Úton

Ma majdnem az egész nap beszélgetéssel telt. Viszonylag sok emberrel beszélgettem, és ez nagyon jó volt. Viszont nem nagyon csináltam semmi mást, pedig minden szabadnapomon elhatározom, hogy majd ma elintézem a fontos dolgok felét... És soha nem jön össze. Ez viszont rossz érzés. Mert mindig ezt csinálom.

Pár napja felhívott János barátom, hogy a kedvesével együtt azt szeretnék, ha összeköltöznék velük... Hát meglepődtem, meg kell mondanom. Szellemileg és kulturális szempontból ez lenne a legek legje (Tamara zongorista és jazz-énekes, János pedig zenész és alkotóművész, mindkét szülője festő-szobrász-iparművész). Rengeteg kulturális összejövetel van náluk, érdekes arcok fordulnak meg, szóval hihetetlen előremozdító erő lenne ebben a tekintetben.

Én meg mégis tanácstalan vagyok... Sok szempontból félek egy ilyentől azóta, amióta csomó dologra rájöttem magammal kapcsolatban a drámán, meg azóta, amióta komoly komplexusaim vannak amiatt, hogy szerethető vagyok-e... És nem akarom, hogy csalódjanak bennem emberek, és aztán elköszönjenek tőlem... újra. Messziről kedvelni valakit nem ugyanaz, mint együtt lakni vele, és itthon mégiscsak a családommal vagyok, akik ismernek és elfogadnak, van egy kialakult életritmusunk, tiszteletben tartjuk egymás igényeit, ismerjük egymás szokásait, nem zavarjuk egymást, és nincsenek udvariassági körök, amik viszont mindenki mással óhatatlanul vannak. Akkor is, ha a pokolba kívánok mindenkit, mert olyan napom van, és nem szeretnék egy lélekkel sem találkozni. Ezt pedig itthon simán meg tudom csinálni. A párommal (amikor van) minden félelem nélkül együtt tudok élni, de az azért más. Szóval nem tudom mit tegyek, és ez a bizonytalanság újfajta gyomorgörcsöt okoz.

Más dolgokban viszont teljesen azt érzem, hogy sínen vannak, illetve nagyon jól haladnak. A legjobban a megbocsátás téma foglalkoztat mostanában ugye. Már nem is tudatosan van ez így, azt hiszem, de tudat alatt úgy látszik még mindig, hiszen megint egy olyan könyv került a kezembe, amelyik erről szól: Philip Yancey, Meghökkentő kegyelem. Olyan nagyon durva esetek vannak benne (holocaust és egyéb rémtörténetek), amiket én biztosan nem tudnék megbocsátani, ezzel szemben azok az emberek valahogy kaptak akkora lelkierőt, hogy felül tudtak emelkedni rajtuk.

A másik téma, ami foglalkoztat, az a legutóbbi dráma óta jár a fejemben. Azt játszottuk, hogy mindenki elképzelte, hogy milyen állat lenne, aztán meg is teremtettük az "állatkertünket". Én hattyú voltam. Nagyon nem szeretem ezeket a játékokat, mert nem tudok magammal mit kezdeni. Már többször előfordult, hogy kiszálltam játékokból (főleg azokat a játékokat rühellem, amelyikben járással kell kifejezni a hangulatunkat :s. Idegesítenek), de most azt gondoltam, hogy mennyire kellemetlen lenne, ha megint kivonnám magam, úgyhogy benne maradtam. Egy darabig ücsörögtem ott a kis "tavam" közepén, és elkezdett iszonyúan zavarni, hogy a többiek mind játszottak, én meg csak ott ültem. De mivel nem volt ötletem, hogy mit csináljak (és mert az volt a rögeszmém, hogy csinálnom KELL valamit, mert ezt várják el tőlem), felvettem egy szerepet, elkezdtem mindenkit védelmezni, én, a jóságos hattyú, mindenki barátja. Nem is értettem, hogy miért csinálom, meg a többiek sem nagyon, és a végén volt egy lány, aki amikor el kellett mondanunk a játékkal kapcsolatos érzéseinket, azt mondta: "Legszívesebben megfojtottam volna azt az altruista hattyút!" És Saci pedig azt mondta, hogy nem kell védeni másokat, mert simán meg tudja mindenki védeni magát, miért nem tudok szimplán önmagam lenni...? És az volt a legviccesebb, hogy egyáltalán nem esett jól az a szerep, de jól körülhatárolt szerepek nélkül NEM TUDOM KI VAGYOK IGAZÁBÓL. Annyira rosszul esett akkor, amit az a lány mondott (azonnal meg is mondtam neki), de hálás vagyok, hogy ezt mondta, mert rá nem jöttem volna erre magamtól ( bár két napig lelkibeteg voltam utána).

És itt egy másik esemény kívánkozik ide, mert szorosan összefügg a témával. Ez pedig a júliusi weight-flow contact hétvége, amiről már említést tettem, csak még nem írtam róla. Két borzasztóan érdekes gyakorlat volt benne, amiből az egyik teljesen ráfelel a drámán felszínre jött kérdésre.

