Matthew Perry

Nagyon kedvelem őt. Igen, a Friends (Jóbarátok, de csakis angolul! - csak a saját hangjukkal érdemes, felirattal) c. sorozatban szerettem bele, azóta érdeklődéssel (igaz, eléggé lanyha) figyelem más megjelenéseit is.

És a rengeteg film között, amikhez hozzájutottam a múlt héten potom pízé', volt egy elképesztő. Azért vettem meg, mert ő játssza a főszerepet, egy tanárt - és mert igaz a történet... A címe: Triumph - The Ron Clark Story (A Diadal). Kétszer egymás után megnéztem... Rengeteget tanított a kétoldalú tiszteletről, meg arról is, hogy elképzelni sem tudjuk mennyit szenvednek gyerekek és milyen körülmények között tengődnek. Arról nem is beszélve, hogy szárnyakat ad a gyerekeknek, ha megbíznak bennük (na nem csak nekik...), és messze túl tudják teljesíteni a legmerészebb álmaikat is (Jézus! úgy beszélek, mint egy hollywoodi rendező...). Zseniális film, jókat bőgtem rajta. Kétszer is.

Volt időm... mára én lettem beteg. Egész nap lázas voltam, délutánig csak aludtam, mert annyira fájt a fejem (végre eltűnt a mély barázda a szemeim közül a homlokomról, semmilyen más trükk nem segített, hogy eltűnjön :-))) - de sajnos nagyon hamar visszajön, elég egyetlen nap nem alvás), délután zenét hallgattam meg filmeket néztem. Semmi nem lett a mára betervezett rengeteg programból, de nem is bánom. Tényleg nem lehet sokáig húzni alvás nélkül, már várható volt a lerotty. Annak örülök, hogy hétvégére esett a dolog, és nem hétköznapra, mert kicsit macerás lázasan végigcsinálni egy napot reggel 7 órai kezdettel este fél 9-ig egyhuzamban, evés nélkül... Na jó, ez a péntek, de a többi nap sem kevésbé kellemes... Vonatozni sem szeretek ilyen állapotban, meg zh-t írni sem, meg egész nap az egyetemen ülni sem, aztán hazafelé ismét vonatozni. Úgyhogy remélem holnapra már kutya bajom sem lesz.

Nagyon jó a film! És egyáltalán nem nyálas. Egy nő, Randa Haines rendezte, aki nem egy ismert rendező. Tök normálisnak is nézett ki, amikor az extrákban beszélt a filmről, és Ron Clark, akiről szól a film is ott volt a forgatáson, minden részletet irányított. Klafi.

Bicikli

Már majdnem két és fél éve nem ültem biciklin. Még jó, hogy ezt nem lehet elfelejteni. Ma úgy volt, hogy kirándulni megyünk Barbival, de reggelre lebetegedett a szegény, úgyhogy nem mentünk sehova. Ezt mondjuk azért nem bántam, mert így végre kialudtam magam.

Tervezgettem pár hete, hogy elmegyek Apuékhoz a biciklimért, és hazakerekezek Békásmegyerről Kelenföldre. Ma itt volt a remek alkalom. Jó idő volt délelőtt, még a nap is sütött. Amikor elindultam délután már beborult, és nagyobb erejű szembe szél fújdogált. 2 óra alatt értem haza, és meg kell vallanom nőiesen, hogy elfáradtam egy kicsit. Elszoktam az ilyesfajta edzésben levéstől. Remegett a lábam mint a kocsonya, ahogy felcipeltem a biciklit a második emeletre. Most legalább majd tudok azzal menni dolgozni egyszer-egyszer. Lehet, hogy nem a reggel 7-kor kezdődő órámra kellene... A villamossal elég 6.20-kor elindulni, így meg már 6 előtt neki kéne lódulnom... Hát... nagyon elvetemültnek kell ahhoz lennem, hogy 4,5-5 órás alvásokkal erre rávegyem magam :-))))).

***

Beszereztem pár filmet. Régi kedvencek (a Passió pl és Jézus utolsó megkísértése), meg olyanok, amiket a tanításban használhatok (Sherlock Holmes történetek vagy Oliver Twist). Mindenki mondta, hogy letölthetném őket, ami igaz is, de ezek mind nagyon olcsók voltak, onnan kezdve, hogy 390 ft, és nem tudtam otthagyni őket. Nagyon szeretek filmet nézni.

Viszont tv-t egyáltalán nem nézek, és minden más médiát is elkerülök. A tanítványaimtól tudom meg mi történik a világban. Ők teljesen kész vannak attól, hogy én nem hallottam pl a Gyurcsány-féle félig lemondást (ami mellesleg egyáltalán nem is érdekel), de más dolgokat sem. Nem értik hogy élhetek így, hogy semmiről nem tudok. Mostanában már az időjárás előrejelzést meg szoktam nézni a neten, ha fontos, hogy tudjam mire számítsak másnap, de eddig azt meg Anyukámtól kérdeztem meg mindig, mert ő egész nap a tv-t nézi úgyis. A sztrájkokat is mindig Tőle tudtam meg, mert mindig felhívott, ha volt valami akciózás.

Szerintem teljesen simán lehet így létezni a világban, míg egyedül van az ember. Akkor már, ha van családja és pl iskolát kell választani a gyerekének, vagy hoppsz megszűnik a férje munkahelye és ott állnak a kakiban 3 gyerekkel, akkor már nehezebb így kivonnia magát az embernek. Akkor valószínűleg nem is fogom.

Na ez viszont elgondolkodtat, hogy mit is akarok tulajdonképpen, és hogy egyáltalán akarom-e, hogy ez a burok-jellegű állapot megváltozzon, a legcsekélyebb mértékben is? Nem is a kényelem a kérdés, hanem hogy akarok-e szembesülni állapotokkal és igazságtalanságokkal, amikkel most még nem kell foglalkoznom, mert csak rólam van szó.

Múlt vasárnap volt egy nagyon érdekes előadás. Egy evangélikus lelkész tartotta, és a palesztin-izraeli ellentétekről szólt, mindenféle szempontból vizsgálva. Nagyon rosszul esett szembesülni azzal, hogy vannak a világban olyan országok, amelyek MINDENT megtehetnek, amit csak akarnak. Megtámadhatnak más nemzeteket koholt vádakkal, és nem ítélhetők el, mert benne vannak abban a bizottságban, amelyik ítéletet hozna felettük, és egyszerűen megvétózzák a büntetést, mert megtehetik. Vagy egy másik nemzetet nem lehet elítélni háborús bűnökkel, mert nem fogadja el a Hágai Egyezményt... Amikor rájöttem arra, hogy innentől kezdve csak játék ez az egész, teljesen összetörtem, és napokig letargikus lettem. Sosem hittem igazán a "másik oldal" létezésében, és most szembesülnöm kellett, hogy masszívan létezik ám. Persze hülyeség, hiszen minden poláris, tehát ha létezik a pozitív Isten (márpedig elfogadom a létezését, ugye), akkor létezik a negatív ellenpólusa is, be kell látnom. Csak nem szeretem belátni az ilyesmit. Pont ezért nem nézek tv-t, nem hallgatok rádiót és nem olvasok újságot. És engem nem zavar, hogy ilyen formán egy kicsit a homokba dugom a fejem, és csak annyira foglalkozom ügyekkel, amennyire feltétlenül szükséges, és nem többet.

