Bizalom, alázat, engedelmesség

Nehéz volt nekem megtanulni azt, hogy teljesen megbízzak Istenben; hogy teljes mértékben elhiggyem azt, hogy maximálisan a gondomat viseli, hogy tudja mire van szükségem és azt (lehet, hogy nem többet, de azt mindenképpen) meg is adja, legyen szó bármiről. Azt, hogy ne legyenek kétségeim és félelmeim, hogy mi lesz velem. Iszonyú nehéz volt. Azt gondoltam az elején, hogy egyenesen lehetetlen.Mert hogy szerettem mindent magam bebiztosítani, megoldani, kiokoskodni. Az istenhit pedig nem így működik. Ott nem nagyon egzisztálsz TE önállóan, csakis Istenen keresztül. Ezt pedig nagyon kemény benyelnie az egódnak, aki mást meg nem nagyon lát maga körül.

Valahogy olyan ez, hogy két világ létezik: a fizikai, amiben élünk, ami könnyen le tudja foglalni az érzékszerveinket - hiszen azokról szól, de időnként érezzük, hogy valami több is van azért. A másik oldalon pedig ott a szellemi világ, ami egyre mélyebben feltárul az ember előtt, ha ezt kívánja. Amikor először csak egy pillanatra is bepillantást nyertem, már nem akartam mást, csak a teljes elmélyülést abban a másik világban.

És egyre mélyebben meg is mutatkozik - és egyre mélyül a szakadék a két világ között. Hihetetlen. Amit a fizikai világ öngyilkosságnak vagy őrültségnek tart, az a természetes a szellemi világban, és majdnem minden esetben ellent mond a józan észnek. Nincs átjárás a két világ között életmódban. Vagy ez, vagy az.

Valaki megkérdezte tőlem, hogy mi lesz velem, ha majd ki kell költöznöm a lakásból, keresek-e már másik albérletet? Azt mondtam nem keresek, és fogalmam sincs mi lesz velem, de biztos, hogy minden a legjobban fog elrendeződni, egyetlen pillanatra sem félek, mert a Mennyei Apám tudja mire van szükségem, és ahogy eddig is mindig megadta, ezután is meg fogja adni. És nem azért, mert "megteremtettem magamnak", meg "programoztam" a teremtő erőmmel, hanem mert így működik az Istenbe vetett bizalom. Az az ígéret, hogy gondját viseli a gyermekeinek, és én eddig ezt meg is tapasztaltam, a tapasztalataim alapján pedig megtanultam teljesen átadni az életem minden pillanatát és kérdését. És ez nem csereüzlet. Nem én találtam ki Őt, nem én vagyok a főnök. Én vagyok az Ő teremtménye - gyermeke. És egyáltalán nem baj, hogy Ő a főnök, sőt...!

Így sokkal könnyebb elengedni is vágyakat, embereket, helyzeteket. Szóval elengedtem a lakás kérdést, mert minden napnak megvan a saját problémája, azzal kell foglalkozni. Még a lakásban lakom hónapokig, majd amikor a jelen problémájává növi ki magát, akkor, és csakis akkor, foglalkozni fogok vele - így döntöttem, amikor beindult ez a ház ledurungolási akció. És azzal nem is gondolkodtam tovább ezen az egész költözés-másikalbérlettalálás-egészaddigszorongás témán. Volt egy hihetetlen jutányos ajánlat kb egy hónappal ezelőtt, amit én visszautasítottam azzal, hogy a főbérlőmmel nem szúrok ki azzal, hogy két hét alatt elhúzok a fenébe, őt meg benne hagyom a szoáréban. (A fizikai világ gondolkodás nélkül akkora hülyének tartana, ha meghallaná a sztorit, mint ide Mekka, na de én egy másik világ törvényei alapján működöm, ahol más a lelki üzemanyag.) Szóval véd- és dacszövetséget kötöttünk a főbérlőmmel, hogy nem cseszünk ki egymással kölcsönösen, ő sem két hét alatt tesz ki engem, hanem mindketten hónapokat adunk egymásnak a mozdulásra. Ez azért megnyugtató volt. Aki pedig azt a másik ajánlatot tette megkért, hogy ha találok valaki megbízhatót magam helyett, szóljak az érdekében, noha még felújítják azt a lakást, és hamarosan - talán már szeptemberben - beköltözhető. Én meg azt gondoltam, hogy olyan december környékén költöznék el, ha már mindenképp el kell költöznöm, de semmi ötlet, hogy hol keresek majd helyet, meg főleg hogyan fogok találni, mert ez is másfél év keresés után lett.

Aztán tegnap találkoztam megint azzal a tanítványommal, aki az ajánlatot tette, és kiderült, hogy a lakás felújítása még legalább két hónapig tart, decembernél előbb nem lehet beköltözni, és ha gondolom, még mindig áll az ajánlat... Szóval decemberben költözöm. Oda...

Így élem az életet, mindent, de mindent letettem a Teremtő elé, hogy kezdjen velem azt, amit eltervezett. Én nem gördítek elé akadályt, nem állok az útjába - mert a saját utamba állnék. Megyek ahova küld, teszem a dolgom, amit tennem kell, és közben folyamatosan kommunikálunk egymással, és minden pillanatban érzem, hogy itt van. Nem az ezoterikus személytelen nagy szellem, hanem az az Isten, aki emberré lett és belénk lehelte a saját lelkét. És ha Őt kérdezzük miért hozott létre, akkor meg is mondja. Az istenhit nem az Istentől való távolságtartásról szól. Nem arról, hogy vasárnap (vagy akár minden nap) elmegyek a templomba nyarvogni az énekeket, egyébként meg soha életemben nem volt Isten-élményem. nem is arról, hogy elmormogom az imákat, közben meg követelem, hogy minden úgy legyen, ahogy ÉN akarom, mert az imáért meg a templomba járásért cserébe így dukál az üzlet.

Amikor szimbiózisban élek Istennel, akkor az énem megszűnik létezni. Vannak vágyaim (hajjaj!), de alázattal el tudom engedni őket, mert tudom, hogy Isten sokkal jobban ismer engem, mint én saját magamat - hiszen ő hozott létre -, és a legmélyebb vágyaimat is, amiket én már fel sem fogok, és AZOKAT akarja beteljesíteni. Ezt pedig kivárom, türelemmel. Lehet, hogy egybe esnek a saját vágyaimmal, lehet, hogy nem. Nem számít. Másrészt pedig az engedelmesség révén kerülök még és egyre mélyebb kapcsolatba Istennel, ami pedig leírhatatlan érzés, minden vágy beteljesülésénél jobb. Inkább azt választom, mint a saját vágyaim hajszolását. Nem azért, mert kényszerít engem erre, hanem mert megtapasztaltam, hogy nincs más lehetőség az igazán kiteljesedett boldogságra. És dalolva, önként vállalom a kiegyensúlyozott, problémamentes (de egyáltalán nem szenvedélymentes!) életet, Istenben, Vele. Ha szükségem van valamire: kérek, ha hibázok (elég sokat...) bocsánatot kérek Tőle, egyébként pedig folyamatosan tanít, vezet (elég gyakran szenvedések útján, de már ezt is elfogadtam, hogy csakis így lehet, mert így figyelünk igazán), és formál. Olyannak, amilyennek megteremtett, és amilyen voltam, mielőtt magamra szedtem az egómat. Hát most együtt bontogatjuk lefelé. Ő dolgozik rajtam, én meg engedem. Nem mindig könnyű, de már a legnagyobb szenvedés közepette sem jut eszembe, hogy ellenálljak, és ne engedjem az alakformálást.Nagyon jó a kapcsolatunk :-)))).

Ilyenkor, amikor ekkora békesség lakozik bennem, még azt is el tudom képzelni, hogy a játszmámat sem fogom már játszani azzal a számomra kedves emberrel, amikor legközelebb találkozunk. Ami nem most lesz... Pedig megbeszéltük még nyáron, amikor legutoljára találkoztunk, hogy mikor érünk rá mindketten, de mivel tudtam, hogy úgyis elfelejti az időpontot, nem volt érdekes, hogy betartom-e vagy sem. Pedig nagyon-nagyon hiányzik. Csomó dolog annyira közös bennünk (a zene, a nyelvek, az Isten...), ugyanazokat a stílusokat, könyveket és filmeket szeretjük. Meg a Kispált :-))). A sportot. Iszonyú mélyeket tudunk beszélgetni (már akkor is így volt ez, amikor legelőször találkoztunk, kicsit több mint egy éve... így lettünk szinte azonnal mély barátságban egymással). Szóval nem is kérdés, hogy miért is hiányzik olyan nagyon egy ilyen kapcsolat... Sokszor fura ez a mi barátságunk, mert normális esetben az eltelt idő hosszúságától lesznek mélyek a barátságok, egy év pedig nem hosszú idő, de a mélysége miatt - és amiatt, hogy kölcsönösen nagyon közel engedtük egymást magunkhoz - semmiképp nem csak egy szokványos, távoli ismeretség. Azt hiszem Barbin kívül még nem találkoztam senki olyannal, akivel ennyire sok közös pont lett volna.

Közben másnap lett, tegnap éjjel kezdtem el írni a bejegyzést az imacsoport után (mivel két előadást írok az egyetemre keddre, tegnap nálam volt az összejövetel), de egyszerűen elaludtam a gép mellett, úgyhogy mára maradt a vége. És nemsokára a Csillebérc szomszédságában lévő Kalandparkba megyünk Barbussal meg a többiekkel :-)))). Ez is eljött...

Most eszembe jutott, hogy legközelebb írjak az egyik bencés atyáról (Gergely atya) itt a budapesti bencés házban (tegnap este ő tartotta a misét, arról jutott eszembe), akit Bakonybélben ismertem meg. Többször is vendégeskedtünk együtt ott vele, ő is nagy C.S.Lewis rajongó, a Sapientián tanít (a szerzetesi hittudományi főiskolán), és tanárom lesz, már jövőre, ha felvesznek... :-))

KALANDPAAAAAARKRA FEL!!!!!!! :-))))))))))))))))