(Röviden a weight-flow contact lényege: önálló és páros gyakorlatok vannak, amik által az ember egyrészt a testét ismeri meg különböző mozgásokon keresztül, valamint megtanul együtt mozogni egy másik emberrel - mindig mással -, másrészt - ami sokkal fontosabb - ezek a gyakorlatok reprezentálják a lelki életet, és azt, hogy hogyan reagálunk eseményekre vagy oldunk meg dolgokat az igazi életben.)

Mindkét, számomra ütős gyakorlatot párban végeztük. Az egyik, amelyik korrespondál a fentiekre, három fázisból állt. Először egyikünk dominált (a feladat az volt, hogy a domináns személy lassan mozog a térben, a másik pedig megpróbálja kitölteni a teret körülötte a saját testével), aztán szerepcsere, végül megszűntek a szerepek. Addig a pontig, amíg tisztán meg voltak határozva a szerepek, vidáman részt vettem a gyakorlatban, még élveztem is. Hanem amikor már nem voltak szerepek, egyszerűen lemerevedtem! Nem mertem önmagam adni, mert nem akartam dominálni - mert nem akartam erőszakosnak és ezzel riasztónak tűnni -, viszont behódolni meg nem tudok, mert nem olyan a személyiségem. Azt kell hogy mondjam, hogy borzasztóan rossz volt rájönni arra (amit az altruista hattyúként is megtapasztalhattam később), hogy nem merem felvállalni magamat, azt, aki tényleg vagyok, mert attól félek, hogy akkor kiábrándulnak belőlem az emberek, vagy rosszat gondolnak, vagy összedől a rólam alkotott kellemes benyomásuk és képük, és akkor elfordulnak (hiszen pont ez történt a kapcsolataimban, amikor önmagam adtam)... És hogy nem tudom ki is vagyok igazából a szerepek nélkül, merthogy társaságban mindig valamilyen szerepet játszom, általában olyat, ami pozitív benyomást kelt. Emberekkel egyenként nem, barátokkal és itthon sem (erről tudnának mesélni itthon :-))), de olyan társaságban, ahol távolabb állnak tőlem, igyekszem megőrizni a rólam alkotott pozitív véleményt. És ez szörnyű! És aztán továbbgondoltam ezt a kérdést, a kapcsolataim vetületében... Hát nem dobódtam fel. Ezzel a felismeréssel még nem tudok mit kezdeni, de örülök, hogy rájöttem, mert így legalább tudom figyelni magam, és talán oldódik majd a helyzet. Erőlködni biztos nem fogok, hogy megszüntessem, mert abból még soha nem származott semmi jó. Arra is rájöttem, hogy utálom magamban az erőteljességet...

A másik érdekes gyakorlat engem inkább csak meglepett, azon más borult ki, de totál. Először megtanultunk esni. Én nem mertem, mert félek a fájdalomtól (és ha átültetjük ezt ugye a lélek szintjére sem meglepő...), de végül a vezető ragaszkodott ahhoz, hogy én is megtanuljam, külön foglalkozott velem, így a végén sikerrel jártam. Aztán azt játszottuk, hogy egyikünk dőlt, a másik megtartotta. Szemben álltunk egymással, és mindig meg KELLETT tartani egymást. A következő lépésben szemben álltunk egymással, de amikor dőltünk, a másiknak mindig el kellett lépnie. A végső stádium az volt, hogy ott állt a partnered veled szemben, nézett a szemedbe, akár mosolygott is, de eldönthette, hogy megtart, vagy ellép előled... Ez nagyon durva volt. Én egy amerikai sráccal voltam párban, akinek az volt a szokása, hogy kétszer megtartott, aztán harmadjára ellépett. Én ezt szépen megszoktam, és már nem is figyeltem rá, amikor is egyszer csak elsőre ellépett, és én akkorát estem, mint a nagykabát. A legjobban lelkileg rázott meg a dolog, mert arra számítottam, és ELVÁRTAM, hogy megtart kétszer, és majd csak harmadjára kell padlóra kerülnöm...
- Megszoktad, hogy kétszer ott maradtam, és csak harmadszorra léptem el, igaz?
- Igen, olyan kiszámítható voltál...
- Hát... Az élet nem ilyen.
Az volt a játék mottója, hogy "Mindig arra számíts az életben, hogy elesel. Nem követelheted, hogy bárki megtartson, légy hálás, ha így van." Egy lány zokogott. Azt kérdezte, hogy akkor ő most már senkiben nem bízhat meg? Az volt a válasz, hogy megbízol, vagy követelsz? Mert az nem ugyanaz.

És tényleg így van ez az életben. Valaki mellénk kerül, mert úgy hozza a sors (ez vonatkozik családtagra vagy barátra, kedvesre, de egyéb viszonyulásra is akár), és egy idő múlva kiszámíthatóvá akarjuk tenni, és elvárjuk, hogy hordozzon, megtartson, holott senkinek nem kötelessége ezt tenni, csak hatalmas ajándék tőle, ha mégis megteszi szeretetből... És megsértődünk, haragszunk, számon kérünk, ha ellép, amikor esünk, mert nem bírja vagy nem akarja bírni a mi terhünket is a saját súlya mellett. Vagy szimplán csak gyáva, amit megint csak nem lehet leverni senkin. Annyit tehetünk, hogy elkerüljük az olyanokat, akik mozdulnak, amikor kezdünk dőlni (és nem csak azért, mert nem tartanak meg, hanem azért is, mert tutira minket viszont rendesen igénybe vesznek, amikor ők gyengülnek...). Erre azért vannak jelek, csak merjük és akarjuk észrevenni őket, hogy aztán ne zúgjunk akkorát... Azokra pedig áldás szálljon, akik sziklaként állnak mellettünk. Mert azért ilyenek is vannak szerencsére.

Mindenféle

Már a második könyvet hagyom el... Az első eset pár hónapja történt (az a Csalódás Istenben című volt, ami ráadásul nem is az enyém volt, úgyhogy első utam a könyvesboltba vezetett, ahol már csak egyetlen példány volt belőle...), akkor megfogadtam, hogy nagyon odafigyelek. Aztán a második múlt hét hétfőn, a Keletiben, jegyvásárlás után. Csak azt sajnáltam, hogy már a utolsó oldalakon tartottam benne, és most nincs pénzem arra, hogy újra megvegyem, úgyhogy várnom kell jövő hónap végéig az utolsó kb 4 oldallal... Egyébként egy C. S. Lewis könyv, a Csűrcsavar levelei. A Sátán szemszögéből mutatja be a kereszténységet roppant viccesen, levelezés műfajban.

(Egyenlőre elég volt nekem a Jézus kérdést megérteni és feldolgozni végre hosszú évek értetlensége után, a Sátánban még nem hiszek. Bár ha olyan pozitív energia létezik, mint a Szentháromság, és személyeknek hívjuk őket, de nem abban az értelemben, hogy emberek lennének, hanem valamely attribútumnak a megszemélyesítői, akkor miért is ne létezne - és ha körülnézünk a világban, akkor be kell látnunk, hogy létezik is - egy negatív energia, vagy személy, amit vagy akit épp Sátánnak hívunk... Na de ezt majd Bakonybélben meggondolom. Ja, tényleg. Újra megyek október végén :-))).)

A könyvekről jut eszembe, hogy Lóri megírta a Caminós könyvet, ami már a tördelésen is túl van, és most arra vár, hogy kinyomtattassék. Ehhez viszont három dologra van szükség: pénzre, reklámra és híres írók pozitív kritikájára. Tehát az a kérés, hogy 1. ha valaki ismer olyan céget, aki szponzorálna egy ilyen könyvet akár csak húszezer forint erejéig (ami ugye egy cégnek nem egy nagy cucc), akkor kérem, hogy szóljon; 2. ha tud valamilyen, naponta sokak által kukkolt reklámfelületet árral együtt, akkor is, és végül 3. ha ismer híres magyar ezoterikus írókat, akiknek a véleményére ad a nép - Müller Péter már folyamatban van -, akkor is. Lóránt nevében is köszönet.

(Erről meg eszembe jut az egyik tanítványom. Ő annak a cégnek az igazgatója, amelyik a metróban és a BKV járatokon lévő hirdetéseket árulja. Nagy hangú, kicsit - na jó, néha nem kicsit - agresszív ember, amolyan igazi pénzgyártó. Hallottam már ordítani, nem is egyszer, de érdekes módon velem még sohasem kiabált. A titkárnője pedig azt mondta, hogy nagyon kedvel engem, mindig nagy szeretettel beszél rólam, amikor szóba kerülök. Valahogy én is kedvelem az ürgét. Állati vicces dolgokat szokott mondani, hahotázni szoktam rajta, és - ami szinte sohasem fordul elő más tanítványaimnál - visszakérdez, hogy nekem milyen volt a nyaram, én hogy vagyok... Na de nem is ez a lényeg, hanem hogy néha szoktunk lelkizni az órán. Amikor nincs nagy gond, akkor angolul, de a múlt órán hamar átfordult magyarba a dolog, amikor is elpanaszolta, hogy ott állnak a milliárdok a bankszámláján, és nem tud velük mit kezdeni. Mondtam, hogy akkor abból a töméntelen pénzből igazán segíthetné a barátom könyvét... Azt mondta semmiképp, ő csak arra ad pénzt, amiben hisz. Na ennyit a milliárdokról :-)))))). Azért még hétfőn megpróbálom legalább arra rávenni, hogy a metróban tegyen ki neki hirdetéseket ha nem is ingyé, de legalább kedvezményes áron. Ja, merthogy Lóri azt is mondta, hogy leginkább a metróban szeretné reklámozni a könyvet... Hát nem csodásak a "véletlenek"?)

