlük):

Amikor értelmet nyernek dolgok

Tegnap elindult az egyik csoport a nyelvisiben. (Szerencsém van minden szeptemberben, mert ahelyett, hogy rám szakadna mind a 30 x óra az első héten, van némi átmeneti idő, csak lájtosan csordogálnak a csoportok kb két hétig, bár aztán meg azonnal beledöglik az ember.) Szóval ezen a héten tegnap indult egy új "csoport" - azért az idézőjel, mert csak egy tagból áll :-). Nyelvvizsga felkészítő, az előző tanára sci-fi novellákat vitt kiegészítő anyagnak - ami nekem nincs, mert kb tizenéves korom óta (az pedig már nem mostanában volt :-) nem olvastam sci-fit. Van egy angol nyelvű, ilyen műfajú regényem, de még nem vettem a kezembe. Na szóval azon törtem a fejemet, hogy mi a fenét vigyek, ami érdekes lehet a sci-fi helyett fájdalomdíjul, és eszembe jutott, hogy még Zsuzsi barátném hónapokkal ezelőtt adott nekem egy csomó kidolgozott újságcikket, amikhez komplett feladatok is ki vannak már találva, még csak az agyamat sem kell megerőltetnem - illetve nem kell a szükségesnél jóval több időt eltöltenem a kiagyalással. Nosza, előkapartam őket a jegyzethalom aljáról (khm... egész nyáron nem tudtam rávenni magamat, hogy rendet rakjak és rendesen elpakoljam az évek alatt irtózatos méreteket öltött, és folyamatosan növekvő kupacot, amit szégyellek is... minden nyáron ezt csinálom, és mint minden nyáron, most is úgy indult júniusban, hogy majd idén! Hát... nem sikerült idén sem...), és elképesztően érdekes anyagokra bukkantam. Iszonyú jól sikerült az óra is, mert a tanítványom is érdekesnek találta, és szinte repültem hazáig, annyira feldobott a dolog. A legjobb, hogy van még egy ilyen szintű csoportom, ahova szintén bevihetem a cuccot, már előre örülök... (Minden esetre addig sem a kupac aljára rakom vissza... hm...)

Ma találkoztam a bencés oblátával, akivel hatalmasat beszélgettünk, csak megint kevés volt az idő, mint mindig... Viszont hívott a közösségükbe, ami mégsem kedden van, hanem hétfőnként, juhhéjj!! Ez egy fokkal elérhetőbb, mert legalább Pesten vagyok, és bár óráim vannak hétfőn este, de a megfelelő napokon, amikor ott lesz a helyem a közösségben, le fogja mondani az óráját a roppant elfoglalt üzletember tanítványom, mert ez így működik. Ez az a közösség egyébként, ami sokkal jobban vonz mint a másik, de nem tudom megmondani miért. Azt is érzem - és nem csak én, kölcsönös mint kiderült -, hogy dolgom van ezzel a lánnyal, illetve hogy valami dolgunk van együtt. Hívott mozgásterápiával kapcsolatos megmozdulásokra is, ami iránt nem érzek érdeklődést jelenleg, de majd meglátjuk mi lesz, amikor itt lesz az ideje. Teljesen feltöltekeztem az együtt eltöltött idő alatt.

Ami szintén fantasztikus, hogy tegnap este beszélgettem Gabi barátnőmmel. Ő pszichológus, terapeuta, szenvedélybetegekkel is foglalkozik, és pszichodrámára jár. Mint kiderült, ugyanaz a drámavezetőnk. Neki szombaton volt drámanap, nekem vasárnap. Nálunk arról volt szó, hogy hamarosan vége a csoportnak (márciusban), és szeptembertől indul a drámavezető-asszisztensi képzés. Először nem is érdekelt a dolog, de aztán valamiért azt éreztem, hogy fontosságot nyer, csak nem tudtam megmondani, hogy miért. Sakkoztunk a hiányzásokkal, mert csak 2 alkalommal lehet hiányozni a két és fél év alatt, és nekem volt egy idő, amikor annyira utáltam járni, hogy nem érdekelt, hogy hányszor hiányzom, mert már arra vágytam, hogy ennek is vége legyen, dehogy akartam én bármiféle folytatást! Plusz még az is bennem volt, hogy úgysem lesz szükségem erre a papírra, mert nem tanulok semmi olyat, amihez kellhet (a mentálos képzésre pl kell, és talán a lelkigondozóira is, de akkor még egyik sem érdekelt). De hirtelen elkezdtem rettegni attól, hogy többet hiányoztam mint szabad, és ugrik a lehetőség a folytatásra, és nem értettem miért félek ennyire. Kiderült, hogy még csak kétszer hiányoztam (akkor belegondoltam, hogy micsoda egy mazochista vagyok... úgy jártam hónapokig, hogy utáltam minden pillanatát, és mégis elmentem... nem is értette senki, hogy miért megyek így, és igazából én sem értettem. Így utólag már világos...). Aztán egyszer csak értelmet nyert az izgalmam. Saci mondta, hogy az asszisztensi két, kb egyidőben végző csoport tagjaiból fog állni. Este pedig a telefonálás közben kiderült, hogy Gabiék csoportja a másik, és együtt végezhetnénk az asszisztensit (ő mindenképp megy), és utána együtt indíthatnánk drámacsoportot, és ezt ő már rég tudja, hogy így lesz... Ez fantasztikus! Gabi elképesztő ember, és vele drámázni lenne a legjobb. Azt is megbeszéltük, hogy én közben elkezdek járni a teológiára, és vagy a lelkigondozóira, vagy a mentálra, meg együtt a bibliodrámát is elvégezhetnénk, és akkor tényleg Istennel együtt vihetnénk drámacsoportot mindketten mentálos szakemberként...

Kezd a kuszaságból körvonalazódni a fényes jövő, amiben úgy tűnik nem sok angoltanítás lészen... :-))) Nagyon izgalmas!