Alnus glutinosa

Annyit sétáltam már a monostor arborétumában, hogy lassan az összes fa latin nevét fejből nyomom. Kedvencem a Salix alba név, azt meg külön viccesnek találom, ha a mézgás éger latin nevének első tagjából kivesszük az l betűt...

Nagyon jó és a hét vége felé eléggé megrázó lelkigyakorlat volt a mostani. Persze egy lelkigyakorlat annál sokkal személyesebb, mint hogy megossza az ember, épp erről is szól, a befelé tekintésről, de azért megfogalmazódott bennem néhány dolog, természetesen egyik sem újdonság.

Azt hiszem, elsődlegesen azt fogalmaztam meg, hogy rendkívül hálás vagyok azokért a nagyszerű emberekért, akik most körülvesznek. Ha nem lettek volna olyanok, akik nagy fájdalmat okozva kikerültek az életemből, a mostani barátaim nagy része nem lenne. Ez a lelkigyakorlat nagyrészt arról szólt. hogy átértékeljem a múltbeli fájdalmas végű kapcsolataimat, és megköszönjem azt, hogy már nincsenek a közelemben. Elképesztő olyan spirituálisan magas szinten létező és mellesleg lelkileg és intellektuálisan is példaértékű embereket mondhatni a barátaimnak, mint amilyenek a barátaim. Ordító a különbség néhány múltbeli kapcsolattal...

Nyilván ez azért van, mert az ember fejlődik, ha akarja, ha nem. Folyamatosan. Ha tesz érte, akkor felfelé halad, és akkor olyan irányban cserélődnek a hozzá közel állók, ha pedig nem tesz érte, akkor csúszni kezd, amit egy idő után már elég nehéz megállítani, mert észre sem veszi az ember.

A lelkigyakorlat alatt azt is megértettem, és maximálisan elfogadtam, hogy miért menekülnek valamibe emberek. Alkoholba, kapcsolatokba, szerekhez, stb. Rendkívül nehéz ítélet nélkül vagy a megítéltetés lehetőségének a fájdalma nelkül szembenézni azzal a különbséggel, amilyennek gondoljuk magunkat és amilyenek igazából vagyunk. Hatalmas erő kell hozzá, aztán pedig álhatatos kitartás, hogy az értékek felé haladni kezdjünk, elfogadva a sorozatos bukás-felállás kimerítő kettősét. Erőn felüli munka - és a legtöbben nem is képesek rá, inkább elmenekülnek és a körülményeket, a világot, a másik embereket hibáztatják. Teljesen érthetően. Áldozatnak sokkal könnyebb lenni és csúszni lefelé, hiszen a gravitáció megteszi a dolgát, nekünk csak bele kell engedni magunkat (jó adag önsajnálattal együtt persze).

Mindannyian hibázunk, okozunk fájdalmat, rosszul csinálunk dolgokat, őszintétlenek és gyengék vagyunk. Azok is, akik azt hiszik, hogy mindent jól csinálnak, de valahogy olyan a személyiségük, hogy el tudják hitetni másokkal, hogy jobbak náluk. Nem, én is ugyanolyan gyenge és küzdő vagyok, mint mindannyian, kivétel nélkül. És a küzdéseim okozta csapkodások során mások sérültek és sérülnek, mint ahogy én is sérültem, amikor mások önmagukkal való küzdelmének a harcterébe kerültem. Ezen a héten megértettem ennek a mechanizmusát, nagyon felszabadító volt, mindkét irányban.

Az fogalmazódott meg egy Izsákkal való beszélgetésünk során, hogy háromféleképpen reagálnak az emberek a saját tökéletlenségükre (és így másokéra): vagy kíméletlen őszinteséggel szembenéznek velük meg a menekülő stratégiájukkal, és az utóbbival felhagyva kínkeserves melóval elkezdenek dolgozni magukon és  tyúklépésben történő változáson; vagy homokba dugva a fejüket belemenekülnek valamibe - főleg alkoholba (kb harminc év körül kezdhet el nagyon lecsúszni és hazugságokba menekülni az ember, és az a legveszélyesebb ebben, hogy egy idő után kizárólag olyan emberekkel veszi körül magát, akik nem szembesítik és akik nem is húzzák pozitív irányba, majd reménytelenül bezárkózik a világába, tovább csúszik, és így öregszik meg) - feldobva a karjukat, hogy ja, kérem, így alakult; vagy pedig elkezdenek kettős életet élni, amikor mindenki tudja, hogy milyen apuka/anyuka (kivéve apukát/anyukát...), de kifelé mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne.

Életem egyik legjobb lelkigyakorlata volt, minden pillanatával és történésével abszolút a helyén.

***

Pangeának hívják, mexikói axolotl, és egy végzett csoportomtól kaptam ajándékba májusban. Június végéig volt velem, aztán elvittem egy tenyésztőhöz, hogy jó sorsa legyen, mert nagyon kényes az igényes módon való tartása, amit én nem tudtaqm volna neki biztosítani. Kéthetente kapok róla képeket, és szeptemberben meglátogatom, mert azért az én kedvenc állatom (ő A gyerek). Innen indultunk májusban, kb 4-5 centis volt, még a lábfejek sem voltak miknd kifejlődve:

 Néhány hete:



Pár napja, már 20 centis nagylány! :-)

Változatlanul nagyon cuki.

Alter Bridge

Még egy hét és végre itt a pihenés. Azt hiszem, ha valaha is, akkor idén nagyon megérdemlem. Nem emlékszem, mikor dolgoztam, tanultam és vizsgáztam ennyit utoljára. Teljes kifáradás. Gyakorlatilag június 26-án megvolt az utolsó vizsga, a szigorlat, a következő héttől 54 órám volt két hétig, majd negyven végig, hajnali fél 1-fél 2-ig készüléssel, mindennap. (Bevállaltam két elég macerás, rengeteg készüléssel járó intenzív csoportot, ezért kell ennyit készülnöm.)

Ez az év az egyik legjobb év volt, a könyöktöréssel együtt (kicsit más szempontból ugyan, mint az, amikor Dániában voltam, mert az nem felülmúlható szerintem, és ez már csak így marad). Sok minden történt, rengeteg nehézség, fájdalom és mély felismerések az egyik oldalon, egyre mélyülő barátságok és szeretetkapcsolatok, hatalmas szakmai és belső fejlődés a másikon - kizárólag pozitívan tudok visszagondolni, ez a végső mérleg.

Az elmúlt tanévben (ki hinné, hogy már a negyedik évet fejeztem be a Sapin?...) mindkét félévben brutál sok tantárgyat felvettem, valamint volt olyan két hónap, hogy negyven órát tanítottam is a nappali tagozat mellé, és mégis, azt érzem, hogy most mentek a legkönnyebben a vizsgák, a tavaly elmaradt szigorlatot is sikerült letenni. Nem görcsöltem, nem stresszeltem - nem voltam maximalista, ha kettest kaptam, az is jó volt. Lazán ment.

Az is nagyon feltöltött, hogy idén éreztem először, hogy amellett, hogy persze, érdekesek a tantárgyak, kerek egészet alkotott minden tantárgy, amit tanultam. Most először éreztem, hogy azért jöttem a Sapira, hogy ezeket tanuljam, amiket idén. Valahogy értelmet nyertek előző tantárgyak, és előjöttek előzőleg megtanult témák, aminek következtében átláttam az egészet.

Az az igazság, hogy tavaly nyáron egy hatalmas, sokéves teher ment le a lelkemről, azóta tényleg minden sokkal könnyebben megy. Mennyit számít... Az is megfogalmazódott és tudatosult bennem, hogy maradok a teljesen őszinte kommunikáció mellett, és ha nem tudok valakivel mit kezdeni, egyszerűen nem erőltetem a kezdést, hanem azonnal elengedem, bárki is legyen az. Sokkal könnyebb így. :-))

Elképesztő sokat tanultam szakmailag az elmúlt öt hét alatt (ezért volt érdemes iszonyú sokat dolgozni, mert ez az érem másik oldala). Egyrészt bevállaltam egy olyan nyelvvizsga felkészítőt, ahol párhuzamosan két vizsgára készültek a gyerekek, tehát mindennap négy óra helyett nyolcra kellett készülni. Rengeteget kaptam ebből a tapasztalatból. Másrészt pedig van nálunk az úgynevezett 'gold' csoport. ahol egész más tankönyvől tanulnak és interaktív tábla használatával. Átvettem egy ilyen csoportot úgy, hogy előtte nem tanítottam sem a könyből, sem a tablát nem ismertem. Így, egy hétvégét azzal töltöttem, hogy megtanultam a tábla használatát és megismerkedtem a tankönyvvel - ennek köszönhetően viszont 'gold'-os tanár lettem, így bármikor tudok vállalni ilyen csoportot, ami jelentősen megnövelte a lehetőségeimet a csoportválallás terén.

Angoltanár vagyok, ez a hivatásom, végtelenül szeretem, nem dolgozni megyek, amikor megyek, hanem játszani, és erre is jó volt ez a pár hét, hogy újra és újra tudatosuljon bennem ennek az igazsága. Úgy látom a környezetemben, hogy nem sokan mondhatják ezt el, én meg hálás vagyok a Jóistennek, hogy így van.

A következő nagyon fontos dolog, hogy megint tizenéveseket tanítottam/tanítok, akik megismertettek azzal a zenével, amire talán huszonéves korom óta várok. Amikor először meghallottam, az volt az érzésem, mint amikor sokáig víz alatt van az ember és egyszer csak felbukkan a levegőre és megtelik a tüdeje friss levegővel. Évekig kerestem ezt a zenét, úgy, hogy nem tudtam mit keresek, csak azt éreztem, hogy valamit elvesztettem nagyon régen és most végre megtaláltam.

Hát, nem tudtam letörölni a mosolyt az arcomról hazafelé, amikor először meghallgattam. Régóta vágytam igényes rockzenei impulzusra, mert a körülöttem lévők nem hallgatnak rockzenét már, így nem ismerem a mai felhozatalt. Más zenéket is megismertem, nagyon jó volt ez a találkozás ebből a szempontból (is) a srácokkal.

Írország régi vágyam, most végre teljesül. Remélem, hogy az immáron hagyománnyá vált évi rendes zarándoklat is benne lesz. ST barátnőm azt mondta, van egy sziget, ahova meztélláb zarándokolnak az őrültek emberek. Na, majd meglátjuk, hogy belefér-e időjárásilag. Azért nem szeretnék tüdőgyulladással visszatérni...

Bencés obláta jelölt lettem idén nyáron, megalakult a dékániánk Bakonybélben, végre elindult a folyamat. Erre is évek óta vártam, izgalmas. Végérvényesen a bakonybéli monostrohoz tartozom így, és ha eljutok a fogadalomtételig, akkor majd hivatalosan is (bár félig-meddig ez is már hivatalos). :-))))))

Most így ennyi, ez is csak dióhéjban. :-)