***

Ma bejött a kedvenc főnököm órát látogatni ismét. Szeretem, ha bejön, mert elképesztő jó tanár, rengeteg fantasztikus ötlete van, és csomót lehet tőle tanulni. Ezt meg is mondtam neki, mire azt mondta, hogy valószínűleg én vagyok az egyetlen, aki így érez, mert mindenki összetojja magát, amikor meglátják... pedig ő nem szívatós. Én mondtam, hogy tudom, hogy engem szeret, és én nem is félek tőle sose. Azt mondta, hogy örülne, ha mások is inkább így állnának a dologhoz. Valahogy éreztem, hogy be fog jönni (merthogy a látogatást végző vezető tanárok sose jelentik be előre, hogy meg fognak jelenni, hogy ne tudjon rittyentős órát kieszelni egy egyébként középszerű tanár, hanem az igazi énjét és tudását lássák. Egyszerűen csak bekopognak, amikor már elkezdődött az óra, és leülnek), de nem izgattam magam az óravázlat miatt. Van ugyanis egy formanyomtatvány, gyönnnnyyyyörűűű, csak én azt magasról le szoktam tojni, és papírfecnikre szoktam a komoly óravázlatomat írni. Eddig még mindig kaptam pontlevonást érte, ennek ellenére nem izgat :-)))). Ma is ilyenem volt, de ma ezért nem vont le pontot. Csak egyetlen pontot vesztettem a maximumból (ami kicsit visszaadta az önbizalmamat*). Annak örültem a legjobban, hogy amiért tavaly állandóan pontot vesztettem, azt tudatosan gyakoroltam, és azért most mosolygó szmájlit és pozitív kritikát kaptam a papíromra. Jó és izgalmas, hogy most megint van mit gyakorolni, van hova fejlődni. Már éreztem, hogy kellene valami hatás, mert kifogytam a saját kútfejem ötleteiből.

(*Erről is eszembe jutott egy történet. Az egyetemen megkérdezte az egyik csoporttársam kedden, hogy milyen szintű csoportjaim vannak. Feltételezte, hogy tutira viszek felsőfokú csoportot. Volt már Győrben egy ilyen csoportom, de mondtam neki, hogy nem nagyon merek ilyet vállalni, mert nincs elég önbizalmam, hogy eléggé tudok angolul... Elképedt, és nem értette, hogy a Proficiency vizsgámmal miért érzek így, amikor az egyetem Advanced English záróvizsgája is egy szinttel a Profi vizsga alatt van. Biztos én sem érteném, ha nem én érezném ezt a komplexust...)

***

Megint olyan jó könyveket olvasok. Rájöttem, hogy nagyon szeretem megtárgyalni illetve megkérdezni, hogy ki mit olvas. Sok jó ötletet kaptam már így. (Amikor Londonban laktam, létrehoztam egy online könyvklubot is, de sajnos csak egy tag jelentkezett, aztán ő is feladta. Az volt a címe, hogy

contemp_book_club@yahoogroups.co.uk

contemp_book_club és az ötlet pedig az volt, hogy valamilyen rendszerességgel elolvasunk mai angol vagy amerikai írók által írt könyveket, amiket hol az egyik klubtag, hol egy másik ajánl, aztán megvitatjuk. Nekem mondjuk előnyöm lett volna az, hogy Lou, a család anyája pont egy hasonló könyvklub tagja volt, és hetente hozta a jobbnál jobb könyveket, hogy feltétlenül olvassam el, úgyhogy rengeteg könyvet olvastam. Tőle kaptam a kedvencemet is: Barbara Kingsolver The Poisonwood Bible, amit azóta is le akarok fordítani, csak nem visz rá a lustaság...) Most egy ír írónő könyvét olvasom, Nuala O'Faolain a neve, és a könyv címe Almost There. A kedvenc, óralátogatós főnökömtől, Ilditől kaptam. Azt mondta azért hozta el, mert amikor olvasta, úgy érezte, hogy nekem biztos tetszeni fog. A könyv egy 58 éves, társtalan és gyermektelen írónő emlékiratai... Ildi valamit tud, amit én még nem... :-))))? Megkérdeztem tőle, hogy happy end lesz-e, mert elképesztett az eleje (elnézést azoktól, akik nem beszélnek angolul):

" If I had been asked to report on middle age when I was halfway through my fifties, I would have said that it was too bleak to talk about. Much too bleak if you believed, as I passionately did, that your life has been a failure. I seemed successful, I knew... But when I looked at the private side of my life, all I could feel was regret, and all I could see was what was missing. I had no child, and no other creation. I didn't have a partner. ..."

Azt mondta nem az a happyendes fajta könyv, inkább elgondolkodtató, az olyan érzékeny és elgondolkodós lelkeknek szól, mint amilyennek engem megismert.

(* Erről meg az jutott az eszembe, hogy a múltkor csak úgy behívott az irodájába, és a kezembe nyomott két csokit. Amikor megkérdeztem, hogy miért kapom, azt felelte, hogy mert kedves vagyok. Megkérdeztem, hogy megölelgethetem-e, vagy ciki a tanárok előtt. Azt mondta nem ciki, hát megölelgettem. A nagyfőnököt. :-))) Mindig mosolyog, amikor meglát. Hogy miért félnek tőle ennyire az emberek?)

