Andrej Tarkovszkij valahogy mindig a legkedvesebb rendező volt számomra. Még a főiskolán János ismertette meg velem az Andrej Rubljovot, ami életem legkedvesebb filmélménye azóta is. Aztán meg a többit filmjét. A Tabánban játszották a filmjeit, időről időre tömbösítve azokat. Egyszer megnéztem az összeset pár nap alatt, úgy, hogy egy nap hármat emésztettem meg. Volt úgy, hogy Jánossal ketten mentünk, megnéztünk kettőt, én ottmaradtam a harmadikra, mert neki el kellett mennie.
Zsófitól kaptam nemrég egy dokumentumfilmet Tarkovszkijról, a címe: 'A film poétája, Andrej Tarkovszkij'. Most, miután megnéztem értettem meg miért szerettem annyira minden filmjét már 12 évvel ezelőtt is, amikor először láttam őket, mert most értettem - éreztem meg, hogy ki volt ez az ember, hogy milyen és mennyire ember volt ő. Az Andrej Rubljov után a következő, rám legnagyobb hatást gyakorló film pedig a Stalker volt. Elképesztő mennyire szellemi... De a többi is, az Iván gyermekkora, a Nosztalgia, vagy a Tükör, ami a saját családjának életéről, sorsáról szól. Nagyon szép mind.
A filmben egy olasz nő kérdezgeti őt, mindenféléről. Mi a művészet, mi az élet értelme, mi a szerelem, stb... A legutóbbira azt mondta, hogy olyan, mint egy súlyos betegség, és nem szeret szerelmes lenni, mert akkor nem boldog, hanem szenved. És azt hiszem teljesen megértem.
Érdemes megnézni a filmet, találtam a YouTube-on egy részletet belőle, de sajnos olaszul/oroszul és angol felirattal volt csak:
1986-ban halt meg 54 évesen, túlélte őt költő édesapja, Arszenyij Tarkovszkij, aki 3 évvel később, 81 éves korában halt meg. A filmben megkérdezték Andrejtől, hogy hiszi-e azt, hogy halhatatlan. Azt felelte, hogy egyértelműen hiszi. Kivételes érzékenységű és lelki gazdagságú ember volt, aki ezt a fajta gazdagságot át tudta örökíteni a filmjeiben, a művészetben.
Szünet után
13 éve
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése