Attila

 1953-2021

  

 

Hazafelé a temetésről ma azon gondolkodtam, hogy én vajon mit mondtam volna, ha beszédet mondok. Az elhangzott két beszédből az egyik rendkívül mély és zseniális volt. Érzékeny, ugyanakkor informatív, személyes, szeretetteljes. Több olyan oldalát is bemutatta számomra az ő negyvenéves ismeretségük és közeli barátságuk távlatából, amit én értelemszerűen nem ismerhettem, vagy nem láttam ilyen mélységekig.

Szóval mit is mondtam volna én, ha szóltam volna? 

Meséltem volna például a növényekről, virágokról, amikről biológusként tanított nekem. 

Vagy a budapesti szecessziós épületekről, amiknek nagy ismerője és kedvelője volt, és amiket bemutatott valamelyik sétánk egyikén. 

Vagy a számtalan pesti és budai étteremről, kávézóról és cukrászdáról, amiket végiglátogattunk közös ebédeink során, vagy ahova beugrottunk egy sütire, kávéra és egy hosszú beszélgetésre. A környékemen az összes ilyen helyre elvitt.

Vagy arról, hogy minden találkozás alkalmával egy teológiai témájú könyvet kaptam tőle. Az utolsót nem volt alkalma odaadni, mert először elodázódott, majd (végleg) el is maradt a találkozás nyár óta.

Vagy arról, hogy mennyire vicces volt olyan történeteket mesélni neki, amik egy felháborodott hatást váltottak ki belőle. Egyszer elmeséltem neki, hogy töltött káposztát reggeliztem. Az volt a válasza, hogy egy szörnyű nő vagyok, ígérjem meg, hogy soha többé nem teszek ilyet.

Vagy hogy ő készített fel az oblációra, és Ábel azt mondta róla, hogy nem ismer nála nagyobb teológiai tudással bíró laikust. 

Vagy arról, hogy még mindig a gépemen vannak a film noir filmek, amiket akkor hozott el nekem, amikor megkértem, hogy meséljen a film noirról.

Vagy elmesélném, hogy mennyire nem tudott énekelni, mert semmi hangja nem volt, és mindig mosolyognom kellett, amikor szabadkozva arra hivatkozott a Mária-himnusz után a vesperás végén, hogy kicsit be van rekedve, ezért most nem tud énekelni.

Vagy azt mesélném el, hogy voltak olyan évek, amikor a sütni való beijgli adagot úgy számoltam ki, hogy a család mellett neki is számoltam egy fél rudat mindegyik fajtából.

Vagy arról mesélnék, hogy mennyire zavart és idegesített, hogy élete végéig nem szánta el magát arra, hogy használatba vegye a mobiltelefont, amit évekkel korábban kapott ajándékba - és nem lehetett elérni az otthoni telefonján, még akkor sem, amikor mindenki otthon volt a családjukban... Szomorú.

Nem volt olyan kérdés, amire nem tudott válaszolni, aminek ne nézett volna utána, amiről ne küldött volna információt, ha feltettem. Nem volt olyan kérés, amit visszautasított volna, bármiről is volt szó. Nem volt olyan, hogy ne találkoztunk volna azonnal, ha kértem a találkozást. 

Minden szempontból nagy-nagy űrt hagyott. Nyugodjék békében.

Elsősegélynyújtás

A mai napot Barbinál töltöttem, ahol rajta és a párján gyakorolhattam az elsősegélynyújtás feladatokat. Például a kimentés fogását, a stabil oldalfekvést, illetve a légzés ellenőrzését. A mesterséges lélegeztetésre és az újraélesztésre majd legközelebb kerül sor, mindhárman izgatottan várjuk. Elég vidám volt ez így is, jókat szórakoztunk. Azért Barbit könnyebb volt felemelni és arrébb húzni, mint Pétert. 😊

Sejtettem, hogy ha újra elkezdem a gyakorlatot a kórházban, nagyon jót fog tenni a lelkemnek, és ez így is van. A főnővér az aktuális osztályon, ahol épp gyakorlaton vagyok annyira megörült annak, hogy megyek, hogy szerdára engem írt be az egyik nővérnek egész napra, a 12 órás műszakba. Egyébként mindig 2 nővér van ezen az osztályon, plusz a tanulók, mint jómagam is, de minden nővér lebetegedett, ezért nincs ki bemenjen szerdán, így én leszek az egyik hivatalos munkaerő a kettőből aznap. Nagyon izgalmas.

Érdekes lesz ez a karácsonyi időszak, hiszen én semmiképp nem találkozom a családtagjaimmal a vírus terjesztésének lehetősége miatt (az ember a kórházban nagyobb eséllyel elkaphatja), de ha lehet, a kórházban töltöm majd az ünnepeket. Ha mindenképp meg kellene betegednem, jó lenne még a januári tanfolyamkezdés előtt átesni rajta, hogy ne kelljen az évet karanténban kezdenem. Hát... most minden lehetőségem megvan arra, hogy közelebbről megismerkedjek a vírussal, hiszen a kórházban elég nehéz elkerülni, főleg, ha hosszú órákat ott tölt az ember mindennap. Ha lehet alkudozni, szívesen venném az enyhe tüneteket (tudom, nekem semmi nem elég...).

Izgi.

A járvány egyik pozitív hozadéka

 Most, hogy nem járok gyakorlatra a járvány miatt, két napom is szabad a héten. Van úgy, hogy órát pótlok ezeken a napokon, de múlt hét szerdán pl. elmentem Barbihoz, és csak másnap jöttem haza. Egész délután kertészkedtünk, megcsináltunk egy másfél autóhossznyi, réteges veteményes ágyást tavaszra. Órákig dolgoztunk együtt teljes összhangban, végtelenül örömteli érzés volt. Régen is így volt, fél szavakból is értettük egymást, most sem volt ez másképp. Nagy munka volt, az eredmény (és itt egy kép van, de úgy látom, hogy az iPad nem kezeli a képet, meg kell várnom, amíg a laptop visszakerül a szerelőtől, azon majd korrigálok):

Minden csak egy epizód

Ez a legújabb mottóm (az egyik). Vannak olyan epizódok, amik egészen rövid ideig tartanak - pillanatok, percek, órák, vagy napok -, vannak hosszabb ideig - évekig - tartó epizódok az életünkben, és vannak életünk végéig kitartó epizódok is, mint egy barátság, vagy egy krónikus betegség. 

A barátság továbbra is a fő elmélkedős témám, annyit léptem benne előre, hogy júniusban megjelent a Sapi teológiai folyóiratában a barátságról szóló tanulmányom, ami inspirál a könyv befejezésére (aminek egy részlete a megjelent tanulmány), aminek a kiadására újabb ígéretet kaptam.

 

Azért jutott eszembe a barátság és az epizód témája, mert a kettő, úgy tűnik számomra, erősen összekapcsolódik. Az elmúlt években meglehetősen intenzív folyamatok zajlottak a barátságaim terén. Vannak, amik még most is zajlanak, vannak, amik már megérkeztek, különböző végkicsengéssel. Két dolgot fogalmaztam meg konklúzióként (10+ év megfigyelés távlatából). Az egyik az, hogy a valódi barátság nem a gondolkodás szintjén köttetik, hanem valami elképesztően mély, lelki és zsigeri szinten, és ezért örök, és ezért a nehéz konfliktust is túlvészeli. Gyerekkoromban olvastam valahol egy versikét, ami sokszor elgondolkodtatott: "A barátság egy aranyfonál, mely ha egyszer elszakad, össze lehet kötni ugyan, de a csomó megmarad." Az éretlen, gyermekded barátság valóban ilyen. A valódi, lélek mélyén kötött barátság el sem szakad, bármi történjen is (a könyvemben írok Jézus és Júdás barátságáról is, ami sosem szakadt el, egészen Júdás haláláig tartott - és talán tovább is). Lehet, hogy tudati szinten nem tudjuk helyrehozni, ezért megszakítjuk, de a lélek csendben mindig sírni fog a barát után. 

Négy, két fiú- és két lánybarátságom is felfüggesztődött évekre, az egyik fiúval csak néhány hónappal ezelőtt. A három másik eset konklúziója és végeredménye: a két lánnyal mélyült és megerősödött a barátság, és az első pillanattól kezdve ott folytattuk, ahol évekkel korábban abbahagytuk, ugyanazzal a közelséggel, pedig az egyik esetben 7 év, elég kemény, intenzíven megdolgozó lelki sérüléseket okozó szünet volt. Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer ott tartunk majd, ahol most vagyunk. (Egyébként ez a barátság és hat év után az újratalálkozás Barbival inspirálta a szakdolgozatot majdnem négy évvel ezelőtt, aminek az első fejezete a megjelent tanulmány, és ami a majd megjelenő könyv alapja is egyben.) A harmadik esetben nem folytattuk onnan, ahol abbahagytuk, nincs meg a lelki kötődés, megszűnt barátság lenni - mert valószínűleg nem is volt az.