Tündér-motívum

Kóruspróba, ezt az instrukciót kaptuk, annak tekintetében miképpen is énekeljünk egy egy kb kétütemes kis frázist, ami egyrészt nagyon gyors, másrészt elképesztően halkan kezdődik, és még abból is halkul a végére:
- Olyan legyen a vége, mint a tündérfing.
Többen egyből be is jegyezték a kottájukba, hogy legközelebb se felejtsék el, hogyan is adassék elő az a két ütem. Párszor elpróbáltuk még, majd más részre tértünk át. Amikor visszamentünk az ominózus frázishoz, már csak annyit mondott Ákos:
- A tündér-motívumtól megyünk.
:-)))))

Németh Ágival nagyon régen, kb 20 évvel ezelőtt testi-lelki jóbarátok voltunk, én voltam az esküvői tanúja az első esküvőjén ( a másodikra senki nem volt meghíva a két tanún kívül), aztán meghalt mindkét szülője (és mindkettő ugyanúgy tüdőre áttétes agydaganatban, ami nekem nagyon furcsa...), még 30 éves sem volt, és valahogy teljesen elsodort bennünket az élet egymástól sok-sok évre. Volt pár évvel ezelőtt egy halovány próbálkozás a részéről felelevenítendő a kapcsolatunkat, de kudarcba fulladt. Valahogy nem volt itt az ideje. Most viszont nagyon jóban vagyunk megint. Mindketten sokat változtunk, ez határozottan jót tett. Na nem vagyunk testi-lelki barátnők (olyan nekem csak egy van...), de szeretjük egymást, és szívesen beszélgetünk. Ma is próba előtt összefutottunk, és ahogy ácsorogtunk a gyengén megvilágított gimis ebédlőben, egyszer csak megszólalt egy mondatom közepén:
- Olyan szép vagy Cicus! Mint egy... mint egy modern Júlia az erkélyen a szép hajaddal.
:-))))) na ez Németh Ági. A próbán mellettem ült ma, végighahotáztam az egészet. Elképesztő hülyeségeket tud mondani, és a legextrémebb asszociációk jutnak eszébe mindenről (az egyik darabban köldökről van szó, el lehet képzelni a fantáziadús beszólásait...). Ja, és mindehhez hozzá tartozik, hogy nemrég volt 40 éves...

Jó kis nap volt ez a mai

Ma nagyon jól telt a nap.

Először is: nyugalom van, végre, kb egy hónapi tömény szenvedés után. Nem érdekel mennyi ideig tart, az a lényeg, hogy kinn van a kakiból a fejem...

Aztán a hajnali két órám után elmentem öcsémhez meg a kishúgom kedveséhez (egymás melletti épületben dolgoznak), majd egy hirtelen ötlettől vezérelve felhívtam Barbust, aki meghívott ebédre, és még három órát beszélgethettünk is. Ennek mindketten borzasztóan örültünk. Aztán elmentem cd-ket venni, majd vettem egy hűtőszekrényt (eddig nem volt, hamarosan jön a jó idő, elkerülendő a szalmonellát beruháztam egyre...), benéztem a kedvenc ruhaboltunkba (Barbival rengeteg ruhát vásároltunk ott, és még a mai napig is tesszük, ha épp nem a Siptárban öltözködünk fel...), elmentem moziba, megnéztem a Kétely című filmet Meryl Streeppel (ő az egyik kedvenc), majd a kóruspróbán énekeltem két órát. Hát nem csodálatos? Szeretem, amikor elmaradnak az óráim, mint ma, mert akkor görbe napot lehet csapni. Mint ma. és ami a legjobb, hogy a görbe napok egy része mindig Barbival telik. Szombaton pl kirándulni megyünk egész nap, ha jó lesz az idő. Vasárnap megint imakör, azután Lakatos György fagottművész koncertje este, amire testületileg nyomulunk. (Elképesztően játszik! Úgy volt, hogy Szécsénybe megyünk most vasárnap, de emiatt a koncert miatt áttettük egy héttel későbbre. Ezt meg KELL hallgatni.)

(Mondjuk a mai lazulásért cserébe holnap is és pénteken is 8 órám lesz... És mindkét este bezzeg pedig program. Na azért nem rossz ez így!)

:-)))))))

Eljött az ideje

annak is, hogy megosszam egy álmom valóra válását.

