Érdekes ez. Időnként a szemem elé kerülnek a múltból dolgok. Bizonyos részük nem esik jól, mások meg igen. Ismét a fülembe akadt ez:
Ez egy olyan zene, amit érdekes módon bármikor szívesen meghallgatok, pedig egyből az jut eszembe, hogy a legelső alkalommal, amikor életemben először Veszprémben jártam és aludtam, akkor hallottam sokat, szó szerint éjjel-nappal. Ami nagyon érdekes, hogy szívesen gondolok vissza arra az egész alkalomra, az egész békéjére és szépségére. Hát... ezt sosem gondoltam volna, igen meglepő. Az az öröm idéződik fel bennem újra, amit akkor (és még néhány alkalommal) éreztem: jófajta beszélgetések, séták, a gyertya remegő lángja és ez a meditációs zene éjjel. Különös hangulata volt az egésznek. Nagyon érdekes, hogy erre emlékezni kifejezetten jó érzés, mint ahogy arra is, amilyennek akkor láttam azt a valakit, aki által megismertem ezt a zenét.
De jó... :-)))
Érdekes, ahogy vannak emlékek, amiket nem tudnak megnyomorítani és megcsúfítani későbbi történések. Valahogy az történik egy ideje, hogy azokért a dolgokért, amik nagy élményt jelentettek valaha valaki által, akkor is tudok mindenféle nosztalgia nélkül tiszta és ártatlan hálát és örömöt érezni ha eszembe jutnak valamiről, ha a jelen már egész más is, illetve a jelenhez vezető út sem volt simára betonozott. A valóság az a valóság, de el lehet ismerni a lélekemelő dolgokat a múltban.
Azon is gondolkodtam mostanában a kéthetes bakonybéli nyaralás közben-után, hogy azt sem gondoltam volna, hogy a múltban megfigyelt gyakorlathoz képest viszonylag hamar közömbössé tudnak válni események és emberek. Ez meg onnan jutott eszembe, hogy egy év után megint "nagy kört" mentem, és eltűntek a sátrak a domb alján és az emberek az út közepén - újra teljesen az enyém Bakonybél...
Miért van az, hogy bizonyos dolgok állandóan fájdalommal és sérüléssel járnak, és ez soha nem változik (legalábbis az én esetemben úgy tűnik), hiába halad előre az idő?
Amikor évekig vársz valamire (valakire...), anélkül, hogy tudatában lennél annak, hogy vársz, aztán a körülményeket ismerve épp lemondasz, belátod, hogy nincs esély bármire is és továbblépnél, és akkor egyszer csak a tied, a semmiből a tied... Megérintheted, nézheted, kommunikálhatsz vele, ott van. Elképesztő. Olyan boldog vagy, amilyen talán életedben soha, közben olyan az egész, mintha álmodnál, hiszen az évek abban az álomban teltek el reménytelenül, ami most hirtelen valósággá vált. Azt az ígéretet kapod, hogy ez már nem fog változni, de te nem mered elhinni, hogy mindaz igaz, ami veled történik és biztos vagy abban, hogy egy reggel felkelsz és megint eltűnik az egész. Nem, nem fog eltűnni, mondják. Marad, mert nagyon jó így.
És egy reggel felkelsz és tényleg eltűnt. Na még nem sikerült feldolgoznom ezt a rövid idő alatt történt tömény történést (hopp, egy alliteráció). Azt, hogy teljesen el kell engednem (megint) mindent, mert nem az én kezemben van az irányítás. Azt, hogy mindent, de tényleg mindent megtettem, jól is csináltam és mégis... Nagyon nehéz ezt felfogni.
Viszont! Megint azt érzem, hogy élek, érzek, fejlődök, haladok, felszínre kerülnek és tudatosulnak dolgok, amik enélkül a történés nélkül nem derültek volna ki. Hogy mennyire gazdag a belső- és érzelemvilágom, a lelkem. Mennyire közel vagyok Istenhez. Van irány a belső munkára, felsejlett a gyökere több, megoldódni nem akaró belső nehézségnek is. Olyan készségek, érzések és hajlandóságok, hajlamok vannak bennem, amikről szomorú lemondással hittem azt, hogy már kivesztek belőlem az évek alatt. Olyan hiányosságok és problémák pedig a felszínre kerültek, amikről reméltem, hogy már mind a múlté. Meg helyre kerültek és begyógyultak olyan sebek, amik akadályoztak így vagy úgy az elmúlt években.
Összességében véve tehát azért mindenképp pozitív ez, csak megint nem könnyű. Úgy látszik, ez nekem soha nem lesz az. De az is lehet, hogy tényleg más a dolgom és nem a családban való élet, feleségként, gyerekekkel.
Lehet, hogy mégiscsak el kell újra és komolyabban gondolkodnom a szerzetességen?
Az elmúlt évben addig rendkívül fontos emberek kerültek ki az életemből. Van, aki végleg, egyetlen nap alatt kitette magát, azóta se hallottam róla, pedig 16 évig a "testvéremnek" hittem, az egyik legfontosabb és legbiztosabb kapcsolatnak tűnt az életemben. Van, akivel barátságnak indult a dolog, de sok nehézség akadt benne, amik miatt sokáig erőltettem a barátságosdit, de most már letisztáztam magamban, hogy nem tudom annak tekinteni, ezért megváltozott a viszony, hátrébb léptem sokat. És olyan is végre kikerült végleg az életemből, akit sokáig hordoztam nagyon nehéz szívvel, azt remélve, hogy közel tudom majd engedni egyszer, így megbocsátva, és nem csak úgy, hogy távolról. Ezen a nyáron kiderült, hogy nem fog menni.
Na ezek helyett az emberek helyett nagyon jó arcok jöttek, és lehet, hogy szívesen maradnak is.
És rettentően szeretem a hivatásom. Ágitól hallottam ma egy nagyon jó mondatot, egy volt tanára mondta neki: "Végigjátszottam az egész életemet". Na ezt érzem pont. Már ami a munkámat illeti. :-)
***
Ezt a nótát évek óta szeretem. A londoni időkre emlékeztet. Mostanában egyfolytában ezt hallgatom.
Coldplay: Speed of Sound
How long before I get in? Before it starts, before I begin? How long before you decide? Before I know what it feels like? Where To, where do I go? If you never try, then you'll never know. How long do I have to climb, Up on the side of this mountain of mine?
Look up, I look up at night, Planets are moving at the speed of light. Climb up, up in the trees, every chance that you get, is a chance you seize. How long am I gonna stand, with my head stuck under the sand? I'll start before I can stop, before I see things the right way up.
All that noise, and all that sound, All those places I got found. And birds go flying at the speed of sound, to show you how it all began. Birds came flying from the underground, if you could see it then you'd understand?
Ideas that you'll never find, All the inventors could never design. The buildings that you put up, Japan and China all lit up. The sign that I couldn't read, or a light that I couldn't see, some things you have to believe, but others are puzzles, puzzling me.
All that noise, and all that sound, All those places I got found. And birds go flying at the speed of sound, to show you how it all began. Birds came flying from the underground, if you could see it then you'd understand, ah when you see it then you'll understand?
All those signs, I knew what they meant. Some things you can invent. Some get made, and some get sent, Ooh? Birds go flying at the speed of sound, to show you how it all began. Birds came flying from the underground, if you could see it then you'd understand, ah, when you see it then you'll understand?
***
És ez egy másik nagy kedvencem, tudom, kicsit fura, de így van:
Fear Factory: Invisible Wounds
Nem a képeket néztem, hanem ez az egyetlen olyan felvétel, amelyiknek a zenei variációját preferálom. Az összes többi amit a YouTube-on találtam szörnyű volt, valami hörgős résszel, ami nem a stílusom. (Persze biztos sokan gondolják majd, hogy ez is elég szörnyű, miről is beszélek...) Az a nagyon fura, hogy miközben hallgatom a szöveget a zenével, egyre csak az jár a fejemben, hogy milyen jó, hogy Isten világosságot visz a sötétbe, és még abban a helyzetben is reménység, hogy "sötét testek lebegnek sötétben"...
dark bodies floating in darkness no sign of light ever given imprisoned in a world without a memory unconscious, or am i conscious? cut from the heart i am part of sometimes i feel as though i'm frozen in heaven
and i saw my own face in the dark and loneliness and i saw my own face like a spark frozen in heaven
in dreams i see myself flying closer to the Sun, and i'm climbing tried to touch the Sun but the brightness burned my eyes unconscious, or am i conscious? fell from the sky like a star sometimes i feel as though i'm frozen in heaven
and i saw my own face in the dark and loneliness and i saw my own face like a spark
dark my life was so dark... my mind was so dark... everything was dark
unconscious, or am i conscious? fell from the sky like a star sometimes i feel as though i'm frozen in heaven
and i saw my own face in the dark and lonliness and i saw my own face like a spark frozen in heaven dark bodies floating in darkness...
hogy sokszor jobb, ha az ember nem tud bizonyos dolgokat.
Néha azt hiszem az is sokkal jobb lenne, ha bizonyos emberek az ismeretségi körömből kevésbé lennének közlékenyek velem a magánéletükkel kapcsolatban, mint amennyire azok (persze teljesen jószándékúan). Most mindenképp így érzem ezt...
Olyan jó lenne, ha nem osztott volna meg velem valaki bizonyos információkat nemrég. A fene vigye el. Az infókat is.
***
Arra is rájöttem, hogy leginkább a hipokritaságot nem kedvelem. Most épp ugyanettől a személytől. Ejj, de pozitív vagyok...
Már két hónapja Barbival lakom. És egyenlőre nem is szeretnénk másképp. Rengeteget tanultunk egymástól már eddig is, és azt érezzük, hogy így van ez most jól, fel sem merül, hogy változtatni kellene az életen. Én ennek csak örülök, mert semmilyen porcikám nem kíván egy újabb költözést a közeljövőben, másrészt viszont egyfajta kvázi szerzetesi életet élünk, együtt imádkozással, rengeteg beszélgetéssel, és nagyon sok gyógyulással.
Számomra Barbi az a közeg, ahol abszolút önmagam lehetek, lehet rossz kedvem (ma reggel össze tudtam volna törni valamit, annyira feszült voltam), akkor sem változtat a szereteten, ami köztünk van. Ő tanulgatja elfogadni, hogy ez nem neki szól, nem ő a hibás, nem azért vagyok feszült, mert rá haragszom mert valami olyat csinált - konfliktus kerülő lévén nehezen tud szembesülni az emberek "fárasztóbb" és a nyugalomra veszélyesebb oldalával, hajlamos magára venni a dolgokat, mint mindannyian. Én pedig megtanulom elfogadni, hogy lehetek ilyen is, nem szeret valaki kevésbé ettől, nem kell nyugalmat és felhőtlenséget játszanom, még csak megjegyzést sem tesz, és nem azért, mert inkább lenyeli, hanem azért, mert természetesnek veszi, mint ahogy azt, hogy az én hajam nem olyan, mint az övé. Volt olyan az elején, amikor még csak pár napja laktam itt, hogy kifakadtam valami, egyáltalán nem vele kapcsolatos dolgon, elmondtam az érzéseimet (ahogy nagyon helyesen megtanultam a pszichodrámán, hogy ez mennyire fontos), és ő rögtön védekezni kezdett, mintha őt hibáztattam volna az én lelkiállapotomért. Csak annyit mondtam, hogy "Jó, de én akkor is ezt érzem, nem tudok máshogy érezni, mint ahogy érzek, hadd fejezzem már ki ami bennem van... Nem megoldásra várok, nem is veled kapcsolatos, de most ez van bennem, máskor meg a boldogság, azt miért fejezhetem ki, ezt miért nem?". Beletelt kis időbe, amíg elfogadta, hogy az ember minden érzését kifejezheti, ettől nem változik semmi. És pont ma mondta, hogy meg sem érintette a ma reggeli feszült kedvem, tudta már, hogy nem róla szól, egyszerűen EZ VAN most, máskor meg máshogy van.
Abban is nagyon jól kiegészítjük egymást, hogy más jellegűek a kérdéseink (amik ugyanazok) alapját képező problémáink, más irányból közelítünk ugyanazon megoldás felé. Én egy nyitott, társasági ember vagyok, aki könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel, könnyen megnyílik és befogad másokat, ezért ha átérezni nem is tudom annyira ezt a problémát, én legalább nem szenvedek ettől, és objektíven tudom látni, ennek fényében véleményt alkotva. Ő viszont nem szenved egy szétesett család fájdalmától, mert nagyon biztos szülői háttere van, valamint az én párkapcsolattal kapcsolatos kérdéseimet is másképp látja, mert neki meg ez működik másképp. Néha nagyon fájdalmas az az őszinteség, amivel teljesen nyugodtan kimondjuk egymásnak a másikkal kapcsolatos meglátásainkat, de hálás vagyok ezért, noha időnként olyan érzés fut át rajtam, mintha árammal csaptak volna meg - mert rátapint a gyengeségeimre, amik azáltal, hogy kimondja őket a felszínre törnek, de csak így tudnak gyógyulni is.
(Talán egy hete beszélgettünk egyik reggel, és elmondtam neki egy engem régóta foglalkoztató problémát valakivel kapcsolatban, akit nagyon szeretek. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "Jajj, te szegény!", azt mondta, hogy vegyem már észre, hogy milyen önző motivációk bújnak meg a mélyben, és az egész probléma csakis rólam szól, nem a másikról. Akkor egy pillanatig nagyon utáltam őt, ezt meg is mondtam neki, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van... Akkor meg hálás voltam, hogy egy ennyire éles tükör van a lakásban, ami minden gáz dolgomat szembesíti velem. :-))))
Az is jó, hogy ő a fizikai jólétemet segíti azzal, hogy főz és gyümölcsöt tesz az asztalra, felhívja a figyelmemet arra, hogy mi található a hűtőben (meg egyéb helyeken a konyha környékén), mert én egyszerűen nagyon gáz vagyok ebből a szempontból, és ő elfogadja ezt szeretettel. (Elfelejtem még azt is, hogy létezik a hűtő...) Ő viszont az olvasmányok tengerében veszik el, mert annyi minden megtetszik neki, és semmivel nem halad pont ezért, én pedig, amikor elege lesz abból, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit olvasson, akkor időnként irányt szabok neki ezen a téren :-))).
(Megbeszéltük, hogy elolvasunk egy Thomas Merton könyvet együtt, mert át akarjuk beszélni, de előtte van három másik könyv, amit el kell olvasnia, mert az aktuális kérdéseivel kapcsolatosak, és lényeges, hogy az ember végigkövessen egy kérdést komolyan, a legmélyéig. Ha ezt megint elmulasztja, akkor megint benne marad egy hiányérzet, így meg válaszokat kap, amik tovább dolgoznak majd a mélyben. Szóval várok most a Merton könyvvel, amit én már elkezdtem, és elolvasok több más könyvet addig, amíg Barbi felzárkózik - hozzáteszem, hogy nekem azért jóval több időm van olvasni, mert BKV-zom és MÁV-ozom, ő meg vagy gyalogol a szomszédos zeneiskoláig, vagy kocsival jár Maglódra...)
Szóval jó kis közösség vagyunk mi ketten a Barbussal, még mindig azt mondom.
A minap egy nagyon szép gondolatot olvastam (Chambersnél) a barátságról:
"A barátság a gondolat, a szív és a szellem azonossága."
Hát nem szép? Mert amíg mindhárom megvan, addig a barátság is tart (ez már a saját gondolatom, nem Chambié). Ha meg valamelyik borul, nos akkor történhet ez-az (persze nem feltétlenül)...
Annyi minden történt-történik folyamatosan. Beszélgetések, elmélkedések, meg már Dobogókőről is annyira írnom kéne. Na majd az államvizsga meg a felvételi után júliusban...
Azért, mert brutális két hét van a hátam mögött. Sok pozitívummal azért, pl a múlt hétvégi bakonybéli látogatás sok mindent felülmúlt, vagy a tegnap délután Barbival, vagy egy-két óra pl a hajléktalan csoporttal. De ezeket a rövid időszakokat leszámítva szétesett a világ.
Főleg tegnap. Ha a tegnap reggelre volt felvezetés az elmúlt két hét, akkor örülök is neki, mert biztos sokkal rosszabbul bírtam volna... Mert a tegnap reggelnek előzményei is vannak:
Költöznöm kell, mert lebontják a házat, ezt már rég tudom, és még nyáron megegyeztünk a főbérlőmmel, hogy kölcsönösen két hónap felmondási időt adunk egymásnak. Ő nekem azért, hogy legyen elég időm találni valamit, és ne olyat, amit egyébként ha nem szorítana az idő semmiképp nem fogadnék el, én meg neki azért, hogy találjon valakit helyettem, ha esetleg mégis csak nyáron kezdenének neki a bontásnak. Na ebben jól megegyeztünk, és én tartottam is magamat ehhez a megállapodáshoz. Nyáron, amikor felbukkant valami lehetőség, akkor mindig két hónap költözési időt mondtam, és azt is elmondtam, hogy miért.
Telt-múlt az idő, egyszer csak kiderült, hogy ugyan még mindig bizonytalan a konkrét időpont, de már felajánlották neki a pénzt az önkormányzattól, és már csak az a kérdés, hogy milyen szerződést kössön velük a kiköltözést illetőleg. Akkor azt kértem, hogy kérdezze meg, hogy itt lehet-e maradni a bontásig a lakásban, mert én nagyon szívesen itt maradnék, hiszen szeretem. Azt mondta megkérdezni. Közben megint eltelt két hét, és másfél hete pénteken felhívott, hogy november végéig költöznöm kell (!!!!!!), mert ő bizony aláírta a szerződést, és már kiutalják neki a milliókat. NEM kérdezte meg, hogy ott lehet-e maradni a lakásban, mert őt csak a pénz érdekelte, méghozzá minél gyorsabban. Na ekkor már nagyon elszomorodtam, mert iszonyú rosszul esett, hiszen nem ezt beszéltük meg...
És aztán jött a következő aranyos lépése. Odaadta a bútorokat egy ismerősének, azt is mondván, hogy november 22-én tud eljönni értük az illető, aki el is jött pár nap múlva, és meg is nézte a bútort. Megbeszéltem vele, hogy mivel én november 22-én egyáltalán nem vagyok itthon, és ráadásul a bútorban tartom a ruháimat, szeretném, hogy azután vigye el őket, amikor én már kiköltöztem pár hét múlva (csak két héttel kellett volna többet várnia). Azt mondta, hogy neki mindegy, rendben, tud várni. Közben én azért szép lassan kipakolgattam a szekrényekből (már amennyire ezt a meglehetősen szűkös szabadidőm engedte).
A főbérlőm mint kiderült mégis csak ragaszkodott a 22-éhez, vagyis a tegnaphoz, úgyhogy mégis megbeszélte a férfivel, hogy jöjjön csak a bútorokért amikor neki megfelelő, mindegy milyen nap és hogy otthon leszek-e, az nem számít, majd ő a lakásban lesz. Vasárnap az egyetlen nap, amikor kialudhatom magam, mert egész héten fél 5-kor meg 5-kor kell kelnem. Azt mondta a főbérlő, hogy ide jön vasárnap hajnalban pakolni. Akkor már nem csak szomorú voltam, hanem irtó dühös is, mert elmondtam neki, hogy mi a helyzet az alvással meg a vasárnappal... Megkértem, hogy jöjjön fél 10-re. Arról fogalmam sem volt, hogy mit beszélt meg a szekrények új tulajdonosával... Akkor azt mondta, hogy jó, akkor 9-re idejön.
Nekem a horror az volt - és megmondom őszintén, még ma is sokkolt az egész drasztikussága -, hogy 9-kor bekopogott 5 férfi, és elkezdték rámolni az otthonomat. A főbérlő fél 10 után érkezett (!!!!!!), és mintha ott sem lettem volna, rendezkedett a személyes holmijaim között, az intim szférámban. Az egyik ember odavetette, hogy - Te laksz itt? Mintha egy zsák krumpliról beszélt volna. És a legrosszabb az volt, hogy nekem 10-kor el kellett mennem itthonról, és úgy rámolták a lakást, meg rendezkedtek, hogy itt sem voltam... ISZONYÚ VOLT!
Nem értem ezt a mérhetetlen tapintatlanságot a főbérlőm részéről. Emberileg nullába vétel, a másik igényeinek a totál leszarása nem is egyszer, és nagyon durva felrúgása a kölcsönös megállapodásoknak.
A megbocsátásról szóló íráson amiatt gondolkodtam el különben, mert iszonyúan haragszom rá, és most még nem tudok neki megbocsátani. Biztos eljön majd az az idő is, hiszen nem súlyos dolog ez, de még mindig nem tudom elhinni, hogy ilyenek az emberek (pedig már megtapasztalhattam az elmúlt 3 évben, hogy nagyon szomorú, de így van. Akiben a leginkább bízol, és azt feltételezed, hogy van benne annyi empátia, és átérzi a kiszolgáltatott helyzetedet, és pont ezért nem fog veled szemétkedni - vagy épp mert abban a hitben vagy, hogy szeret az a másik, és soha, de soha nem gondolnád mire képes - pont az szúr ki veled a leginkább, mert eszébe sincs belegondolni a te helyzetedbe, vagy a te igényeidet figyelembe venni... MERT ILYEN AZ EMBEREK 99%-A. Csak saját magukkal törődnek, és még akkor is inkább keresztül viszik az egoista terveiket, ha közben nagyon pontosan érzik, hogy mennyire gáz amit csinálnak, és rosszul is érzik magukat miatta. Én ezt sosem hittem el, és mindig iszonyúan sokkolt, újra és újra, amikor megtörtént. Most sem fogom sokáig így gondolni, tudom. De most így gondolom, talán érthetően.)
Nem valami pozitív kicsengés, mi? A padlóról nem pozitívkodik az ember - illetve irigylésre méltó, aki onnan is tud. Egyetlen szerencsém - újra és újra be kell látnom - az Istennel való szoros kapcsolatom. Tudom, hogy jól van így, minden. Meg kellett és meg kell tapasztalnom mindazt a rengeteg fájdalmat, ami folyamatosan ér, mert ha szociálisan sérült emberekkel fogok foglalkozni, akkor tudnom kell mit beszélnek ők, és én is miről beszélek. Úgyhogy ilyen szempontból nem bánom, és hálás vagyok az Úrnak. De ettől még dühös vagyok és szomorú, és nem is kicsit. Elég nehezemre esik áldásokat küldeni neki az imáimban. Most még nem érzésből teszem, csak kötelességből.
Barbihoz költözöm egyébként (hacsak nem találok addig otthonra, amit kétlek, mert energiám sincs keresni, meg időm sem). Fura ez, de az Úr álomban mondta meg neki, hogy meg kell osztania velem a fedelét egy időre. És nem probléma neki, teljesen természetes. Pedig nem tudjuk, hogy mennyi lesz az az annyi...
Csak hogy valami pozitívval zárjak, Bakonybél felhőtlenül boldog másfél nap volt. Játszottunk, hahotáztunk, együtt ebédeltünk, és részt vettem a kora reggeli Lectio divinán, amin még eddig soha. Elképesztő jó volt együtt imádkozni a szerzetes testvérekkel a 45 perces meditáció alatt. Végre eleget beszélgettem Ábellel, és ami a legjobb, hogy végre nem csak arról, hogy hogy vagyok lelkileg, hanem Istenről is. Már rég vágytam erre. Kaptam is egy könyvet tőle, amit el kell olvasnom, aztán megbeszéljük amikor legközelebb megyek. Ja, ami még ennél is viccesebb, hogy egy napon születtünk, pont 10 év különbséggel. Legközelebb a születésnapunkon megyek, hogy együtt ünnepelhessünk. Most először jöttem onnan úgy el, hogy nem maradt bennem hiány, vagy annak az érzése, hogy belém szorult valami.
Iszonyú sokat olvasok is, szinte minden szabadidőm azzal megy el, meg a zh-kra készüléssel, a beadandókkal, az előadásokkal. Nagyon jó könyvek a kötelező olvasmányok. Bárcsak több időm lenne olvasni. Már rég nem járok biciklivel szép időben sem, mert a BKV-n nagyon szeretek olvasni, és gyakorlatilag az az olvasással tölthető időm legnagyobb része. Na majd egyszer mindenre lesz elég idő... Nyelveket tanulni, olvasni, filmeket nézni garmadával, zongorát gyakorolni (Barbinál lesz lehetőségem, ő zongoratanár, van otthon zongora), gregoriánokat tanulni, írni, újra kollázsokat gyártani, és még ezer más dolgot, ami örömet okoz ebben az őrületben, amit világnak hívunk...
Olyan mértékben kapunk bocsánatot Istentől, amennyire mi is meg tudunk bocsátani másoknak. Nincs megbocsáthatatlan bűn, kivéve azt, ha hiányzik belőlünk a megbocsátás szelleme. Súlyos tévedésben él az, aki azt mondja, hogy megbocsát, de nem felejt. Inkább ne bocsásson meg, de felejtsen. Többre megy vele.
Az igazi bocsánat nem valamiféle hangulatos érzelmi töltet, és nem jókedv kérdése. Megbocsátani annyi, mint úgy tekinteni a másikra, hogy tiszta lappal kezdhet előttem. Ha túl tudok emelkedni a másik gyengéin, és úgy tekintek rá napról napra, hogy érte kell élnem. Mert általa Istennek élek.
Akik azt mondják, hogy erre vagy arra a bűnre nincs bocsánat, azok Isten helyett akarnak erkölcsi rendet építeni. Mentségükre szolgál, ha azért mondják, mert még nem ismerték fel a krisztusi bocsánatot. Reméljük, hogy eljutnak erre a szabad lelkiállapotra."
Na de ezen azért elgondolkodtam mostan. Az igazság az, hogy mindig is elgondolkodtatott a téma. Főleg az utóbbi pár évben, amikor olyan emberek gyengeségével találtam szembe magam eléggé fájdalmasan, akiket nagyon közel engedtem magamhoz.
Mi az, hogy megbocsátani? Nekem az, hogy nincs rossz érzésem már a másikkal szemben. További neheztelés nélkül elfogadom, hogy gyenge volt a másik egy helyzetben, amikor felelősséget kellett volna vállalnia és figyelembe vennie egy ember érzéseit, de nem tudom elfelejteni, nem tudok barátomnak tekinteni egy ilyen embert, és mondjuk nem evezek olyan vizekre ha netán kommunikációra kerül a sor, ahol nem biztos, hogy elhinném, amit hallok, mert már iszonyú sok hazugságot hallottam tőle... Maximum akkor, ha biztosan tudnám, hogy újjászületett, és Isten értékrendjére alapozza az életét. Akkor igen. És akkor barátság is lehetne. Addig viszont nem, és nem azért, mert haragszom, hanem mert még ha bizonyos téren tiszta lapot is tudok adni, mélyebb, lelki síkon már nem adok esélyt egy újabb kudarcra. Mi mástól változnának gyökeresen dolgok, ha nem Isten kegyelmétől? Kegyelem nélkül nincs érdemi változás, addig pedig alapjáraton ugyanazok maradunk, csak egyre öregebbek.
Szóval visszatérve a megbocsátásra: mit jelent a felejtés? Biológiailag is lehetetlen, ha csak nem amnéziás vagy Alzheimer-kóros valaki. Nem tudom elképzelni, hogy valaki beüljön egy sörözőbe csevegni azzal, aki megerőszakolta pl, vagy megölte egy hozzátartozóját. És ez nem azt jelenti, hogy esetleg nem bocsátott meg neki.
Nem tudom baráti szeretettel szeretni azokat, akik a lelkem legmélyébe tapostak. Tudom őket őszinte felebaráti szeretettel szeretni, ami azt jelenti, hogy ha bajban lennének, vagy szellemi segítségre lenne szükségük, akkor természetesen azonnal segítenék, de ennél nem több. Nem hordozom a fájdalmakat senkivel szemben, de idegenek számomra ezek az emberek - mert én is idegennek számítottam, amikor megtették amit megtettek, és ezt nem tudom elfelejteni. Még egyszer: nem haragszom, de nem szeretem egyiküket sem jobban, mint egy idegent, aki az utamba kerül, és a segítségemet kéri.
Nem gondolom, hogy van olyan bűn, amit Isten kegyelmének segítségével ne lehetne megbocsátani. Számtalan példa volt már erre a történelemben is akár, de biztos vagyok abban, hogy a hétköznapi életben is sokan tudnának olyan súlyos, emberi mértékkel elképzelhetetlennek tartott eseteket mondani, ahol megbocsátott a sértett fél. De vajon barátok is lettek-e? Egyáltalán kell-e baráti szeretettel szeretni valakit, aki mély és nehezen gyógyuló sebeket ejtett a lelkemen, vagy akiben már nem tudok megbízni úgy, mint azelőtt? Mit jelent a tiszta lap? Lehetőséget egy barátságra valakivel, aki iszonyú fájdalmakat okozott, újra és újra hinni valakinek, aki folyton hazudik - újra és újra feltételezve azt, hogy a következő alkalommal nem fog? Ez a hülyeséggel és az öngóllal egyenlő. Akkor a mostani szellemi állapotomból kiindulva azt gondolom, hogy én soha, de soha nem leszek igazán jó keresztény, csak ha utolér az amnézia vagy az Alzheimer-kór...
Érdekes beszélgetés zajlott múlt vasárnap egy drámatársammal. Nem jött a szeptemberi drámára, és megkérdezte tőlem, hogy mi volt. Elmeséltem neki, hogy nagyon szép volt a játék, nekem főleg azért, mert végre olyan téma volt, amit nem bőgtem végig, sőt, kifejezetten jól éreztem magam közben, mert soha nem volt problémám a kérdéssel, nincsenek rossz élményeim és negatív tapasztalataim. (Mondjuk kvázi negatív szereplőnek, egy erős félelemnek választott be engem a játékos lány, de azzal nem tudtam azonosulni.)
Aztán a bemelegítő körben, amikor mindenki elmondja, hogy mi volt vele azóta, hogy nem láttuk egymást, elmeséltem, hogy még mindig kérdés számomra a szerzetesség vagy család irány. A szünetben odajött hozzám a srác: - Nem értek valamit. Dehát azt mondtad, hogy soha nem volt problémád a múltkori játék alapkérdésével, akkor miért akarsz szerzetesnek menni? - ??? Mi a kérdés? Hogy jön a kettő egymáshoz? Nem értem... - Hát nem azért lesz valaki szerzetes, mert csalódott? - ??? Nem. Ez egy hívás Istentől, amire igent mondasz - vagy nemet. Semmi köze a csalódásaidhoz. Ha azért mész szerzetesnek, mert csalódtál, akkor egy tragédiába ugrasz fejest... Csak akkor szabad annak menned, ha teljesen rendben vagy minden téren - és elhívást kapsz a dologra. Ezt nem te találod ki, és nem a fejedben zajlik... - Dehát lemondasz minden örömről... - Dehogy mondasz le! A szerzetes barátaim a helyi focimeccsekre járnak, moziba, színházba, hülyéskednek egymással, nagyokat röhögnek. Nem vész ki egy szerzetes életéből a szórakozás és a vidámság. Csak nem házasodik, és nem születnek gyerekei, mert nem fekszik le senkivel. De azért ezen kívül sok minden van... Illetve az már régen rossz, ha CSAK ez az örömforrás egy ember életében...
Érdekesnek találom, hogy az emberek nagy többségének a fejében ez él a szerzetességről. Persze nekem is voltak mindenféle ötleteim a szerzetesekkel kapcsolatban, amíg nem ismertem meg a bakonybélieket, úgyhogy megértem.
Rájöttem, hogy még mindig nincs rendben a lelkem egy bizonyos téren (az elmúlt két hétben sorozatosan jöttek elő a sebek és a helyzetek), és amíg ez a dolog nem gyógyul meg teljesen, addig semmiképp nem lehetek sem szerzetes, sem családanya. Az egyik (szintén szerzetes, lány) ismerősömnek 4 év volt a gyógyulás időtartama egy nagyon hasonló problémában... Már egy jó ideje azt érzem, hogy egy helyben állok az életemmel. Eldönteni sem tudom, hogy merre induljak, saját kútfejemből nem is kívánkozik elindulni semerre, mert inkább megvárnám az indíttatást, de az meg csak nem jön. Olyan érzés, mint amikor elrontja az ember a gyomrát, ami meg csikarja azt, de egyik irányba se mozdul a cucc, csak egyre keményebb az ember hasa, fáj és nehéz elviselni. Már mindegy az irány, csak induljon a téma. És nem, és nem értettem, hogy miért nem. A héten volt egy beszélgetés (pont ezzel a szerzetes lánnyal), ami közben rájöttem a dolog nyitjára, hogy sok gyógyulás történt az elmúlt egy évben, de még mindig van valami, ami nincs rendben. Megértettem valamit a felszínen, de nem a gyökerét, és beláttam, hogy nem indulhat a gyomorrontás javulása semerre, amíg a gyökér a legmélyéig nem gyógyul. (Érthető ez?) Felszínre kell jönnie a legmélyebb sebeknek, és csak azután gyógyulhat és mozdulhat a dolog. És ez nagyon sok idő lesz, mert ez az alapproblémája a felnőtt életemnek, az A PROBLÉMA, amivel küzdök amióta csak az eszemet tudom, tehát nem kétperces buli lesz. Abban bízom, hogy Isten is jól tudja, hogy ha családanyának kell lennem mégis inkább, akkor már nincs sok időm csak lassan kigyógyulni a gyomorrontásból, kicsit turbóra kell kapcsolni az elsősegélyt...
Még más érdekesség is történt a vasárnapi drámán. Ugyanez a srác beválasztott engem a felesége szerepébe, és a játék végén egy állóképben azokat a dolgokat kellett összeszedni, aztán a társak által megszemélyesíteni, amikre egy nőnek szüksége van ahhoz, hogy szeresse és tisztelje a férfit. Szerepelt többek között a biztonság, tisztelet, megbecsülés, olyan családapa képe, aki örül a közös gyermeknek, és a jó szexuális kapcsolat. És én, aki félig-meddig szerzetesnek készülök, ott álltam egy ilyen kör kellős közepén, körbevéve azokkal a férfi tulajdonságokkal, amikre a legtöbb nő vágyik... Mindenki azt latolgatta, hogy vajon véletlen-e, hogy pont ebbe a szerepbe és jelenetbe csöppentem bele pont én, és én meg csak azt tudtam mondani, hogy alaposan átgondolom még a dolgot, nem is egyszer...
Régen nem becsültem meg a barátságaimat. Valahogy természetesnek vettem, hogy vannak, bár sokszor nem értettem, hogy miért szeretnek a barátaim, amikor annyira önző és elviselhetetlen vagyok. Én nem sokat adtam nekik (legalábbis így érzem most, amikor már bármit odaadok, főleg teljes figyelmet), ellenben elfogadtam mindig, ami rengeteget tőlük kaptam. Követeltem és számon kértem tőlük, bizonyos módon kellett megfelelniük az elvárásaimnak, ami miatt gyakran szorongtak, nem figyeltem rájuk, csakis magamra - és mégis mellettem maradtak. Érthetetlen.
Egy ideje viszont (nem olyan nagyon régóta sajnos, de azért már jóval az újjászületés előtt óta) mélyen átérzem az igazi barátság lényegét. Hogy miről is szól - meg főleg kiről, kikről. Hogy nem csak rólam, és nem csak az a természetes, hogy kizárólag én kapok, kérdezek, mesélek és sírok.
Régen az is jellemző volt rám, hogy féltékeny voltam Barbus összes másik barátjára. A kisebbségi komplexusomból adódott, hogy mindig attól rettegtem, hogy őket jobban szereti, velük boldogabb, és nyilván sokkal többet tudnak nyújtani neki, sokkal jobb barátok. Ma pedig elmesélte, hogy mennyire boldog két napot töltött el egy barátjával (akit én annyira nagyon nem kedvelek, de nincs is bajom vele, számomra "oké"), és én meg annyira örültem, hogy így volt ez, örültem az örömének. Fel sem merültek bennem a korábbi aggodalmak, mert nincs jelentőségük. Pont a barátság szól a teljes szabadságról, nem a ragaszkodásról, sem a szerelem mámoráról, hanem valamiféle cinkos egymáshoz tartozásról.
Na erről (is) írt C.S.Lewis a Szeretet négy arca c. könyvben. A szerelem, a ragaszkodás és a barátság közötti különbségekről, meg arról, hogy nem mindenki képes mély barátságra, mert a barátság az egyetlen, ami nem létszükséglet (bármilyen furcsán is hangzik), ezért elkerülhető. Az igazi és mély barátság a magasabb szférában köttetik, nincs benne birtoklás és vonzalom (mint a másik kettőben), csak megbecsülés és szeretet a maga tisztaságában.
"A barátság - cseppet sem pejoratív értelemben - a legkevésbé természetes szeretet; a legkevésbé ösztönös, testi, biológiai, a legkevésbé szükségszerű. Vegetatív tüneteket nem okoz: barátunk láttán nem gyorsul fel a pulzusunk, nem vörösödünk vagy fehéredünk el. ... Szerelem nélkül nem fogantunk volna meg, ragaszkodó szeretet nélkül nem neveltek volna fel, ám a barátság nélkül jól megélünk és szaporodunk. A biológiai értelemben vett emberfajnak nincs rá szüksége. ...
... azok, akik csupán "barátokra vágynak", sohasem szereznek egyet se. A barátság előfeltétele az, hogy a barátokon kívül valami mást is akarjunk. Ha az őszinte válasz arra a kérdésre, hogy 'Ugyanúgy látod-e az igazságot?' így hangzik: 'Nem látok semmit, az igazság pedig nem érdekel, nekem csak barát kell', legfeljebb ragaszkodásnak van helye, de nem barátságnak. Hiszen miről szól akkor a barátság? Márpedig a barátságnak valamiről 'szólnia' kell, még ha a dominó vagy a fehéregerek iránti rajongásról is. Akinek semmije nincs, semmit nem tud a közösbe tenni; aki sehová se tart, nem lehet útitársa.
Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve ha nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nem hogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással. ...
Barátság és szerelem gyakran együtt jár tehát, s ebből talán még inkább megérthetjük, hogy a bartáság is szeretet, méghozzá hatalmas, mint a szerelem. Képzeld el, hogy beleszeretsz a barátodba, és összeházasodtok. És most képzeld el, hogy két lehetséges jövő közül választhatsz: 'Vagy elmúlik a szerelem, de életetek végéig ugyanazt az Istent, ugyanazt a szépséget, ugyanazt az igazságot keresitek, vagy elveszítitek mindezt, ellenben örökre megmarad az elragadtatás, a szenvedély, a szerelem vad vágyai és csodái. Melyiket választod?' Melyik döntést nem bánnád meg? ... "
Nehéz kérdés... Én nem tudom megmondani.
Viszont azon elgondolkodtam, hogy azokat a fiúkat, akiket a kedvesemnek tarthattam - noha "barátomnak" hívtam őket, egyik sem volt soha, egyetlen percig sem az. És ők a barátnőjüknek hívtak, de soha nem voltam a barátnőjük, mert egyikükkel sem jártam az együtt keresés titkos útján, egyikükkel sem volt semmi közös. Ez azért elgondolkodtató. Sem a kapcsolat előtt, sem közben, utána meg főleg, nem váltak a barátaimmá, egyetlen egy sem közülük. Pedig a kapcsolatban is nagyon-nagyon fontos a barátság, a cinkosság, az, hogy "szóljon valamiről", valami többről, mint társfüggőségről vagy fizikai vonzalomról.
Nagyon hálás vagyok a barátaimért. Ezt már sokszor írtam, de egyre mélyebben így érzem. Tudom, hogy ha soha többé nem lesz kapcsolatom (ha netán szerzetes leszek, akkor ez mindenképp így lesz), a barátaim akkor is maradnak, és ez tényleg mélységes hálával és biztonsággal tölt el. Valamelyik nap arról beszélgettünk Barbussal, hogy milyen lehet vajon, amikor meghal valakinek a barátja. Szörnyű lehet. Mintha te magad halnál meg, nem is kicsit, hiszen a barátod nagyrészt olyan mint te vagy. Vagy mintha a testvéred... (Barbus úgyis olyan, mintha a testvérem lenne, ő talán az egyetlen ember, akit bármennyi ideig képes vagyok magam körül elviselni, anélkül, hogy megunnám a társaságát.) Borzasztó űr maradhat az ember szívében, belegondolni is szörnyű...
Érdekes dolog ez az önismeret. Ahogy egyre beljebb halad benne az ember, úgy hazudik egyre kevesebbet saját magának - és ez rendszerint soha nem fájdalommentes.
Már sokszor írtam a játszmákról. Mindannyian játszmákkal éljük (túl) az életünket, egészen addig, míg fel nem ismerjük, át nem látjuk, meg nem unjuk-utáljuk, és el nem hagyjuk őket. Naggggyon nehéz és kemény dió megszabadulni tőlük, mert alattomosak ám, meg hát szeretünk hazudni magunknak, vagy elérni valamit, vagy egyszerűen ezeket hozzuk otthonról, és nem tudunk helyettük jobbat. Még akkor is nehéz, amikor már felismertük őket. Van, aki élete végéig játszmákat játszik, mert kétségtelen, hogy kényelmesebb, mint venni a fáradságot, a dolgok mélyére nézni, aztán új utakat keresni.
Hú... nehéz erről írni. Szóval régóta nem játszmázom. Sehol, semmilyen szituban és senkivel nem vagyok hajlandó. És ez nagyon jó, egyszerűbb, nyugodtabb és őszintébb az élet. DE!!! Két dolgot figyeltem meg magamon egészen mostanság, mert most megint tanulási fázis van, tehát jönnek a felismerések. Egyrészt vannak olyan játszmák, amelyeket felismerek (akár mások játszmája, vagy akár a sajátom), de nincsenek eszközeim arra, hogy helyettük okosan kezeljem a helyzeteket, ez pedig nagyon frusztráló. Azért okoz ez gondot, mert nem megyek bele a játékba, ugyanakkor fogalmam sincs hogyan lehet megoldásra jutni úgy, hogy senki ne sérüljön... Általában azt csinálom, hogy már a legelső mondatnál - már ha felismerem a játszmát - felhívom a játszmázó figyelmét arra, hogy belekezdett egy játszmába (pl a "Persze, mert nem szeretsz blablabla" játékba), amiben én nem vagyok hajlandó részt venni, úgyhogy innentől kezdve megszakad ez a vonala a kommunikációnak, csak épp nem minden esetben van helyette másik. Én meg tudom, hogy annak a szerencsétlennek segítségre van szüksége, mert ez a játszma (is) pont arról szól, hogy "Gáz van, figyelj rám és segíts, de nem tudom máshogy a tudomásodra hozni plízplíííííz!!!!!", és mégsem tudok segíteni, ez meg nagyon rossz nekem. Kívül maradok ugyan a játékon, de azért nem szarom le a dolgot, így belül foglalkoztat, keresem a megoldást, és néha fáj is a tehetetlenség, noha nem sért már a dolog. Szóval ez az egyik dolog, amivel mostanában foglalkozom.
A másik még keményebb. Nos az van, hogy egy olyan embert vagyok kénytelen kerülni, akit hihetetlenül nagyon szeretek, tisztelek és roppant nagyra becsülök. És azért kell kerülnöm, mert nincs más lehetőségem arra, hogy ne kezdjem el nem szeretni. Ugyanis minden egyes érintkezéskor egy nagyon durva játszmát hoz ki belőlem teljesen akaratlanul és öntudatlanul, amit én iszonyatosan utálok, és nem tudok elhagyni. Csak akkor figyel rám ugyanis, amikor elkezdem a játszmát, egyébként nem... őrület! Nem direkt csinálja, és tudom, hogy ez az én játszmám, de mivel nincs eszközöm a megoldásra, kénytelen vagyok kerülni a helyzeteket, amelyekben előjöhet - meg az illetőt is, aki előhozza belőlem. Nagyon hiányzik ez a kedves lélek, és reménykedve várok a távolban, hogy hátha változik a hozzám állása, ha meg nem, akkor meg elengedem ezt a barátságnak sem mondható kapcsolatot. Várok, hátha fel tud nőni a barátsághoz... És így a távolból szeretem és tisztelem őt mélyen továbbra is.
Valahogy mostanában azzal sem tudok mit kezdeni, ha valakin azt érzem, hogy szerepet játszik. Épp ez a valaki, akit kerülni vagyok kénytelen, játszik egyre durvábban egy komoly szerepet, amitől én meg egyre rosszabbul érzem magam. Főleg azóta, hogy megismertem az önfeledt, figyelmes, spontán, szórakoztató és játékos oldalát, amit nagyon meg is szerettem. Éppen ezért amikor hirtelen beleütközöm a szerepjátszó oldalába, akkor egyetlen pillantás alatt beleugrik a görcs a gyomromba, és menekülésre fogom a dolgot - és elkerülöm őt.
Kénytelen voltam szembesülni ezekkel a dolgokkal, már tovább nem tehettem úgy, mintha nem léteznének. Úgy vettem észre az eddigi életemből, hogy csak akkor jött érdemi megoldás, amikor szembenéztem a játékokkal, és kivettem magam belőlük. Úgy imádkozom, hogy ez az emberke, akit annyira szeretek is megálljon egy pillanatra, és elgondolkozzon... Nagyon hiányzik, és várom, hogy kilépjen végre a maga körül pörgésből és visszataláljon azok közé az emberek közé, akik várják őt szeretettel... Addig meg azt tanulom, hogy így is nagyon szeressem őt. Akkor is, ha nem figyel rám, vagy ha a szerepében komolykodik. Nem könnyű.
Először is, kihagynám a szakdolgozatot. Nem azért, mert nem szeretek írni (naaaagyon szeretek :-), hanem mert KELL. Ezt viszont nem mindig szeretem. Most éppen nem. Amikor már elkezdem, akkor már imádom, ez az elsővel is így volt, na de elkezdeni...
Aztán meg most valahogy a tanítás sem okoz akkora örömet. Illetve nem is a tanítás maga, mert az kisgyerekkoromtól a lételemem, hanem a felkészülés. Legszívesebben elmennék teológiát tanulni a Sapientiára, úgy, hogy kizárólag azzal foglalkozom, semmi mással, maximum valamilyen fizikai munkával, meg olvasással és szellemi tanítással. Mint a bencések. Aztán meg nem tudom mit csinálnék...
Illetve dehogynem. Azon gondolkodom, hogy hogyan költözhetnék Bakonybélbe. Simán tudnék tanítani két napot Pesten, aztán meg Pápán és Veszprémben is, vagy akár Győrben. Veszprémben és Győrben biztos szívesen látnának viszont a Katedrában, mert mindkét helyről szeretetben jöttem el. Kórusra is tudnék járni péntekenként, tehát minden, ami fontos benne is maradna az életemben... Múlt héten nem sok kellett, hogy összepakoljak és egy nap alatt elköltözzek, ha lenne egy albérlet...
Meg az is egyre sürgetőbb, hogy találjak egy olyan szellemi közösséget, ahol hasonló szellemi folyamatok zajlanak, mint mostanában a lelkemben. Hiába, kellenek a testvérek, nem megy család nélkül. Ahogy biológiai családra szükségünk van, úgy kell a szellemi család is. Most az én szellemi családom szanaszét van, még azokat sem látom napi szinten, akik pedig itt élnek a közelemben. Szeretek együtt enni a testvérekkel, és az imacsoport is azért volt jó, mert imádkoztunk, ettünk, beszélgettünk együtt rendszeresen. Csak nekem a havi 1-2 alkalom már nem elég rendszeres. Napi szinten hiányzik ez a szellemiség és lelkület.
Na dióhéjban ennyi...
***
Az iwiw-en már két éve nem vagyok, valahogy nem is vonz. Olyan sokan megjelöltek olyanok, akikről halvány fogalmam sincs kicsodák, hogy meguntam, és leléptem onnan. A Facebook-ot viszont nagyon szeretem. Ott tényleg csak olyanok vannak, akiket szívesen sorolok az ismerőseim közé. Mindig nagyon örülök egy újabb arcnak, mert kivétel nélkül mindig számomra kedves arcok akarnak barátkozni velem :-)))).
***
Egyre jobban kedvelem a Kispál zenéjét. Több szempontból is. Szerintem nem is kell magyarázni, hogy az 'I like Gemenc' vagy a 'Ha az életben' című nóták miért is annyira jók. De néha az idiótasága miatt jó egyszerűen - amibe az is beletartozik, hogy a prozódia szinte mindig elcsúszik :-). Na itt van egy ilyen, kivételesen a Csík zenekarral (a szöveggel alatta):
Egy az egybe
Fehéreket forgatok meg, A földön kiterítve fekszenek, Én a tőröm keresem. Bár nem kenyerem a dicsekvés, De hát megint győztem, És a gyerekkor amíg tartott, Winnetouként begyűjtöttem Sok-sok, igen sok szőke skalpot. És Szilaj Ló és Vörös Felhő, Tehát sziú is voltam néha, Meg Ülő Bika az tényleg győzött, Bár elég régen még a Sebesült Térd nevű patak Jut eszembe nekem így most. Ott meghaltunk mi is páran, De főleg az volt igen kínos, Hogy amikor eltemettek, A rám került súlyos földtől Nem láttam, hogy az élet szép, És azóta ott lenn pörköl Valami pokol, de így most A tőröm hogyha meglenne, Azzal kivágnám én magam, S nem pörkölődnék tovább benne, S elindulnék nagy szellemként Rendet rakni a világba'. Ahol baj van, Robin Hoodként Lőnék én minden irányba, Ahol meg jó, ott kiskabát Lennék egy milliomos fián, Vagy Télapó, hogyha lehet, Télapó halott indián.
Mindig is figyeltem az embereket. A gesztusaikat; azt, hogy vajon boldogok-e; hogy van-e valami az arcukra írva az életükről. Szoktam mosolyogni is rájuk, és egész sokan visszamosolyognak. Legutóbb egy nagypocakos kismama mosolygott vissza rám, aki még jobban felderítette az amúgy is vidám napomat.
Azt mondták a magyarokról a Caminón, hogy mindig lefelé görbül a szánk sarka a keserűségtől. Azóta ezt is figyelem az embereken, magamon meg mindig próbálom ellensúlyozni egy huncut mosollyal :-).
De amióta egy előadáson megtudtam, hogy ma Magyarországon 100 házasságból 64 felbomlik, azóta egyrészt figyelem a zsák-meg-a-foltja törvényszerűségeket, azt, hogy párok milyen stílusban kommunikálnak egymással nyilvánosan, meg hogy boldognak tűnnek-e együtt. Az utóbbira persze csak az arcukról következtethetek, és eléggé hiányosan, hiszen én sem mindig tűnhetek pl boldognak, amikor hulla fáradt vagyok, és mégis rend van belül, tehát ez mindenki másra is érvényes lehet. Azt viszont gondolom, hogy a külső alapján is összeillenek emberek, és akkor szoktam harmóniát érezni, amikor két ember hasonlít egymásra stílusban. Nem tudok pl elképzelni egy öltönyös férfit egy csupa arc-piercinges lánnyal (persze ez kisarkított példa, ilyet még nem is láttam, valószínűleg nincs is). Sikerült néhány mintatípust felfedeznem. Pl a kopasz kigyúrt disznóknak szinte kivétel nélkül mindig szoláriumos, szőkített (esetleg szilikonos itt-ott), buta liba típusú, tényleg hótt sötét nőjük van. Nemcsak stílusban illenek össze a párok ugye, hanem IQ-ban is - vagy annak hiányában.
Azt is megfigyeltem, hogy testalkatban, ápoltságban és igényességben is általában összeillenek a párok tagjai. Annyira látszik, amikor igénytelenebb emberek már hosszabb ideje együtt vannak... Pedig szerintem évek után is fontos tetszeni akarni a másiknak igényességgel, tisztasággal, ápoltsággal. Nemrég találkoztam valakivel, akit nagyon rég nem láttam. Az elmúlt idő alatt felszedett magára talán nem is több mint 6-7 kilót, de látszik, hogy nem sportol (pedig régen rendszeresen sportolt), így láthatóan elnehezedett. Furcsa volt ilyennek látni. A külső mögött pedig ugyanolyan nehézkes belsőt érzékeltem. Nagyszerű - és szép - embernek tartottam régen, amikor éreztem benne a szikrát. Hát most nem éreztem benne egy szemernyi szikrát vagy különleges kisugárzást sem. (Lehet, hogy már akkor sem sem volt, csak én láttam bele többet...???) Kár...
És hát igen, még azt is szoktam figyelni, hogy én vajon milyen zsáknak vagyok a foltja, illetve hozzám milyen folt tartozhat? Azt biztosan nem tudom elképzelni, hogy ne sportoljon valamit a zsákom, mert én is naponta azt teszem (csak már kerülne vissza a biciklim a Bakonyból... addig kénytelen vagyok órákat sétálni), meg azt sem, hogy öltönyös legyen, mert nem bírom az öltöny által kölcsönzött korlátoltság érzetét - meg azt, ami mögötte van a fejekben -, hogy csak a kívülről látható jegyekre korlátozzam a sort. De azt sem tudom elképzelni, hogy sportcipős-adidas-pólós zsákon legyek folt, mert farmerom sincs, a cipőim pedig mind az Alföldi cipőboltból kerültek a birtokomba, ott pedig nem árulnak sportcipőt...
(Szerintem egyébként nem csak a nőknél előny a stílus - nálam mostanság épp a Siptáras -, szeretem, ha egy férfinak más a stílusa, mint a farmer meg a kockás ing fekete cipővel, vagy a totál alternatív. Ez nem kritika, egyszerűen csak jól esik ránézni egy stílusban egyedi férfira, akin látszik, hogy nem izzadságszagúan próbál "más lenni", kitűnni, mint a nagy átlag, hanem mert egyszerűen ilyen. János ilyen egyébként, neki sincs egyetlen farmerja sem, nem is volt soha, ezt (is) mindig annyira bírtam benne, és az ő öltözködési stílusa tetszik a leginkább az összes fiúbarátom illetve ismerősöm között. Mondjuk a szülei sem átlagemberek - apukája rendszeresen kiállító festőművész, anyukája képzőművész. Ők sem farmerban járnak... na de nem is a farmer a lényeg, talán nem kell magyaráznom, hogy mi. Van a dologban valami lazaság, de nincs benne igénytelenség és hétköznapiság sem. Nem tudom jobban, talán érthető így is... Egyébként János kedvese sem egy mindennapi lány... Na ők aztán abszolút a zsák meg a foltja. Pont ilyen dolgokat figyelek az utcán :-).)
Erről jut eszembe, hogy jövő héten elmennek Jánosék Párizsba pár évre... Fura, hogy ők is kikerülnek a fókuszból egy időre, mint Eszter barátnőm, aki meg Dublinban van már hosszú ideje. Róla még nem írtam. Ez is egy érdekes barátság... Vele Weöres Sándor hozott össze 11 évvel ezelőtt :-)))). Ha jobban belegondolok, van néhány érdekes barátságom. Némelyik tisztán intellektuális alapon köttetett mint a János-féle, mások meg lelki-szellemi keverék alapon, mint Eszteré. Van olyan, amelyikben vannak zuhanások majd emelkedések (talán), de van olyan is, amelyik, ahogy telik-múlik az idő, egyre elképzelhetetlenebb, hogy ne legyen, és noha érzetben nem tűnik úgy, mintha mélyülő tendenciát mutatna, mégis hozzám tartozik. Fura lenne, ha nem lenne, és meg sem tudom magyarázni miért. Nem értem miért szeretjük egymást, mert sem napi kapcsolat nincs, sem lelkileg nem hiányzunk egymásnak, mert a mély lelki eseményeket nem vitatjuk meg. Egyszer Tamás barátommal mentünk a kocsijában, teljes csendben. Ez kb a barátságunk tizedik évében lehetett, úgy 12 évvel ezelőtt. Ahogy mentünk, azon gondolkodtam, hogy vajon miért is vagyunk mi barátok... Feltettem neki a kérdést, az volt a válasza, hogy már ő is elgondolkodott a dolgon, és ő sem tudja. Na a vele való kapcsolat is az érdekes kategória, azóta is :-)).
Azt viszont észre vettem, hogy csak a régi baráti kötelékeim ennyire "furcsák", ha lehet ezt így meghatározni. A legújabbak - Gabi, Boglár, Regi, a bakonybéliek - már teljesen lelki és Istenben szellemi alapokon nyugszanak, és épp ezért nagyon hasonlóak a jellegüket tekintve. Amiben különböznek, az az emberek különböző személyiségének köszönhető. ***
Jánosról írtam mostanában elég sokat, találtam egy képet a cd-jükről a neten (Krisztián barátjával modern pop-szerű zenét írtak középkori spanyol, olasz és francia versekre, majd létrehoztak egy cd-t is 'Leon y Valencia' címmel az anyagból. Szerintem érdekes és jó zene, már az alapján a kb 4 szám alapján megítélve, amit hallottam belőle). A baloldali, rózsaszín inges János.
A hegyi túra elmarad sajnos, de helyette szerveződött egy háromnapos Balaton megkerülős biciklitúra a csapattal 19-től, aminek a végén megint Bakonybélben kötök ki, ahol meg az előző túra fénykép-nézegetős bulija koronázza meg és zárja le a túrát... Nagyon várom.
Így felszabadult a jövő héten 3 nap, amiben végre meglátogatok olyanokat, akiket ezer éve nem láttam. Pl Móra Ferenc unokáját, akinek egykor beletartoztam a családjába. Két és fél éve nem láttam, többször hívott, és én megígértem neki, hogy elmegyek hozzá (vele is megszerettük egymást, sokszor voltam nála), csak nem volt lelkierőm, meg Győrön keresztül visz az út, és ahhoz meg főleg nem volt... De most, hogy ez a lelki teher lehullott a vállamról, és végre időm is van, ellátogatok. Ki tudja mikor lesz legközelebb lehetőségem. Év közben biztos nem.
***
Az jutott még eszembe, hogy a Caminóra készültem idén is, és a biciklitúra ideje alatt már két hete Spanyolországban voltam hivatva lenni úgy Leon környékén talán. Egyáltalán nem bánom, hogy nem lett a dologból semmi, viszont ahogy a kis német illetve osztrák falvak kacskaringós, macskaköves utcáin tekeregtünk, teljesen a caminós feeling vett erőt rajtam. A táj is hasonlított néha, de amikor beérkeztünk egy-egy csendes kis faluba a szűk mellékutcákkal, az teljesen visszahozta a spanyolországi érzéseket két évvel ezelőttről. És végső soron ez is egy zarándoklat volt, madjnem ugyanannyi kilométer megtételével.
Jövőre evezős túráról beszélgettünk Izsákkal. Bár ő említett egy biciklis spanyol Caminót, de én azért remélem, hogy jövőre vízre szállunk inkább, és a biciklis Camino majd két év múlva következik. Soha nem voltam még vízi túrán, és ez is egy olyan dolog, amire évek óta vágyom. Úgy tűnik, hogy mostanában az ilyen "vágyak valóra válása" széria van, úgyhogy addig ütném a vasat, amíg forró... :-)))
(Amikor közeledtünk Bakonybél felé, már nagyon szomjas voltam. Az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha görögdinnye is lenne a terülj asztalkán, amikor megérkezünk. Ehelyett tele volt salátákkal és sütikkel. Amikor már befejeztük a vacsorát, Ábel egyszer csak előrukkolt azzal, hogy vett görögdinnyét, ki kér? Annyira boldog voltam! Mind a két kezem feltettem :-). Izsák meg is jegyezte, hogy: Látod, minden vágyad teljesül! Tényleg majdnem minden...)
***
Különböző periódusokat figyeltem meg az életemben. Vannak olyan időszakok, amikor látszólag semmi nem történik, zajlik az élet, egyszer fenn, egyszer lenn, kis öröm, kis szenvedés, semmi különös. Aztán van az az időszak, amikor rohadt nagy szenvedés útján tanít az Isten, mint egy tisztítótűzben csiszol és égeti le a felesleges lelki szennyet, formálja a saját szépségére az ember lelkét. Megtanultam szeretni ezeket az időszakokat, mert ekkor kerülök a legközelebb Istenhez, ami pedig gyönyörűséges érzés, a fájdalom közepén is.
És van egy olyan időszak (nagyon régen éreztem már, már el is felejtettem milyen ez, és azt hittem már soha többé nem érzem meg), amikor valaki inspirál. Ez általában akkor van, amikor nagyon ráhangolódom valakire, akit tisztelek és akihez hasonlítani szeretnék. Ilyenkor vágyom a szellemi és lelki gyarapodásra, és egyszer csak elkezdődik ez a folyamat, teljesen belülről indulva, nem tudatosan.
Egy ilyen időszakban kezdtem el tanulni művészettörténetet és jelentkeztem az egyetemre művészettöri szakra, megismertem az összes mai magyar festő- és képzőművész munkáját (meg a külföldiekét is), kiállításokra, koncertekre jártam minden nap, megszerettem a művészfilmeket, és rengeteg filmet megnéztem. Ezek a dolgok és tevékenységek hihetetlen sokat formáltak rajtam, és mindig csak jóval később döbbentem rá, hogy mennyivel több lettem általuk. Főleg érzékenységben azt hiszem, de akár tárgyi tudásban is, vagy összefüggések meglátásában. Mindig szélesítették a látókörömet. Ugyanabban az időszakban kezdtem el kollázsokat is készíteni (Jánosnak nagyon sokat köszönhetek, ő inspirált ezekre mind hosszú évekkel ezelőtt), meg érdekes fizimiskájú leveleket írtam - zacskóra pl -, saját készítésű borítékokban elküldve (egyszer János révén ki is állítottak a borítékaim közül egyet egy székesfehérvári kiállításon). Igen termékeny időszak volt. Áldom a sorsot, hogy ennyit kaptam János által.
Most is érzem ezt a feltörő hatalmas energiát, az inspirációt, de most nem a művészetek, hanem a nyelvek, a zene és olvasmányok terén. Igazából tegnap tört ki belőlem gejzírként, amikor elővettem a dán nyelvkönyveimet, és elkezdtem átismételni amiket még akkor tanultam, amikor Dániában laktam '99-2000-ben. És tudtam írni egy féloldalas fogalmazást magamról dánul: arról, hogy ki vagyok, mivel foglalkozom, stb... Elképesztő! Aztán meg a spanyol könyveket szedtem elő, mert a Camino óta szeretnék megtanulni spanyolul, és most legalább van időm elkezdeni.
Érzem, hogy ez a mostani robbanó erejű inspiráció megint nagyot lendít rajtam szellemileg és intellektuálisan, amire már rég vágytam. A túra során sokat beszélgettünk pl versekről, könyvekről, orosz írók is előkerültek, és ezek a beszélgetések felelevenítették a régi olvasmányaimat. A hétvégén előszedtem pár orosz író könyvét (Ajtmatov, Bulgakov), és a tegnapi nap úgy telt, hogy olvastam, dánoztam, aludtam, olvastam, ettem, olvastam, spanyoloztam, aludtam, olvastam... Ki sem mozdultam. Nem is emlékszem, hogy mikor engedhettem meg ilyen napot magamnak utoljára...
Gyönyörű volt, mindenféle szempontból. Lelkileg leginkább. És ha nem készült volna ki a térdem teljesen az utolsó három napban, azt mondanám, hogy testileg is üdítő volt. A többször is napi több mint 100 km-es tekerés ellenére. A kellemetlen fenékfájás csak 3 napig tartott, aztán nyomtalanul elmúlt. Izomláz sose volt komolyabban, jóval az elviselhetőség határain belül talán csak az első pár napban érzékeltem. 638 km volt a vége, 7 nap alatt letekervén. A legutolsó nap tortúráját végig emelkedővel és a botrányos útminőséggel nem kívánom vissza a beakadt térdporcommal (a végén már csúnyákat is mondtam majdnem sírva, mert annyira fájt minden egyes pedálnyomásnál...), de a többit, főleg azt a békét és szeretetet, ami a csapatban honolt végig, mindenképp.
10-en tekertünk, 4 kísérővel, akik nélkül sehol nem lettünk volna. Ők vártak minket ebéddel a megbeszélt ebédelős helyen minden nap, és a szállásra is mindig előttünk értek. Főztek nekünk vacsorát, és reggel csak otthagytuk nekik a nagy csomagjainkat, amiket mindig ők pakoltak be a kisteherautóba azután, hogy elmosogatták utánunk a reggelizés után ottmaradt szennyes edényeket...
A németországi Niederalteichból indultunk, és Bakonybél volt a végcél, Ausztriát átszelve nyugat-kelet irányban, Passaut, Linzet, Melket, Bécset és más városokat érintve. Az út a Duna mentén haladt majdnem végig.
Aludtunk családoknál, 3, 4-ágyas szobákban, két külön szobában (egy a fiúknak egy pedig a lányoknak), és egyetlen légtérben mindannyian együtt is, a legtöbbször a földön. Soha, semmilyen nyafogás vagy panasz nem volt, sem fikázás vagy egymás fúrása. Szeretetben és békességben telt a túra. Nagyon jó volt a csapat. Volt velünk egy orvos, akihez a fájós nyavalyáinkkal fordulhattunk tanácsért (pl sokunknak azóta is zsibbadnak az ujjai és a karja az elnyomódott idegektől), és egy mérnök srác, aki mindenki biciklijét megszerelte, amikor szükség volt rá. Egyik nap pont az ő kereke lett defektes (ez volt az egyetlen defekt az egész túra alatt), megcsodálhattuk a javítás fázisainak szépségeit.
(Ő egyébként nagyon sportos, jövő héten az Alpokba szervezett gyalogos túrát, amire elhívott - és amire el is megyek, ha megszerveződik. Egy hónappal ezelőtt jött vissza egy olyan biciklitúráról Lengyelországból, ahova teljesen egyedül ment el, és több mint 500 km-t tekert le egyszerre, alvás nélkül... Kicsit őrült csak.)
Rengeteget beszélgettem, végre valaki olyannal is eltölthettem az átlagosnál jóval több időt, akit nagyon szeretek, és aki mindig hiányzik amiatt, hogy sosincs elég idő egymásra; Györgyivel is találkoztam amikor Győrben aludtunk hétfőn, és sétáltam egy nagyot Győrben teljesen szabad szívvel és jó érzéssel, minden gyomorgörcstől mentesen. Na ennek szívből örültem. Teljesen megszűntek a rossz érzéseim a Győrben tartózkodással kapcsolatban, ami azt jelenti, hogy bármikor újra szívesen megyek mostantól.
A legelső napon, indulás előtt mindannyian kaptunk egy-egy szétnyitható zarándokkeresztet, amibe jelképesen minden nap másvalakit "tettünk", akiért aznap zarándokoltunk. Volt olyan nap, amikor olyasvalakit tettem bele, akivel kölcsönösen nagyon szeretjük egymást, de épp nagyon furcsa volt a kapcsolatunk már egy ideje, tele félreértésekkel, és alighogy elkezdtem imádkozni érte, tíz perc sem telt el, és megbeszéltünk a dolgainkat. És olyasvalakit is hordoztam egyik nap, akit inkább csak távolról kísérek az imáimban, találkozni már nem szeretnék vele (bár nem utasítanám már el, ha úgy alakulna), de szívből kívánom neki, hogy megismerje az igazi, értékes, mindent elborító, teljes és mély boldogságot, egyáltalán a szellemi és lelki mélységet.
Visszaérkezvén tegnap délután Bakonybélbe, kongó harangok vártak minket, hatalmas eszem-iszom, integető családtagok az utcákon, büszkeség, elismerés. Szép volt.
Hétvégén Izsák azt a megállapítást tette, hogy elég sokan megnyílnak a velem való beszélgetések közepette, még olyanok is, akik egyébként meglehetősen zárkózottak, és ezzel a képességgel talán valamit kezdenem kéne...
Ma, amikor épp útban voltam egy programra, összetalálkoztam egy olyan emberrel, akit életemben egyszer láttam, Húsvétkor, Bakonybélben, az ünnepi kavalkád alatt. Láthatóan zavarta valami, és a szokásos "Hogy vagy?" kérdés vége az lett, hogy leszálltunk a HÉV-ről, én küldtem egy sms-t Barbusnak, hogy nem megyek a programra, és öt órás, nagyon mély beszélgetés keretében megosztotta velem a problémáját. Hálás vagyok ezért a bizalomért. Főleg azért, mert egy meglehetősen zárkózott lány, és a beszélgetésben ki is derült, hogy súlyos dolgokat hordoz, amiket én nem biztos, hogy el tudnék hordozni...
Megfordult utána a fejemben, hogy lelkigondozónak kellene állnom, de ahhoz legalább hitoktatói végzettség kell, és nekem meg nem nagyon van kedvem elvégezni egy ilyen iskolát.
"Mindannyiunk alapvető tapasztalata az ajándékozás, s az az öröm, ami akkor tölti el az embert, amikor valaki másnak odaviszi (ob-fero, oblatio), odaadja azt, amit csak neki készített. Legmélyebb vágyaink egyike, hogy adhassunk, hogy munkánkat, időnket, értékeinket valaki elfogadja. Az ajándék értékét pedig az határozza meg, hogy az ajándékozó személye, szeretete milyen mértékben van jelen benne, a saját kezünkkel készített apróság többet ér, mint a sok pénzen vásárolt értéktárgy. ..."
Aztán eszembe jutott az a kicsit fájó érzés, amit akkor éreztem, amikor valaki, akinek hatalmas szeretettel, hónapokig készítettem egy ajándékot, amiben igazán benne volt a lelkem, annyit mondott rá: - Szép, és ennél nem több. Mert én azt hittem, hogy sikerült beletennem azt a többet, amennyivel többnek készült, és bántott, hogy nem sikerült.
Aztán egy másik alkalom is eszembe jutott, amikor valakinek ajándékot adtam (azt nem én készítettem), az illető megmutatta valaki másnak, aki azt gondolta, hogy neki szólt az ajándék, szépen megköszönte és eltette magának, és az, akié eredetileg volt az ajándék nem merte megmondani az igazat, hogy az az ő ajándéka, és fontos neki, hogy kitől van, és inkább otthagyta a másik illetőnél... Mert nem nagyon volt fontos, hogy tőlem kapta.
Aztán eszembe jutott egy csomó olyan eset, amit inkább eltemetek az emlékezetembe...
Kb másfél évig Lóri irányítgatta a szellemi fejlődésem. Nagyon sokat köszönhetek neki, sokat tanultam tőle. Sok gyakorlati tanácsot kaptam, és rengeteg tulajdonságommal illetve viselkedési mintámmal szembesített, néha nem éppen kesztyűs kézzel. Ezerszer összetörtem, mindig azt éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, mert azt a célt, amit megmutatott, soha nem fogom tudni elérni, ahhoz túl önfejű vagyok. Kellett a rugdosás, amíg nem szelídültem.
Egészen addig volt ez így, amíg Istennek át nem adtam a gyeplőt. Onnantól fogva más irányba ment a gondolkodásom, már az ezoterikus vonal idegen lett számomra, és már csak a tiszta isteni vonal mentén szárnyalt a lelkem. Semmi olyasmi nem esett már jól, amit a Titok című könyv sugallt, semmi, ami az egómat erősíti, és arra tanít, hogy ÉN mire vagyok képes a saját erőmből, ha hiszek magamban és naponta megfogalmazom.
Próbáltam beszélgetni Lórival azóta, hogy újjászülettem, de sosem került sor a beszélgetésre. Mindketten nagyon elfoglaltak vagyunk, meg nyilván nem is volt annyira fontos az egész. Pár hete kérdezte, hogy hogy vagyok, én erre nem tudtam egyértelműen válaszolni. Épp padlón voltam, de a padlót már egyáltalán nem rossz dolognak fogom fel, hanem pont hogy jónak. Naponta padlófogás volt, annak az egyhónapos időszaknak a végén hangzott el a kérdés, amikor minden nap durva tanításokat kaptam fentről, és a durva tanításoknak pont az a lényegük, hogy nem tudsz talpon maradni, órákig a földön fetrengsz, annyira letaglóz, de ugyanakkor boldog vagy a kínjaid közepette, mert tudod, hogy pucolódnak a sebeid, épp a hatalmas szeretet nyilvánul meg minden összerándulásodban, és minden más lesz a végén. Szóval akkor azt írtam neki, hogy nehéz a bőrömben lenni, mert Isten folyamatosan tanít, és az nem mindig kellemes, ugyanakkor boldog vagyok, mert Istennel járok, és annál a kapcsolatnál, ami köztünk van Vele semmi nincs boldogabb...
Kaptam tőle egy mélt a héten. Részlet:
"A lényeg, ezt te is tudod, hogy boldog légy. ez az egyetlen cél. Értelmesnek, igaznak érezd magad! remélhetőleg ez most történik. Arra kérlek, hogy mindig figyelj arra, ami történik veled. Soha ne ragaszkodj egy úthoz. Amin most vagy, az bármikor új úttá válhat és tessék azt felismerni. A változások most történnek igazán, és a változások sokszor sok állomáson keresztül történnek. Szóval minden esetben járj nyitott szemmel. Ez a lényeg!"
Ez volt a régi utam, másfél évig a szakítás után. Ami csakis rólam, az én fejlődésemről szólt. De már egészen más utat járok. Szerintem egyáltalán nem ez a lényeg. Ezt válaszoltam:
"nem gondolom, hogy az a cél, hogy boldog legyek. az egyetlen cél, hogy ne veszítsem el Istent a képből, hanem azt a természetes és mindennapos (minden pillanatos) kapcsolatot, ami már egy jó ideje van akkor is gyakoroljam napi szinten, amikor nehéznek érzem. Ő ad értelmet az életnek, én teljesen megszűntem létezni. Általa érzem igaznak magam, és maradéktalanul boldognak. persze az jó kérdés, hogy mit nevezünk boldogságnak. azt, hogy jól érezzük magunkat, vagy valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen dolgot, ami pont olyan misztérium, mint Isten kiléte."
És eszembe jutott pár dolog a boldogságról. Régen még azt hittem, hogy az a boldogság, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, minden pillanatban élvezetes legyen az élet, és a körülményeinkben semmi zavaró ne legyen. Ma már hiszem, hogy a boldogság az, amikor az ember mindent elenged, ő maga megszűnik önállóan létezni, Isten kezébe teszi az életét, és megszűnnek az aggodalmai, mert Ő biztosít mindent, ami igazán szükséges, és a legjobb. Most ezt mondom, mert nem aggódom, nincs miért. Nincsenek gyerekeim, akikért aggódnom kellene, a magam élete pedig igazán boldog és igazán nagy problémám nincs (a párkapcsolati kérdés most egyáltalán nem kérdés). Szóval a padlón fetrengve és nyüszítve is lehet boldognak lenni Istennel. Igazán maradéktalanul csakis Vele.
Aztán így folytattam, már nem a boldogság témában:
"nagyon pontosan látom és tudom mi történik velem/bennem, és sokkal nyitottabb vagyok a világra, mint valaha is bármikor, és a világ elképesztő módon megnyílt... leírhatatlan. (ma pl egy egyetemi tanárommal beszélgettem 7 azaz HÉT órán keresztül, és teljesen megnyílt, pedig nem kérdeztem semmit... félelmetes. és nem ő volt az első. és azzal is tisztában voltam, hogy a hét órának a lényeges része az utolsó fél óra volt, amikor a Teremtő került szóba...)
már nem kell keresnem, a helyemen vagyok a világban. nem vagyok mindig vidám, de különösen akkor érzem Isten simogatását, amikor padlón vagyok. mindig vannak kérdéseim, és mindig kapok válaszokat. rendszerint még aznap. mindig egy konkrét szituációban.
ma nagyon furcsa szitu volt. reggel azt kértem, hogy mutasson meg Isten valamit, amit nem tudok magamról. szinte azonnal jött válasz. hazudtam valakinek, mert nem akartam, hogy csalódjon bennem, hiszen láthatóan igen nagyra tart (az említett tanárom). a hazugság kényes kérdés nálam, nem szoktam hazudni, és borzasztóan utáltam régen, ha nekem hazudtak. kb 4 éve nem hazudtam. ma pontosan éreztem a dilemmát, hogy választanom kell: megmondom az igazat - semmi tétje nem lett volna -, vagy hazudok. a hazugságot választottam, nem teljesen tudatosan, és valahogy mégis... nehéz ezt megfogalmazni. fura volt, de utána értettem meg embereket a múltamban, akik pont ugyanazért hazudtak, hogy megmaradjon az a szép és jó kép róluk, amit a másik - esetleg pont én - felállított velük kapcsolatban. ma fullra megéltem azt a félelmet, hogy mennyire fájdalmas, ha csalódást okozunk a másiknak azzal, hogy mégsem vagyunk annyira szuperek, mint amilyennek elképzel minket... és hálát adok, hogy ezt megtapasztalhattam, mert így tényleg megértem a motivációikat. amiatt szomorú vagyok, hogy hazudtam, de a teljes bűnbánatot is megtanította Isten. ez nem is önmarcangolás, nem is önigazolás csini magyarázatokkal, hogy miért is volt jogos amit tettem, meg hogy bagatell!, hanem ennél sokkal sokkal mélyebb feloldozás. alapjáraton nem érdekel, hogy mit gondolnak rólam az emberek, ezért is volt fura ezt a félelmet megélni ma. mostanra már elmúlt, szerencsére.
igen, azt hiszem már nem kutatom én ki vagyok a világban vagy mit érek. ez nem azt jelenti, hogy hátra dőltem. nem. Isten onnantól kezdve "kezelésbe vesz" rendesen, hogy átadja neki az ember az életét. nehéz volt megtanulni a feltétlen és teljes bizalmat, hogy Ő igazi szülő, tényleg törődik velem az életem minden részletére kiterjedően, és tökéletesen szeret, de annyiszor megtapasztaltatta velem ezt az elmúlt majdnem 8 hónapban, hogy azóta semmilyen félelmem nincs. ... azt is nehéz volt megtanulni, hogy ne akarjak én mindent a kezemben tartani. most nem tartok semmit a kezemben, és már-már bűntudatom van, hogy mennyire jól mennek a dolgaim, pedig nem is csinálok semmi különöset. csak szeretem az embereket, nyitott vagyok feléjük, és az emberi kapcsolatokat tartom a legfontosabbnak."
És jobban belegondolva, ez nem igaz. Nem az emberi kapcsolatok a legfontosabbak, azok csak másodlagos fontosságúak. Istennel való kapcsolat a legfontosabb. Azt hiszem ezért mennek jól a dolgok. Amíg az emberekkel való kapcsolat volt fontos, addig sokszor csalódás ért, nem is kell ecsetelni miért.
"az viszont kifejezhetetlen - nekem legalábbis nem sikerül elmondani olyanoknak, akik nem élnek ebben -, hogy milyen érzés ez a kapcsolat Istennel. most már ez a természetes nekem, de el tudom képzelni, hogy meredeken hangzik, ha beszélek erről... mert annyira mély, megfoghatatlan, már-már misztikus, és pont ezért nem egyszerű. lehet apróságokat mondani, amikben megnyilvánul (pl napi sikerek, amiket a "titok" is tartalmazott), de közben elveszik a lényeg, mert nem az a fontos, hogy milyen dolgok jönnek össze a sikerek szempontjából, hanem az, hogy folyamatosan kommunikálunk egymással, és ez akár abban is megnyilvánulhat, hogy szükségem van valamire, és megkapom, mert Isten is úgy látja, hogy tényleg szükségem van rá - már ha ez érthető.
sose gondoltam volna, hogy az a személyiség, aki én voltam akár még tavaly nyáron is, az az önző, egoista, követelőző, erőszakos ember, annyira kedves Istennek, hogy lehajol hozzá, átformálja, és előhozza belőle az igazi lelket, azt, akinek eredetileg megteremtette, minden potenciáljával, a legteljesebb szeretettel, olyannak, akinek Ő látja mindig is, az ego álcája mögött is... ez banálisan hangzik talán, mert lehet, hogy úgy tűnik, mintha ez az egész a realitás elől egyfajta menekülés lenne valami misztikumba, pedig nem menekülök. nincs mi elől. ebben a világban élek, nyitott szemmel és szívvel járok, és maximálisan emberi érzéseket érzek, és nem is mindig érzem Isten közelségét. olyankor csak tudom, hogy ott van, vár, és ha visszafordulok felé, újra láthatom az arcát olyan közel, hogy az orrunk összeér :-)))))."
Tényleg nem keresek már. Azt hiszem különböző utakat csak addig keres az ember, míg rá nem talál a sajátjára, és ott ki nem teljesedik. Én megtaláltam a sajátomat, és ezen az úton kell keményen megdolgoznom minden felismerésért, minden meglátásért, elfogadásért, elengedésért, megbánásért és megbocsátásért. Ez nem hátradűlős móka. Ez vérverejtékes munka, mert mindig visszajön a gőg, az az érzés, hogy jobb vagyok másnál, ha elengedem magam... Minden pillanatban éberséget követel, nyitottságot és elfogadást és maximális Isten felé fordulást. Semmi magánakció, előbb mindig kérdezek, és csak akkor lépek, ha igen a válasz. Ez nekem, aki mindig rögtön rohant türelmetlenül, ahogy kitalált valamit, nagy változás :-))). És a folyamatos kapcsolatot sem mindig könnyű fenntartani. Amikor pl látok egy kiütött szemű hajléktalan nénit az utcán, ahogy végtelenül lassan, mérhetetlen fájdalommal és számomra elképzelhetetlen szenvedéssel az arcán baktat, akkor én is megkérdezem Istentől, hogy hol van, és miért engedi, hogy ennyire reménytelen helyzetbe kerüljenek emberek, akik ártatlan kisgyerekként születtek, mint mindenki más... Hol van ilyenkor, és miért nem enyhít a szenvedésen? (Ez után a látvány után végigbőgtem az utat hazáig.) És mégsem tudok már elfordulni, mert olyan szoros a kapcsolat, és annyi mindent tudok már Róla, hogy befogom a számat, mint Jób. Mert az egóm ilyenkor pontosan tudja már, hogy kussolnia kell, mert nincs esélye.
Most egy olyan korszak van rajtam, hogy talán sosem voltam ennyire kiegyensúlyozott és boldog. Na igen, ezt most végre szívemből elmondhatom.
Nagyon intenzív belső élet zajlik a lelkemben. Napról napra egyre közelebb húz magához Isten, és kérem szépen még mindig normális vagyok ám! :-)))) Nagyon sok emberi kapcsolatom szorosabbá vált, valahogy minden nyugodt, békés és szeretetteljes körülöttem. Egyre inkább abban a "másik világban" élek, miközben teljesen össze tudom egyeztetni a fizikai valósággal. Érdekes.
Kaptam egy új nevet (Krisztusban a szerzetesek is új nevet kapnak). Érdekes története van (nem fontos mi a név, az az érdekes ahogy kaptam). Már hónapokkal ezelőtt megkérdeztem a nevemet, ami egy kósza gondolat formájában röppent a fejembe. Megerősítést vártam az Írásból, de nem jött. Le is tettem róla. Aztán eltelt egy hónap (de lehet, hogy több is), és amikor először mentünk Szécsénybe, és a kör közepén állva imádkoztak értem a többiek, Gabi megszólalt: - ... a neved. Azt a nevet mondta, amit már egy hónapja a fejemben hordoztam, megerősítésre várva. Ömlött a szememből a könny, miközben a szám nem szűnt meg mosolyogni... Elképesztő volt. Honnan tudta? Amikor megkérdeztem, azt válaszolta, hogy belülről megállás nélkül azt érezte, hogy meg kell nekem mondania. Két hét múlva ugyanott Ámosz testvér (az ottani gyülekezetet vezető ferences szerzetes) mondta ki, és ő sem tudhatta...
A Crabb könyv elképesztő... Azt hiszem Mr Crabb már-már C. S. Lewisszal vetekszik nálam (bár azért Clive még mindig vezet egy orrhosszal :-)). Úgy mesélnék erről a dinamikus lelki életről, ami most hihetetlen intenzitással zajlik bennem, különösen egy esetről, ami nemrég történt... Csak annyira félek, hogy túlságosan elrugaszkodnak a történések attól a mértéktől, amit még hüledezés - vagy az "Orvos látott már?" kérdés - nélkül elfogad az átlagember... És ezért inkább nem kockáztatok. Talán majd egyszer, akkor, amikor már ennyire sem lesz jelen az egóm, mint amilyen mértékben még mindig itt van - bár már a töredéke sem annak, ami volt... -, és nem fog érdekelni ki mit gondol... Folyamatosan eltűnök, azt érzem. Egyáltalán nincs bennem sem sürgés, sem sóvárgás egy ideje. Nem is létezem mint ego, csak Isten létezik, és bennem Isten... Totálisan átadtam az életem, minden területét. Örömmel és kíváncsian megyek, amerre vezet, találkozom emberekkel, akikkel találkoznom kell, mert egymás útjába kerülünk, megkeresek másokat, akiket úgy érzem meg kell keresnem, még nagyobb energiáim vannak a tanításra és az emberekkel való kapcsolódásra, és beszélek dolgokat, amik nem belőlem jönnek eredetileg... De magamról nem nagyon beszélek már egy ideje. Nagyon minimálisat, és már azok közül sem mindenkinek, akiknek eddig beszéltem. Nem azért, mert nem szeretném őket. Sokkal közelebb érzem magam mindenkihez, akit szeretni tudok vagy akit eddig is szerettem, de jobban esik hallgatni őket, megérezni az érzéseiket, szeretgetni a lelküket. Átérezni a fájdalmukat vagy együtt örülni az örömükkel, érezni a múltjukat és (ha a jelenük nem változik...) a kilátásban lévő jövőjüket. Vagy érezni a változás szelét rajtuk, a lelki értelemben vett gúzsba kötöttségtől való szabadulásuk lehetőségét, ami már megszületőben van bennük, és észrevehető a felismeréseikből, a gondolataik és érzéseik változásaiból, az összefüggések meglátásából, az okoknak önmagukon belül és nem kívül való kereséséből, Istenre találásukból, és egyáltalán: a teljesen másfajta kisugárzásukból, abból a kisugárzásból, ami már olyan ismerős, hiszen erről ismerjük fel egymást... - olyankor ujjong a lelkem, amikor ezt érzem. Persze nem mindenkire tudok így ráhangolódni, csak azokra, akikkel azonos hullámhosszon rezonál a lelkem, és aki nyitott... ez fontos. Egyre több ilyennel találkozom.
Azért a társ kérdés még mindig kérdés, ez talán nem is lesz máshogy - illetve már ebben sem vagyok biztos. De ezt is letettem, és kíváncsian várom, hogy merre visz az utam. Félelem, reménytelenség már nincs bennem, és értetlenség sem. Már megbízom a Teremtőben, és elhiszem az ígéreteit. Azt, hogy Ő sokkal jobban tudja mi a jó nekem, ismeri a szívem igazán legmélyebb vágyát - amit én lehet, hogy nem is ismerek, csak a felszínre feltörő vágyacskákat fogom fel az egóm által (mint pl egy akármilyen kapcsolat, csak ne legyek egyedül...), amiket eddig ki is elégítettem szépen majdnem minden áron, és milyen nagyszerű eredménnyel! - és addig nem nyugszik, amíg AZT be nem tölti. Na ez az ígéret, nem is Akárkitől, és elhiszem végre. Bizonyítania sem kell már.
Ezt olvastam a mai lélekemelőben: "Mi az értékesebb?
Szerelmesek zuhogó esőben, egymás kezét fogva kacarászva bandukolnak...; a barátom kisfia a tornafelszerelését elcserélte egy golyós-tollért...; tudós professzorasszony belép egy kármelita kolostorba (Edit Stein)...; hallom, hogy egy szimpatikus fiatalember a jól fizető, biztonságos állását fölcseréli egy kockázatos vállalkozásra... . Miért? - Az ilyen és hasonló "őrültségek" értetlenséget és botránkozást váltanak ki az úgymond normális emberekből, mert hiszen ezek a cselekedetek nem férnek bele sem az uralkodó viselkedési normákba, sem a megszokott értékrendbe, amely a fajlagos teljesítmény, meg a hasznossági mutatók szerint mér le mindent, és mivel a fenti dolgok pénzértékben nem fejezhetők ki, azok előtt az emberek értetlenül csóválják a fejüket. S ha mégis megpróbálkoznak az értékeléssel, akkor ilyen eredményre jutnak: az ilyen egyének növelik a veszteséglistát, kárt okoznak, csőddel fenyegetnek, vagy - a közfelfogással megegyezően - egyenesen veszélyeseknek minősítik őket mind saját maguk, mind a környezetük számára. De hát tényleg ilyen egysíkú, mondhatni mennyiségorientált a mi mai emberi életünk? Mindenesetre annyira igazságosnak kell lennünk, hogy a kritikát megfogalmazókat komolyan kell venni. Mert hát mi is lenne velünk, ha mindig és mindenki a haszontalan időtöltésben lelné örömét, vagy keservesen megteremtett értékeinket könnyelműen elherdálnánk, vagy átgondolatlan kalandjainkon rajtavesztenénk. Bizony az élet kőkemény fundamentuma az egymásra épülő lassú növekedés, a számításokkal megalapozott tervezés és megújuló képesség. Hangsúlyozzuk, hogy fundamentuma, amelyre ráépülhet a ház. S bármennyire szép, praktikus és berendezett is az elkészült épület, abból még hiányzik valami nagyon lényeges dolog, az emberi élet, amely szabad, burjánzó, érzelmileg telített, olykor irracionális és művészetekkel megáldott, transzcendens igényű csodálatos valóság. Ezért hallatlanul nagyra kell értékelnünk a felülemelkedés minden reális kísérletét. Szóval a valós, és nem a vakmerő vállalkozásról van szó. Tudnunk kell azonban, hogy az igazi mozgató rugó, egy bizonyos talentum még rejtve van, a környezetében élő emberek még nem érzékelik és nem is látják, de magát az illetőt nem hagyja békén, és "furcsa" cselekvésre indítja. A szerelmes ember viselkedésében meglepő változások következnek be szinte átmenet nélkül. Átrendeződik értékrendje; de hát nagy dolgok születésének lehetünk tanúi. Érthető a kisgyermek szüleinek megdöbbenése, és jól teszik, ha itt és most közbelépnek, de közben azért gondolkozzanak el azon, hogy az is meglehet, hogy ezáltal gyermekükben egy más értékrend talentuma csillant fel. A kármelita szerzetes (és egy más dimenzióban a vállalkozó) sem bolond, hanem belső indítástól vezérelve "látó" ember. Az emberi életet a hétköznapi látásmódtól sokkal nagyobb, transzcendens perspektívában látja, s ez olyan lenyűgözően csodálatos a számára, hogy magával ragadja, de nem fátum-szerűen, hanem a maga részéről tudatos döntéssel. Persze, hogy ezt azonnal nem érti meg a környezete, hiszen ők más szemüvegen nézik az eseményeket. Viszont emberi világunk gazdagságának lassú megértése felé mindnyájunknak el kell indulnunk. Be kell látnunk, hogy valamennyi új értékre mozduló ember olyan kincset jelent, amely valamennyiünket gazdagít, és sokkal, de sokkal értékesebbé tesz.
Dr. Balázs Pál" És az jutott eszembe, hogy én is egy másik világban élek már egy ideje.És marájöttem, hogy még sokan vannak így.
Két hete költöztem el, egy gyönyörűséges cserépkályhában fával fűtök. Eleve a bérleti díjam elképesztően alacsony, és ebben már a víz, a közös ktg és a szemétdíj is benne van. Ezen kívül csak az áramért kell fizetnem, mert a fát ingyen kapom. Számomra teljesen ismeretlen emberek csak úgy hozzák, egy köszönömért cserébe. Fel is aprítják nekem. A múlt héten majdnem minden nap ott várt rám egy halom a bejárati ajtóm előtt...
(Az a történet, hogy két hónapig nem volt lakója a lakásnak, de hogy ne hűljön ki, a tulajdonos gyülekezetéből odajárt egy Laci nevű férfi fűteni minden másnap. Ő mutatta meg nekem is hogyan kell begyújtani, hol a pince stb, és azóta pedig ő az, aki hetente többször is fát hoz nekem. Úgy érzi szükségem van a fára, ezért biztosítja azt. Tehát teljesen ingyen fűtök. És már eddig is annyi fát hozott, amennyi egész februárra elég lesz talán. A másik meg a tulajdonos bátyja, aki a múlt héten egyik nap eljött, és két órán keresztül darabolt több mázsa fát, amit én képtelen lettem volna, hiszen se baltám, se fűrészem nincs. Hozott baltát is, itt hagyta, Laci meg vett fűrészt.)
Ma egy egész teherautónyit hozott Laci és egy - mellesleg rendkívül jóképű :-))) - srác (persze itt elhasznált és kidobásra kerülő lécekre kell gondolni meg kimaradt hasábokra, nem a klasszikus tűzifára, de akkor is!), és amikor azt kérdeztem, hogy mennyit kell nekem ezért fizetnem és kinek, csak az volt a válasz: - Ez nem így működik. Mi nem a világi normák szerint működünk. Ha valakinek szüksége van fára - (mellesleg én SOHA, egyetlen szóval nem mondtam, hogy szükségem lenne rá, hiszen nem is ismerem ezeket az embereket...), - mi elvisszük hozzá. Megtehetjük, és elég, ha csak hálát érzel, mert az egy nagyon szép érzés, egyenértékű az öröm érzésével. Mindenkinek jó. Neked is, hogy érezheted, meg nekünk is, akik örömet okozunk neked, így mi is örülünk.
Már régebben is éreztem, hogy én egy ilyen világban élek belül, és ilyenre is vágyom... Ez hihetetlen, hogy ebben a beteg és egyre lejjebb csúszó világban ilyen létezik... És tényleg nem kérnek semmit cserébe! És nem egy szekta tagjai, "csak" keresztények...
Annyira más lett körülöttem a világ azóta, hogy bennem is teljesen más lett - vagyis szeptember óta, de még jobban azóta, hogy saját otthonom is van, ahol a saját belső világomban létezhetek, mint valami kis szigeten. Leírhatatlan a különbség. Ezt nem is lehet magyarázni, mert akik ebben élnek úgyis tudják, akik pedig nem, úgysem értenék. Istenben élek minden pillanatban, és egyre azt veszem észre, hogy a külvilágban is egyre mélyebben, könnyebben és többször ezt élem. Már nagyon ritkán imádkozom az ima klasszikus értelmében, mert az életem minden pillanata ima, de nem befelé fordulós vagy szenteskedő (na pont ezért nehéz ezt megmagyarázni, mert mindenkinek lesz egy elképzelése arról, hogy vajon ez akkor most mit is jelenthet, és jujj akkor biztos hülye meg becsavarodott lett szegény...), hanem pont hogy nyitottabb, befogadóbb és megértőbb lettem. És minden pillanatban hatalmas boldogságban élek, de ez sem azt jelenti, hogy nincsenek padlófogások. De vannak, csak Istennel együtt fogom meg a padlót, Ő pedig hamar felemel úgy, hogy meg is mutatja a padlófogás okát. Minden nap tanít, szeretettel és elfogadással, és arra tanít leginkább, hogy ahogy engem olyannak szeret amilyen vagyok, el kell fogadnom, hogy mindenki mást is olyannak szeret amilyennek megteremtette, mert még azokat is a maguk tökéletességében látja, akiket én elkerülök... És akkor vannak pillanatok, amikor még azokat is tudom szeretni ezzel a szeretettel, akiket legszívesebben elfelejtenék.
Viszont ami nagyon okos dolog volt tőlem: megint túlvállaltam magam. Ezt viszont nagyon sajnálom. Bevállaltam megint egy esti csoportot - így megint iszonyú sok órám lett, plusz kórusra se tudok majd járni, mert pont abban az időben van. Na ez nekem a nagy tanítás: tudni nemet mondani. csak azért nem mondtam nemet, mert nem akartam csalódást okozni a főnökönek. Mindig felhív, hogy milyen csoportot szeretnék (sose megyek be amikor csoportosztás van, mert sose tudom mikor van), most is, amikor van kb 180 angoltanár és feleannyi csoport a világválság miatt. Rengeteg csoport megszűnt, sok tanárnak nem jut óra, én meg dugig vagyok és folyamatosan kapnék újakat... Szóval nem mertem csalódást okozni neki, ha már ennyire kedves hozzám...
Holnap kirándulni megyünk Barbussal :-))). Ma kipattant a fejéből, hogy nosza, én meg olyan vagyok, aki kapható az ilyesmire, nem sokat kell fűzködni (a héten még nem indul az egyetem, utolsó szabad keddem). Bár kifejezetten rosszul esik kimozdulni az otthonomból, egyszerűen boldogság csak úgy itthon lenni, zenét hallgatni a kályha mellett egy teával ücsörögve, vagy olvasni az újdonsült olvasósarkomban (sose volt még ilyenem :-)), de kirándulni és Barbival lenni mindig öröm, szóval egyáltalán nem bánom.