A barátság olyan, mint a keresztség: eltörölhetetlen pecsét, van, és kész. A kapcsolatok megpróbáltsága mutatja meg ennek igazságát. A könyvben írok Jézus problémás kapcsolatairól - mindegyik megpróbált! Péter, Lázár, Júdás, Lázár nővérei, amikor Jézus nem megy el haldokló testvérükhöz. Mindegyik kapcsolat egy mély konfliktust hordoz - ahogyan minden barátság is előbb-utóbb, hiszen ez egy dinamikus, energikus folyamat, nem lehet langyos víz, és különbözőségünk elkerülhetetlenül összefeszül. Az én baráti kapcsolataimról akkor derült ki, hogy valódi barátságok, amikor megpróbálta őket a komoly konfliktus és el kellett távolodni, akár hosszú évekre. A lányokkal (és csak velük) minden esetben megerősödött.

Ami elvezet a másik megállapításomhoz: egy heteroszexuális nő és egy heteroszexuális férfi között nem lehet mély, tiszta barátság, mert ez egy olyan fokú lelki intimitás és megnyílás, amiből nehezen marad ki a férfi-női dinamika (lehet velem vitatkozni), és mert nem barátságokat keresünk egy másik neműnél, még ha ezt is állítjuk. (Egyébként is, a barátságokat nem keressük, azok megjelennek az életünkben, megrezdül a lelkünk, és felismerjük a másikban, hogy a barátunk. Aztán meg esetleg várnunk kell a másikra, amíg ő is megérkezik, de erről már írtam korábban.) Illetve attól függ, hogy mit nevezünk barátságnak. Ami számomra a barátság, abba nem fér bele ez. Sokáig hittem azt, hogy nincs igazuk azoknak, akik az ellenkezőjét állítják, azóta megmutatta és bebizonyították a tapasztalataim, hogy nekem nem volt igazam. Nagy veszteségek árán tanultam ezt meg, de lehet, hogy nem is veszteség, csak egy lezáruló epizód, ez pedig a másik mottómhoz vezet.

A másik mottómat a lelkivezetőmtől tanultam épp egy éve a lelkigyakorlat során, azóta dolgozik bennem: "Nem sírunk vissza régi kegyelmeket, mert minden jónál mindig még jobb jön." Ettől a gondolattól mindig izgatott kíváncsiság tölt el, és az előttem álló ismeretlenre nyitok, nem pedig az elmúlt jót vágyom vissza. (Különben is: ami valódi volt, úgyis marad valamilyen formában, csak egy ideig nem explicit, ami meg nem volt az, csak egy rövid epizód volt, az a sorsa, hogy menjen. Helyet enged a még jobbnak.) Szép gondolat.

Vadon

Ez egy könyv (és állítólag film) címe, szülinapomra kaptam pár napja. A filmet nem láttam, és lehet, hogy nem is fogom megnézni, mert a könyv nagyon jó.

 

Most hogy végre ismét vége a vizsgaidőszaknak (hihetetlen, hogy legoptimálisabb számításaim szerint már csak egy lesz...), ezt a könyvet kezdtem el olvasni. Persze attól az Andi barátnőmtől kaptam, akivel a Caminót jártam egy hétig 7,5 évvel ezelőtt (akkor még két ismeretlen vándorként), hogy majd hat évvel később a bakonybéli monostor kertjében botoljunk ismét egymásba, hogy végül eztán ugyanabban közösségben éljük bencés életünket oblátaként. (Érdekes, hogy milyen találkozásokat hoz az élet, amik évekkel később bontakoznak ki teljesen véletlenül. Persze az, hogy van-e véletlen, mély filozófiai vagy teológiai kérdés, amibe most nem megyek bele...) Na, szóval Anditól érkezett a könyv. Ő amikor elolvasta, gondolatban újra végigjárta a Caminót. Érdekes, hogy bennem ez fel sem merül. Viszont vannak benne folyamatosan az életemmel, lelki utammal összecsengő részek, mint most épp pl. ez:

"A Pacifikus Túraösvény-túrázásban az volt a legérdekesebb és legalapvetőbb felismerés - bár eközben mégis oly egyszerű... mint a legtöbb dolog -, hogy milyen kevés választási lehetőségem van, s milyen gyakran kényszerülök olyasmit tenni, amire a legkevésbé sem vágyom. Hogy nem lehet sem elmenekülni, sem megúszni. Hogy nem lehetséges a valóságot egy martinival tompítani vagy egy kis hempergés után úgy tenni, mintha nem is létezne."

Ó, igen. Nálam most épp újabb bálványok ledöntése (is) van folyamatban, ami veszteségekkel, fájdalommal és gyásszal jár. Ezeken a nem éppen legkellemesebb érzéseken felülemelkedve alapvetően hálás vagyok azért a képességért, hogy képes vagyok szembenézni mindennel, soha nem futok el és nem kábítom el magam azért, hogy ne lássam a valóságot. Meg azokért a mellettem álló emberekért is végtelenül hálás vagyok, akik ebben társaim.

Végiggondoltam, hogy öt éven belül a harmadik barátságom ér véget, de kb ugyanennyi új, érettebb érkezett. Esztivel is volt egy kb kétéves szünet, amikor feldolgozta, hogy hívő lettem, és amikor újra képesek voltunk beszélni, erősebb lett a kapcsolat és a szeretet közöttünk. Annyira erős volt a barátságunk, hogy kibírta a hosszú időt. Volt olyan "barátságom" is, ami nem bírt ki ilyen komoly válságot, egy éve véget is ért. Barbi óta a második barátkozás-féle volt, aki "szakított velem". Lóri annak idején úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha valami nem működő dolog kikerül a hátizsákból, mert valami más értékesnek biztosít helyet. Nagyon örülök, hogy ezek miatt a dolgok miatt tudok sírni, tudom őket gyászolni. És aztán el tudom őket engedni. 

Nagyon jó, hogy van egy kis időm olvasni... :)

Alter Bridge

Még egy hét és végre itt a pihenés. Azt hiszem, ha valaha is, akkor idén nagyon megérdemlem. Nem emlékszem, mikor dolgoztam, tanultam és vizsgáztam ennyit utoljára. Teljes kifáradás. Gyakorlatilag június 26-án megvolt az utolsó vizsga, a szigorlat, a következő héttől 54 órám volt két hétig, majd negyven végig, hajnali fél 1-fél 2-ig készüléssel, mindennap. (Bevállaltam két elég macerás, rengeteg készüléssel járó intenzív csoportot, ezért kell ennyit készülnöm.)

Ez az év az egyik legjobb év volt, a könyöktöréssel együtt (kicsit más szempontból ugyan, mint az, amikor Dániában voltam, mert az nem felülmúlható szerintem, és ez már csak így marad). Sok minden történt, rengeteg nehézség, fájdalom és mély felismerések az egyik oldalon, egyre mélyülő barátságok és szeretetkapcsolatok, hatalmas szakmai és belső fejlődés a másikon - kizárólag pozitívan tudok visszagondolni, ez a végső mérleg.

Az elmúlt tanévben (ki hinné, hogy már a negyedik évet fejeztem be a Sapin?...) mindkét félévben brutál sok tantárgyat felvettem, valamint volt olyan két hónap, hogy negyven órát tanítottam is a nappali tagozat mellé, és mégis, azt érzem, hogy most mentek a legkönnyebben a vizsgák, a tavaly elmaradt szigorlatot is sikerült letenni. Nem görcsöltem, nem stresszeltem - nem voltam maximalista, ha kettest kaptam, az is jó volt. Lazán ment.

Az is nagyon feltöltött, hogy idén éreztem először, hogy amellett, hogy persze, érdekesek a tantárgyak, kerek egészet alkotott minden tantárgy, amit tanultam. Most először éreztem, hogy azért jöttem a Sapira, hogy ezeket tanuljam, amiket idén. Valahogy értelmet nyertek előző tantárgyak, és előjöttek előzőleg megtanult témák, aminek következtében átláttam az egészet.

Az az igazság, hogy tavaly nyáron egy hatalmas, sokéves teher ment le a lelkemről, azóta tényleg minden sokkal könnyebben megy. Mennyit számít... Az is megfogalmazódott és tudatosult bennem, hogy maradok a teljesen őszinte kommunikáció mellett, és ha nem tudok valakivel mit kezdeni, egyszerűen nem erőltetem a kezdést, hanem azonnal elengedem, bárki is legyen az. Sokkal könnyebb így. :-))

Elképesztő sokat tanultam szakmailag az elmúlt öt hét alatt (ezért volt érdemes iszonyú sokat dolgozni, mert ez az érem másik oldala). Egyrészt bevállaltam egy olyan nyelvvizsga felkészítőt, ahol párhuzamosan két vizsgára készültek a gyerekek, tehát mindennap négy óra helyett nyolcra kellett készülni. Rengeteget kaptam ebből a tapasztalatból. Másrészt pedig van nálunk az úgynevezett 'gold' csoport. ahol egész más tankönyvől tanulnak és interaktív tábla használatával. Átvettem egy ilyen csoportot úgy, hogy előtte nem tanítottam sem a könyből, sem a tablát nem ismertem. Így, egy hétvégét azzal töltöttem, hogy megtanultam a tábla használatát és megismerkedtem a tankönyvvel - ennek köszönhetően viszont 'gold'-os tanár lettem, így bármikor tudok vállalni ilyen csoportot, ami jelentősen megnövelte a lehetőségeimet a csoportválallás terén.

Angoltanár vagyok, ez a hivatásom, végtelenül szeretem, nem dolgozni megyek, amikor megyek, hanem játszani, és erre is jó volt ez a pár hét, hogy újra és újra tudatosuljon bennem ennek az igazsága. Úgy látom a környezetemben, hogy nem sokan mondhatják ezt el, én meg hálás vagyok a Jóistennek, hogy így van.

A következő nagyon fontos dolog, hogy megint tizenéveseket tanítottam/tanítok, akik megismertettek azzal a zenével, amire talán huszonéves korom óta várok. Amikor először meghallottam, az volt az érzésem, mint amikor sokáig víz alatt van az ember és egyszer csak felbukkan a levegőre és megtelik a tüdeje friss levegővel. Évekig kerestem ezt a zenét, úgy, hogy nem tudtam mit keresek, csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem nagyon régen és most végre megtaláltam.

Hát, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról hazafelé, amikor először meghallgattam. Régóta vágytam igényes rockzenei impulzusra, mert a körülöttem lévők nem hallgatnak rockzenét már, így nem ismerem a mai felhozatalt. Más zenéket is megismertem, nagyon jó volt ez a találkozás ebből a szempontból (is) a srácokkal.

Írország régi vágyam, most végre teljesül. Remélem, hogy az immáron hagyománnyá vált évi rendes zarándoklat is benne lesz. ST barátnőm azt mondta, van egy sziget, ahova meztélláb zarándokolnak az őrültek emberek. Na, majd meglátjuk, hogy belefér-e időjárásilag. Azért nem szeretnék tüdőgyulladással visszatérni...

Bencés obláta jelölt lettem idén nyáron, megalakult a dékániánk Bakonybélben, végre elindult a folyamat. Erre is évek óta vártam, izgalmas. Végérvényesen a bakonybéli monostrohoz tartozom így, és ha eljutok a fogadalomtételig, akkor majd hivatalosan is (bár félig-meddig ez is már hivatalos). :-))))))

Most így ennyi, ez is csak dióhéjban. :-)

Nyár, 2013 1. rész: Lelkigyakorlat Bakonybélben

A vizsgaidőszak végeztével (amelynek keretében először jól megbuktam a filozófia szigorlaton, majd az ismétlés a készülés nehézségeihez képest fényes eredményt hozott) belevetettem magam az intenzív tanfolyamok sűrűjébe és rejtelmeibe. Ez az időszak 5 hétig tartott, és noha olyannyira sújtja még a recesszió a nyelviskolát, hogy rettenetesen kevés tanfolyam indult, nekem azért idén is jutott minden héten. Ez ilyenkor jó hajtós, de az ember látja a végét, így azért elviselhető. Ráadásul a kollégáimmal is egyre jobb a kapcsolat, ők is ott vannak mindennap, így könnyebben is telik, merthogy ugye beköltözünk reggel a nyelviskolába és estig nyomjuk az órákat, időnként tízet egy nap.

Ezt három hét szabadság követett, amiből először egy hét csendes lelkigyakorlat volt Bakonybélben Ábelnél, majd egy eredetileg kéthetesre tervezett zarándoklat, amit a Caminóra terveztem, de ez is máshogy alakult, erről majd bővebben a következő bejegyzésben. Megbeszéltük még nyár elején valakivel, hogy elmegyünk Szlovéniába egy hosszú hétvégére, aztán az az utazás elmaradt sok minden mással együtt. Szlovénia nagyon érdekel, még sosem jártam ott. Igaz, Horvátországban sem, az viszont nem érdekel annyira. (Érdekes, Feri barátom épp pár nappal ezelőtt írta, hogy a bátyjával körutaztak Szlovéniában.) Nem baj, Szlovénia várhat még pár évet, annyira nem sürgős. Biztos akad majd valaki, aki szívesen velem tart egyszer. Van időm kivárni. :)

A lelkigyakorlat előtti héten bevállaltam egy nagy volumenű fordítást, amivel nem is készültem el, így az indulást el kellett napolni. Több szempontból is remek jó volt a lelkigyakorlat. Idén Ábel is készült rá, olvasnivalóval gyakorlatokkal. El kellett pl. olvasnom Anselm Grün egy könyvét, Élet az életért címmel. (Jé, most látom csak, hogy Jakab atya fordította :)))

  

Ebben főleg a cölibátusról van szó sok más mellett, de nekem nem ezért kellett elolvasnom, hiszen rám ez egyáltalán nem vonatkozik, nem szeretnék szerzetesként cölibátusban élni. Volt benne szó az emberi kapcsolatokról, a barátságról is (örök téma, hm...), és a következő mondat komolyan elgondolkodtatott:

"Az emberekkel is csak ott érezhetem magam otthon, ahol megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl."

Végiggondoltam, hogy kik azok, akikkel ezt a misztériumot - lelki mélységet, otthonosságot - érzem, és kikkel nem. Akikkel igen, azokkal a lelkem legmélyebb dolgait meg tudom osztani teljesen természetesen. És akkor végiggondoltam, hogy kikkel osztom meg a lelkem legmélyebb dolgait - és meglepődve találtam olyanokat, akikkel semmi esetre sem tenném, pedig milyen fontos helyük van az életemben. És jobban továbbgondolva arra is rájöttem, hogy nincs is velük misztérium, pedig azt hittem, hogy van. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mitől lesz egy kapcsolat ilyen, a másikból meg miért hiányzik ez.

Ábel bibliai helyeket is kirótt nekem olvasásra, ami szintén meglepő érzéseket hozott ki belőlem. Az egyik a Sámson-Delila történet volt (Bír 16,4-21). Dühöt váltott ki belőlem ez a történet, le is tettem először, és megmondtam Ábelnek, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, mert idegesít. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért zavar ennyire, és visszatértem rá. Ilyenkor azonosítjuk magunkat a szereplők valamelyikével, és Ábel először azt javasolta, hogy Delilával azonosuljak egy bizonyos szempontból (bár akkor inkább Judit a megfelelő személy a Kékszakállúból...). Aztán rájöttem, hogy Delilával egyáltalán nem tudom magam azonosítani, nemcsak azért, mert nem éppen egy pozitív figura, hanem mert megölte Sámsont, én pedig ezzel nem tudok azonosulni. Viszont Sámsonnal annál inkább, és ami igazán idegesített, az a hülyesége, amivel még mindig párhuzamot tudok vonni. Érdekes és izgalmas felfedezés volt, meg annak a végigjárása is, hogy milyen zsinórt rángat bennem, hogy ennyire fel tud bosszantani.

A hét meditációs- és imatémája ugyanis a lelki értelemben vett szabadság, függetlenség volt. Olyan bibliai alakokról is olvastam a héten, akik nagyon bejöttek, pl. Betániai Mária (Lk 10,40-42; Jn 12,1-3), akinek a szeretetnyelve szintén a minőségi idő és az érintés (míg tüsténkedő nővérének, Mártának a szívességek), és fittyet hányva a környezetében méltatlankodókra, azt tette teljesen szabadon, ami neki jól esett - és ami egy hasonló embernek szintén sokkal jobban esett a tüsténkedésnél - a lábához ült és minőségi időt töltött el vele.

Rendkívül gyümölcsöző volt az egy hét. Fantasztikus volt megtapasztalni azt a szabadságot, hogy csendes lelkigyakorlaton vagyok és nem azért vagyok ott, hogy vadidegenekkel beszélgessek. Ebbe mindenki belefutott az első találkozásnál, de aztán el is fogadták. Volt olyan, aki a köszönést sem igényelte utána, annyira tiszteletben tartotta, hogy teljesen kizárom a környezetet. Mindennap egy óra beszélgetés volt Ábellel, ennyi volt a kommunikáció, ezt többé-kevésbé tudtam is tartani. Voltak azért helyzetek, amikor ott kellett lennem és ki kellett lépnem a hallgatásból.

Izsákkal ezen a nyáron teljes lelki azonosságot és rezdülést éltem meg a beszélgetések során. Még azon a szinten is, hogy egy-egy szóról ugyanaz a vicces gondolat jutott eszünkbe. Teljesen egymásra tudtunk hangolódni, ami több szempontból nagyon jó volt. Kölcsönösen inspiráljuk egymást a továbbgondolkodásra és -fejlődésre, és abszolút minden gondolatot és érzést meg tudunk osztani egymással, mert hasonlóak az élményeink, tapasztalataink, hasonló lelki utat járunk és teljesen értjük egymást. Ő mondott egy mondatot, ami azóta is a fejemben mocorog (nem pontosan így mondta, de ez a lényeg): "Amikor nem vagyok jól lelkileg, akkor arra gondolok, hogy az a fontos, hogy 'úton vagyok', mert ez a lényeg, mindig úton lenni, és a rosszullét része az útnak." Hát... mostanában sokszor eszembe jut ez a mondat. Az is nagyon jó volt, hogy megint énekeltünk a misén, ezúttal már 3 szólamban, mert van egy új lakójuk, akinek szintén gyönyörű hangja van.

Még két szívmelengető történés jutott eszembe. Az egyik nap este a kompletóriumon a szerzetesek közül csak Izsák volt jelen, rajtam kívül pedig még két vendég, akik nem énekeltek. Ketten énekeltük mind a himnuszt, mind pedig a zsoltárokat Izsákkal felváltva, amíg Ábel meg nem érkezett késve. Ez eszembe juttatta életem első ottlétének legelső napját 5 évvel ezelőtt, amikor csak ketten voltunk a monostorban Izsákkal egész nap, megtanította nekem a zsoltározást és felváltva énekeltünk. A különbség többek között az, hogy akkor még nem tudtam zsoltározni, úgyhogy néha jól belerondítottam, most meg már tudok.

A másik kedves esemény egy meditálás alkalmával történt, amikor a templomban ültem, abszolút nem törődve a külvilággal. Amikor kinyitottam a szememet, egy levélkét találtam a padon mellettem, amire azt írta valaki, hogy "Nagyon szép hangod van. ..." :)))

Nagyon jó hét volt, ami sok szempontból folytatódott a zarándoklaton.

Körforgás

Az elmúlt évben addig rendkívül fontos emberek kerültek ki az életemből. Van, aki végleg, egyetlen nap alatt kitette magát, azóta se hallottam róla, pedig 16 évig a "testvéremnek" hittem, az egyik legfontosabb és legbiztosabb kapcsolatnak tűnt az életemben. Van, akivel barátságnak indult a dolog, de sok nehézség akadt benne, amik miatt sokáig erőltettem a barátságosdit, de most már letisztáztam magamban, hogy nem tudom annak tekinteni, ezért megváltozott a viszony, hátrébb léptem sokat. És olyan is végre kikerült végleg az életemből, akit sokáig hordoztam nagyon nehéz szívvel, azt remélve, hogy közel tudom majd engedni egyszer, így megbocsátva, és nem csak úgy, hogy távolról. Ezen a nyáron kiderült, hogy nem fog menni.

Na ezek helyett az emberek helyett nagyon jó arcok jöttek, és lehet, hogy szívesen maradnak is.

És rettentően szeretem a hivatásom. Ágitól hallottam ma egy nagyon jó mondatot, egy volt tanára mondta neki: "Végigjátszottam az egész életemet". Na ezt érzem pont. Már ami a munkámat illeti. :-)

***

Ezt a nótát évek óta szeretem. A londoni időkre emlékeztet. Mostanában egyfolytában ezt hallgatom.

Coldplay: Speed of Sound





How long before I get in?
Before it starts, before I begin?
How long before you decide?
Before I know what it feels like?
Where To, where do I go?
If you never try, then you'll never know.
How long do I have to climb,
Up on the side of this mountain of mine?

Look up, I look up at night,
Planets are moving at the speed of light.
Climb up, up in the trees,
every chance that you get,
is a chance you seize.
How long am I gonna stand,
with my head stuck under the sand?
I'll start before I can stop,
before I see things the right way up.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand?

Ideas that you'll never find,
All the inventors could never design.
The buildings that you put up,
Japan and China all lit up.
The sign that I couldn't read,
or a light that I couldn't see,
some things you have to believe,
but others are puzzles, puzzling me.

All that noise, and all that sound,
All those places I got found.
And birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah when you see it then you'll understand?

All those signs, I knew what they meant.
Some things you can invent.
Some get made, and some get sent,
Ooh?
Birds go flying at the speed of sound,
to show you how it all began.
Birds came flying from the underground,
if you could see it then you'd understand,
ah, when you see it then you'll understand?

***

És ez egy másik nagy kedvencem, tudom, kicsit fura, de így van:

Fear Factory: Invisible Wounds

Nem a képeket néztem, hanem ez az egyetlen olyan felvétel, amelyiknek a zenei variációját preferálom. Az összes többi amit a YouTube-on találtam szörnyű volt, valami hörgős résszel, ami nem a stílusom. (Persze biztos sokan gondolják majd, hogy ez is elég szörnyű, miről is beszélek...) Az a nagyon fura, hogy miközben hallgatom a szöveget a zenével, egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen jó, hogy Isten világosságot visz a sötétbe, és még abban a helyzetben is reménység, hogy "sötét testek lebegnek sötétben"...

dark bodies floating in darkness
no sign of light ever given
imprisoned in a world without a memory
unconscious, or am i conscious?
cut from the heart i am part of
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven

in dreams i see myself flying
closer to the Sun, and i'm climbing
tried to touch the Sun
but the brightness burned my eyes
unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and loneliness
and i saw my own face like a spark

dark
my life was so dark...
my mind was so dark...
everything was dark

unconscious, or am i conscious?
fell from the sky like a star
sometimes i feel as though i'm frozen in heaven

and i saw my own face in the dark and lonliness
and i saw my own face like a spark frozen in heaven
dark bodies floating in darkness...

A Sapi

Egy hete kezdődött, és nagyon szeretem (még).

6-an vagyunk a csoportban: 3 ferences szerzetes fiú, egy verbita szerzetes jelölt fiú, egy művészettörténész lány és én. Az idő nagy részében együtt vagyunk a katekétákkal, ahol többségében lányok vannak. Szeretetteljes a légkör, kb olyan kaliberű az évfolyam a szeretetet és a békességet tekintve, mint a pszichodráma csoport volt. A szombathelyi csapat is jó volt, de ott azért nem volt szó lelkiségről. Itt viszont van.

Két kivétellel minden tanárunk szerzetes (és esetleg pap is), egy domonkos nővér is tanít bennünket, nagyon jó fej. Van egy tanárom, akitől tartok kicsit (vele Bakonybélben találkoztam párszor, azután a Szabinában is jártam már a miséjén, akkor sem volt kedves velem), és ez a tartás nem változott az első óra után sem. Kaptam is tőle egy kedves megjegyzést a csoporttársaim előtt.

Ami még nagyon tetszik, hogy az órák előtt imádkozunk, utána Dicsőséget mondunk, és az egyik tanárnő (aki azt hiszem, hogy nem nővér) minden óra elején felolvas a Szentírásból egy, az óra anyagához szervesen kapcsolódó részletet.

Latinból egy év alatt (vagy talán nekünk fél, és a katekétáknak egy... ebben nem vagyok biztos) le kell vizsgázni a gimnáziumi négy év (!!!!!!!!!!) anyagából. Csütörtökön latin óra után haza kellett jönnöm aludni, mert úgy éreztem magam, mint egy agyhalott.

Szeretem az épület atmoszféráját. Tényleg nem hazudtam a rektor atyának a felvételin: olyan érzés, mintha haza mennék. Szeretek ott lenni, és tényleg hihetetlenül jó az évfolyam. Ma megint pszichológiai tréning volt, ismét összébb kovácsolódtunk. Utána egész nap repkedtem, mint a múlt hétfőn is. Kár, hogy nincs már több ilyen. Olyan sok szeretetet adtunk egymásnak, és kaptunk egymástól.

Hétvégén irány Bakonybél. :-) Elképesztő rég láttam Ábel atyát, jó lesz beszélgetni végre. Na meg barátokat látogatni is.

Rondótéma

Sokszor előkerült már, még mindig napirenden van. Iszonyú sokat gondolkodtam ezen az elmúlt egy év alatt, de főleg Húsvét óta örökösen itt motoszkál a fejemben. A barátságról van szó.

Eszembe jutottak a szépreményű barátságok, amik kölcsönös egymás kedvelésével indultak, aztán valahol elakadtak. Volt, amelyik csak sok évvel később, de mégis elakadt. Érdekes ennek a barátságosdinak a dinamikája.

Voltak sokan az évek során, akikkel szerettem volna barátkozni. Próbálkoztam, aztán feladtam, amikor egyoldalú lett az érdeklődés. Nem erőszak... Olyan is volt, akivel elindult valamiféle szorosabb ismeretség, aztán nem került bele elég kétirányú energia ahhoz, hogy elmélyüljön. Persze az ember minden kapcsolatban (bármilyenben) akkor érzi jól magát, ha figyelembe veszik az igényeit, és szerintem minden kapcsolatért meg kell dolgozni, nem csak úgy vannak. Megkaptam most Húsvétkor egy beszélgetés során egy olyan embertől, akivel szépreményű barátkozósdi indult valamikor másfél évvel ezelőtt, hogy idealizáltam a kapcsolatunkat tavaly nyáron, meg hogy azok a barátai, akik biztonságban érzik magukat a vele való barátságban nem igénylik a sűrű kapcsolattartást - amit én viszont szorgalmaznék -, elég két email egy évben.

Na ezen aztán el is gondolkodtam. Hogy tudniillik mi a barátság, mitől alakul egy kapcsolat barátsággá. Meg aztán azon is, hogy kik a barátaim, és milyen a kapcsolatom velük. Igen, az illető azt is mondta, hogy a barátsághoz mélység kell - csak épp a mélység nem magától mélyül. Két dolgot vettem észre. A barátságot két, egyformán fontos cselekvés mélyíti el (a cselekedetek szintjén maradok, mert egyértelmű, hogy a hűség, az elfogadás, a megbízhatóság, az a tény, hogy meg tudunk nyílni egymásnak stb. elengedhetetlen egy barátsághoz, erről nem is kell szólni): a közös programok és a kapcsolattartás. Ezek kellenek ahhoz, hogy később elég legyen az évi két email.

És sorra vettem azokat az embereket, akiket a barátaimnak tartok. Kb 4-5-en vannak, mindannyiukkal sok időt töltöttünk együtt az elején, és akkor is tartottuk a kapcsolatot, amikor én külföldön éltem. Most ketten közülük külföldön vannak, és évente kb 1-2 email megy (Jánossal persze minden egyes alkalommal találkozom, amikor hazalátogat, de az is évi kb 1 találkozást jelent...), de ott vannak a szilárd alapok, amiket nem az évek száma határozott meg, hanem pl az, hogy Jánossal a főiskola alatt hetente minimum kétszer jártunk kiállításokra, koncertekre, moziba, vagy csak csavarogni mentünk, és amikor Dániában meg Londonban voltam, akkor kézzel írott leveleket írtunk egymásnak, elég sűrűn. Eszterrel (aki most Írországban van) pedig egy képzőművészeti táborban ismerkedtünk meg Zebegényben, ahol eleve egy hetet együtt töltöttünk, sokat beszélgetve. Györgyivel együtt laktam majdnem egy évig, rengeteget beszélgettünk naponta, együtt jártunk taichizni (meg egyébként is, Róla sokat írtam, hogy milyen helyzetekben és érzelmi állapotokban mellettem állt), Barbit pedig nem kell bemutatnom.

Még egy dolog eszembe jutott, ami fontos nekem: szeretem kifejezni a szeretetemet a barátaim felé, ha csak két emailben évente, vagy egy sms-ben a mindennapi rohanás közepette. Ezt is fontosnak tartom, az intimitást. Elmondani, hogy gondolok rá, hogy hiányzik, hogy jó lenne találkozni.

Vannak fejlődő kapcsolataim, olyanok, amelyekből esélyes, hogy barátság lehet. És vannak olyanok is, amelyek nagyon fontosak, de nem tudom kategorizálni őket. Mély összetartozás és szeretet jellemzi őket, és csak a kapcsolattartás miatt léteznek, mert közös programokat lehetetlenség szervezni a távolság miatt, a nagy ritka beszélgetéseket viszont elképesztő őszinteség és mélység jellemzi. Fontosak.

Eszterrel kapcsolatban is sokat gondolkodtam. Az elmúlt egy évben (vagy régebb óta?) félő volt, hogy megfeneklettünk. Barbival voltak mélypontok régen, és egyszer igazán borotvaélen táncoltunk. Sokat változtunk abban az időben, és nem egyirányba. Túljutottunk rajta, megerősödött a barátságunk. Eszterrel ugyanilyen változások zajlottak mostanában. Én is sokat változtam, ő is, és ismét csak nem egyirányba. Sokáig nem beszéltünk, legalább egy évig, de talán többig is (már nem emlékszem, hogy a tavalyi nyáron váltunk el fájdalommal vagy a tavalyelőttin...). Aminek nagyon örülök, hogy a vele való kapcsolat is túlélte a komoly vihart.

És a régi barátságaim is felidéződtek bennem (Tamás, Zsolti), akiknek annyit köszönhettem sok évvel ezelőtt, és akikkel rengeteg dolgot megosztottunk akkoriban, de akikhez már semmi közöm nincs, mert nem is tartjuk a kapcsolatot, és érdeklődés sincs már bennünk, még csak nagy ritkán sem egymás élete iránt. Teljesen másfelé tartunk, nincsenek közös pontok. Valahogy észrevétlenül lett végük, fájdalommentesen.

Minden kapcsolatért meg kell dolgozni. Ha fontos, akkor időt kell szakítani rá, tartani kell a kapcsolatot az elején, meg kell tartani az ígéreteinket, és közös élményeket kell szerezni. Nem elég a beszélgetés, mert nem minden mély és akár sorsfordító, értelmes beszélgetésből lesz barátság. Magától meg főleg nem alakul.

Ez is, az is

Elkezdtem spanyolul tanulni. Most látom csak, hogy mennyire nem megy úgy, ha az ember nem foglalkozik a nyelvvel minden nap, márpedig arra nincs most idő... és ugyanígy látom, mennyire reménytelen a helyzet a tanítványaim részéről is, ha így állnak időileg. Én már nem hitetem el magammal, hogy így is lehet gyorsan és hatékonyan haladni, ők még igen, és nem hisznek nekem, hogy tényleg nem, mert megpróbálják bemagyarázni nekem :-).

Van egy olyan weboldal, hogy www. livemocha.com , ahol mindenféle nyelvet lehet tanulni. Vannak nyelvleckék, 1 lecke kb egy óra elfoglaltság. A végén lehet írni és hangosan olvasni is szövegeket, amiket anyanyelvűek kijavítanak annak fejében, hogy én is kijavítom mások munkáit. Amolyan cserekereskedelem. Még csak egyszer volt egy teljes órám (illetve akkor sem lett volna, mert hajnali fél egykor fejeztem be a leckét), kb két héttel ezelőtt... Hát, több időt kell találnom, az már tisztán látszik, ha tényleg haladni akarok. Minden esetre arra a 19 szóra még mindig emlékszem, amit azon alkalommal tanultam meg :-))). Izgalmas.

***

Érdekes előadásokat hallgattam ma takarítás közben. Az egyik teológiai egyetem előadásait le lehet tölteni, így a felvételi előtt nem is árt, ha kicsit már járatos leszek ezekben a dolgokban, és nem csak a katolikus egyház katekizmusát bújom meg a vallástörténeti kislexikont, hanem szaftosabb dolgokkal is tisztában leszek már :-))).

Szóval többek között a hitről hallgattam ma egy előadást. Ez testhez álló kérdés mostanában nekem, mert azt érzem, hogy iszonyú kicsi a hitem, és hogy valamit nagyon rosszul csinálok. Persze abba most nem megyek bele, hogy csomó minden nem az emberen múlik hanem Isten kegyelmén, de azért nagyon vágyom már arra, hogy mélyüljön a hitem, és a már meglévő nagyon szoros kapcsolat mellé Istennel egy szilárd és biztonságos hit és bizalom is társuljon.

Ma azt tanultam meg, hogy a hitnek vannak elemei és fokozatai:

1. Értelmi meggyőződés - ennek különösen örülök, mert már egy ideje érzem, hogy a hit és a szeretet is döntések és nem érzelmek, saját elménken és gondolkodásunkon is múlnak.

2. Személyes bizalom Istenben:
- abszolút bizalom mindenható teremtő hatalmában
- abszolút bizalom erkölcsi lényében, hogy Ő szeretet és igazság
=> a kettő együtt abszolút bizalmat jelent Isten ígéreteiben.

3. Alázat Istennel szemben, nem saját magában bízik az ember többé, hanem Istenben.

4. Cselekvő mozzanat - a bizalom mindig cselekedetekben realizálódik
- nem aggodalmaskodik az ember
- nem fél
- mindent feltesz Istenre.
(Egy történetet mesélt el az előadó: a magasban egy kötéltáncos két ház között épségben átsétál egy kötélen, majd megérkezés után bejelenti, hogy vissza is sétál, úgy, hogy egy talicskát is maga előtt tol majd. A földön két ember beszélget:
- Te elhiszed, hogy át tudja tolni a talicskát?
- Igen.
- Akkor ülj bele a talicskába.
A teljes bizalom Istenben amikor az ember beleül a talicskába.)

5. A hála és a dicsőség teljesen és mindenkor Istené.

***

Elengedtem a fájó kapcsolatokat, mindegyiket, egytől egyig. Nem volt könnyű, de megtörtént, és nagyon jól van így. Mekkora szabadság! :-)
Vannak, akik ki is kerültek a közelemből, és már nem fáj ez, de olyan is van, aki most közelebb lépett, ennek viszont nagyon örülök.

Nagy erejük van a döntéseknek, a kimondott szónak. Meghoztam néhány nagyon fontos döntést nagyon fontos kérdésekben, és akkor is azokhoz tartom magam, amikor fájdalmas. A fájdalom teljesen természetes, de nem változtat semmin.

Tegnap véletlenül láttam meg, hogy az egyik tévészemélyiség kedvese öngyilkos lett pont Nagypénteken. Megnéztem egy riportot vele, ahol nagyon emberien, smink nélkül és teljesen összetörve beszélt az érzéseiről. Nagyon csodálkoztam, hogy egy héttel a tragédia után már arra buzdítja a műsorvezető, hogy engedje el a halottat, és nem arra, hogy vegye természetesnek a gyászt, merüljön el benne a legmélyéig, mert az a természetes és normális. Elmondta az asszony, ami teljesen természetes, hogy nem kap levegőt, hogy meg akar halni, hogy nem érti mi történik vele és hogy nem önmaga, hogy nem akarja érezni ezt a mérhetetlen fájdalmat. Őszintén remélem, hogy pszichológushoz fordul ez a hölgy, aki majd keresztülvezeti a gyász természetes és szükséges állomásain, a haragon, önvádon és a többin. Persze mindenki más, ismerek olyat, aki egyetlen percig sem gyászolta az anyukáját, és nem azért, mert nem szerette, hanem mert egyrészt olyan erős az istenhite, hogy abba belesimul a történet, másrészt pedig érzi, hogy itt van az anyukája, ha pedig itt van, nincs miért gyászolni. Nekem 7 hónap kellett, amíg a nagymamámat elgyászoltam, és van akinek több idő kell, hogy még közelebbi szerettét elgyászolja. Amit én lényegesnek érzek, hogy meg kell engedni a gyász érzését, és nem szabad észérvekkel elnyomni, nem szabad kizárólag csak azt magyarázni egy gyászolónak, hogy el kell engednie a halottat (ami igaz, de!), nem kellene sírnia már - addig kell sírnia, amíg természetesen jön. Ha évekig, akkor évekig. Egyszer elfogynak a könnyek, begyógyul a seb. Lassú folyamat, néha sok időt vesz igénybe. Meg kell adni az idejét, és nincs két egyforma eset.

Ilyenkor mindig eszembe jut a Prédikátor könyvének 3. fejezete, gyönyörű rész:

Mindennek rendelt ideje van és ideje van az ég alatt minden akaratnak.
Ideje van a születésnek és ideje a meghalásnak; ideje az ültetésnek, ideje annak kiszaggatásának, a mi ültettetett.
Ideje van a megölésnek és ideje a meggyógyításnak; ideje a rontásnak és ideje az építésnek.
Ideje van a sírásnak és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak és ideje a szökdelésnek.
Ideje van a kövek elhányásának és ideje a kövek egybegyűjtésének; ideje az ölelgetésnek és ideje az ölelgetéstől való eltávozásnak.
Ideje van a keresésnek és ideje a vesztésnek; ideje a megőrzésnek és ideje az eldobásnak.
Ideje van a szaggatásnak és ideje a megvarrásnak; ideje a hallgatásnak és ideje a szólásnak.
Ideje van a szeretésnek és ideje a gyűlölésnek; ideje a hadakozásnak és ideje a békességnek
Úgy elküldeném ennek az asszonynak ezt...

Lóri előad

Ezt kaptuk ma Lóritól:

"Kedves Kórus!

Nagyon sokakkal beszélgettem az elmúlt időben arról, hogy mi van, mi lehet a Camino után! Az útról, az ott szerzett élményekről és a tapasztalatok "hasznosításáról" mindenképpen érdemes beszélni.

Ennek fényében Karácsony előtt előadást tartok azoknak, akiket érdekel a téma, maga a Camino, illetve az utána kanyargó út!

Az előadás helye: Puskin mozi

Ideje: 2009. December 17. (csütörtök) 18.00

belépő: 500 Ft.

Szeretettel várlak benneteket, és kérlek, ha tudod, hogy érdekel valakit a téma, add tovább az információt!

Köszönettel!

Varga Lóránt"


Szerintem érdemes elmenni, én mindig nagyon jól szórakozom ezeken az előadásokon.

Segítség! Bábaház nyittatnék!

Van egy nagyon kedves, evangélikus lelkész barátnőm, Petra, aki egyben dúla is, otthon szülésekben közreműködik bábák mellett. Na már most ezt az emilt kaptam tőle ma:

"Kedvesek,

Fontos eseményt szeretnék hírül adni, és egyben a segítségeteket kérem.

November 21-ére (szombat) jótékonysági koncertet szervezünk az alakuló
Bábaház Alapítvány javára (www.babahaz.hu).
A koncert este 7-kor
kezdődik (kb 1-1,5 órás).

Szeretnénk, ha a mintegy 200 főt befogadni képes terem csurig, de
színültig, púpozva megtelne. Ha ezt sikerülne elérnünk, akkor
bizonyosan befolyna akkora összeg az adományokból, amekkora a Bábaház
Alapítvány elindításához kell. Több, mint egy éve próbálunk erre más
módokon gyűjteni, de a válság elsöpörte az emberek adakozó
lehetőségeit, eddig még nem sikerült. Ezért sokkal többet várunk most
ettől az eseménytől, hiszen ha sok ember belead egy kicsit, akkor
többre megyünk majd.

Amiben tudnátok segíteni:
- a legfontosabb, hogy eljöttök és jelenlétetekkel is emelitek az est
fényét. :-)
- hasonlóan fontos, hogy az általatok ismert és elképzelhető összes
fórumon segítetek népszerűsíteni az eseményt: hívjátok meg szűkebb,
tágabb és legtágabb családotokat, barátaitokat, munkatársakat,
internetes ismerősöket, klub-, sport- és vetélytársakat, egyszóval
MINDENKIT, aki él és mozog! :-)
- akinek honlapja van vagy ahhoz hozzáférése, az tegye ki a koncert
bannerjét (lementhető a www.babahaz.hu - ról)
- csatolom, és a csoportba is felteszem a plakátot, amit ki tudtok
nyomtatni, helyezzétek el őket stratégiai fontosságú helyeken, úgymint
bölcsi/ovi/iskola faliújság, fitnesz terem faliújság, védőnői
szolgálat faliújság, orvosi rendelő stb. stb., ahol csak jártok. Nem
kell százasával szórni a szórólapokat, csak 8-10 plakátot kitenni oda,
ahova érdemes, az sokkal többet ér!
- ha valakinek van sajtókapcsolata (internetes, nyomtatott vagy
audiovizuális médiumok egyaránt szóba jöhetnek), azt is jó lenne
bevonni.

Az ötleteket, felajánlásokat ide a listára is küldhetitek, vagy nekem
e-mailben. A koncertre a belépés ingyenes, és lesz a közepén egy adomány-gyűjtés.

Szeretettel várlak Benneteket és mindenkit, aki általatok érkezik majd.
Ölelés,
Petra, (Nandu)"

A plakát pedig:

Szeretettel meghívjuk jótékonysági koncertünkre.

Az 1999-ben alakult, és azóta egyre népszerűbb ÉgÍgérő Gospel Kórus repertoárján eredeti afro-amerikai gospel dalok szerepelnek, melyeket nem kevésbé eredeti előadásmódban, vagyis sok lendülettel, tánccal, tapssal és jókedvvel tárnak a közönség elé. A főként egyetemistákból, fiatalokból álló énekegyüttest Körmendy Petra vezeti. Igazi lélekemelő zenei csemege!

Az esten megszólalnak a Holdudvar Bábaház tagjai:

Noll Andrea Nandu holisztikus bába,

Szabó Zsuzsanna és Körmendy Petra dúlák (asszonytársi segítők),

valamint gondolatokban és szemet-szívet gyönyörködtető képekben megjelennek a velük szült/született kismamák, kisbabák.

A koncert helyszíne: Lágymányosi Ökumenikus Központ (LÖK),
Budapest XI. ker.,
Magyar tudósok krt. 3.

Időpontja: 2009. november 21. szombat 19 óra

A belépés díjtalan.

Kérjük, hogy adományával járuljon hozzá az est jótékonysági céljához.

A koncerten befolyt adományokat az alakuló Bábaház alapítvány javára fordítjuk, melynek célja:

· A várandósság és anyaság megbecsülésének elmélyítése;

· A háborítatlan szüléshez és születéshez való jog támogatása;

· A szülészeti szakemberek képzésének magasabb színvonalra emelése, hogy az általuk tett szolgálat ne csak értő, hanem érző is lehessen;

· A gyermekáldásra való tudatos testi-lelki felkészülés segítése;

· A nők szülésre való képességébe vetett bizalom erősítése;

· A szüléssel kapcsolatos tudás közkinccsé tétele;

· A szülésnek, mint a női élet kulcsélményének elismertetése;

· A nemek közti egyensúly kibontakozásának támogatása; az anyaság és az apaság együttes tisztelete;

· A családok kiteljesedésének támogatása a lelki és spirituális harmónia, valamint az otthon- és közösségteremtés terén.

Szóval ha tudnátok segíteni, ő mindenképp megköszönné, én pedig nagyon örülnék, hálásan.

Vetésforgó

Tegnap megtartottam az első órát a hajléktalanoknak. Nagyon jó volt :-). Az óra után persze az ima adagjukat is megkapták, mindahányan. Istenem... Nevetgéltek, jól érezték magukat, a kezdeti mogorvaság után kinyíltak és kommunikáltak, és van remény a szívükben, hogy ez talán egy lehetőség a jövőre nézve... És annyira, de annyira hálásak voltak... Nagy öröm volt tanítani őket. Egész más világ, mint A Hivatal (bár már ott is határozottan kellemes a helyzet)...

Most a saját bőrömön tapasztaltam azt, amit még Londonban tanított a tanárképző kurzuson a tanárunk (csak ott nem szociális és társadalmi különbségekről volt szó, hanem kulturális - mert hogy mindenki más országból jött, és az egyik országban ez a tabu, a másikban meg az, azaz hogy nem lehet akármiről társalogni). Hát itt is vannak kemény témák és súlyos lelki terhek, vigyáznom kell. Viszont soha, egyetlen pillanatig sem jutott eszembe előítélet vagy hogy mások lennének. Ugyanúgy tanítom őket, mint az összes többi csoportomat, ugyanazt a követelményt állítom fel nekik, és ugyanannyi házi feladatot kapnak. Nagyon lelkesek voltak, meglátjuk marad-e a jövő hétre is a lelkesedésből. Remélem. Őket is kb olyan szeretettel szeretem, mint a nyugdíjas csoportomat.

Apropó a nyugdíjas csoport: két új "diák" jött, szaporodunk. Volt egy időszak, amikor rettegtünk attól, hogy nem leszünk meg elegen ahhoz, hogy elindulhasson a csoport (ez elvileg 8 fő, de már 6-tal is elindul, csak erősen csökkentett óraszámban), most meg már 10-en vagyunk (velem együtt 11-en :-). Az új tagok tiszteletére ma sütikés klubdélutánt tartottunk. Láthatóan jól érezték magukat :-))). Kiderült, hogy mindenki szeret kirándulni a csoportban, ezért úgy döntöttünk, hogy szervezünk egy közös kirándulást. Már két éve együtt vagyunk (és még mindig nem fejeztük be az Elementary könyvet, ez ám a valami! :-))))).

***

Azt mondta nekem ma valaki, hogy ha esetleg úgy határoznék, hogy kiselejtezem a ruhatáramat, akkor gondoljak rá, mert nagyon tetszenek neki a ruháim. Én ezen annyira meghatódtam, mert soha senki nem mondott nekem még ilyet. Mindig csak én voltam az, aki vágyakozott mások ruhatárára, ráadásul én sose mertem megkérni az illetőket. Pedig milyen jól esik az embernek... Az alap probléma az, hogy én addig hordom a ruháimat, amíg le nem rohadnak rólam, mert hogy kizárólag olyan ruhákat veszek, amiket aztán kivétel nélkül mind nagyon szeretek.

Csupa jó dolog történt ma, és az idő is gyönyörű volt megint. Ez ugye azért volt jó, mert ismét hajnali 6-kor indultam el biciklivel, és csak éjjel fél 10-kor értem haza. Az is jó, hogy teljesen másfelé mentem, mint szerdán, felfedeztem Kelenföld bicikli útjait a sötétben. Majd még ki kell tapasztalnom a legrövidebb utat. Tegnap pl negyed órával előbb hazaértem a Haller utcából, mint ha tömegközlekedtem volna. Átszáguldottam a Lágymányosi hídon, eddig meg mindig a Boráros felé mentem a villamoshoz, ami azért nagy kerülő, most látom csak. Már rég itthon voltam, amikor Barbi még csak felszállt a buszra, amivel fél órát utazott még. Szóval határozottan tetszik ez a dolog nekem, és azt vettem észre, hogy napról napra egyre gyorsabban tekerek.

(Emlékszem az ukrán származású Denys barátomra Londonban, aki egy kb kétszázezer forintot érő biciklit vett - amit aztán a szobájában tárolt, lásd a képet a szobájáról... :-)), és természetesen soha, sehol nem hagyott kinn -, és boldogan mesélte, hogy másodperceket(!) takarít meg azzal a csoda járgánnyal. Ezen én meg csak kuncogtam magamban. Most meg én örülök percek lefaragásának este fél 10 tájban... Magamon is kuncognom kell :-)))). Denys barátomról egyébként tudnék sokat mesélni, elképesztő figura, senkihez nem tudom hasonlítani. Harkivban lakik, egyszer meglátogattam. Lvivtől egy teljes nap volt az út vonattal... Hiába, hatalmas az ukrán sztyeppe. :-))))

Egy történetet azért elmondok - bár iszonyú sok történet van vele kapcsolatban. A pizzériában dolgoztunk együtt, ő volt a felettesem - ő vitt oda engem -, és minden este haza hozott pizzát. Ha valaha jár valaki Londonban, akkor a Domino's Pizzát próbálja ki, a legjobb. Na szóval úgy nézett ki a szobája ahogy a képen látszik, az ágy alatt tele mindenfélével. Amikor visszament Ukrajnába, ki kellett takarítania ugye, és szépen elkezdte elővenni az ágy alól a dolgokat. Talált egy doboz, teljesen kiszáradt pizzát is... Persze az sem volt gyenge, ahogy a bőröndjét szállította. :-))))

A szeretet barátság formájú arca

Régen nem becsültem meg a barátságaimat. Valahogy természetesnek vettem, hogy vannak, bár sokszor nem értettem, hogy miért szeretnek a barátaim, amikor annyira önző és elviselhetetlen vagyok. Én nem sokat adtam nekik (legalábbis így érzem most, amikor már bármit odaadok, főleg teljes figyelmet), ellenben elfogadtam mindig, ami rengeteget tőlük kaptam. Követeltem és számon kértem tőlük, bizonyos módon kellett megfelelniük az elvárásaimnak, ami miatt gyakran szorongtak, nem figyeltem rájuk, csakis magamra - és mégis mellettem maradtak. Érthetetlen.

Egy ideje viszont (nem olyan nagyon régóta sajnos, de azért már jóval az újjászületés előtt óta) mélyen átérzem az igazi barátság lényegét. Hogy miről is szól - meg főleg kiről, kikről. Hogy nem csak rólam, és nem csak az a természetes, hogy kizárólag én kapok, kérdezek, mesélek és sírok.

Régen az is jellemző volt rám, hogy féltékeny voltam Barbus összes másik barátjára. A kisebbségi komplexusomból adódott, hogy mindig attól rettegtem, hogy őket jobban szereti, velük boldogabb, és nyilván sokkal többet tudnak nyújtani neki, sokkal jobb barátok. Ma pedig elmesélte, hogy mennyire boldog két napot töltött el egy barátjával (akit én annyira nagyon nem kedvelek, de nincs is bajom vele, számomra "oké"), és én meg annyira örültem, hogy így volt ez, örültem az örömének. Fel sem merültek bennem a korábbi aggodalmak, mert nincs jelentőségük. Pont a barátság szól a teljes szabadságról, nem a ragaszkodásról, sem a szerelem mámoráról, hanem valamiféle cinkos egymáshoz tartozásról.

Na erről (is) írt C.S.Lewis a Szeretet négy arca c. könyvben. A szerelem, a ragaszkodás és a barátság közötti különbségekről, meg arról, hogy nem mindenki képes mély barátságra, mert a barátság az egyetlen, ami nem létszükséglet (bármilyen furcsán is hangzik), ezért elkerülhető. Az igazi és mély barátság a magasabb szférában köttetik, nincs benne birtoklás és vonzalom (mint a másik kettőben), csak megbecsülés és szeretet a maga tisztaságában.

"A barátság - cseppet sem pejoratív értelemben - a legkevésbé természetes szeretet; a legkevésbé ösztönös, testi, biológiai, a legkevésbé szükségszerű. Vegetatív tüneteket nem okoz: barátunk láttán nem gyorsul fel a pulzusunk, nem vörösödünk vagy fehéredünk el. ... Szerelem nélkül nem fogantunk volna meg, ragaszkodó szeretet nélkül nem neveltek volna fel, ám a barátság nélkül jól megélünk és szaporodunk. A biológiai értelemben vett emberfajnak nincs rá szüksége. ...

