Tanultam egy új szót

Moziba mentünk Barbussal, a Gettómilliomos című, nagyon jó filmet néztük meg. Az új szó pedig, amit tanultam (hála Istennek feliratos volt), a slumdog, ami nyomornegyed lakóját jelenti, nem éppen kedvesen, ugye.

Barbi mostanában minden héten főz nekem, és üvegben elhozza. Minden héten találkozunk legalább egyszer (csütörtökönként szinte mindig), de van úgy, hogy háromszor is. És akkor csomagol nekem. Csak Györgyi volt ilyen barátom ezelőtt.

Remélem a mai állapotnál nem lesz rosszabb már... Érdekes, hogy kívülről egyáltalán nem látszik, hogy belül romokban heverek. Mindenki azt látja, hogy ragyogok, teli vagyok energiával, nem értem... Most akkora küzdelem zajlik a lelkemben, ma is vagy 4 olyan kaliberű kép játszódott le, mint amilyeneket tegnap megosztottam. Pedig egész nap (már amikor nem tanítok...) próbálok Istenre figyelni, és folyamatosan kérem, hogy legyen már vége ennek a történetnek a lelkemben, de olyan, mintha most azok a lenyomott sérelmek feltörnének és útnak erednének végre, amik megalázóak voltak amikor elhangzottak, én pedig nem rendelkeztem kellő büszkeséggel, hogy kikérjem magamnak akkor. Szépen lenyomtam őket a tudatalattimba, ott romboltak (nyilván ezért lettem egyre hülyébb is már a kapcsolat alatt...), és most jönnek ki, mert anélkül, hogy ezeket egytől egyig el nem rendezem, nem gyógyul meg teljesen a lelkem.

Jézus, milyen dolgok kerültek előtérbe ma... Remélem a felszínre hozatal azt is jelenti, hogy majd elfelejtem őket, talán már hamarosan. Soha, de soha többé nem akarok ilyen helyzetekbe kerülni...

Újra olvasom a Mélybenézőt. Akkor olvastam el először, amikor még nem születtem újjá, épp ezért sok dolgot nem is értettem meg. Most viszont teljesen nekem szól, épp ezekről a dolgokról ír. Például, hogy minden, de minden fájdalmat, a legkisebbet is éljünk meg, hagyjuk, hogy felszínre jöjjenek, ne akarjunk túllenni rajtuk, csak mert nem akarjuk érezni őket (vagy mert már azt gondoljuk, hogy nevetséges, hogy ennyi idő után még mindig fáj...). Nincs időhöz kötve, mindenkinek más, nekem ennyi. Sajnos. Egyébként egyetlen előző kapcsolatomat sem szenvedtem meg ennyire - mondjuk nem is bántottak soha ennyire, meg nem is voltam ennyire tudatos, mint most. Nem az ember hiányzik, hanem még mindig nem tudom elhinni, hogy valóban valóság, hogy ezt mind megtette... Még mindig nem képes összekapcsolni az agyam a történteket azzal a képpel, amilyennek eredetileg megismertem. Azért már jó úton haladok, mert csak periódusokban jön elő ez a kettősség ilyen élesen, egyébként csak tompán van bennem a dolog, de minden nap. Nincs olyan nap, hogy elfelejteném, vagy nem jutna eszembe. Most már kíváncsian várom mikor jön el ez az idő. Annak szívből örülök, hogy nem keresztezik az útjaink egymásét többé. Nagyon kicsi az esélye, hogy valaha is látjuk egymást az életben. Kicsit remélem, hogy a nullához közeli, inkább mínuszba hajló az érték...

Szombaton színházba megyünk Barbussal. Jó lesz. Olyan jó együtt lenni vele :-))).
És vasárnap meg jön a család megint ebédre. Azt is várom, a múltkori nagyon jól sikerült. A tesóimmal is nagyon együtt lenni, nagyon közel vagyunk egymáshoz lelkileg, és tök jófejek :-))).