Nagyon régóta vágytam arra, hogy legyen egy olyan szeretetközösség, ami megtartó erővel rendelkezik. A kórus nagyon jó közösség, és már 23 éve az életem szerves része, de ez a vágy egy másfajta, inkább mélyen lelki közösség felé hajtott. Az Isten felé fordulás régóta bennem mocorgott, és egyre inkább azt éreztem, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ahol ez az alap, amire minden épül. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jó kedvem van, amikor pedig nincs is, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hasonló értékrenddel bírunk, és ahol szellemileg és lelkileg is sokat fejlődöm, illetve együtt tesszük.

És végre, végre megalakult! Már háromszor találkoztunk, két hétnél több nem telt el egy-egy találkozás között, de inkább csak egy, és elképesztő szellemi és lelki erővel bír a dolog. Barbussal találtuk ki már régen, hogy szeretnénk egy ilyen közösséget, így mi ketten és még egy, Gabi nevű barátunkkal együtt kezdtünk bele a szécsényi gyülekezet mintájára, és azóta van két plusz állandó tagunk is, akiből az egyik igazán nagy segítségre és lelki támaszra szorul. Amikor valaki új találkozik velünk, mindig megkérdezik, hogy mióta ismerjük egymást az új tagokkal is, mert olyan, mintha sokéves barátok lennénk. Pedig egy hónap sem telt azóta, hogy először összegyűltünk nálam. Tegnap Barbinál voltunk. Mindig úgy van, hogy dicsőítő nótákat énekelünk, vagy meghallgatunk valami szép zenét (hú, tegnap pl egy viszonylag új albumból hallgattunk pár nótát, az a címe, hogy "A kegyelem íze" - soha nem hallottam még ennyire gyönyörű, ilyen típusú zenét, találtam aYouTube-on két dalt az albumról, lejjebb hallgatható), beszélgetünk valami érdekesről (leginkább a hitbeli elmélyülésről, az Istennel való járásról van szó természetesen, de beszélgettünk már a férfi-női szerepekről és a kapcsolatok defektességéről is), imádkozunk egymásért, aztán eszünk együtt egy nagyot, majd hazatérünk, rendszerint hajnalban. Nyitottak vagyunk, bárki csatlakozhat hozzánk, aki nem diszkriminál és nem ítélkezik a másik fölött, hanem szeretettel és kedvességgel áll a többi taghoz, még a nehéz esetekhez is. Ja, és aki nem oszt észt az igehelyekkel dobálózva (ez lett a vesszőparipám, de tényleg nem bírom az igehelyes moralizálást mostanában, mit csináljak?). Itt csak szeretni kell, és önmagad lenni, az sem baj, ha szennyes vagy. Mindannyian hordozunk szennyet a lelkünkben, mindannyian küzdünk, és az a célunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.








Sokat röhögcsélünk. A tegnapi ima, ami értem zajlott, így kezdődött: "Istenünk, köszönjük, hogy nem polipnak teremtetted Ilit!" mire én, hahotázva: "Ezt tényleg köszönöm, Uram!". (Az a történet, hogy mindig valaki tenyerébe adjuk a kezünket, amikor értünk imádkoznak a többiek, és én rendszerint két ember kezébe szoktam adni. Tegnap csak egyvalaki maradt ki, mivelhogy négyen voltunk, erre mondtam azt, hogy ha polip lennék, nem lenne gond, hogy mindenki kezébe adjam a kezemet.) Na jó, azért ez ritka, de ez is belefér. Félelem mentes, felszabadult, szeretetteli a légkör. Jó, hogy minden álom valóra válik egyszer :-))). Már csak az az egy álmom van, hogy a leendő társammal együtt vehessünk részt ebben a közösségben, és ő is ugyanolyan boldog legyen benne, mint amilyennek én érzem magam.