Ezen kívül nemrég fejeztem be C. S. Lewistól az öröm vonzásában c. könyvet, amiben a hosszú és kitartó ateista korszaka után a keresztény hitre való rátérést írja le (nem nagyon szeretem a megtérés szót. Nem tudom miért, de nem tetszik. Kár, hogy nincs helyette valami, ami ugyanezt fejezi ki, és mégsem ennyire elcsépelt. Talán a megvilágosodás, csak arról meg pont nem a kereszténység jut az eszembe... Na mindegy, ez csak részletkérdés). Ezt befejezve elkezdtem A fájdalom c. munkáját, amit most egyszerre olvasok még két könyvvel (az írrel és a Keresztény vagyokkal). Nála csak az a baj időnként, hogy kb ötször kell elolvani egy mondatot, hogy az ember megértse a csavart logikáját. Hát... nem egy könnyű olvasmány, de az a fura, hogy teljesen a magaménak érzem a gondolkodásmódját. Ugyanazokat a kérdéseket tettem (és néha még teszem is) fel, amiket ő feltett mielőtt hívő lett, és nagyon hasonló logikával közelítek dolgokhoz.

Ennek hatására töltöttem le Richard Attenborough filmjét, az Árnyékországot (Shadowlands), ami meg az örök agglegény filozófus jóval ötvenéves kora fölött megélt tragikus szerelmének és házasságának igaz története Anthony Hopkinsszal és Debra Wingerrel a főszerepben. Tudom, hogy már írtam erről, csak most képet is mellékelek, hátha valakinek kedve szottyan megnézni.

(Egyébként épp tegnap tudtam meg, hogy ki is az a Richard Attenborough. Ő rendezte a Gandhi c. filmet, és ő játszotta a nagypapát a Jurassic Parkban, valamint David Attenborough tesója.)

Na de a legjobb könyv, amitől megfordult velem a világ, az a Keresztény vagyok c. könyve C. S. Lewisnak. Ez volt az, ami a kezembe került Bakonybélben, és amiben az volt a fantasztikus, hogy pontosan a logikusan gondolkodó agyamnak, logikusan megmagyarázta azt teljesen szimplán a maga egyszerűségében, hogy a keresztény hit mire alapul. Nem azt magyarázta, hogy a felekezetek hogyan interpretálják a Bibliát pl, nem is ment bele vitás kérdésekbe mint pl a szűzen foganás és hogy vajon Jézus teljesen Isten ÉS teljesen ember-e. Nem. Csupán arról beszél, hogy ő a logikus elméjével hogy magyarázta meg Isten létezését, és hogy az őskeresztények, illetve minden keresztény felekezet gyökerét milyen hitrendszer és tanítás adja. Akkor ott egyetlen nap alatt elolvastam, és most újra elkezdtem.

És akkor ha már könyvekről van szó, ideszúrom azt a könyvet is, amiből a megbocsátásos gyakorlatot olvastam ki. Maga a technika nagyon egyszerű, ha az ember ráérez az okokra. Egy gyakorlatból, és imákból áll. Én az összes imádkozós részt kihagytam belőle, amikor egyesével, minden olyan emberrel végigcsináltam a gyakorlatot, akikkel szemben neheztelést éreztem, és nálam így is működött. Ez pedig Mary Usha nővérnek A gyógyulás rejtett forrásai c. könyve. Azt hiszem elrettentett volna a nagyon erős vallásos stílusa és a benne lévő imák, ha nem akartam volna igazán és mindenképpen megbocsátani ezeknek az embereknek, mert már zavart, hogy amikor eszembe jutottak, akkor rossz érzéssel gondoltam rájuk. Azért rettentett volna el, mert ahhoz a Jézushoz imádkozik nekem már túl erősen, akivel én még csak most ismerkedem, és akinek a szerepét még csak most kezdem megérteni. De a gyakorlat tényleg jó benne. Ha valakinek igazán szüksége van ilyen lelki feloldozásra és szabadulásra, merthogy képtelen megbocsátani, jó szívvel merem ajánlani. Nekem garantált békét hozott ezen a téren. Fél nap alatt elolvasható, vékony kis könyv.

Szintfelmérés

Tavaly még utáltam bevállalni (egyébként kötelező) szintfelméréseket a nyelviskolában. Cégeknél még ma sem szeretem a dolgot, de megyek, mert szükséges rossz. A nyelvisiben viszont megszerettem idő közben, mert egyrészt az ember csomó érdekeset hallhat - ha olyanokat kérdez a vele szemben ülőtől -, másrészt meg van esélye beszélgetni kollegáival, akiket max csak fizetésnapon lát, vagy még akkor sem, egyébként meg fogalma sincs hogy hívják.

Ma pl elképesztő élettörténetet mesélt el egyikük, mindenképp megosztandó szerintem.

56 éves most, 36 éves volt, amikor az első gyereke megszületett (szeretem az ilyen történeteket, ha elfelejtem, hogy már lassan két évvel idősebb leszek, akkor abban az illúzióban ringatom magam az ilyen történetek hatására, hogy még velem is megeshet akár az ilyesmi 4o előtt...), 43 amikor a második. A férje, amikor a második gyerekükkel várandós lett, azonnal elhagyta őket. Évekig egyedül nevelte a két gyereket, és 5o éves volt, amikor megismerkedett a nagy Ő-vel, aki a második férje lett. Azt mondta tökéletes társra talált benne, a lelkének a másik fele érkezett el hozzá, akivel szinte ugyanolyan volt a gondolkodásuk, a szavaik, a terveik, az értékrendjük, minden. Azt mondta soha nem volt olyan boldog, mint ezzel a férfival.

Majdnem öt évük volt együtt, mert két évvel ezelőtt egyszer csak meghalt a férfi otthon az ágyukban, szívrohamban. Most már kezdi összeszedni magát, akkor nem hitte el, hogy meghalt. Még mindig érzi az egységet vele, nehéz helyzetekben végiggondolja, hogy Ő vajon milyen döntést hozna, megkérdezi a véleményét. Olyan, mintha a lelki mentora lenne...

Szabadkozott, hogy normális ám, hogy ilyeneket beszél! Én meg csak csodálkoztam, hogy egyáltalán felmerül ez a kérdés, hogy nem lenne normális. Persze honnan tudná, hogy nekem ez normális, csak ha meg nem tudja, akkor meg hogyhogy simán, gondolkodás nélkül elmondta, úgy, hogy változatlanul nem tudjuk egymás nevét sem... Szerintem a lelke tudta stikában, hogy mindketten ugyanazon az oldalon állunk, az abszolúte normálisok oldalán :-))))

Séta a Teremtővel

Szóval elképesztő dolog folyamatosan egységben létezni a Teremtővel...

Tegnap írtam a csoportról, meg hogy mennyire nyögve nyelős a dolog velük. Nos, holnap megyek oda utoljára, és nem én adtam le őket, hanem a körülmények hozták úgy. Én még elvittem volna ezt a pár hetet velük a fogamat összeszorítva, de amikor együtt sétál az ember a felsőbb hatalommal, aki a bkv és egyéb ügyeket is kezében tartja, plusz még meg is hallgatja a sirámaimat... nos az ellenállhatatlan.

Szóval az úgy volt, hogy a nagy BKV változtatások hatására megváltozott annak az egyetlen busznak a menetrendje, amelyikkel én az órák után fél 1o-kor szoktam vala elhúzni a csíkot a cégtől. Az volt a legelső busz (fél 1o-kor! nem kispályás!). Az tök jó is volt, mert negyed 1o-ig tartott az óra, kényelmesen kisétáltam a megállóba, meg mindig késett is a busz. A menetrend változtatással viszont fél órával előbbre (meg későbbre) tették a busz indulását, 9 órára, illetve 1o-re. Ez azt jelentette volna, hogy ahhoz, hogy nekem ne kelljen 4o percet ücsörögni a cégnél, amíg a busz jön, fél 8-tól 9-ig kellett volna áttenni az órát, amit viszont leszavaztak. (Nekem már a fél 9-től 1o-ig késő lett volna, mert nem értem volna oda a következő órámra a város másik felébe.) Arra sem voltak hajlandóak, hogy elszállítsanak hetente kétszer az órák után a metróhoz, ami 1o percre található, így a bkv által megoldódott a kérdés. Mivel nincs megfelelő közlekedés, jövő héttől olyan tanár megy, akinek van autója, és akinek nem gond az odajutás illetve a visszafele utazás. Slussz. Semmit nem kellett tennem, magától megoldódott a helyzet... Félelmetesen működik ez a figyelem és törődés a Fentiektől.

Ez egyébként már a második ilyen eset idén... Az elsőnél azért meglepődtem. Volt tavaly egy tanítványom (magán úton), akit valamiért nem szerettem tanítani. Nem tudom megmondani miért (illetve ha jobban belegondolok tudom az okát), és nem adhattam le. Egész nyáron az járt a fejemben, hogy milyen indokkal is lehetne elválnunk egymástól... aztán mégis úgy döntöttem, hogy tovább tanítom, biztos dolgom van vele, és még egyébként sem alkalmas. Eljött az ősz, az első óra ideje, és amikor felhívtam, kiderült, hogy elment nyelviskolába, mert talált egy nagyon jutányos, neki való kurzust, és igazán ne haragudjak, már hívni akart...

Pénzben nagyon jól jött volna mindkettő, de nekem a boldogság sokkal fontosabb, és egyik helyen sem voltam boldog. Egyetlen percig sem szeretnék boldogtalan lenni, ha nem muszáj. Túl rövid ez az élet. Igyekszem megtanulni a kellemetlenségekből, amit meg kell, igazán nyitott szemmel és szívvel fogadom őket, de ezek már sehova nem vezettek, csak örökös gyomorgörcsöt okoztak. Menniük kellett, már ért a dolog. Nagyon hálás vagyok, hogy mindkettő úgy oldódott meg, hogy nekem nem kellett lépnem. Azért meg még inkább, hogy az elsőnél a jó viszony is megmaradt, mert nem érzékelte a másik fél az én érzéseimet. (Na ennél a cégnél ez messze nincs így...) Azért nem mondhatom, hogy nem hibáztatom magam, de hamar el fog múlni, mert ennek így kellett lennie. Punktum.

Az Úr az én pásztorom...

Tanítok

Hú... a rossz idővel jönnek újra a rossz érzések, csak most a fókusz változik... Annyira jó lenne, ha az ingatag kis nyugalmam megmaradna... Félek, hogy nem sokáig lesz ez így, mert már dűlöngélnek a falak...

Elkezdődött a nyelvisi, és nekem egyre bizonytalanabb érzéseim vannak. Az a rögeszmém, hogy már nem tudom lelkesíteni a diákjaimat. Minden csoportomat szeretem, egy kivétellel. Ez egy céges csoport, csak fiúk, és egy helyben toporgunk, mert valamiért itt nekem nem megy a lelkesítés. Már előző nap, a készülésnél gyomorgörcsöm van, mert be kellett látnom, hogy nem szeretek ebben a csoportban tanítani. Ebben az is benne van, hogy elkezdenék egy (általában lendületes) munkamenetet, de a sekélyes, színvonaltalan és folyamatos poénkodásukkal egyszerűen szétverik azt. Én meg elfáradok ebben, és rossz kedvem lesz. A hozzáállásuk is olyan, hogy leszarják az egészet, nem hajlandók angolul beszélni az órán, ami iszonyúan idegesít. Nem írnak leckét, egyetlen egyszer nem lehet az egész csoportot együtt látni, és nem tanulják meg a szavakat. Úgy, de úúúúgy leadnám őket!!! Nyolcvanszor elmondtam nekik őszintén mit érzek (nem újkeletű a dolog), nem használt. Amikor meg a nullával egyenlően teljesítenek a vizsgán, akkor meg fel vannak háborodva. Hogy én mennyire nem szeretek odamenni! És persze magamban keresem a hibát. És a tanításom meg egyre alacsonyabb színvonalú ott, ezt érzem. És készülni sincs kedvem. Holnap ismét beszélgetni fogok velük, de akár már most a falra hányhatom a borsót...

Már szörnyű álmaim is voltak, egy másik csoporttal - az egyik kedvencem, bár most legutóbb náluk is kiakadtam. Szegények egésznapos munka után, este fél 6-tól járnak 3/4 9-ig, nem kell elmesélnem asszem, hogy milyen arcuk van néha már úgy 8 körül, és mennyi energiájuk... Hát nem sok. De nagyon szeretem ezt a csoportot, nyáron kezdtük együtt, aztán máshoz kerültek, amikor elmentem nyaralni, és amikor visszajöttem, azonnal hozzám iratkoztak megint. Nagyon jó hangulatban telnek az órák általában, és rengeteget haladunk, jó tempóban. Most azt álmodtam velük, hogy a 3 órából már eltelt 2,5 és még semmit nem csináltunk, csak elfecséreltük az időt... Szörnyű volt.

Néha vannak kétségeim a tanítással meg a képességeimmel kapcsolatban, és nagyon rossz érzés, mert ez az egyetlen dolog az életben jelenleg, amiben bombabiztos voltam eddig, hiszen ennek az eredményei látványosak. De most minden órám előtt rettegek, hogy elég jó vagyok-e, elég érdekes-e, amit csinálok, elég jó tempóban haladunk-e, elég...-e, elég...-e, elég...-e... Egyik probléma megoldódni látszik (most pl. a megbocsátás kérdése), de már ott is van a következő, egy másik életterületen. Attól rettegtem mindig is, hogy csak ne a tanítással kapcsolatosan legyenek komplexusaim, mert elég a párkapcsolati helyzettelenség gyötrelme, kettő dolog együtt elviselhetetlen... itt van most, megkaptam. A gond az, hogy ez megint általános félelmet gerjeszt, mert az egyik területről átterjed egy másikra (pl akár most a hivatásról megint a párkapcsolatra). Állandóan visszatér ez a "nem vagyok elég jó" kérdés, egy idő után minden téren. Na majd elgondolkodom azon, hogy mit kell tennem ezzel kapcsolatban. Biztos van megoldás, ahogy a megbocsátásra is volt. Csak az ölembe kell hulljon a megfelelő könyv, beszélgetés vagy esemény, ami meghozza a választ. Csak hát addig is ez a szorongás nem kellemes. Szétforgácsol. Meg rettegek attól is, hogy megint kiderül, hogy mégsem a hivatásom ez, és keresni kell valami mást... Pedig már annyira megnyugodtam, hogy maradéktalanul megtaláltam "A Hivatásomat". Remélem csak átmeneti, és hamar kiderül, hogy mit kell tanulnom ebből, és újra minden rendben lesz...

Köszöntő versike

A kórusunkban az a szokás, hogy a szép kerek születésnapokat jól megünnepeljük, és titokban mindig meglepjük a szülinapost valamivel, és mindig titokban szerveződik minden, általában olyan levelezőlista gyártásával, amiből egyedül az ünnepelt marad ki.

Idén egy nagyon kedves lánynak lesz a 3o. szülinapja, a férje pedig megkért mindenkit a kórusban, hogy írjon kézzel egy versikét, amiket aztán majd egybefűz könyv formátumba.

