Vadon

Ez egy könyv (és állítólag film) címe, szülinapomra kaptam pár napja. A filmet nem láttam, és lehet, hogy nem is fogom megnézni, mert a könyv nagyon jó.

 

Most hogy végre ismét vége a vizsgaidőszaknak (hihetetlen, hogy legoptimálisabb számításaim szerint már csak egy lesz...), ezt a könyvet kezdtem el olvasni. Persze attól az Andi barátnőmtől kaptam, akivel a Caminót jártam egy hétig 7,5 évvel ezelőtt (akkor még két ismeretlen vándorként), hogy majd hat évvel később a bakonybéli monostor kertjében botoljunk ismét egymásba, hogy végül eztán ugyanabban közösségben éljük bencés életünket oblátaként. (Érdekes, hogy milyen találkozásokat hoz az élet, amik évekkel később bontakoznak ki teljesen véletlenül. Persze az, hogy van-e véletlen, mély filozófiai vagy teológiai kérdés, amibe most nem megyek bele...) Na, szóval Anditól érkezett a könyv. Ő amikor elolvasta, gondolatban újra végigjárta a Caminót. Érdekes, hogy bennem ez fel sem merül. Viszont vannak benne folyamatosan az életemmel, lelki utammal összecsengő részek, mint most épp pl. ez:

"A Pacifikus Túraösvény-túrázásban az volt a legérdekesebb és legalapvetőbb felismerés - bár eközben mégis oly egyszerű... mint a legtöbb dolog -, hogy milyen kevés választási lehetőségem van, s milyen gyakran kényszerülök olyasmit tenni, amire a legkevésbé sem vágyom. Hogy nem lehet sem elmenekülni, sem megúszni. Hogy nem lehetséges a valóságot egy martinival tompítani vagy egy kis hempergés után úgy tenni, mintha nem is létezne."

Ó, igen. Nálam most épp újabb bálványok ledöntése (is) van folyamatban, ami veszteségekkel, fájdalommal és gyásszal jár. Ezeken a nem éppen legkellemesebb érzéseken felülemelkedve alapvetően hálás vagyok azért a képességért, hogy képes vagyok szembenézni mindennel, soha nem futok el és nem kábítom el magam azért, hogy ne lássam a valóságot. Meg azokért a mellettem álló emberekért is végtelenül hálás vagyok, akik ebben társaim.

Végiggondoltam, hogy öt éven belül a harmadik barátságom ér véget, de kb ugyanennyi új, érettebb érkezett. Esztivel is volt egy kb kétéves szünet, amikor feldolgozta, hogy hívő lettem, és amikor újra képesek voltunk beszélni, erősebb lett a kapcsolat és a szeretet közöttünk. Annyira erős volt a barátságunk, hogy kibírta a hosszú időt. Volt olyan "barátságom" is, ami nem bírt ki ilyen komoly válságot, egy éve véget is ért. Barbi óta a második barátkozás-féle volt, aki "szakított velem". Lóri annak idején úgy fogalmazott, hogy nem baj, ha valami nem működő dolog kikerül a hátizsákból, mert valami más értékesnek biztosít helyet. Nagyon örülök, hogy ezek miatt a dolgok miatt tudok sírni, tudom őket gyászolni. És aztán el tudom őket engedni. 

Nagyon jó, hogy van egy kis időm olvasni... :)

Nyár, 2013 1. rész: Lelkigyakorlat Bakonybélben

A vizsgaidőszak végeztével (amelynek keretében először jól megbuktam a filozófia szigorlaton, majd az ismétlés a készülés nehézségeihez képest fényes eredményt hozott) belevetettem magam az intenzív tanfolyamok sűrűjébe és rejtelmeibe. Ez az időszak 5 hétig tartott, és noha olyannyira sújtja még a recesszió a nyelviskolát, hogy rettenetesen kevés tanfolyam indult, nekem azért idén is jutott minden héten. Ez ilyenkor jó hajtós, de az ember látja a végét, így azért elviselhető. Ráadásul a kollégáimmal is egyre jobb a kapcsolat, ők is ott vannak mindennap, így könnyebben is telik, merthogy ugye beköltözünk reggel a nyelviskolába és estig nyomjuk az órákat, időnként tízet egy nap.

Ezt három hét szabadság követett, amiből először egy hét csendes lelkigyakorlat volt Bakonybélben Ábelnél, majd egy eredetileg kéthetesre tervezett zarándoklat, amit a Caminóra terveztem, de ez is máshogy alakult, erről majd bővebben a következő bejegyzésben. Megbeszéltük még nyár elején valakivel, hogy elmegyünk Szlovéniába egy hosszú hétvégére, aztán az az utazás elmaradt sok minden mással együtt. Szlovénia nagyon érdekel, még sosem jártam ott. Igaz, Horvátországban sem, az viszont nem érdekel annyira. (Érdekes, Feri barátom épp pár nappal ezelőtt írta, hogy a bátyjával körutaztak Szlovéniában.) Nem baj, Szlovénia várhat még pár évet, annyira nem sürgős. Biztos akad majd valaki, aki szívesen velem tart egyszer. Van időm kivárni. :)

A lelkigyakorlat előtti héten bevállaltam egy nagy volumenű fordítást, amivel nem is készültem el, így az indulást el kellett napolni. Több szempontból is remek jó volt a lelkigyakorlat. Idén Ábel is készült rá, olvasnivalóval gyakorlatokkal. El kellett pl. olvasnom Anselm Grün egy könyvét, Élet az életért címmel. (Jé, most látom csak, hogy Jakab atya fordította :)))

  

Ebben főleg a cölibátusról van szó sok más mellett, de nekem nem ezért kellett elolvasnom, hiszen rám ez egyáltalán nem vonatkozik, nem szeretnék szerzetesként cölibátusban élni. Volt benne szó az emberi kapcsolatokról, a barátságról is (örök téma, hm...), és a következő mondat komolyan elgondolkodtatott:

"Az emberekkel is csak ott érezhetem magam otthon, ahol megérzek valamit a misztériumból, amely mindkettőnket felülmúl."

Végiggondoltam, hogy kik azok, akikkel ezt a misztériumot - lelki mélységet, otthonosságot - érzem, és kikkel nem. Akikkel igen, azokkal a lelkem legmélyebb dolgait meg tudom osztani teljesen természetesen. És akkor végiggondoltam, hogy kikkel osztom meg a lelkem legmélyebb dolgait - és meglepődve találtam olyanokat, akikkel semmi esetre sem tenném, pedig milyen fontos helyük van az életemben. És jobban továbbgondolva arra is rájöttem, hogy nincs is velük misztérium, pedig azt hittem, hogy van. Azon is gondolkodtam, hogy vajon mitől lesz egy kapcsolat ilyen, a másikból meg miért hiányzik ez.

Ábel bibliai helyeket is kirótt nekem olvasásra, ami szintén meglepő érzéseket hozott ki belőlem. Az egyik a Sámson-Delila történet volt (Bír 16,4-21). Dühöt váltott ki belőlem ez a történet, le is tettem először, és megmondtam Ábelnek, hogy nem vagyok hajlandó foglalkozni vele, mert idegesít. Aztán elkezdtem azon gondolkodni, hogy vajon miért zavar ennyire, és visszatértem rá. Ilyenkor azonosítjuk magunkat a szereplők valamelyikével, és Ábel először azt javasolta, hogy Delilával azonosuljak egy bizonyos szempontból (bár akkor inkább Judit a megfelelő személy a Kékszakállúból...). Aztán rájöttem, hogy Delilával egyáltalán nem tudom magam azonosítani, nemcsak azért, mert nem éppen egy pozitív figura, hanem mert megölte Sámsont, én pedig ezzel nem tudok azonosulni. Viszont Sámsonnal annál inkább, és ami igazán idegesített, az a hülyesége, amivel még mindig párhuzamot tudok vonni. Érdekes és izgalmas felfedezés volt, meg annak a végigjárása is, hogy milyen zsinórt rángat bennem, hogy ennyire fel tud bosszantani.

A hét meditációs- és imatémája ugyanis a lelki értelemben vett szabadság, függetlenség volt. Olyan bibliai alakokról is olvastam a héten, akik nagyon bejöttek, pl. Betániai Mária (Lk 10,40-42; Jn 12,1-3), akinek a szeretetnyelve szintén a minőségi idő és az érintés (míg tüsténkedő nővérének, Mártának a szívességek), és fittyet hányva a környezetében méltatlankodókra, azt tette teljesen szabadon, ami neki jól esett - és ami egy hasonló embernek szintén sokkal jobban esett a tüsténkedésnél - a lábához ült és minőségi időt töltött el vele.

Rendkívül gyümölcsöző volt az egy hét. Fantasztikus volt megtapasztalni azt a szabadságot, hogy csendes lelkigyakorlaton vagyok és nem azért vagyok ott, hogy vadidegenekkel beszélgessek. Ebbe mindenki belefutott az első találkozásnál, de aztán el is fogadták. Volt olyan, aki a köszönést sem igényelte utána, annyira tiszteletben tartotta, hogy teljesen kizárom a környezetet. Mindennap egy óra beszélgetés volt Ábellel, ennyi volt a kommunikáció, ezt többé-kevésbé tudtam is tartani. Voltak azért helyzetek, amikor ott kellett lennem és ki kellett lépnem a hallgatásból.

Izsákkal ezen a nyáron teljes lelki azonosságot és rezdülést éltem meg a beszélgetések során. Még azon a szinten is, hogy egy-egy szóról ugyanaz a vicces gondolat jutott eszünkbe. Teljesen egymásra tudtunk hangolódni, ami több szempontból nagyon jó volt. Kölcsönösen inspiráljuk egymást a továbbgondolkodásra és -fejlődésre, és abszolút minden gondolatot és érzést meg tudunk osztani egymással, mert hasonlóak az élményeink, tapasztalataink, hasonló lelki utat járunk és teljesen értjük egymást. Ő mondott egy mondatot, ami azóta is a fejemben mocorog (nem pontosan így mondta, de ez a lényeg): "Amikor nem vagyok jól lelkileg, akkor arra gondolok, hogy az a fontos, hogy 'úton vagyok', mert ez a lényeg, mindig úton lenni, és a rosszullét része az útnak." Hát... mostanában sokszor eszembe jut ez a mondat. Az is nagyon jó volt, hogy megint énekeltünk a misén, ezúttal már 3 szólamban, mert van egy új lakójuk, akinek szintén gyönyörű hangja van.

Még két szívmelengető történés jutott eszembe. Az egyik nap este a kompletóriumon a szerzetesek közül csak Izsák volt jelen, rajtam kívül pedig még két vendég, akik nem énekeltek. Ketten énekeltük mind a himnuszt, mind pedig a zsoltárokat Izsákkal felváltva, amíg Ábel meg nem érkezett késve. Ez eszembe juttatta életem első ottlétének legelső napját 5 évvel ezelőtt, amikor csak ketten voltunk a monostorban Izsákkal egész nap, megtanította nekem a zsoltározást és felváltva énekeltünk. A különbség többek között az, hogy akkor még nem tudtam zsoltározni, úgyhogy néha jól belerondítottam, most meg már tudok.

A másik kedves esemény egy meditálás alkalmával történt, amikor a templomban ültem, abszolút nem törődve a külvilággal. Amikor kinyitottam a szememet, egy levélkét találtam a padon mellettem, amire azt írta valaki, hogy "Nagyon szép hangod van. ..." :)))

Nagyon jó hét volt, ami sok szempontból folytatódott a zarándoklaton.

Péntek

Próbálom elkerülni, hogy a blogom olyan legyen, ahol leírom, hogy mit csináltam aznap. Most mégis azt gondoltam, hogy megosztom az elmúlt pénteket, mert mostanában hasonlóan zajlanak a napjaim, és magamnak is tanulságos. Főleg azért, mert nem egyedi. Nem is véletlen, hogy már több mint két hónapja nem volt időm írni...

Reggel fél 8-kor kezdődött az első két órám a II. kerületben, ami után rohantam 10-re Csepelre megtartani a következő négyet. Onnan szaladozás a Sapira, a kedvenc tanárom két órájára, ami fél 4-kor fejeződött be, és már ott ácsorgott a tanítványom, akinek nem tudtam máskor órát tartani (illetve hát kettőt ugye), mert pont csak úgy volt másfél órám, hogy fél 4-től 5-ig, mert akkor meg már kezdődött a pszichológia előadás négy órája, ami este 9-ig tartott. Jó kis nap volt, 14 tanítási óra koncentrálás... :-)))) Szombaton csak 9-kor kezdődött az órám, ez azért jobb volt egy fokkal, mint a fél 8, de így is alig tudtam felkelni, annyira fáradt voltam. Tudnék aludni egy hétig most. Az talán elég lenne.