Most értettem meg igazán, hogy milyen egy megtartó közösség, aki elhordozza egymás fájdalmát és nehézségeit mindenféle moralizálás nélkül, csak együtt érezve és imádkozva a másikért, mert még nehezebb lenne enélkül az áldás nélkül ez a mostani állapot. Mindig, mindannyian várjuk a következő találkozást. És megint csak áldom, hogy van Barbi, akivel egyre hasonlóbbak vagyunk, és egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz, még mindig.

Egyébként meg már régóta ajánlgatott egy könyvet, amit meg is szereztem ma. Jálics Ferenc írta, a címe pedig: Szemlélődő lelkigyakorlat. Azért tukmálta annyira, mert most ezek miatt a szenvedések miatt meglehetősen távol kerültem az Istentől, és nem emlékszem, hogy hogyan lehet közelebb kerülni Hozzá, illetve hogy kell elengedni a szenvedést, ami egyre magába gabalyított az elmúlt időben. Na ez a könyv pont erről szól, elolvastam a bevezetőjét. Izgalmasnak ígérkezik. Egy tíznapos lelkigyakorlat "kúra" van benne, amit Barbus már pár hónapja csinál, és azt is elhatároztuk, hogy nyáron megcsináljuk együtt a Börzsönyben a telkükön (ez gyakorlatilag nagyrészt csendes szemlélődés a természetben). A Caminóra is elviszem, lesz rá kétszer 10 napom is, és ott meg aztán lesz természet garmadával (mennyire várom!!!! Folyton előttem van a lemenő nap, ahogy folyamatosan nyugat felé haladtunk, és ahogy a hátunk mögül egyszer csak elénk került a nap, és vezetett minket az utunkon... A másik meg a felkelő nap képe, amit minden hajnalban megcsodálhattam a hátam mögött, és annak az emléke, ahogy a vacogó hidegből egyszer csak finom meleg lett a bőrömön attól az izzó testtől az égen. Gyönyörű...).

Apropó... Barbusnak is lett netje, nosza vérszemet kapott, és úgy döntött, hogy ő is összerittyent egy blogot. Majd belinkelem.

Tanultam egy új szót

Moziba mentünk Barbussal, a Gettómilliomos című, nagyon jó filmet néztük meg. Az új szó pedig, amit tanultam (hála Istennek feliratos volt), a slumdog, ami nyomornegyed lakóját jelenti, nem éppen kedvesen, ugye.

Barbi mostanában minden héten főz nekem, és üvegben elhozza. Minden héten találkozunk legalább egyszer (csütörtökönként szinte mindig), de van úgy, hogy háromszor is. És akkor csomagol nekem. Csak Györgyi volt ilyen barátom ezelőtt.

Remélem a mai állapotnál nem lesz rosszabb már... Érdekes, hogy kívülről egyáltalán nem látszik, hogy belül romokban heverek. Mindenki azt látja, hogy ragyogok, teli vagyok energiával, nem értem... Most akkora küzdelem zajlik a lelkemben, ma is vagy 4 olyan kaliberű kép játszódott le, mint amilyeneket tegnap megosztottam. Pedig egész nap (már amikor nem tanítok...) próbálok Istenre figyelni, és folyamatosan kérem, hogy legyen már vége ennek a történetnek a lelkemben, de olyan, mintha most azok a lenyomott sérelmek feltörnének és útnak erednének végre, amik megalázóak voltak amikor elhangzottak, én pedig nem rendelkeztem kellő büszkeséggel, hogy kikérjem magamnak akkor. Szépen lenyomtam őket a tudatalattimba, ott romboltak (nyilván ezért lettem egyre hülyébb is már a kapcsolat alatt...), és most jönnek ki, mert anélkül, hogy ezeket egytől egyig el nem rendezem, nem gyógyul meg teljesen a lelkem.

Jézus, milyen dolgok kerültek előtérbe ma... Remélem a felszínre hozatal azt is jelenti, hogy majd elfelejtem őket, talán már hamarosan. Soha, de soha többé nem akarok ilyen helyzetekbe kerülni...

