Nagyon régóta vágytam arra, hogy legyen egy olyan szeretetközösség, ami megtartó erővel rendelkezik. A kórus nagyon jó közösség, és már 23 éve az életem szerves része, de ez a vágy egy másfajta, inkább mélyen lelki közösség felé hajtott. Az Isten felé fordulás régóta bennem mocorgott, és egyre inkább azt éreztem, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ahol ez az alap, amire minden épül. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jó kedvem van, amikor pedig nincs is, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hasonló értékrenddel bírunk, és ahol szellemileg és lelkileg is sokat fejlődöm, illetve együtt tesszük.
És végre, végre megalakult! Már háromszor találkoztunk, két hétnél több nem telt el egy-egy találkozás között, de inkább csak egy, és elképesztő szellemi és lelki erővel bír a dolog. Barbussal találtuk ki már régen, hogy szeretnénk egy ilyen közösséget, így mi ketten és még egy, Gabi nevű barátunkkal együtt kezdtünk bele a szécsényi gyülekezet mintájára, és azóta van két plusz állandó tagunk is, akiből az egyik igazán nagy segítségre és lelki támaszra szorul. Amikor valaki új találkozik velünk, mindig megkérdezik, hogy mióta ismerjük egymást az új tagokkal is, mert olyan, mintha sokéves barátok lennénk. Pedig egy hónap sem telt azóta, hogy először
összegyűltünk nálam. Tegnap Barbinál voltunk. Mindig úgy van, hogy dicsőítő nótákat énekelünk, vagy meghallgatunk valami szép zenét (hú, tegnap pl egy viszonylag új albumból hallgattunk pár nótát, az a címe, hogy "A kegyelem íze" - soha nem hallottam még ennyire gyönyörű, ilyen típusú zenét, találtam aYouTube-on két dalt az albumról, lejjebb hallgatható), beszélgetünk valami érdekesről (leginkább a hitbeli elmélyülésről, az Istennel való járásról van szó természetesen, de beszélgettünk már a férfi-női szerepekről és a kapcsolatok defektességéről is), imádkozunk egymásért, aztán eszünk együtt egy nagyot, majd hazatérünk, rendszerint hajnalban. Nyitottak vagyunk, bárki csatlakozhat hozzánk, aki nem diszkriminál és nem ítélkezik a másik fölött, hanem szeretettel és kedvességgel áll a többi taghoz, még a nehéz esetekhez is. Ja, és aki nem oszt észt az igehelyekkel dobálózva (ez lett a vesszőparipám, de tényleg nem bírom az igehelyes moralizálást mostanában, mit csináljak?). Itt csak szeretni kell, és önmagad lenni, az sem baj, ha szennyes vagy. Mindannyian hordozunk szennyet a lelkünkben, mindannyian küzdünk, és az a célunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.Sokat röhögcsélünk. A tegnapi ima, ami értem zajlott, így kezdődött: "Istenünk, köszönjük, hogy nem polipnak teremtetted Ilit!" mire én, hahotázva: "Ezt tényleg köszönöm, Uram!". (Az a történet, hogy mindig valaki tenyerébe adjuk a kezünket, amikor értünk imádkoznak a többiek, és én rendszerint két ember kezébe szoktam adni. Tegnap csak egyvalaki maradt ki, mivelhogy négyen voltunk, erre mondtam azt, hogy ha polip lennék, nem lenne gond, hogy mindenki kezébe adjam a kezemet.) Na jó, azért ez ritka, de ez is belefér. Félelem mentes, felszabadult, szeretetteli a légkör. Jó, hogy minden álom valóra válik egyszer :-))). Már csak az az egy álmom van, hogy a leendő társammal együtt vehessünk részt ebben a közösségben, és ő is ugyanolyan boldog legyen benne, mint amilyennek én érzem magam.
Most értettem meg igazán, hogy milyen egy megtartó közösség, aki elhordozza egymás fájdalmát és nehézségeit mindenféle moralizálás nélkül, csak együtt érezve és imádkozva a másikért, mert még nehezebb lenne enélkül az áldás nélkül ez a mostani állapot. Mindig, mindannyian várjuk a következő találkozást. És megint csak áldom, hogy van Barbi, akivel egyre hasonlóbbak vagyunk, és egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz, még mindig.
Egyébként meg már régóta ajánlgatott egy könyvet, amit meg is szereztem ma. Jálics Ferenc
írta, a címe pedig: Szemlélődő lelkigyakorlat. Azért tukmálta annyira, mert most ezek miatt a szenvedések miatt meglehetősen távol kerültem az Istentől, és nem emlékszem, hogy hogyan lehet közelebb kerülni Hozzá, illetve hogy kell elengedni a szenvedést, ami egyre magába gabalyított az elmúlt időben. Na ez a könyv pont erről szól, elolvastam a bevezetőjét. Izgalmasnak ígérkezik. Egy tíznapos lelkigyakorlat "kúra" van benne, amit Barbus már pár hónapja csinál, és azt is elhatároztuk, hogy nyáron megcsináljuk együtt a Börzsönyben a telkükön (ez gyakorlatilag nagyrészt csendes szemlélődés a természetben). A Caminóra is elviszem, lesz rá kétszer 10 napom is, és ott meg aztán lesz természet garmadával (mennyire várom!!!! Folyton előttem van a lemenő nap, ahogy folyamatosan nyugat felé haladtunk, és ahogy a hátunk mögül egyszer csak elénk került a nap, és vezetett minket az utunkon... A másik meg a felkelő nap képe, amit minden hajnalban megcsodálhattam a hátam mögött, és annak az emléke, ahogy a vacogó hidegből egyszer csak finom meleg lett a bőrömön attól az izzó testtől az égen. Gyönyörű...).Apropó... Barbusnak is lett netje, nosza vérszemet kapott, és úgy döntött, hogy ő is összerittyent egy blogot. Majd belinkelem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése