Játszmák

Érdekes dolog ez az önismeret. Ahogy egyre beljebb halad benne az ember, úgy hazudik egyre kevesebbet saját magának - és ez rendszerint soha nem fájdalommentes.

Már sokszor írtam a játszmákról. Mindannyian játszmákkal éljük (túl) az életünket, egészen addig, míg fel nem ismerjük, át nem látjuk, meg nem unjuk-utáljuk, és el nem hagyjuk őket. Naggggyon nehéz és kemény dió megszabadulni tőlük, mert alattomosak ám, meg hát szeretünk hazudni magunknak, vagy elérni valamit, vagy egyszerűen ezeket hozzuk otthonról, és nem tudunk helyettük jobbat. Még akkor is nehéz, amikor már felismertük őket. Van, aki élete végéig játszmákat játszik, mert kétségtelen, hogy kényelmesebb, mint venni a fáradságot, a dolgok mélyére nézni, aztán új utakat keresni.

Hú... nehéz erről írni. Szóval régóta nem játszmázom. Sehol, semmilyen szituban és senkivel nem vagyok hajlandó. És ez nagyon jó, egyszerűbb, nyugodtabb és őszintébb az élet. DE!!! Két dolgot figyeltem meg magamon egészen mostanság, mert most megint tanulási fázis van, tehát jönnek a felismerések. Egyrészt vannak olyan játszmák, amelyeket felismerek (akár mások játszmája, vagy akár a sajátom), de nincsenek eszközeim arra, hogy helyettük okosan kezeljem a helyzeteket, ez pedig nagyon frusztráló. Azért okoz ez gondot, mert nem megyek bele a játékba, ugyanakkor fogalmam sincs hogyan lehet megoldásra jutni úgy, hogy senki ne sérüljön... Általában azt csinálom, hogy már a legelső mondatnál - már ha felismerem a játszmát - felhívom a játszmázó figyelmét arra, hogy belekezdett egy játszmába (pl a "Persze, mert nem szeretsz blablabla" játékba), amiben én nem vagyok hajlandó részt venni, úgyhogy innentől kezdve megszakad ez a vonala a kommunikációnak, csak épp nem minden esetben van helyette másik. Én meg tudom, hogy annak a szerencsétlennek segítségre van szüksége, mert ez a játszma (is) pont arról szól, hogy "Gáz van, figyelj rám és segíts, de nem tudom máshogy a tudomásodra hozni plízplíííííz!!!!!", és mégsem tudok segíteni, ez meg nagyon rossz nekem. Kívül maradok ugyan a játékon, de azért nem szarom le a dolgot, így belül foglalkoztat, keresem a megoldást, és néha fáj is a tehetetlenség, noha nem sért már a dolog. Szóval ez az egyik dolog, amivel mostanában foglalkozom.

A másik még keményebb. Nos az van, hogy egy olyan embert vagyok kénytelen kerülni, akit hihetetlenül nagyon szeretek, tisztelek és roppant nagyra becsülök. És azért kell kerülnöm, mert nincs más lehetőségem arra, hogy ne kezdjem el nem szeretni. Ugyanis minden egyes érintkezéskor egy nagyon durva játszmát hoz ki belőlem teljesen akaratlanul és öntudatlanul, amit én iszonyatosan utálok, és nem tudok elhagyni. Csak akkor figyel rám ugyanis, amikor elkezdem a játszmát, egyébként nem... őrület! Nem direkt csinálja, és tudom, hogy ez az én játszmám, de mivel nincs eszközöm a megoldásra, kénytelen vagyok kerülni a helyzeteket, amelyekben előjöhet - meg az illetőt is, aki előhozza belőlem. Nagyon hiányzik ez a kedves lélek, és reménykedve várok a távolban, hogy hátha változik a hozzám állása, ha meg nem, akkor meg elengedem ezt a barátságnak sem mondható kapcsolatot. Várok, hátha fel tud nőni a barátsághoz... És így a távolból szeretem és tisztelem őt mélyen továbbra is.

Valahogy mostanában azzal sem tudok mit kezdeni, ha valakin azt érzem, hogy szerepet játszik. Épp ez a valaki, akit kerülni vagyok kénytelen, játszik egyre durvábban egy komoly szerepet, amitől én meg egyre rosszabbul érzem magam. Főleg azóta, hogy megismertem az önfeledt, figyelmes, spontán, szórakoztató és játékos oldalát, amit nagyon meg is szerettem. Éppen ezért amikor hirtelen beleütközöm a szerepjátszó oldalába, akkor egyetlen pillantás alatt beleugrik a görcs a gyomromba, és menekülésre fogom a dolgot - és elkerülöm őt.

Kénytelen voltam szembesülni ezekkel a dolgokkal, már tovább nem tehettem úgy, mintha nem léteznének. Úgy vettem észre az eddigi életemből, hogy csak akkor jött érdemi megoldás, amikor szembenéztem a játékokkal, és kivettem magam belőlük. Úgy imádkozom, hogy ez az emberke, akit annyira szeretek is megálljon egy pillanatra, és elgondolkozzon... Nagyon hiányzik, és várom, hogy kilépjen végre a maga körül pörgésből és visszataláljon azok közé az emberek közé, akik várják őt szeretettel... Addig meg azt tanulom, hogy így is nagyon szeressem őt. Akkor is, ha nem figyel rám, vagy ha a szerepében komolykodik. Nem könnyű.

Szeresd felebarátodat...