A Csoport

Már régóta tervezem, hogy írok róla. Az egyik legkedvesebb csoportom. A hajléktalanokról van szó. (A másik kedvenc a nyugdíjas csoport, őket is naaaagyon szeretem :-)

Nagyon közel kerültünk egymáshoz, és kicsit bele is látok már a mindennapjaikba. Azért írom le a tapasztalataimat, mert amíg nem kerültem a közelükbe, én sem tudtam szinte semmit róluk, csak az előítéleteimből éltem.

Náluk is van egyfajta "társadalmi rétegződés". Akiket az utcán látunk, az csak az elenyésző hányada a számuknak. Sokkal többen vannak, akik szállókon laknak, vagy akár albérletben, csak hivatalos lakcímük nincs (az van a lakcím kártyájukon, hogy "X kerület, lakcím nélküli").

Akiket én tanítok, minden nap tisztálkodnak, tiszta a ruhájuk, és akár valami kis munkájuk is van (egyikőjüknek van egy pár órás takarítói állása). Napközben a Fedél nélkül című újságot árulják, vagy iskolákba járnak előadást tartani a hajléktalanságról (ketten), különféle szervezetek tagjai és konferenciákra járnak, szerkesztik a lapjukat, írnak, riportokat készítenek - masszív alkoholizmusból jött ki az egyikük, a másikuk meg sokáig egy ház pincéjében lakott a kisgyerekével, mert haza nem mehetett...

Mindegyiküket keményen megpróbálta az élet, amitől akár gonoszak, megkeseredettek is lehetnének, utálkozhatnának, és engem is utálhatnának, hogy nekem meg milyen jó... És végtelenül türelmesek egymáshoz, velem meg kifejezetten kedvesek. Van, akinek nehezebben megy a tanulás, ezért lelassítja az órák menetét, de sosem csinálnak problémát abból, ha várni kell egymásra.

Az első pillanattól kezdve ugyanúgy kezeltem őket, mint akármelyik más csoportomban a hallgatókat. Ugyanazt követelem tőlük, és ugyanannyi házi feladatot adok nekik. Ők azok, akik mindig megírják a leckét (pedig nem a meleg lakásban töltik a napjukat, hanem az utcán lapot árulva), és ami számomra döbbenetes, hogy összejárnak együtt tanulni és gyakorolni, segítik és tanítják egymást.

Soha, egy pillanatra sem éreztem úgy, hogy lenne különbség közöttünk. A legelején volt néhány olyan óra, amikor azt éreztem, hogy egyikük megpróbál provokálni, de pár óra után rendeződött a dolog, és teljesen elfogadtak. Tegnap kaptam ajándékot karácsonyra az egyiküktől: sütött nekem sütit, ültetett egy virágot, és ami a legfontosabb talán, hogy kinyomtatta az összes írását, és az élettörténetét, ami röpke 37 éve ellenére már most 20 oldalra rúg... Megértettem, hogy annál többet nem nem is tudna adni magából, mint hogy megosztja velem a kreatív lényét. (Tőle egyébként szinte minden héten kaptam valami kis apróságot.)

Néha, egy-egy feladat közben elgondolkodtam, hogy vajon mikor csinálhattak ilyet utoljára... Például a múltkor activity-t játszottak melléknevekkel, hahotáztunk. Megkérdeztem tőlük, hogy szoktak-e játszani. Hát nem nagyon... Azt találtam mondani, hogy játszani fontos, minden életkörülmények között, de aztán amikor órákkal később eszembe jutott ez az okos beszólásom, akkor nagyon elszégyelltem magam, mert hogy a csudába jutna eszükbe az, hogy játszanak, amikor az alapvető komfort érzetük sincs kielégítve sokszor - egyikük az utcán alszik, saját választása volt - és napközben a Menhely Alapítvány székhelyén tördeli a lapot -, éhesek időnként, és egyáltalán nincs már meleg az egész napos utcán kóválygáshoz...

Akarnak tanulni, mert reményt látnak a nyelvtudásban, a változás és felemelkedés reményét. Annak a reményét, hogy van esély egy jobb életre. Lehet tőlük tanulni türelmet, állhatatosságot és kitartást. Egyre mélyebb és nagyobb tiszteletet érzek irántuk.