Tegnap viszont az óráim után elmentem meglátogatni Lúcia nővért a rendházban (domonkos rendi szerzetes), aki az egyik filozófia tantárgyat oktatja a Sapin, és több mint két órát beszélgettünk, ami nagyon jó volt. Megtanultam több dolgot is. Pl. azt, hogy az Istennel való találkozás után azonnal oltárt kell "építeni" mint Jákob tette az angyallal való verekedés utáni reggelen, hogy ne felejtsük el a találkozást, és mindig, amikor az "oltárra" nézünk, mélyen felidéződjön az emlék. Ez az "oltár" lehet egy gyönyörű kötésű napló is, amibe leírjuk a találkozásokat.

A másik szépség amit kaptam a nővértől, hogy teljesen mindegy, hogy egy eseményben objektíven ott van-e az Isten. Ha én úgy érzem, hogy ott van, mert boldogsággal és szépséggel tölt el, akkor ott van, és csak ez számít.

Ajánlott könyveket is, Henri Nouwen műveit. A leghíresebb A tékozló fiú hazatérése. Ez magyarul is megvan, de ajánlott egy olyat, ami nincs lefordítva még, a címe: A Cry for Mercy. Az persze nagy kérdés, hogy mikor lesz időm elolvasni ezeket...

Tanulás

Már két hónapja Barbival lakom. És egyenlőre nem is szeretnénk másképp. Rengeteget tanultunk egymástól már eddig is, és azt érezzük, hogy így van ez most jól, fel sem merül, hogy változtatni kellene az életen. Én ennek csak örülök, mert semmilyen porcikám nem kíván egy újabb költözést a közeljövőben, másrészt viszont egyfajta kvázi szerzetesi életet élünk, együtt imádkozással, rengeteg beszélgetéssel, és nagyon sok gyógyulással.

Számomra Barbi az a közeg, ahol abszolút önmagam lehetek, lehet rossz kedvem (ma reggel össze tudtam volna törni valamit, annyira feszült voltam), akkor sem változtat a szereteten, ami köztünk van. Ő tanulgatja elfogadni, hogy ez nem neki szól, nem ő a hibás, nem azért vagyok feszült, mert rá haragszom mert valami olyat csinált - konfliktus kerülő lévén nehezen tud szembesülni az emberek "fárasztóbb" és a nyugalomra veszélyesebb oldalával, hajlamos magára venni a dolgokat, mint mindannyian. Én pedig megtanulom elfogadni, hogy lehetek ilyen is, nem szeret valaki kevésbé ettől, nem kell nyugalmat és felhőtlenséget játszanom, még csak megjegyzést sem tesz, és nem azért, mert inkább lenyeli, hanem azért, mert természetesnek veszi, mint ahogy azt, hogy az én hajam nem olyan, mint az övé. Volt olyan az elején, amikor még csak pár napja laktam itt, hogy kifakadtam valami, egyáltalán nem vele kapcsolatos dolgon, elmondtam az érzéseimet (ahogy nagyon helyesen megtanultam a pszichodrámán, hogy ez mennyire fontos), és ő rögtön védekezni kezdett, mintha őt hibáztattam volna az én lelkiállapotomért. Csak annyit mondtam, hogy "Jó, de én akkor is ezt érzem, nem tudok máshogy érezni, mint ahogy érzek, hadd fejezzem már ki ami bennem van... Nem megoldásra várok, nem is veled kapcsolatos, de most ez van bennem, máskor meg a boldogság, azt miért fejezhetem ki, ezt miért nem?". Beletelt kis időbe, amíg elfogadta, hogy az ember minden érzését kifejezheti, ettől nem változik semmi. És pont ma mondta, hogy meg sem érintette a ma reggeli feszült kedvem, tudta már, hogy nem róla szól, egyszerűen EZ VAN most, máskor meg máshogy van.

Abban is nagyon jól kiegészítjük egymást, hogy más jellegűek a kérdéseink (amik ugyanazok) alapját képező problémáink, más irányból közelítünk ugyanazon megoldás felé. Én egy nyitott, társasági ember vagyok, aki könnyen teremt kapcsolatot az emberekkel, könnyen megnyílik és befogad másokat, ezért ha átérezni nem is tudom annyira ezt a problémát, én legalább nem szenvedek ettől, és objektíven tudom látni, ennek fényében véleményt alkotva. Ő viszont nem szenved egy szétesett család fájdalmától, mert nagyon biztos szülői háttere van, valamint az én párkapcsolattal kapcsolatos kérdéseimet is másképp látja, mert neki meg ez működik másképp. Néha nagyon fájdalmas az az őszinteség, amivel teljesen nyugodtan kimondjuk egymásnak a másikkal kapcsolatos meglátásainkat, de hálás vagyok ezért, noha időnként olyan érzés fut át rajtam, mintha árammal csaptak volna meg - mert rátapint a gyengeségeimre, amik azáltal, hogy kimondja őket a felszínre törnek, de csak így tudnak gyógyulni is.

(Talán egy hete beszélgettünk egyik reggel, és elmondtam neki egy engem régóta foglalkoztató problémát valakivel kapcsolatban, akit nagyon szeretek. Ahelyett, hogy azt mondta volna, hogy "Jajj, te szegény!", azt mondta, hogy vegyem már észre, hogy milyen önző motivációk bújnak meg a mélyben, és az egész probléma csakis rólam szól, nem a másikról. Akkor egy pillanatig nagyon utáltam őt, ezt meg is mondtam neki, de aztán rájöttem, hogy teljesen igaza van... Akkor meg hálás voltam, hogy egy ennyire éles tükör van a lakásban, ami minden gáz dolgomat szembesíti velem. :-))))

Az is jó, hogy ő a fizikai jólétemet segíti azzal, hogy főz és gyümölcsöt tesz az asztalra, felhívja a figyelmemet arra, hogy mi található a hűtőben (meg egyéb helyeken a konyha környékén), mert én egyszerűen nagyon gáz vagyok ebből a szempontból, és ő elfogadja ezt szeretettel. (Elfelejtem még azt is, hogy létezik a hűtő...) Ő viszont az olvasmányok tengerében veszik el, mert annyi minden megtetszik neki, és semmivel nem halad pont ezért, én pedig, amikor elege lesz abból, hogy nem tudja eldönteni, hogy mit olvasson, akkor időnként irányt szabok neki ezen a téren :-))).

(Megbeszéltük, hogy elolvasunk egy Thomas Merton könyvet együtt, mert át akarjuk beszélni, de előtte van három másik könyv, amit el kell olvasnia, mert az aktuális kérdéseivel kapcsolatosak, és lényeges, hogy az ember végigkövessen egy kérdést komolyan, a legmélyéig. Ha ezt megint elmulasztja, akkor megint benne marad egy hiányérzet, így meg válaszokat kap, amik tovább dolgoznak majd a mélyben. Szóval várok most a Merton könyvvel, amit én már elkezdtem, és elolvasok több más könyvet addig, amíg Barbi felzárkózik - hozzáteszem, hogy nekem azért jóval több időm van olvasni, mert BKV-zom és MÁV-ozom, ő meg vagy gyalogol a szomszédos zeneiskoláig, vagy kocsival jár Maglódra...)

Szóval jó kis közösség vagyunk mi ketten a Barbussal, még mindig azt mondom.

:-))))

Olvasmányok ideje

Bizony, ezért jó, ha vége a vizsgaidőszaknak. Mert hihetetlenül jó könyvek akadnak az ember kezébe. Ez a mostani nagy részben olyan, mintha rólam írták volna. Nem szó szerint, hiszen az élettörténete senkinek sem egyezik 100%-osan, de néha majdnem elsírtam magam a metrón egy-egy gondolatmenetnél, mert visszahozta bennem a nem is olyan régmúltam, a küszködés és bizonytalanság, a sóvárgás és csalódás éveinek életérzéseit, amiket mostanra már egész elfelejtettem. És az is annyira hasonló, ahogy ránk talált Isten...

Ez egy életrajzi könyv, Elizabeth Gilbert tollából, a címe: Eat, Pray, Love - Ízek, imák, szerelmek. Ez is egy olyan olvasmány, amit szívből ajánlok.

Tanítás és tanulás

Ötvenszer kezdtem el írni ezt a bejegyzést, és minden szó elcsépeltnek tűnik még mindig...

Ma megkérdezte tőlem valaki, hogy hogy tanít az Úr. Úgy, hogy általunk folyamatosan betapasztásra kerülő sebeket tép fel, kíméletlenül feltárva a tartalmukat és mélyüket, megmutatja, megérezteti a fájdalmukat, aztán számunkra érthetetlen és követhetetlen módon, lassan begyógyítja őket, Önmagával töltve fel a tátongó sebeket. Ha úgy döntünk, hogy felvállaljuk ezt az operációt, bármennyi fájdalommal jár is, nincs menekülés, Isten alapos munkát végez. Ja, és többnyire egy konfliktus, beszélgetés (vagy vita) útján. Nálam legalábbis ez az egyik módszere. Nyáron sok ilyen beszélgetés követte azt a kérésemet, hogy kerüljenek felszínre sebek, lehetőleg mindegyik, megélhessem őket talán utoljára a maguk fájdalmának a teljességében, megérthessem, hogy honnan jönnek, aztán elengedhessem őket, hogy visszasimulhassanak Istenbe, az Ő gyógyító szeretetébe, én pedig szabad lehessek végre. (Még mindig rengeteg van... Mély nagyon a tudatalatti, olyan, mint egy feneketlen tó sose látott szörnyekkel...)

Kivétel nélkül mindig, amikor ezt kértem, válasz is jött, rendszerint a kínos beszélgetés műfajában. Ma is volt egy ilyen, de már tegnap este kezdődött. Évekkel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni egy ilyen beszélgetést a családban anélkül, hogy ne maradt volna tüske mindkettőnkben, és ne zárult volna ajtócsapkodással és beszólással. Ma úgy váltunk el - pedig nagyon kemény dolgok hangzottak el nagyon higgadtan -, hogy megölelgettük egymást, megpuszilgattuk, és nagyon szeretjük egymást, ezt mindketten tudjuk, és elmondtuk egymásnak. Mindketten iszonyú sokat tanultunk Istentől a másikon keresztül, és közelebb is kerültünk egymáshoz lelkileg és szellemileg is. Ismét csak hálát tudok adni, hogy ilyen családom van. Mindannyian sokat változtunk, mindenképp pozitív irányba. Bekerültünk Isten pixisébe, külön-külön és együtt is. És most már tükrök lehetünk egymásnak a tanuláshoz, mert senki nem menekül közülünk a beszélgetések elől többé.

***

Megint jó könyveket olvasok. Az egyik egy C.S.Lewis írás, A szeretet négy arca címmel.

A másik könyvet pedig Thomas Merton írta, a címe pedig A szemlélődés magvai. Egy ideje nagyon érdekel Thomas Merton, és most a könyvesboltban két könyve is a kosaramba röppent. Más könyveket ajánlottak tőle, főleg az életrajzi írását Hétlépcsős hegy címmel, de azt nem lehetett kapni, két másikat viszont igen. Kb olyan erejű hatással van rám a hitem mostani állapotában, mint C.S.Lewis volt tavaly, amikor is keresztény lettem a könyve elolvasása után.

Időbeli Krőzus

Tegnap (illetve hát ma) reggel fél 3-ig filmeztem. Mi lesz velem jövő héttől? Akkor már indulnak a csoportok, azt a luxust nem fogom tudni megengedni magamnak, hogy egy ilyen filmezős éjszaka után egész nap kómásan lézengjek a világban. Nyáron mindig elkanászodom, és elkezdek ilyen filmezős éjszakai életet élni.



Tegnap egy olasz filmet néztem meg: Le fate ignoranti (Tudatlan tündérek) címmel. Nem fűznék hozzá véleményt.



***



A könyv pedig, amit épp most elkezdtem: Csingiz Ajtmatov: Az évszázadnál hosszabb ez a nap.

Inspiráció

A hegyi túra elmarad sajnos, de helyette szerveződött egy háromnapos Balaton megkerülős biciklitúra a csapattal 19-től, aminek a végén megint Bakonybélben kötök ki, ahol meg az előző túra fénykép-nézegetős bulija koronázza meg és zárja le a túrát... Nagyon várom.

Így felszabadult a jövő héten 3 nap, amiben végre meglátogatok olyanokat, akiket ezer éve nem láttam. Pl Móra Ferenc unokáját, akinek egykor beletartoztam a családjába. Két és fél éve nem láttam, többször hívott, és én megígértem neki, hogy elmegyek hozzá (vele is megszerettük egymást, sokszor voltam nála), csak nem volt lelkierőm, meg Győrön keresztül visz az út, és ahhoz meg főleg nem volt... De most, hogy ez a lelki teher lehullott a vállamról, és végre időm is van, ellátogatok. Ki tudja mikor lesz legközelebb lehetőségem. Év közben biztos nem.

***

Az jutott még eszembe, hogy a Caminóra készültem idén is, és a biciklitúra ideje alatt már két hete Spanyolországban voltam hivatva lenni úgy Leon környékén talán. Egyáltalán nem bánom, hogy nem lett a dologból semmi, viszont ahogy a kis német illetve osztrák falvak kacskaringós, macskaköves utcáin tekeregtünk, teljesen a caminós feeling vett erőt rajtam. A táj is hasonlított néha, de amikor beérkeztünk egy-egy csendes kis faluba a szűk mellékutcákkal, az teljesen visszahozta a spanyolországi érzéseket két évvel ezelőttről. És végső soron ez is egy zarándoklat volt, madjnem ugyanannyi kilométer megtételével.

Jövőre evezős túráról beszélgettünk Izsákkal. Bár ő említett egy biciklis spanyol Caminót, de én azért remélem, hogy jövőre vízre szállunk inkább, és a biciklis Camino majd két év múlva következik. Soha nem voltam még vízi túrán, és ez is egy olyan dolog, amire évek óta vágyom. Úgy tűnik, hogy mostanában az ilyen "vágyak valóra válása" széria van, úgyhogy addig ütném a vasat, amíg forró... :-)))

(Amikor közeledtünk Bakonybél felé, már nagyon szomjas voltam. Az járt a fejemben, hogy milyen jó lenne, ha görögdinnye is lenne a terülj asztalkán, amikor megérkezünk. Ehelyett tele volt salátákkal és sütikkel. Amikor már befejeztük a vacsorát, Ábel egyszer csak előrukkolt azzal, hogy vett görögdinnyét, ki kér? Annyira boldog voltam! Mind a két kezem feltettem :-). Izsák meg is jegyezte, hogy: Látod, minden vágyad teljesül!
Tényleg majdnem minden...)

***

Különböző periódusokat figyeltem meg az életemben. Vannak olyan időszakok, amikor látszólag semmi nem történik, zajlik az élet, egyszer fenn, egyszer lenn, kis öröm, kis szenvedés, semmi különös. Aztán van az az időszak, amikor rohadt nagy szenvedés útján tanít az Isten, mint egy tisztítótűzben csiszol és égeti le a felesleges lelki szennyet, formálja a saját szépségére az ember lelkét. Megtanultam szeretni ezeket az időszakokat, mert ekkor kerülök a legközelebb Istenhez, ami pedig gyönyörűséges érzés, a fájdalom közepén is.

És van egy olyan időszak (nagyon régen éreztem már, már el is felejtettem milyen ez, és azt hittem már soha többé nem érzem meg), amikor valaki inspirál. Ez általában akkor van, amikor nagyon ráhangolódom valakire, akit tisztelek és akihez hasonlítani szeretnék. Ilyenkor vágyom a szellemi és lelki gyarapodásra, és egyszer csak elkezdődik ez a folyamat, teljesen belülről indulva, nem tudatosan.

Egy ilyen időszakban kezdtem el tanulni művészettörténetet és jelentkeztem az egyetemre művészettöri szakra, megismertem az összes mai magyar festő- és képzőművész munkáját (meg a külföldiekét is), kiállításokra, koncertekre jártam minden nap, megszerettem a művészfilmeket, és rengeteg filmet megnéztem. Ezek a dolgok és tevékenységek hihetetlen sokat formáltak rajtam, és mindig csak jóval később döbbentem rá, hogy mennyivel több lettem általuk. Főleg érzékenységben azt hiszem, de akár tárgyi tudásban is, vagy összefüggések meglátásában. Mindig szélesítették a látókörömet. Ugyanabban az időszakban kezdtem el kollázsokat is készíteni (Jánosnak nagyon sokat köszönhetek, ő inspirált ezekre mind hosszú évekkel ezelőtt), meg érdekes fizimiskájú leveleket írtam - zacskóra pl -, saját készítésű borítékokban elküldve (egyszer János révén ki is állítottak a borítékaim közül egyet egy székesfehérvári kiállításon). Igen termékeny időszak volt. Áldom a sorsot, hogy ennyit kaptam János által.

Most is érzem ezt a feltörő hatalmas energiát, az inspirációt, de most nem a művészetek, hanem a nyelvek, a zene és olvasmányok terén. Igazából tegnap tört ki belőlem gejzírként, amikor elővettem a dán nyelvkönyveimet, és elkezdtem átismételni amiket még akkor tanultam, amikor Dániában laktam '99-2000-ben. És tudtam írni egy féloldalas fogalmazást magamról dánul: arról, hogy ki vagyok, mivel foglalkozom, stb... Elképesztő! Aztán meg a spanyol könyveket szedtem elő, mert a Camino óta szeretnék megtanulni spanyolul, és most legalább van időm elkezdeni.

Érzem, hogy ez a mostani robbanó erejű inspiráció megint nagyot lendít rajtam szellemileg és intellektuálisan, amire már rég vágytam. A túra során sokat beszélgettünk pl versekről, könyvekről, orosz írók is előkerültek, és ezek a beszélgetések felelevenítették a régi olvasmányaimat. A hétvégén előszedtem pár orosz író könyvét (Ajtmatov, Bulgakov), és a tegnapi nap úgy telt, hogy olvastam, dánoztam, aludtam, olvastam, ettem, olvastam, spanyoloztam, aludtam, olvastam... Ki sem mozdultam. Nem is emlékszem, hogy mikor engedhettem meg ilyen napot magamnak utoljára...

Csoporttársak, miegymás

Ádámot (is) nagyon szeretem. Felhívtam ma vizsga előtt.
- Szia! Most van pár percem, gondoltam felhívlak, már olyan rég beszéltünk.
- Szia! Most mész az irodalomra, ugye?
- Ja. Nem sokat tudtam tanulni...
- Ja, persze. Ne viccelj már! Te mindig sokat tanulsz.
- Ja, de most nem volt lelkierőm az elmúlt 3 hétben, és tegnapelőtt volt a Halottbúcsúztató, hát nem vagyok nagyon feldobva. Most nem nyafogok, hogy nem tudom, most tényleg nem tanultam sokat. *
- Képzeld, azt csináltam, hogy minden nap, amikor valamelyik csoporttársunk vizsgázott, meggyújtottam egy gyertyát, és szorítottam.

Itt még folytatódott a beszélgetés, de az már nem annyira lényeges. Nem elképesztő egy ember? Ő egyébként akkor is gyertyát gyújtott teljesen magától a Mamimért, amikor meghalt. Nem is mondta meg, csak pár nappal később. Munkát keres, és felajánlottam Neki, hogy nálam lakhat a nyáron, ha esetleg csak Pesten találna munkát (zalai a lelkem, a világ háta mögött lakik). Ha esetleg valaki tud Neki munkalehetőséget a nyárra, biztos örülne neki...

* Szóval én csak nyafogásnak hívom, de inkább csak a kicsi önbizalmam miatt mondom, hogy nem tudok sokat, és hitetlenkedem, amikor pl 10 perc alatt megírom a zh-t, és nagyon könnyűnek találom, és meg vagyok győződve arról, hogy épphogy kettes lesz, mert nem tanultam rá eleget... A többiek már valószínűleg fárasztónak találják ezt és álszerénységnek, de én borzasztóan élem ezt meg. A maximum pontos nyelvészet zh után azt számolgattam összeszorult torokkal, hogy vajon nem rontottam-e el annyi kérdést, hogy még meglegyen a kettes... És nem azért, mert annyira érdekes lenne, hogy milyen jegyet kapok, hanem mert nem akarom újra felvenni a tantárgyat a következő félévben. Nem vagyok normális. Annál is inkább, mert tényleg nem számít a jegy, csak bukta ne legyen, az meg sosem, ezt már elhihetném a négy félév teljesítménye után.

A mai vizsga. Na igen. 8 órát vonatoztam, kb 10 perc volt a vizsga a készülési idővel együtt. Jó arány... 15 irodalomtörténeti és 8 irodalomelméleti tétel volt (mindkettőből kellett húzni egyet-egyet). Az utolsót tegnap reggel tanultam meg. A héten azt csináltam, hogy mivel csak 10-től kezdődtek az óráim, reggel 6-kor felkeltem, és tételeket tanultam (nekem reggel megy csak sajnos, estére már irtózatosan elfáradok). Tegnap reggel tanultam meg az utolsót, de ugye azt minden tanuló tudja, hogy a dolgok akkor maradnak meg az emberben, ha legalább még 3-szor elismétli őket. Tehát, kétnaponta újra olvastam a már megtanult tételeket. Volt a 23 között kb 4 olyan, amit igazán nagyon szerettem volna kihúzni, mert nagyon közel áll hozzám (pl Hawthorne Skarlát betűje, vagy Emerson filozófiája, vagy Keats szépséges lelke, vagy Ruskin elmélkedése a képzőművészetről), és volt 3 olyan, amit semmi esetre sem szerettem volna, mert vagy nem értettem a művet, amit elemezni kellett, vagy az embert nem értettem, aki alkotta a művet. Ééééés, ezeket a tételeket nem is tanultam meg, csak átfutottam rajtuk, merthogy nem gondolok rájuk, és úgysem fogom kihúzni...

Már régóta nem "varázslok" (az Agykontrollra gondolok, meg a programozásra). Az előző félévben még egy ilyen technikával tanultam meg a sok uralkodói ház töméntelen mennyiségű királyát és királynőjét angol töriből, de ebben a félévben nem volt ilyen fajtájú tanulni való. A mit akarok illetve nem akarok kihúzni című műsort hihetetlenül megszívtam az államvizsgán 10 évvel ezelőtt, úgyhogy ezzel meg nem is foglalkozom. Úgy vagyok vele, hogy mindig tudtam mit mondani, legfeljebb kevés lesz a tudásom, de nem számít, görbüljön, ebben a vizsgaidőszakban csak az a lényeg.

Két napig imádkoztam Istenhez, hogy adja meg, hogy sikerüljön, nem kérek én jobb jegyet a kettesnél, csak ne kelljen visszamennem. Tegnap este fél 10-re értem haza kórusról, azt gondoltam, hogy még átolvasom az összes tételt mielőtt lefekszem aludni. Előtte azonban megtekintettem a leveleimet, és erre bukkantam az egyikben (sajnos a YouTube-on le van tiltva az embedding, csak úgy lehet megnézni, hogy ide klikkelsz, de mindenképp érdemes!):

Stavros Flately

Na meg akkor már ezt sem szabad kihagyni szerintem:

Susan Boyle

Na hát és fél 12-kor, jó sok ilyen után, amikor ránéztem az órámra, elöntött a bűntudat (de előtte még jól kiröhögtem magam, teljesen elfeledkezve az elmúlt hetek eseményeiről...), hogy hogy fogok levizsgázni ma. Aztán annyira rosszul éreztem magam, hogy fél 2-ig el sem tudtam aludni, reggel pedig fél 5-kor keltem, mert 6-kor ment a vonat...

És a vizsgán kifogtam az egyik olyan tételt a 3-ból, amit nem szerettem volna. Kb 5 percig készültem (szóbeli volt), aztán mondtam, hogy én akkor neki is ugranék, többet úgysem tudok hozzátenni, akármeddig is ülök fölötte. A felelet másik öt perc volt kb. A következő párbeszéd részlet is elhangzott (angolul, csak itt most nem erőltetném ezt):
- Jó, akkor a festményekről térjünk át a költészetre - (a Pre-Raffaelitákról szólt a tétel).
- Az a helyzet Tanárnő, hogy nem igazán értettem azt a verset, amit elemezni kellett. El tudom mondani a történeti hátterét, de én a képeiket sokkal jobban szeretem mint a verseiket, mert nem értem őket...