... azok, akik csupán "barátokra vágynak", sohasem szereznek egyet se. A barátság előfeltétele az, hogy a barátokon kívül valami mást is akarjunk. Ha az őszinte válasz arra a kérdésre, hogy 'Ugyanúgy látod-e az igazságot?' így hangzik: 'Nem látok semmit, az igazság pedig nem érdekel, nekem csak barát kell', legfeljebb ragaszkodásnak van helye, de nem barátságnak. Hiszen miről szól akkor a barátság? Márpedig a barátságnak valamiről 'szólnia' kell, még ha a dominó vagy a fehéregerek iránti rajongásról is. Akinek semmije nincs, semmit nem tud a közösbe tenni; aki sehová se tart, nem lehet útitársa.

Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve ha nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nem hogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással. ...

Barátság és szerelem gyakran együtt jár tehát, s ebből talán még inkább megérthetjük, hogy a bartáság is szeretet, méghozzá hatalmas, mint a szerelem. Képzeld el, hogy beleszeretsz a barátodba, és összeházasodtok. És most képzeld el, hogy két lehetséges jövő közül választhatsz: 'Vagy elmúlik a szerelem, de életetek végéig ugyanazt az Istent, ugyanazt a szépséget, ugyanazt az igazságot keresitek, vagy elveszítitek mindezt, ellenben örökre megmarad az elragadtatás, a szenvedély, a szerelem vad vágyai és csodái. Melyiket választod?' Melyik döntést nem bánnád meg? ... "

Nehéz kérdés... Én nem tudom megmondani.

Viszont azon elgondolkodtam, hogy azokat a fiúkat, akiket a kedvesemnek tarthattam - noha "barátomnak" hívtam őket, egyik sem volt soha, egyetlen percig sem az. És ők a barátnőjüknek hívtak, de soha nem voltam a barátnőjük, mert egyikükkel sem jártam az együtt keresés titkos útján, egyikükkel sem volt semmi közös. Ez azért elgondolkodtató. Sem a kapcsolat előtt, sem közben, utána meg főleg, nem váltak a barátaimmá, egyetlen egy sem közülük. Pedig a kapcsolatban is nagyon-nagyon fontos a barátság, a cinkosság, az, hogy "szóljon valamiről", valami többről, mint társfüggőségről vagy fizikai vonzalomról.

Nagyon hálás vagyok a barátaimért. Ezt már sokszor írtam, de egyre mélyebben így érzem. Tudom, hogy ha soha többé nem lesz kapcsolatom (ha netán szerzetes leszek, akkor ez mindenképp így lesz), a barátaim akkor is maradnak, és ez tényleg mélységes hálával és biztonsággal tölt el. Valamelyik nap arról beszélgettünk Barbussal, hogy milyen lehet vajon, amikor meghal valakinek a barátja. Szörnyű lehet. Mintha te magad halnál meg, nem is kicsit, hiszen a barátod nagyrészt olyan mint te vagy. Vagy mintha a testvéred... (Barbus úgyis olyan, mintha a testvérem lenne, ő talán az egyetlen ember, akit bármennyi ideig képes vagyok magam körül elviselni, anélkül, hogy megunnám a társaságát.) Borzasztó űr maradhat az ember szívében, belegondolni is szörnyű...

Játszmák

Érdekes dolog ez az önismeret. Ahogy egyre beljebb halad benne az ember, úgy hazudik egyre kevesebbet saját magának - és ez rendszerint soha nem fájdalommentes.

Már sokszor írtam a játszmákról. Mindannyian játszmákkal éljük (túl) az életünket, egészen addig, míg fel nem ismerjük, át nem látjuk, meg nem unjuk-utáljuk, és el nem hagyjuk őket. Naggggyon nehéz és kemény dió megszabadulni tőlük, mert alattomosak ám, meg hát szeretünk hazudni magunknak, vagy elérni valamit, vagy egyszerűen ezeket hozzuk otthonról, és nem tudunk helyettük jobbat. Még akkor is nehéz, amikor már felismertük őket. Van, aki élete végéig játszmákat játszik, mert kétségtelen, hogy kényelmesebb, mint venni a fáradságot, a dolgok mélyére nézni, aztán új utakat keresni.

Hú... nehéz erről írni. Szóval régóta nem játszmázom. Sehol, semmilyen szituban és senkivel nem vagyok hajlandó. És ez nagyon jó, egyszerűbb, nyugodtabb és őszintébb az élet. DE!!! Két dolgot figyeltem meg magamon egészen mostanság, mert most megint tanulási fázis van, tehát jönnek a felismerések. Egyrészt vannak olyan játszmák, amelyeket felismerek (akár mások játszmája, vagy akár a sajátom), de nincsenek eszközeim arra, hogy helyettük okosan kezeljem a helyzeteket, ez pedig nagyon frusztráló. Azért okoz ez gondot, mert nem megyek bele a játékba, ugyanakkor fogalmam sincs hogyan lehet megoldásra jutni úgy, hogy senki ne sérüljön... Általában azt csinálom, hogy már a legelső mondatnál - már ha felismerem a játszmát - felhívom a játszmázó figyelmét arra, hogy belekezdett egy játszmába (pl a "Persze, mert nem szeretsz blablabla" játékba), amiben én nem vagyok hajlandó részt venni, úgyhogy innentől kezdve megszakad ez a vonala a kommunikációnak, csak épp nem minden esetben van helyette másik. Én meg tudom, hogy annak a szerencsétlennek segítségre van szüksége, mert ez a játszma (is) pont arról szól, hogy "Gáz van, figyelj rám és segíts, de nem tudom máshogy a tudomásodra hozni plízplíííííz!!!!!", és mégsem tudok segíteni, ez meg nagyon rossz nekem. Kívül maradok ugyan a játékon, de azért nem szarom le a dolgot, így belül foglalkoztat, keresem a megoldást, és néha fáj is a tehetetlenség, noha nem sért már a dolog. Szóval ez az egyik dolog, amivel mostanában foglalkozom.

A másik még keményebb. Nos az van, hogy egy olyan embert vagyok kénytelen kerülni, akit hihetetlenül nagyon szeretek, tisztelek és roppant nagyra becsülök. És azért kell kerülnöm, mert nincs más lehetőségem arra, hogy ne kezdjem el nem szeretni. Ugyanis minden egyes érintkezéskor egy nagyon durva játszmát hoz ki belőlem teljesen akaratlanul és öntudatlanul, amit én iszonyatosan utálok, és nem tudok elhagyni. Csak akkor figyel rám ugyanis, amikor elkezdem a játszmát, egyébként nem... őrület! Nem direkt csinálja, és tudom, hogy ez az én játszmám, de mivel nincs eszközöm a megoldásra, kénytelen vagyok kerülni a helyzeteket, amelyekben előjöhet - meg az illetőt is, aki előhozza belőlem. Nagyon hiányzik ez a kedves lélek, és reménykedve várok a távolban, hogy hátha változik a hozzám állása, ha meg nem, akkor meg elengedem ezt a barátságnak sem mondható kapcsolatot. Várok, hátha fel tud nőni a barátsághoz... És így a távolból szeretem és tisztelem őt mélyen továbbra is.

Valahogy mostanában azzal sem tudok mit kezdeni, ha valakin azt érzem, hogy szerepet játszik. Épp ez a valaki, akit kerülni vagyok kénytelen, játszik egyre durvábban egy komoly szerepet, amitől én meg egyre rosszabbul érzem magam. Főleg azóta, hogy megismertem az önfeledt, figyelmes, spontán, szórakoztató és játékos oldalát, amit nagyon meg is szerettem. Éppen ezért amikor hirtelen beleütközöm a szerepjátszó oldalába, akkor egyetlen pillantás alatt beleugrik a görcs a gyomromba, és menekülésre fogom a dolgot - és elkerülöm őt.

Kénytelen voltam szembesülni ezekkel a dolgokkal, már tovább nem tehettem úgy, mintha nem léteznének. Úgy vettem észre az eddigi életemből, hogy csak akkor jött érdemi megoldás, amikor szembenéztem a játékokkal, és kivettem magam belőlük. Úgy imádkozom, hogy ez az emberke, akit annyira szeretek is megálljon egy pillanatra, és elgondolkozzon... Nagyon hiányzik, és várom, hogy kilépjen végre a maga körül pörgésből és visszataláljon azok közé az emberek közé, akik várják őt szeretettel... Addig meg azt tanulom, hogy így is nagyon szeressem őt. Akkor is, ha nem figyel rám, vagy ha a szerepében komolykodik. Nem könnyű.

Szeresd felebarátodat...