Attila

 1953-2021

  

 

Hazafelé a temetésről ma azon gondolkodtam, hogy én vajon mit mondtam volna, ha beszédet mondok. Az elhangzott két beszédből az egyik rendkívül mély és zseniális volt. Érzékeny, ugyanakkor informatív, személyes, szeretetteljes. Több olyan oldalát is bemutatta számomra az ő negyvenéves ismeretségük és közeli barátságuk távlatából, amit én értelemszerűen nem ismerhettem, vagy nem láttam ilyen mélységekig.

Szóval mit is mondtam volna én, ha szóltam volna? 

Meséltem volna például a növényekről, virágokról, amikről biológusként tanított nekem. 

Vagy a budapesti szecessziós épületekről, amiknek nagy ismerője és kedvelője volt, és amiket bemutatott valamelyik sétánk egyikén. 

Vagy a számtalan pesti és budai étteremről, kávézóról és cukrászdáról, amiket végiglátogattunk közös ebédeink során, vagy ahova beugrottunk egy sütire, kávéra és egy hosszú beszélgetésre. A környékemen az összes ilyen helyre elvitt.

Vagy arról, hogy minden találkozás alkalmával egy teológiai témájú könyvet kaptam tőle. Az utolsót nem volt alkalma odaadni, mert először elodázódott, majd (végleg) el is maradt a találkozás nyár óta.

Vagy arról, hogy mennyire vicces volt olyan történeteket mesélni neki, amik egy felháborodott hatást váltottak ki belőle. Egyszer elmeséltem neki, hogy töltött káposztát reggeliztem. Az volt a válasza, hogy egy szörnyű nő vagyok, ígérjem meg, hogy soha többé nem teszek ilyet.

Vagy hogy ő készített fel az oblációra, és Ábel azt mondta róla, hogy nem ismer nála nagyobb teológiai tudással bíró laikust. 

Vagy arról, hogy még mindig a gépemen vannak a film noir filmek, amiket akkor hozott el nekem, amikor megkértem, hogy meséljen a film noirról.

Vagy elmesélném, hogy mennyire nem tudott énekelni, mert semmi hangja nem volt, és mindig mosolyognom kellett, amikor szabadkozva arra hivatkozott a Mária-himnusz után a vesperás végén, hogy kicsit be van rekedve, ezért most nem tud énekelni.

Vagy azt mesélném el, hogy voltak olyan évek, amikor a sütni való beijgli adagot úgy számoltam ki, hogy a család mellett neki is számoltam egy fél rudat mindegyik fajtából.

Vagy arról mesélnék, hogy mennyire zavart és idegesített, hogy élete végéig nem szánta el magát arra, hogy használatba vegye a mobiltelefont, amit évekkel korábban kapott ajándékba - és nem lehetett elérni az otthoni telefonján, még akkor sem, amikor mindenki otthon volt a családjukban... Szomorú.

Nem volt olyan kérdés, amire nem tudott válaszolni, aminek ne nézett volna utána, amiről ne küldött volna információt, ha feltettem. Nem volt olyan kérés, amit visszautasított volna, bármiről is volt szó. Nem volt olyan, hogy ne találkoztunk volna azonnal, ha kértem a találkozást. 

Minden szempontból nagy-nagy űrt hagyott. Nyugodjék békében.