Úgy voltam vele, hogy annyira tök mindegy mit mondok, talán amit addig elmondtam elég volt a ketteshez. A végén azt mondta:
- Jól van Ila, ez rendben volt. Volt benne pár hiányosság, de teljesen rendben volt.
Gondoltam egy hármast is megért a dolog, erre beírta az ötöst...
- De Tanárnő! Volt benne hiányosság...
- Igen, de maga legalább gondolkodik, és nem csak magol.

Úgyhogy gyorsan bevásároltam, és hazaérvén megfőztem a szezon első lecsóját, szigorúan ahogy a Mamikám szokta volt csinálni. De még előtte a vonaton elkezdtem olvasni Izsák könyvét Evagriosz Pontikoszról, aki egy egyiptomi remete volt, és a kísértésről (is) írt. És most pedig kb ötször láttam a Stavrost... :-D

Nyááááááár van!!!!!! (Még kb két hét brutál órarend napi 8-10 órával, de már mehetek moziba, látogatóba, nem kell semmit visszautasítanom azzal, hogy vizsgára készülök, és milyen ciki, ha mást csinálok... Khm. De aztán már jobb lesz.)

Ja, a legjobb. Ma ismét egy pontosan 20 éves egyetemista nézett ki magának... Szó szerint is, meg átvitt értelemben is. Odafelé felszállt Fehérváron, leült velem szemben, és nézett, amíg le nem szállt Veszprémben. Visszafelé két órával később jöttem, felszállt Veszprémben, és akkor már beszélgettünk is. Meg sem rezzent, amikor kiderült, hogy majdnem kétszer annyi idős vagyok...

Tanulás

Elkezdtem tanulni. Múlt hét kedden, két nappal azután, hogy Kismami elment volt a töri vizsga. Képtelen voltam tanulni előtte, ott meg figyelni, és úgy remegett a kezem írás közben, hogy nem tudtam elolvasni amit leírtam. (Nem lett fényes, de nem javítom ki, az Ő emlékére benne marad az indexemben.)

Utána se nagyon ment egész héten, de csütörtökön valahogy belém tolult egy csomó erő, gyorsan leültem és megírtam az egyetlen esszét, ami még hátra volt, jóval a határidő után. Maradt az irodalom vizsga, amire meg éjjel-nappal olvasni kéne, de most az se megy. Illetve ma elkezdtem tanulni, és ennek kifejezetten örülök. Az még elrettent, hogy hogyan fogok tanítani, de az legalább örvendetes, hogy a tanulás elindult. Így legalább van esélyem. A tanárnő is rendes volt, mert megkértem, hogy két hét múlvára rakja a vizsgát, és így is tett. Szóval időm mint a tenger. Úgyis Bakonybélbe megyek a hétvégén, ott tutira tanulni fogok.

***

Zseniális könyvet olvasok. A szépséges Regitől kaptam (tényleg szép :-))), egyszer csak hozta a postás. Egy jezsuita szerzetes-atyával beszélget a könyv írója, Naszádi Kriszta, és ezek a beszélgetések vannak leírva. A szerzetes - Nemes Ödön atya - állati érdekes életet élt Japánban, és mindenféle, az életvezetéssel kapcsolatos tapasztalatait mondja el (többek között). Nagyon ajánlom. A címe: Szabadon, örömmel, szeretettel.

Ma ezt (is) olvastam benne:

"... Ez a nyugati kultúra nagy-nagy baja, hogy mindent meg akar érteni, mindent elemezni akar. A távolkeleti emberek nem. Bele tudnak simulni a misztériumba. Már megtapasztaltam, hogy Isten tart a tenyerén.Ő tudja, mikor mi lesz. Egy protestáns pásztor barátomtól tanultam Japánban, hogy ha valami szokatlannal, betegséggel, nehézséggel találkozik, akkor rögtön, előre hálát ad, mert hisz abban, hogy ha Isten ezt nem akadályozta meg, akkor előbb-utóbb a javára fogja fordítani. ..."

***

Pillanatképek a pécsi kórusverseny hétvégéjéről, az Óbudai Kamarakórus szemszögéből. (Ezeket a képeket ma tette fel az egyik srác, hátha valakit érdekel egy ilyen atmoszférája.)

Eljött az ideje

annak is, hogy megosszam egy álmom valóra válását.

Nagyon régóta vágytam arra, hogy legyen egy olyan szeretetközösség, ami megtartó erővel rendelkezik. A kórus nagyon jó közösség, és már 23 éve az életem szerves része, de ez a vágy egy másfajta, inkább mélyen lelki közösség felé hajtott. Az Isten felé fordulás régóta bennem mocorgott, és egyre inkább azt éreztem, hogy egy olyan közösségre van szükségem, ahol ez az alap, amire minden épül. Ahol nem kell megjátszanom, hogy jó kedvem van, amikor pedig nincs is, ahol elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, hasonló értékrenddel bírunk, és ahol szellemileg és lelkileg is sokat fejlődöm, illetve együtt tesszük.

És végre, végre megalakult! Már háromszor találkoztunk, két hétnél több nem telt el egy-egy találkozás között, de inkább csak egy, és elképesztő szellemi és lelki erővel bír a dolog. Barbussal találtuk ki már régen, hogy szeretnénk egy ilyen közösséget, így mi ketten és még egy, Gabi nevű barátunkkal együtt kezdtünk bele a szécsényi gyülekezet mintájára, és azóta van két plusz állandó tagunk is, akiből az egyik igazán nagy segítségre és lelki támaszra szorul. Amikor valaki új találkozik velünk, mindig megkérdezik, hogy mióta ismerjük egymást az új tagokkal is, mert olyan, mintha sokéves barátok lennénk. Pedig egy hónap sem telt azóta, hogy először összegyűltünk nálam. Tegnap Barbinál voltunk. Mindig úgy van, hogy dicsőítő nótákat énekelünk, vagy meghallgatunk valami szép zenét (hú, tegnap pl egy viszonylag új albumból hallgattunk pár nótát, az a címe, hogy "A kegyelem íze" - soha nem hallottam még ennyire gyönyörű, ilyen típusú zenét, találtam aYouTube-on két dalt az albumról, lejjebb hallgatható), beszélgetünk valami érdekesről (leginkább a hitbeli elmélyülésről, az Istennel való járásról van szó természetesen, de beszélgettünk már a férfi-női szerepekről és a kapcsolatok defektességéről is), imádkozunk egymásért, aztán eszünk együtt egy nagyot, majd hazatérünk, rendszerint hajnalban. Nyitottak vagyunk, bárki csatlakozhat hozzánk, aki nem diszkriminál és nem ítélkezik a másik fölött, hanem szeretettel és kedvességgel áll a többi taghoz, még a nehéz esetekhez is. Ja, és aki nem oszt észt az igehelyekkel dobálózva (ez lett a vesszőparipám, de tényleg nem bírom az igehelyes moralizálást mostanában, mit csináljak?). Itt csak szeretni kell, és önmagad lenni, az sem baj, ha szennyes vagy. Mindannyian hordozunk szennyet a lelkünkben, mindannyian küzdünk, és az a célunk, hogy közelebb kerüljünk Istenhez.








Sokat röhögcsélünk. A tegnapi ima, ami értem zajlott, így kezdődött: "Istenünk, köszönjük, hogy nem polipnak teremtetted Ilit!" mire én, hahotázva: "Ezt tényleg köszönöm, Uram!". (Az a történet, hogy mindig valaki tenyerébe adjuk a kezünket, amikor értünk imádkoznak a többiek, és én rendszerint két ember kezébe szoktam adni. Tegnap csak egyvalaki maradt ki, mivelhogy négyen voltunk, erre mondtam azt, hogy ha polip lennék, nem lenne gond, hogy mindenki kezébe adjam a kezemet.) Na jó, azért ez ritka, de ez is belefér. Félelem mentes, felszabadult, szeretetteli a légkör. Jó, hogy minden álom valóra válik egyszer :-))). Már csak az az egy álmom van, hogy a leendő társammal együtt vehessünk részt ebben a közösségben, és ő is ugyanolyan boldog legyen benne, mint amilyennek én érzem magam.

Most értettem meg igazán, hogy milyen egy megtartó közösség, aki elhordozza egymás fájdalmát és nehézségeit mindenféle moralizálás nélkül, csak együtt érezve és imádkozva a másikért, mert még nehezebb lenne enélkül az áldás nélkül ez a mostani állapot. Mindig, mindannyian várjuk a következő találkozást. És megint csak áldom, hogy van Barbi, akivel egyre hasonlóbbak vagyunk, és egyre közelebb és közelebb kerülünk egymáshoz, még mindig.

Egyébként meg már régóta ajánlgatott egy könyvet, amit meg is szereztem ma. Jálics Ferenc írta, a címe pedig: Szemlélődő lelkigyakorlat. Azért tukmálta annyira, mert most ezek miatt a szenvedések miatt meglehetősen távol kerültem az Istentől, és nem emlékszem, hogy hogyan lehet közelebb kerülni Hozzá, illetve hogy kell elengedni a szenvedést, ami egyre magába gabalyított az elmúlt időben. Na ez a könyv pont erről szól, elolvastam a bevezetőjét. Izgalmasnak ígérkezik. Egy tíznapos lelkigyakorlat "kúra" van benne, amit Barbus már pár hónapja csinál, és azt is elhatároztuk, hogy nyáron megcsináljuk együtt a Börzsönyben a telkükön (ez gyakorlatilag nagyrészt csendes szemlélődés a természetben). A Caminóra is elviszem, lesz rá kétszer 10 napom is, és ott meg aztán lesz természet garmadával (mennyire várom!!!! Folyton előttem van a lemenő nap, ahogy folyamatosan nyugat felé haladtunk, és ahogy a hátunk mögül egyszer csak elénk került a nap, és vezetett minket az utunkon... A másik meg a felkelő nap képe, amit minden hajnalban megcsodálhattam a hátam mögött, és annak az emléke, ahogy a vacogó hidegből egyszer csak finom meleg lett a bőrömön attól az izzó testtől az égen. Gyönyörű...).

Apropó... Barbusnak is lett netje, nosza vérszemet kapott, és úgy döntött, hogy ő is összerittyent egy blogot. Majd belinkelem.

Aranykor

Most egy olyan korszak van rajtam, hogy talán sosem voltam ennyire kiegyensúlyozott és boldog. Na igen, ezt most végre szívemből elmondhatom.

Nagyon intenzív belső élet zajlik a lelkemben. Napról napra egyre közelebb húz magához Isten, és kérem szépen még mindig normális vagyok ám! :-)))) Nagyon sok emberi kapcsolatom szorosabbá vált, valahogy minden nyugodt, békés és szeretetteljes körülöttem. Egyre inkább abban a "másik világban" élek, miközben teljesen össze tudom egyeztetni a fizikai valósággal. Érdekes.

Kaptam egy új nevet (Krisztusban a szerzetesek is új nevet kapnak). Érdekes története van (nem fontos mi a név, az az érdekes ahogy kaptam). Már hónapokkal ezelőtt megkérdeztem a nevemet, ami egy kósza gondolat formájában röppent a fejembe. Megerősítést vártam az Írásból, de nem jött. Le is tettem róla. Aztán eltelt egy hónap (de lehet, hogy több is), és amikor először mentünk Szécsénybe, és a kör közepén állva imádkoztak értem a többiek, Gabi megszólalt:
- ... a neved.
Azt a nevet mondta, amit már egy hónapja a fejemben hordoztam, megerősítésre várva. Ömlött a szememből a könny, miközben a szám nem szűnt meg mosolyogni... Elképesztő volt. Honnan tudta? Amikor megkérdeztem, azt válaszolta, hogy belülről megállás nélkül azt érezte, hogy meg kell nekem mondania. Két hét múlva ugyanott Ámosz testvér (az ottani gyülekezetet vezető ferences szerzetes) mondta ki, és ő sem tudhatta...

A Crabb könyv elképesztő... Azt hiszem Mr Crabb már-már C. S. Lewisszal vetekszik nálam (bár azért Clive még mindig vezet egy orrhosszal :-)). Úgy mesélnék erről a dinamikus lelki életről, ami most hihetetlen intenzitással zajlik bennem, különösen egy esetről, ami nemrég történt... Csak annyira félek, hogy túlságosan elrugaszkodnak a történések attól a mértéktől, amit még hüledezés - vagy az "Orvos látott már?" kérdés - nélkül elfogad az átlagember... És ezért inkább nem kockáztatok. Talán majd egyszer, akkor, amikor már ennyire sem lesz jelen az egóm, mint amilyen mértékben még mindig itt van - bár már a töredéke sem annak, ami volt... -, és nem fog érdekelni ki mit gondol... Folyamatosan eltűnök, azt érzem. Egyáltalán nincs bennem sem sürgés, sem sóvárgás egy ideje. Nem is létezem mint ego, csak Isten létezik, és bennem Isten... Totálisan átadtam az életem, minden területét. Örömmel és kíváncsian megyek, amerre vezet, találkozom emberekkel, akikkel találkoznom kell, mert egymás útjába kerülünk, megkeresek másokat, akiket úgy érzem meg kell keresnem, még nagyobb energiáim vannak a tanításra és az emberekkel való kapcsolódásra, és beszélek dolgokat, amik nem belőlem jönnek eredetileg... De magamról nem nagyon beszélek már egy ideje. Nagyon minimálisat, és már azok közül sem mindenkinek, akiknek eddig beszéltem. Nem azért, mert nem szeretném őket. Sokkal közelebb érzem magam mindenkihez, akit szeretni tudok vagy akit eddig is szerettem, de jobban esik hallgatni őket, megérezni az érzéseiket, szeretgetni a lelküket. Átérezni a fájdalmukat vagy együtt örülni az örömükkel, érezni a múltjukat és (ha a jelenük nem változik...) a kilátásban lévő jövőjüket. Vagy érezni a változás szelét rajtuk, a lelki értelemben vett gúzsba kötöttségtől való szabadulásuk lehetőségét, ami már megszületőben van bennük, és észrevehető a felismeréseikből, a gondolataik és érzéseik változásaiból, az összefüggések meglátásából, az okoknak önmagukon belül és nem kívül való kereséséből, Istenre találásukból, és egyáltalán: a teljesen másfajta kisugárzásukból, abból a kisugárzásból, ami már olyan ismerős, hiszen erről ismerjük fel egymást... - olyankor ujjong a lelkem, amikor ezt érzem. Persze nem mindenkire tudok így ráhangolódni, csak azokra, akikkel azonos hullámhosszon rezonál a lelkem, és aki nyitott... ez fontos. Egyre több ilyennel találkozom.

Azért a társ kérdés még mindig kérdés, ez talán nem is lesz máshogy - illetve már ebben sem vagyok biztos. De ezt is letettem, és kíváncsian várom, hogy merre visz az utam. Félelem, reménytelenség már nincs bennem, és értetlenség sem. Már megbízom a Teremtőben, és elhiszem az ígéreteit. Azt, hogy Ő sokkal jobban tudja mi a jó nekem, ismeri a szívem igazán legmélyebb vágyát - amit én lehet, hogy nem is ismerek, csak a felszínre feltörő vágyacskákat fogom fel az egóm által (mint pl egy akármilyen kapcsolat, csak ne legyek egyedül...), amiket eddig ki is elégítettem szépen majdnem minden áron, és milyen nagyszerű eredménnyel! - és addig nem nyugszik, amíg AZT be nem tölti. Na ez az ígéret, nem is Akárkitől, és elhiszem végre. Bizonyítania sem kell már.

:-))))

Újabb zúzós hétvége

Hát... nem unatkozom, az már biztos.

Íme a mostani hétvége programja:

Péntek (vagyis ma): tanítás 7-től fél 5-ig, majd Barbussal tali, kórus fél 7-től fél 9-ig.
Szombat: Katedra konferencia fél 10-től fél 6-ig (vagy "csak" 5-ig... majd kiderül holnap, ennyire képben vagyok, mint mindig :-)).
Vasárnap: kirándulás Barbussal meg még két másik társsal, este Szécsényben gyülekezet, érkezés éjjel.

Ma a táskámban volt egész nap a főzelék, amit Barbus főzött nekem, de nem volt 10 percem, hogy megmelegíjjem és megegyem... Egyik óráról a másikra rohantam, mert mindegyik (4 csoport) a város másik pontján van, és pont ki van számolva az idő, hogy amint befejeződnek és elindulok, pont odaérek a következőre.

Tegnap Anyum:
- Na és mit ettél ma?
- Anya, szerintem nem akarod tudni... :-))
- Aha. Értem. Semmit.
- Hát... 3 vagy 4 kicsi méretű pogácsát... :-))

Hát nem örült. Barbi aszonta, hogy jövő héttől főzni fog nekem, és mivel minden héten találkozunk, mindig elhozza. Mondtam neki, hogy befizetek nála egy menüre :-)))). Nincs időm főzni (mellesleg befűteni sincs, mert az legalább 2,5-3 óra, annyit meg nem tartózkodom itthon, csak késő éjjel, ezért meg nem fogok 1-2-ig fennmaradni, amikor másnap reggel 7-től tanítok este fél 8-ig...), amikor meg van 1-1 szabadnapom, pont arra nincs időm, hogy a konyhában sürögjek. Nem panasz ez, csak érdekesnek találom, és figyelem mi lesz ebből :-)))).

***

Ami még érdekes, hogy mennyire egyformán gondolkodunk Barbussal, bár ez már rég megszokott, sokszor írtam erről. Mégis mindig meglepődöm újra és újra, amikor ilyen dolgokkal találkozom:

Szerdán részt vettem egy Meez-es "bulin", ahol egy online, cyber-Bibliakör szerveződik kéthetente szerda este. Most Keresztelő Szent János volt a téma. Nem nagyon szokott véleményem lenni ilyen témákban, inkább csak figyelek, de most az volt a kérdés, hogy mi jut eszünkbe Szt Jánosról, meg hogy mire tanít. Én azt mondtam, hogy az jut eszembe róla, hogy sáskát evett, meg hogy kicsit őrült volt szerintem.

Másnap elmeséltem az eseményt Barbinak, de csak a kérdéseket mondtam el, azt nem, hogy én mit válaszoltam. Ez jutott eszébe:
- Arra tanít, hogy sáskát meg mézet kell enni, és szerintem nem volt teljesen ép...
Leesett az állam... Utána meséltem csak el neki, hogy ezeket mondtam én is...

Jó, nem? :-)))))))

***

Baromi jó könyveket olvasok megint. Az egyiket David Seamand írta és Gyógyító sebeink a címe, a másikat Lawrence Crabb és azt a címet viseli, hogy Nők és férfiak - a különbözőség öröme. Nagyon jók...

Vetélkedő

El is felejtettem elmesélni, hogy a nyelvészet zh vagy 4-es vagy 5-ös lett azzal a rengeteg tanulással... (Abból gondolom, hogy a félévi jegyem 4-es lett belőle, de a félévi jegybe az előző zh jegye is beleszámított, tehát négyesnél nem lehetett rosszabb ez a dolgozat.) A törire nagyon kíváncsi vagyok... azt még nem kaptuk meg.

Tegnap Anyukáméknál jártunk, ami kifejezetten nagyon jól sikeredett. Majdnem mindenki nagyon élvezte a vetélkedőt, hatalmasakat röhögtünk, és mindenki részt vett benne. Anyukámnak kifejezetten élmény volt a játék, és ennek hangot is adott, aminek különösen örültem, mert ő nem egy játszós fajta. Amikor gyerekek voltunk is nagyon ritkán játszott velünk. Ő írta most a verset a költős feladatnál, és bőszen rajzolgatta a képet is, ami egyébként kifejezetten szép lett. Életemben nem volt még ennyi teám, mint amennyit ajándékba kaptam idén, aminek nagyon-nagyon örültem, mert igen szeretem a teát (de nem mindet!), és csupa olyat kaptam, amit szeretek.

Aztán este megint Barbusnál aludtam, elképesztően jót beszélgettünk ismét. Ma pedig el kellett volna kezdenem tanulni a 4 vizsgára, de találtam Barbinál két elképesztő jó könyvet, amit el is kezdtem olvasni, és valahogy érzem már, hogy ugyanaz fog történni tanulásilag, mint a múltkor... Na viszont most nagyon rosszul fogok járni, ha tényleg így lesz. De egyszerűen olvasni több kedvem van - illetve ahhoz van kedvem! - mint tanulni - mert ahhoz nincs.

Mi más is lehetne az egyik könyv, mint egy C. S. Lewis írás: A nagy válás címet viseli. Izsák ajánlotta többször is még októberben Bakonybélben. Ott csak angolul volt meg, el is kezdtem olvasni, de nem hoztam magammal, a múlt hétvégén pedig már nem volt ott, valószínűleg valaki kölcsön vette. Ez meg csak úgy hevert a Barbi polcán, gyorsan eltettem, elolvasom majd.

A másik könyv egy tanulmányok sorozata, az a teológus hallgató (Poór Balázs) írta egy társával, aki az újonnan megalakult imacsoportunk vezetője. A címe: Az elfedezés (itt a link, pfd-ben olvasható is). Állítólag nagy port kavart ez a tanulmány, mert sokan farizeusként ismertek magukra miközben olvasták, és egyáltalán nem tetszett nekik, amit odabenn magukban legbelül mélyen találtak... :-)))

Majdnem egy hét

Múlt hét szombaton Bakonybélbe mentem villámlátogatásra. Fantasztikus volt, eddig ez volt a legjobb.

Déltől éjjel 10 körülig folyamatosan történt valami. Hatalmas beszélgetések zajlottak, volt egy kóruskoncert, amin megkért Izsák, hogy énekeljek, aztán agapé szeretetvendégséget tartottak hihetetlen mennyiségű kajával, sütivel és forralt borral, amit egy záró imaóra követett, majd a romok eltakarítása nagy röhögések közepette a három szerzetessel és egy (szintén férfi) vendéggel.

Bakonybél mindig fantasztikus, de most egyértelműen azt éreztem, hogy odatartozom. Ábel megtiszteltetésnek vette, hogy a lelki vezetőm legyen.

Amikor ott vagyok, mintha egy másik világba csöppennék (illetve szó szerint ez így is van, csak én még nagyon az út elején tartok, ezért mindig jobban megérzem a különbséget a két világ között). Egyszerűen megszűnnek a fájdalmas vagy problémás gondolatok is, annyira más a lelkület és szellemiség ott... (Sajnos másnap reggel az első busszal el kellett jönnöm, mert dráma volt Pesten. Pedig azt gondolták, hogy majd énekelek a misén. Hát nem tudtam sajnos. Kár.) Annyira nyugodt és meleg a légkör ott mindig... Néha kifejezetten rossz eljönni onnan.

Dráma vasárnap... Nem volt jó. Azt éreztem, hogy nem értem mit keresek ott. Egy évig jó volt, amíg a vájkálási időszak volt, de most már nem a vájkálásról szól a lelki életem egy ideje, hanem a hit és a szoros istenkapcsolatról és általa a gyógyulásról (annak ellenére is így van ez, ha néha még mindig eszembe jutnak régi emlékek, amik aztán feldühítenek). Napról napra zajlik a változás bennem, és a legmeghatóbb, hogy amikor a saját erőmből akartam változni, akkor soha nem sikerült, most viszont folyamatosan ez történik, magától. Érzem is a folyamatot. (Ez mondjuk ugyanolyan munka és küzdelem mint azelőtt, épp csak a tárgya más mint korábban. Barbi egyébként irigyel is ezekért a küzdelmekért, mert ő már egy ideje túl van rajtuk, ő már a megnyugodott állapot fázisában van.)

Azért ez alkalommal is tanultam egy s mást a drámán. Párkapcsolati kérdéssel indult, és szokás szerint az anyával kapcsolatos konfliktusnál kötöttünk ki (illetve az, aki játszott). Na és ebből én (is) mindig igen sokat tanulok. Abba is jobban betekintést nyerek, hogy mit hozok a gyerekkoromból, és egyre közelebb kerülök a szüleimhez, azáltal is, hogy őszintébben ki tudok mondani nekik újonnan felfedezett dolgokat mint korábban. És ezáltal nekik is segítek. (Anyunak direktben is lehet, ő nagyon jó fej ilyen szempontból. Apu keményebb dió, ő könnyen megsértődik, neki nem lehet egó-határokat feszegető dolgokat mondani...)

Ennek ellenére nem éreztem jól magam drámán. Amikor rám került a sor, elmondtam mit éreztem a múltkori pszichológus témával kapcsolatban illetve azzal, ahogy engem kihagyva találták ki a megoldást, és mint kész tényt tálalták. Elmondtam azt is, hogy megrendült a bizalmam a vezetőkkel szemben emiatt, és hogy inkább visszahúzom a mosolygós álarcot, vagy egyszerűen nem megyek el, ha fáradt és kimerült vagyok, de hogy nem fogom többet kiadni az igazi magamat. Azt vártam volna, hogy azt mondják: sajnáljuk, hogy rossz érzést okoztunk, de elkezdtek mentegetőzni, ami meglepett. Mert (és ezt is elmondtam) értékeltem, hogy segítséget próbáltak nyújtani, de az nem volt a megfelelő nekem, ahogy ezt tették. De keményen csak szakmai szemmel néztek, emberileg egyáltalán nem, én meg a lelki beállítottságommal ezt nem nagyon kedvelem. Szóval attól kezdve szépen mosolyogtam, akkor is, amikor bejelentették nekem, hogy nem engednek el a januárban induló, Pál életével foglalkozó bibliodráma csoportba, mert úgy gondolják, hogy a kettő ütné egymást. Azt mondtam nem kérdőjelezem meg a szakmai hozzáértésüket, elfogadom a véleményüket. Pedig annyira, de annyira vágyom arra, hogy odamehessek! Mindegy, biztos még indul csoport másfél év múlva is.

(A szünetben elmentünk ebédelni néhányan, és az egyik drámatársammal beszélgettünk arról, amit mondtam. Azt mondta, hogy teljesen korrekt volt amit mondtam, és az is, ahogy. Nem volt benne sértődöttség - az egyébként sincs bennem egy jó ideje már, semmivel kapcsolatban. Mindent érzésre csinálok, lélekből és nem egóból, erőből vagy a fejemből - sem bántó stílus. Egyszerűen csak kifejeztem mit éreztem, ami érdekes módon viszont védekezésbe és kicsit ridegsébe ütközött a másik fél részéről... Hát mindenképp érdekes dolog volt.)

Viszont a dráma után este találkoztam Boglárral (egyetemi csoporttársunk), akivel elmentünk egy forró csokira meg beszélgetni, aztán a Margit körúti ferences templomba is az ifjúsági misére (ami szintén nem volt jó nekem. Valami nagyon hiányzott, amit Bakonybélben mindig érzek, és amit évekkel ezelőtt itt is éreztem, amikor elmentem ide néhányszor. Már másodszor volt hiányom, úgyhogy eldöntöttem, hogy nem megyek oda többet). Barbi is csatlakozott hozzánk később. Hát ő már nem nagyon fért be a tömött templomba. Az áldozás alatt leléptünk.

Aztán hétfőn karácsonyi készülődésbe fogtam. Sajnos halogatós lettem az utolsó időkben, mindent az utolsó pillanatokban csinálok, és a sütikhez valók megvásárlásával is így tettem. Kicsit féltem attól, hogy úgy járok, mint tavaly, és elfogy az élesztő, mire odajutok a boltba, de még volt pár darab. Nekiálltam hát a beiglinek meg a kókuszgolyóknak, és egész nap a konyhában töltöttem az időt, hangosan üvöltetve a Promise zenekar Nyílt vízen című cd-jét (kedvenc evangélikus lelkészeimből álló együttes, illetve csak állt, mert már feloszlottak sajnos - különösen a fuvolista nagy kedvencem, ő jó barátom is), híres költők (Dsida, Radnóti, Pilinszky vagy Weöres stb) verseire írt, elképesztően üdítő zene. És nagyon-nagyon jó volt készülni.

Nagyon féltem az idei karácsonytól. Eddig mindig együtt voltunk Anyuval, Apuval (ők már rég elváltak), Húgommal, az ő kedvesével, és kedvenc Öcsémmel. Idén Húgomék úgy döntöttek, hogy kettesben akarnak karácsonyozni, Anyu a barátjával (illetve végül annak gyerekeivel) töltötte a Szentestét, így hármasban maradtunk Apuval és Öcsémmel. Apu csinálta a kaját, én a sütiket, Öcsém volt az italos (hehe.. italos volt... :-D), ketten feldíszítettük a fát, este vacsoráztunk, beszélgettünk, ajándékoztunk, jó volt. Más volt mint eddig, de nem volt rossz.
Azért annyira remélem, hogy jövőre már...

Hétfőn este a sütögetés után Barbushoz mentem, és ott aludtam, mert 1. a szomszéd a születésnapját ünnepelte, és már előre bejelentette, hogy hangoskodás lesz, és mivel a szobám fala pont az ő lakásuk falával közös, ezért inkább elmenekültem :-)))). És 2. kedden kirándulni mentünk Barbussal és még egy barátunkkal a Börzsönybe. Gyönyörű időnk volt, napsütés a kirándulás alatt, amint lejöttünk a hegyről, elkezdett esni. Így volt megtervezve természetesen! Aztán délután elmentünk vásárolni Barbussal a városba (23-a estefelé volt már ugye, és még 4 azaz NÉGY embernek nem vettem ajándékot... Mondtam már, hogy erősen halogatós lettem?) Végül mindenkinek sikerült beszerezni pont azt, amit akartam, úgyhogy megelégedetten vettem hazafelé az irányt.

24-én minden évben elmegyek reggel a nagymamámhoz, aztán délután haza. Most is így volt, de előbb Anyuéknál kötöttem ki, ahol bekebeleztem egy nagy tányérral a káposztájából, mielőtt eljutottam hazáig. (Anyuék is megjelentek egyszer csak a Maminál.)

Ma (25-e) reggel elmentem Barbival az istentiszteletre (abba a templomba, ahol ő a kántor), és énekeltünk egy kétszólamú, angol középkori karácsonyi éneket (remélem, hogy a magyar nyelvben, az angoltól eltérően, nincs helyes sorrend meghatározva a melléknevek egymás mellé pakolásának, mert akkor azt most tutira bebuktam :-)))). Azért mentem, mert Barbi nagyon dicséri a lelkészt (Koczor Tamás), illetve a fantasztikus prédikációit. Tényleg nem volt rossz. Úgyis keresek egy olyan helyet, ahol értelmes és hiteles a prédikáció, lehet, hogy majd elnézek egy-egy vasárnap. Ha nem leszek iszonyat lusta összeszedelőzködni reggel időben és bebumlizni a városba, merthogy messze van ám az a nyomorult templom...

Holnap Anyuhoz megyünk mind gyerekek. Olyat fogunk csinálni, amit soha még nem csináltunk. Az angol csoportjaimban a nyelvisiben minden évben csinálok karácsonyi kvízt, és kiscsoportokban versenyeznek egymással. Elővettem a tavalyi kvízt, ami amerikai, és lefordítottam a 20 kérdést. Két csapat lesz, a fiatalok hárman, meg az öregek ketten. Hehe... Aztán még kitaláltam olyanokat is, hogy vicces verset kell majd írniuk karácsonyra, megnéznek egy filmrészletet az Igazából szerelemből (a táncos jelenetet, ahol Hugh Grant letáncikál a lépcsőn), majd kérdésekre kell válaszolni a látottak alapján, végül karácsonyi szavakból összeállított activity, kizárólag mutogatással! Hát... már alig várom. Régen volt olyan, hogy karácsonykor társasoztunk, és a vesztesnek rengeteg kétütemű fekvőtámaszt kellett nyomni. Soha nem felejtem el az öcsém arcát, amikor valami 110-nél tartott... :-D Izgalmasnak ígérkezik. Kár, hogy én nem tudok játszani benne.

***

Az jutott még eszembe, hogy régen annyira vágytam arra a szellemi és lelki közegre, amiben most benne vagyok, különösen az utóbbi pár hónapban. Sokáig éreztem a hiányát, és mindig tervezgettem, hogy majd keresek egy olyan közeget, ahol szárnyalhat a lelkem. Nem találtam, nem is kerestem, de azt hiszem ha előbb találtam volna, akkor már sokkal, de sokkal hamarabb Pestre kerültem volna... Mert Győrben semmi nem történt szellemileg (na meg lelkileg sem), legalábbis nem az előre volt az irány, és főleg nem szárnyalva. Ott csirizzel voltak bekenve a szárnyaim.

De azt hiszem ha nem úgy történt volna minden ahogy megtörtént, akkor nem is tudnám olyan hálával és ujjongással értékelni és ünnepelni azt ami most körülvesz, amilyennel nap mint nap megteszem. Akkor nem vennének körül azok az emberek, akiket a sors áldása felém sodort. Pl Anita, aki egy tanítványom, akivel rengeteget beszélgetünk minden egyes olyan reggelen, amikor órája van velem, aki halad egyre biztosabban és mélyebben Isten felé, aki érdeklődik, és rengeteget kérdez hála Istennek, és akitől egy könyvet kaptam: Anthony de Mello, Úton Isten felé címmel, ezzel az ajánlással: "Nagyon nagy szeretettel legemberségesebb tanáromnak...". Ennél nagyobb elismerést még életemben nem kaptam. Én tartozom hálával Neki. És borzasztóan örül az egóm, hogy ilyennek lát engem :-D.

Másik két tanítványom sem lenne a közelemben, akikre nagy szeretettel gondolok: Ájrín (Irén) és Zsuzsi a nyugdíjas csoportomból. Mindig azzal foglalkoznak, hogy hogy vagyok, és titkon (illetve már nem is titkolják) azért fohászkodnak folyamatosan, hogy társam és családom legyen. Nagy köszönet a szeretetükért és törődésükért. Pótnagymamáim.

Nem ismerném Ábelt, Izsákot, Anzelmet és a bakonybéli békés-boldog monostort sem... És olyan, Istent kereső illetve már megtaláló emberekkel mint pl Gabi, Vero, Regi, Boglár, Sirius vagy Attila sem kerültem volna kapcsolatba, akikkel azóta mély, némelyikükkel viszonylag rendszeres és (talán) mindkét fél számára sok új gondolatot és felismerést hozó lelki életet élünk (akár szóban, akár csak írásban, vagy mindkettőben felváltva) - lehet, hogy nem is kerültek volna az utamba, mert egész biztosan másfele vitt volna az utam (nem kerültem volna a pesti Katedrához, nem valószínű, hogy elkezdtem volna blogot írni... mondjuk Verot és Boglárt mindenképp megismertem volna az egyetem miatt, de a kapcsolat milyensége lenne más, illetve a beszélgetések témája, ez egészen biztos). Minden szóért és gondolatért, ami előre visz a lélek útján és amit ők ültettek a fejembe nagy köszönetet mondok. És a könyvekért, amiket ők ajánlottak (vagy adtak oda konkrétan), és amikből újra csak tanultam és (sz)épültem.
És az imákért...

És persze külön köszönet Györgyinek a kitartó szeretetéért és azért, hogy továbbra is rendületlenül hisz bennem.

Könyvajánló

Lassan megjelenik Lóri könyve, El Camino címmel.

És lett egy működő weboldala is, amit egyrészt belinkeltem a linkoknál oldalt, másrészt rákattintva fentebb a nevére rögtön odarepít a net szárnya. Megtalálható az oldalon ugyanaz az Útravaló is többek között, amit mi olvasgattunk Barbussal a Caminón. Azoknak készült, akik nekiindulnak az Útnak, kérdéseik vannak, és nem bánnak egy kis lelki-szellemi-spirituális iránymutatást valakitől, aki már megjárta.

Csak jó lehet!

18 éven felülieknek

Köszönet Reginek (merthogy ő ajánlotta), elolvastam Dr. Csernus Imre A nő című könyvét. Mivel előtte fogalmam sem volt arról, hogy ki az író (merthogy nem nézek tv-t, ezért nem ismerem őt, és egy ideje már nem foglalkozom pszichológiai témájú könyvekkel), így nem volt semmiféle előítéletem. Sokan érdekes arcot vágtak, amikor elmondtam kitől is olvasok, őket sem értettem... addig, amíg nem kezdtem olvasni. Meglehetősen érdekes a stílusa, de nagyon jó, amikről ír. Sokat tanultam magamról ismét... :-))) Mindenkinek ajánlom, aki eléggé nyitott, és akit nem zavar (annyira) a káromkodás. Engem csak néha zavart, néhányszor viszont kifejezetten viccesnek találtam egy-egy megfogalmazást vagy képet.

Eléggé elgondolkodtam magamon az olvasottak nyomán... És nem volt kellemes. De egyre inkább belátom, hogy tényleg sosem a másik a hibás, bármit is csinál, hanem én, aki eltűröm tőle. És ez az én felelősségem, és nekem kell elszámolnom vele magam felé. A másik, amin elgondolkodtam megint - régebben Lóri késztetett gondolkodásra ezügyben, de az már rég volt -, hogy mi az, amit rosszul csináltam, állandóan, mindenkivel... és borzasztó érzés volt, DE! Míg régebben szapulni kezdtem magam, most elfogadtam, hogy emberből vagyok, és ez a tanulási folyamat tanulópénze volt, és talán nem követem majd el a hibákat a jövőben... és megnyugodtam. Ha jobban tudtam volna, jobban csináltam volna, és a másik fél is, valószínűleg. Veszteségekkel jár a folyamat, de ha nagy változás, béke és nyugalom, belátátsok a vége, azt hiszem mindent megér.

Szóval jó kis könyv a könyv. Nem csak nőknek ajánlatos. De mindenképp 18 év felett. :-)))))

Úton

Ma majdnem az egész nap beszélgetéssel telt. Viszonylag sok emberrel beszélgettem, és ez nagyon jó volt. Viszont nem nagyon csináltam semmi mást, pedig minden szabadnapomon elhatározom, hogy majd ma elintézem a fontos dolgok felét... És soha nem jön össze. Ez viszont rossz érzés. Mert mindig ezt csinálom.

Pár napja felhívott János barátom, hogy a kedvesével együtt azt szeretnék, ha összeköltöznék velük... Hát meglepődtem, meg kell mondanom. Szellemileg és kulturális szempontból ez lenne a legek legje (Tamara zongorista és jazz-énekes, János pedig zenész és alkotóművész, mindkét szülője festő-szobrász-iparművész). Rengeteg kulturális összejövetel van náluk, érdekes arcok fordulnak meg, szóval hihetetlen előremozdító erő lenne ebben a tekintetben.

Én meg mégis tanácstalan vagyok... Sok szempontból félek egy ilyentől azóta, amióta csomó dologra rájöttem magammal kapcsolatban a drámán, meg azóta, amióta komoly komplexusaim vannak amiatt, hogy szerethető vagyok-e... És nem akarom, hogy csalódjanak bennem emberek, és aztán elköszönjenek tőlem... újra. Messziről kedvelni valakit nem ugyanaz, mint együtt lakni vele, és itthon mégiscsak a családommal vagyok, akik ismernek és elfogadnak, van egy kialakult életritmusunk, tiszteletben tartjuk egymás igényeit, ismerjük egymás szokásait, nem zavarjuk egymást, és nincsenek udvariassági körök, amik viszont mindenki mással óhatatlanul vannak. Akkor is, ha a pokolba kívánok mindenkit, mert olyan napom van, és nem szeretnék egy lélekkel sem találkozni. Ezt pedig itthon simán meg tudom csinálni. A párommal (amikor van) minden félelem nélkül együtt tudok élni, de az azért más. Szóval nem tudom mit tegyek, és ez a bizonytalanság újfajta gyomorgörcsöt okoz.

Más dolgokban viszont teljesen azt érzem, hogy sínen vannak, illetve nagyon jól haladnak. A legjobban a megbocsátás téma foglalkoztat mostanában ugye. Már nem is tudatosan van ez így, azt hiszem, de tudat alatt úgy látszik még mindig, hiszen megint egy olyan könyv került a kezembe, amelyik erről szól: Philip Yancey, Meghökkentő kegyelem. Olyan nagyon durva esetek vannak benne (holocaust és egyéb rémtörténetek), amiket én biztosan nem tudnék megbocsátani, ezzel szemben azok az emberek valahogy kaptak akkora lelkierőt, hogy felül tudtak emelkedni rajtuk.

A másik téma, ami foglalkoztat, az a legutóbbi dráma óta jár a fejemben. Azt játszottuk, hogy mindenki elképzelte, hogy milyen állat lenne, aztán meg is teremtettük az "állatkertünket". Én hattyú voltam. Nagyon nem szeretem ezeket a játékokat, mert nem tudok magammal mit kezdeni. Már többször előfordult, hogy kiszálltam játékokból (főleg azokat a játékokat rühellem, amelyikben járással kell kifejezni a hangulatunkat :s. Idegesítenek), de most azt gondoltam, hogy mennyire kellemetlen lenne, ha megint kivonnám magam, úgyhogy benne maradtam. Egy darabig ücsörögtem ott a kis "tavam" közepén, és elkezdett iszonyúan zavarni, hogy a többiek mind játszottak, én meg csak ott ültem. De mivel nem volt ötletem, hogy mit csináljak (és mert az volt a rögeszmém, hogy csinálnom KELL valamit, mert ezt várják el tőlem), felvettem egy szerepet, elkezdtem mindenkit védelmezni, én, a jóságos hattyú, mindenki barátja. Nem is értettem, hogy miért csinálom, meg a többiek sem nagyon, és a végén volt egy lány, aki amikor el kellett mondanunk a játékkal kapcsolatos érzéseinket, azt mondta: "Legszívesebben megfojtottam volna azt az altruista hattyút!" És Saci pedig azt mondta, hogy nem kell védeni másokat, mert simán meg tudja mindenki védeni magát, miért nem tudok szimplán önmagam lenni...? És az volt a legviccesebb, hogy egyáltalán nem esett jól az a szerep, de jól körülhatárolt szerepek nélkül NEM TUDOM KI VAGYOK IGAZÁBÓL. Annyira rosszul esett akkor, amit az a lány mondott (azonnal meg is mondtam neki), de hálás vagyok, hogy ezt mondta, mert rá nem jöttem volna erre magamtól ( bár két napig lelkibeteg voltam utána).

És itt egy másik esemény kívánkozik ide, mert szorosan összefügg a témával. Ez pedig a júliusi weight-flow contact hétvége, amiről már említést tettem, csak még nem írtam róla. Két borzasztóan érdekes gyakorlat volt benne, amiből az egyik teljesen ráfelel a drámán felszínre jött kérdésre.

(Röviden a weight-flow contact lényege: önálló és páros gyakorlatok vannak, amik által az ember egyrészt a testét ismeri meg különböző mozgásokon keresztül, valamint megtanul együtt mozogni egy másik emberrel - mindig mással -, másrészt - ami sokkal fontosabb - ezek a gyakorlatok reprezentálják a lelki életet, és azt, hogy hogyan reagálunk eseményekre vagy oldunk meg dolgokat az igazi életben.)

Mindkét, számomra ütős gyakorlatot párban végeztük. Az egyik, amelyik korrespondál a fentiekre, három fázisból állt. Először egyikünk dominált (a feladat az volt, hogy a domináns személy lassan mozog a térben, a másik pedig megpróbálja kitölteni a teret körülötte a saját testével), aztán szerepcsere, végül megszűntek a szerepek. Addig a pontig, amíg tisztán meg voltak határozva a szerepek, vidáman részt vettem a gyakorlatban, még élveztem is. Hanem amikor már nem voltak szerepek, egyszerűen lemerevedtem! Nem mertem önmagam adni, mert nem akartam dominálni - mert nem akartam erőszakosnak és ezzel riasztónak tűnni -, viszont behódolni meg nem tudok, mert nem olyan a személyiségem. Azt kell hogy mondjam, hogy borzasztóan rossz volt rájönni arra (amit az altruista hattyúként is megtapasztalhattam később), hogy nem merem felvállalni magamat, azt, aki tényleg vagyok, mert attól félek, hogy akkor kiábrándulnak belőlem az emberek, vagy rosszat gondolnak, vagy összedől a rólam alkotott kellemes benyomásuk és képük, és akkor elfordulnak (hiszen pont ez történt a kapcsolataimban, amikor önmagam adtam)... És hogy nem tudom ki is vagyok igazából a szerepek nélkül, merthogy társaságban mindig valamilyen szerepet játszom, általában olyat, ami pozitív benyomást kelt. Emberekkel egyenként nem, barátokkal és itthon sem (erről tudnának mesélni itthon :-))), de olyan társaságban, ahol távolabb állnak tőlem, igyekszem megőrizni a rólam alkotott pozitív véleményt. És ez szörnyű! És aztán továbbgondoltam ezt a kérdést, a kapcsolataim vetületében... Hát nem dobódtam fel. Ezzel a felismeréssel még nem tudok mit kezdeni, de örülök, hogy rájöttem, mert így legalább tudom figyelni magam, és talán oldódik majd a helyzet. Erőlködni biztos nem fogok, hogy megszüntessem, mert abból még soha nem származott semmi jó. Arra is rájöttem, hogy utálom magamban az erőteljességet...

A másik érdekes gyakorlat engem inkább csak meglepett, azon más borult ki, de totál. Először megtanultunk esni. Én nem mertem, mert félek a fájdalomtól (és ha átültetjük ezt ugye a lélek szintjére sem meglepő...), de végül a vezető ragaszkodott ahhoz, hogy én is megtanuljam, külön foglalkozott velem, így a végén sikerrel jártam. Aztán azt játszottuk, hogy egyikünk dőlt, a másik megtartotta. Szemben álltunk egymással, és mindig meg KELLETT tartani egymást. A következő lépésben szemben álltunk egymással, de amikor dőltünk, a másiknak mindig el kellett lépnie. A végső stádium az volt, hogy ott állt a partnered veled szemben, nézett a szemedbe, akár mosolygott is, de eldönthette, hogy megtart, vagy ellép előled... Ez nagyon durva volt. Én egy amerikai sráccal voltam párban, akinek az volt a szokása, hogy kétszer megtartott, aztán harmadjára ellépett. Én ezt szépen megszoktam, és már nem is figyeltem rá, amikor is egyszer csak elsőre ellépett, és én akkorát estem, mint a nagykabát. A legjobban lelkileg rázott meg a dolog, mert arra számítottam, és ELVÁRTAM, hogy megtart kétszer, és majd csak harmadjára kell padlóra kerülnöm...
- Megszoktad, hogy kétszer ott maradtam, és csak harmadszorra léptem el, igaz?
- Igen, olyan kiszámítható voltál...
- Hát... Az élet nem ilyen.
Az volt a játék mottója, hogy "Mindig arra számíts az életben, hogy elesel. Nem követelheted, hogy bárki megtartson, légy hálás, ha így van." Egy lány zokogott. Azt kérdezte, hogy akkor ő most már senkiben nem bízhat meg? Az volt a válasz, hogy megbízol, vagy követelsz? Mert az nem ugyanaz.

És tényleg így van ez az életben. Valaki mellénk kerül, mert úgy hozza a sors (ez vonatkozik családtagra vagy barátra, kedvesre, de egyéb viszonyulásra is akár), és egy idő múlva kiszámíthatóvá akarjuk tenni, és elvárjuk, hogy hordozzon, megtartson, holott senkinek nem kötelessége ezt tenni, csak hatalmas ajándék tőle, ha mégis megteszi szeretetből... És megsértődünk, haragszunk, számon kérünk, ha ellép, amikor esünk, mert nem bírja vagy nem akarja bírni a mi terhünket is a saját súlya mellett. Vagy szimplán csak gyáva, amit megint csak nem lehet leverni senkin. Annyit tehetünk, hogy elkerüljük az olyanokat, akik mozdulnak, amikor kezdünk dőlni (és nem csak azért, mert nem tartanak meg, hanem azért is, mert tutira minket viszont rendesen igénybe vesznek, amikor ők gyengülnek...). Erre azért vannak jelek, csak merjük és akarjuk észrevenni őket, hogy aztán ne zúgjunk akkorát... Azokra pedig áldás szálljon, akik sziklaként állnak mellettünk. Mert azért ilyenek is vannak szerencsére.

Mindenféle

Már a második könyvet hagyom el... Az első eset pár hónapja történt (az a Csalódás Istenben című volt, ami ráadásul nem is az enyém volt, úgyhogy első utam a könyvesboltba vezetett, ahol már csak egyetlen példány volt belőle...), akkor megfogadtam, hogy nagyon odafigyelek. Aztán a második múlt hét hétfőn, a Keletiben, jegyvásárlás után. Csak azt sajnáltam, hogy már a utolsó oldalakon tartottam benne, és most nincs pénzem arra, hogy újra megvegyem, úgyhogy várnom kell jövő hónap végéig az utolsó kb 4 oldallal... Egyébként egy C. S. Lewis könyv, a Csűrcsavar levelei. A Sátán szemszögéből mutatja be a kereszténységet roppant viccesen, levelezés műfajban.

(Egyenlőre elég volt nekem a Jézus kérdést megérteni és feldolgozni végre hosszú évek értetlensége után, a Sátánban még nem hiszek. Bár ha olyan pozitív energia létezik, mint a Szentháromság, és személyeknek hívjuk őket, de nem abban az értelemben, hogy emberek lennének, hanem valamely attribútumnak a megszemélyesítői, akkor miért is ne létezne - és ha körülnézünk a világban, akkor be kell látnunk, hogy létezik is - egy negatív energia, vagy személy, amit vagy akit épp Sátánnak hívunk... Na de ezt majd Bakonybélben meggondolom. Ja, tényleg. Újra megyek október végén :-))).)

A könyvekről jut eszembe, hogy Lóri megírta a Caminós könyvet, ami már a tördelésen is túl van, és most arra vár, hogy kinyomtattassék. Ehhez viszont három dologra van szükség: pénzre, reklámra és híres írók pozitív kritikájára. Tehát az a kérés, hogy 1. ha valaki ismer olyan céget, aki szponzorálna egy ilyen könyvet akár csak húszezer forint erejéig (ami ugye egy cégnek nem egy nagy cucc), akkor kérem, hogy szóljon; 2. ha tud valamilyen, naponta sokak által kukkolt reklámfelületet árral együtt, akkor is, és végül 3. ha ismer híres magyar ezoterikus írókat, akiknek a véleményére ad a nép - Müller Péter már folyamatban van -, akkor is. Lóránt nevében is köszönet.

(Erről meg eszembe jut az egyik tanítványom. Ő annak a cégnek az igazgatója, amelyik a metróban és a BKV járatokon lévő hirdetéseket árulja. Nagy hangú, kicsit - na jó, néha nem kicsit - agresszív ember, amolyan igazi pénzgyártó. Hallottam már ordítani, nem is egyszer, de érdekes módon velem még sohasem kiabált. A titkárnője pedig azt mondta, hogy nagyon kedvel engem, mindig nagy szeretettel beszél rólam, amikor szóba kerülök. Valahogy én is kedvelem az ürgét. Állati vicces dolgokat szokott mondani, hahotázni szoktam rajta, és - ami szinte sohasem fordul elő más tanítványaimnál - visszakérdez, hogy nekem milyen volt a nyaram, én hogy vagyok... Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy néha szoktunk lelkizni az órán. Amikor nincs nagy gond, akkor angolul, de a múlt órán hamar átfordult magyarba a dolog, amikor is elpanaszolta, hogy ott állnak a milliárdok a bankszámláján, és nem tud velük mit kezdeni. Mondtam, hogy akkor abból a töméntelen pénzből igazán segíthetné a barátom könyvét... Azt mondta semmiképp, ő csak arra ad pénzt, amiben hisz. Na ennyit a milliárdokról :-)))))). Azért még hétfőn megpróbálom legalább arra rávenni, hogy a metróban tegyen ki neki hirdetéseket ha nem is ingyé, de legalább kedvezményes áron. Ja, merthogy Lóri azt is mondta, hogy leginkább a metróban szeretné reklámozni a könyvet... Hát nem csodásak a "véletlenek"?)

***

Ma bejött a kedvenc főnököm órát látogatni ismét. Szeretem, ha bejön, mert elképesztő jó tanár, rengeteg fantasztikus ötlete van, és csomót lehet tőle tanulni. Ezt meg is mondtam neki, mire azt mondta, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki így érez, mert mindenki összetojja magát, amikor meglátják... pedig ő nem szívatós. Én mondtam, hogy tudom, hogy engem szeret, és én nem is félek tőle sose. Azt mondta, hogy örülne, ha mások is inkább így állnának a dologhoz. Valahogy éreztem, hogy be fog jönni (merthogy a látogatást végző vezető tanárok sose jelentik be előre, hogy meg fognak jelenni, hogy ne tudjon rittyentős órát kieszelni egy egyébként középszerű tanár, hanem az igazi énjét és tudását lássák. Egyszerűen csak bekopognak, amikor már elkezdődött az óra, és leülnek), de nem izgattam magam az óravázlat miatt. Van ugyanis egy formanyomtatvány, gyönnnnyyyyörűűű, csak én azt magasról le szoktam tojni, és papírfecnikre szoktam a komoly óravázlatomat írni. Eddig még mindig kaptam pontlevonást érte, ennek ellenére nem izgat :-)))). Ma is ilyenem volt, de ma ezért nem vont le pontot. Csak egyetlen pontot vesztettem a maximumból (ami kicsit visszaadta az önbizalmamat*). Annak örültem a legjobban, hogy amiért tavaly állandóan pontot vesztettem, azt tudatosan gyakoroltam, és azért most mosolygó szmájlit és pozitív kritikát kaptam a papíromra. Jó és izgalmas, hogy most megint van mit gyakorolni, van hova fejlődni. Már éreztem, hogy kellene valami hatás, mert kifogytam a saját kútfejem ötleteiből.

(*Erről is eszembe jutott egy történet. Az egyetemen megkérdezte az egyik csoporttársam kedden, hogy milyen szintű csoportjaim vannak. Feltételezte, hogy tutira viszek felsőfokú csoportot. Volt már Győrben egy ilyen csoportom, de mondtam neki, hogy nem nagyon merek ilyet vállalni, mert nincs elég önbizalmam, hogy eléggé tudok angolul... Elképedt, és nem értette, hogy a Proficiency vizsgámmal miért érzek így, amikor az egyetem Advanced English záróvizsgája is egy szinttel a Profi vizsga alatt van. Biztos én sem érteném, ha nem én érezném ezt a komplexust...)

***

Megint olyan jó könyveket olvasok. Rájöttem, hogy nagyon szeretem megtárgyalni illetve megkérdezni, hogy ki mit olvas. Sok jó ötletet kaptam már így. (Amikor Londonban laktam, létrehoztam egy online könyvklubot is, de sajnos csak egy tag jelentkezett, aztán ő is feladta. Az volt a címe, hogy

contemp_book_club@yahoogroups.co.uk

contemp_book_club és az ötlet pedig az volt, hogy valamilyen rendszerességgel elolvasunk mai angol vagy amerikai írók által írt könyveket, amiket hol az egyik klubtag, hol egy másik ajánl, aztán megvitatjuk. Nekem mondjuk előnyöm lett volna az, hogy Lou, a család anyája pont egy hasonló könyvklub tagja volt, és hetente hozta a jobbnál jobb könyveket, hogy feltétlenül olvassam el, úgyhogy rengeteg könyvet olvastam. Tőle kaptam a kedvencemet is: Barbara Kingsolver The Poisonwood Bible, amit azóta is le akarok fordítani, csak nem visz rá a lustaság...) Most egy ír írónő könyvét olvasom, Nuala O'Faolain a neve, és a könyv címe Almost There. A kedvenc, óralátogatós főnökömtől, Ilditől kaptam. Azt mondta azért hozta el, mert amikor olvasta, úgy érezte, hogy nekem biztos tetszeni fog. A könyv egy 58 éves, társtalan és gyermektelen írónő emlékiratai... Ildi valamit tud, amit én még nem... :-))))? Megkérdeztem tőle, hogy happy end lesz-e, mert elképesztett az eleje (elnézést azoktól, akik nem beszélnek angolul):

" If I had been asked to report on middle age when I was halfway through my fifties, I would have said that it was too bleak to talk about. Much too bleak if you believed, as I passionately did, that your life has been a failure. I seemed successful, I knew... But when I looked at the private side of my life, all I could feel was regret, and all I could see was what was missing. I had no child, and no other creation. I didn't have a partner. ..."

Azt mondta nem az a happyendes fajta könyv, inkább elgondolkodtató, az olyan érzékeny és elgondolkodós lelkeknek szól, mint amilyennek engem megismert.

(* Erről meg az jutott az eszembe, hogy a múltkor csak úgy behívott az irodájába, és a kezembe nyomott két csokit. Amikor megkérdeztem, hogy miért kapom, azt felelte, hogy mert kedves vagyok. Megkérdeztem, hogy megölelgethetem-e, vagy ciki a tanárok előtt. Azt mondta nem ciki, hát megölelgettem. A nagyfőnököt. :-))) Mindig mosolyog, amikor meglát. Hogy miért félnek tőle ennyire az emberek?)

Ezen kívül nemrég fejeztem be C. S. Lewistól az öröm vonzásában c. könyvet, amiben a hosszú és kitartó ateista korszaka után a keresztény hitre való rátérést írja le (nem nagyon szeretem a megtérés szót. Nem tudom miért, de nem tetszik. Kár, hogy nincs helyette valami, ami ugyanezt fejezi ki, és mégsem ennyire elcsépelt. Talán a megvilágosodás, csak arról meg pont nem a kereszténység jut az eszembe... Na mindegy, ez csak részletkérdés). Ezt befejezve elkezdtem A fájdalom c. munkáját, amit most egyszerre olvasok még két könyvvel (az írrel és a Keresztény vagyokkal). Nála csak az a baj időnként, hogy kb ötször kell elolvani egy mondatot, hogy az ember megértse a csavart logikáját. Hát... nem egy könnyű olvasmány, de az a fura, hogy teljesen a magaménak érzem a gondolkodásmódját. Ugyanazokat a kérdéseket tettem (és néha még teszem is) fel, amiket ő feltett mielőtt hívő lett, és nagyon hasonló logikával közelítek dolgokhoz.

Ennek hatására töltöttem le Richard Attenborough filmjét, az Árnyékországot (Shadowlands), ami meg az örök agglegény filozófus jóval ötvenéves kora fölött megélt tragikus szerelmének és házasságának igaz története Anthony Hopkinsszal és Debra Wingerrel a főszerepben. Tudom, hogy már írtam erről, csak most képet is mellékelek, hátha valakinek kedve szottyan megnézni.

(Egyébként épp tegnap tudtam meg, hogy ki is az a Richard Attenborough. Ő rendezte a Gandhi c. filmet, és ő játszotta a nagypapát a Jurassic Parkban, valamint David Attenborough tesója.)

Na de a legjobb könyv, amitől megfordult velem a világ, az a Keresztény vagyok c. könyve C. S. Lewisnak. Ez volt az, ami a kezembe került Bakonybélben, és amiben az volt a fantasztikus, hogy pontosan a logikusan gondolkodó agyamnak, logikusan megmagyarázta azt teljesen szimplán a maga egyszerűségében, hogy a keresztény hit mire alapul. Nem azt magyarázta, hogy a felekezetek hogyan interpretálják a Bibliát pl, nem is ment bele vitás kérdésekbe mint pl a szűzen foganás és hogy vajon Jézus teljesen Isten ÉS teljesen ember-e. Nem. Csupán arról beszél, hogy ő a logikus elméjével hogy magyarázta meg Isten létezését, és hogy az őskeresztények, illetve minden keresztény felekezet gyökerét milyen hitrendszer és tanítás adja. Akkor ott egyetlen nap alatt elolvastam, és most újra elkezdtem.

És akkor ha már könyvekről van szó, ideszúrom azt a könyvet is, amiből a megbocsátásos gyakorlatot olvastam ki. Maga a technika nagyon egyszerű, ha az ember ráérez az okokra. Egy gyakorlatból, és imákból áll. Én az összes imádkozós részt kihagytam belőle, amikor egyesével, minden olyan emberrel végigcsináltam a gyakorlatot, akikkel szemben neheztelést éreztem, és nálam így is működött. Ez pedig Mary Usha nővérnek A gyógyulás rejtett forrásai c. könyve. Azt hiszem elrettentett volna a nagyon erős vallásos stílusa és a benne lévő imák, ha nem akartam volna igazán és mindenképpen megbocsátani ezeknek az embereknek, mert már zavart, hogy amikor eszembe jutottak, akkor rossz érzéssel gondoltam rájuk. Azért rettentett volna el, mert ahhoz a Jézushoz imádkozik nekem már túl erősen, akivel én még csak most ismerkedem, és akinek a szerepét még csak most kezdem megérteni. De a gyakorlat tényleg jó benne. Ha valakinek igazán szüksége van ilyen lelki feloldozásra és szabadulásra, merthogy képtelen megbocsátani, jó szívvel merem ajánlani. Nekem garantált békét hozott ezen a téren. Fél nap alatt elolvasható, vékony kis könyv.