Újra olvasom a Mélybenézőt. Akkor olvastam el először, amikor még nem születtem újjá, épp ezért sok dolgot nem is értettem meg. Most viszont teljesen nekem szól, épp ezekről a dolgokról ír. Például, hogy minden, de minden fájdalmat, a legkisebbet is éljünk meg, hagyjuk, hogy felszínre jöjjenek, ne akarjunk túllenni rajtuk, csak mert nem akarjuk érezni őket (vagy mert már azt gondoljuk, hogy nevetséges, hogy ennyi idő után még mindig fáj...). Nincs időhöz kötve, mindenkinek más, nekem ennyi. Sajnos. Egyébként egyetlen előző kapcsolatomat sem szenvedtem meg ennyire - mondjuk nem is bántottak soha ennyire, meg nem is voltam ennyire tudatos, mint most. Nem az ember hiányzik, hanem még mindig nem tudom elhinni, hogy valóban valóság, hogy ezt mind megtette... Még mindig nem képes összekapcsolni az agyam a történteket azzal a képpel, amilyennek eredetileg megismertem. Azért már jó úton haladok, mert csak periódusokban jön elő ez a kettősség ilyen élesen, egyébként csak tompán van bennem a dolog, de minden nap. Nincs olyan nap, hogy elfelejteném, vagy nem jutna eszembe. Most már kíváncsian várom mikor jön el ez az idő. Annak szívből örülök, hogy nem keresztezik az útjaink egymásét többé. Nagyon kicsi az esélye, hogy valaha is látjuk egymást az életben. Kicsit remélem, hogy a nullához közeli, inkább mínuszba hajló az érték...

Szombaton színházba megyünk Barbussal. Jó lesz. Olyan jó együtt lenni vele :-))).
És vasárnap meg jön a család megint ebédre. Azt is várom, a múltkori nagyon jól sikerült. A tesóimmal is nagyon együtt lenni, nagyon közel vagyunk egymáshoz lelkileg, és tök jófejek :-))).

Fűrész

Ma fűrészeltem magamnak fát :-))))). Még sohasem fűrészeltem. Most sem kellett volna, csak gondoltam kipróbálom milyen... Eleve hulla fáradt voltam, de istenuccse jól esett. Kitaláltam, ha valami bánatom lesz a jövőben: lemegyek a pincébe fűrészelni egy kicsit. Semmi más nem volt a fejemben, csak az, hogy sajog a derekam, szeretném, ha már kész lennék... Baltával szétcsapni a rönköket viszont nem tudtam. Ahhoz túl gyenge vagyok, és bazi nehezek voltak a rönkök. Arra egy szomszédot kellett megkérnem. Kénytelen voltam bekopogni a legközelebbi szomszédhoz, hogy jöjjön le a pinyóba, és csapja el nekem azt a 3 rönköt (amit mellesleg egy órán keresztül reszeltem, mert nem ment valami gyorsan. Csak azt sajnáltam, hogy az mp3 lejátszót nem vittem magammal, azzal együtt jobban elszórakoztam volna). Na mindegy, jó móka volt, csak hát ilyenkor azért mindig szembesülök azzal, hogy mennyire rossz, hogy nincs egy férfi a háznál...

Most sem lesz probléma az alvás, bár az már eleve nem probléma, napközben sem. Nagyon fáradt vagyok basszus, néha már majdnem elalszom az óráimon. Ma kifejezetten kínkeserves volt felkelni 5-kor, a villamoson elaludtam. És megint egy őrült hétvége előtt állok, nulla pihenéssel ismét.

(Viszont ma olyat láttam a villamoson hazafelé, amilyet még soha nem azelőtt: egy iszonyat fáradt pasas állva elaludt... Már mint a colstok - nem tudom hogy kell írni - kezdett összecsuklani, S-alakban állt, csak a kapaszkodó tartotta meg attól, hogy össze ne essen. Nagyon sajnáltam... Na azért ennél még sok-sok fokkal jobb a helyzet nálam. :-)))