Az a helyzet, hogy nagyon nem szeretek verset írni (meg elemezni sem, de az most más tészta). Tavaly írtam egyet Karácsonyra a másik blogon, mert az jött belőlem, úgy éreztem le kell írnom, de rendelésre nem megy. Így hát megkérdeztem a férjet, hogy jó lesz-e a tavalyi karácsonyi kézzel írva... Azt mondta ha alkalomhoz illő, akkor jöhet. Hát... nem éppen. Talán ha Karácsonykor született volna, de novemberi, úgyhogy nincs mese, alkotnom kell.

Aztán ma eszembe jutott a HÉV-en (na igen. Ismét a HÉV... Karmikus a kapcsolatunk :-))) egy kicsiny rigmus, amit aztán továbbfejlesztettem a metrón és a trolin, és azt kell hogy mondjam, hogy nagyon jól szórakoztam. Aztán megmutattam a 18 éves tanítványomnak, és most gondoltam megosztom Veletek is. A történet háttere, hogy az ünnepelték október végére várják a babájukat, tehát már nagy pocakkal közlekedik. Előre is elnézést kérek azoktól, akik most csalódnak az értelmi képességeimben :-D. Tehát:

Kerek esztendő

Ancsa-anya énekelget,
torkán vibrálva röppen ki a magas "cé".
Ezt gondolja tán magában
elmélázva szólamában:
"Harmincéves lettem. Jé...!?

Biztos meglep majd a kórus,
így szokás, s ez kerek év,
na de vajon mit kapok majd?
Hasznos holmit? Csicsás bóvlit?
Szerintem eeeegy... KÖNYVECSKÉT!

Tán mindenki rigmust rittyent,
megtartva a rímelést..."
S egy boldog mosoly keretében,
kétvonalas regiszterben dudorászva
megeteti gyermekét.

Ancsa-anya, mind kívánunk
százhúsz boldog évet még,
egészséget, szeretetet,
tűzijáték-féleséget.
Ja, és még a magas "cé"-t.

Golyózás

Már én is tudom mit kell tenni a golyókkal :-)))). Nem esett le egészen pontosan mi a feladat, ezért el kellett hogy mondják. Sajnos a számba kell hogy rágják a megoldást, amikor túl lusta vagyok kilogikázni a minta alapján (pedig több mintám is volt, de nem mindig használom az agyamat :-))))), és a legrosszabb, hogy tök egyszerű és egyértelmű a dolog... na mindegy.
Továbbgurítani sincs kinek. Jelezze, aki szeretné, hogy neki gurítsam, örömmel megteszem.

alak
állapot
bölcsesség
cica
csoda
dolog
dzsem
elképzelés
élet
felfogás
gatya
gyertya
hívás
igen
íj
játék
kórus, kollokáció (hehe... le se tudom tagadni mivel foglalkozom...)
látomás
lyuk
megbocsátás
nevetés
nyaraláááááás :-)))))
ok
Óbuda(i Kamarakórus :-))))
ötlet
ősz
próba
quality
ringatás
sajt
szabadság
tökéletes
tyilifon (a telefon oroszul... valami baj van az agyammal, mert a té-nél bezzeg nem jutott eszembe a telefon... :-)))))
utazás
újdonság
ügyesség
űr
vonat
wind
Xerxes
yes
zanza
zsiger

Már csak egy, ígérem

Ez pedig az egyetlen olyan zene volt a Bach Szvitek mellett, amit meg tudtam hallgatni, amikor depi voltam. Semmi mást nem voltam képes. Egy Archangelo Corelli nevű barokk szerző komponálta, D-dúr concerto. Azért szeretem, mert árad belőle a reménység, az elmaradhatatlan tűz, és kicsit pajkos is...

Egyre jobb dolognak tartom ezt a YouTube-ot... majdnem minden imádott nótámat megleltem. És nemsokára a kórusunk is felkerül :-))))). Jó, mi?

Zene és tűz

Nagyon szeretem az olyan zenét, ami tűzzel van tele. Ha látta valaki a Veszedelmes viszonyok (Dangerous Liaisons) c. filmet Glenn Close-zal, John Malkovich-csal és Michelle Pfeifferrel, talán emlékszik a zenére, ami kizárólag barokk zenékből van összeválogatva. Van benne egy J. S. Bach által 4 csembalóra komponált csembalóverseny (BWV 1o65), amit a film után teljesen véletlenül megtaláltam évekkel ezelőtt az egyik cd-n. Akkor még nem tudtam a címét, csak azt, hogy félelmetesen jó zene (aki szereti Bach zenéjét azt hiszem egyetért). A két szélső tétel szenvedélyes, a középső tételt viszont a harmónia váltásaival kicsit inkább sejtelmesnek találom, illetve olyan érzés is, mintha valami egyre feljebb repítené a lelkemet. A legkedvesebb nekem az utolsó tétel, azt ha teljes hangerőn hallgatom megszűnik a világ körülöttem...

Vespro

Ma este lesz egy koncertünk, ahol egy zenekarral énekelünk egy csini kis Vivaldi nótát. Tegnap este volt egy próbánk a zenekarral a helyszínen (egy templom), amiről meg ez a Monteverdi zene jutott eszembe, amibe még főiskolás koromba szerettem bele (ének-karvezetés szakos az első diplomám). Gondoltam iderakom. Az a címe, hogy Duo Seraphim, és a Vespro della Beata Vergine című nagyobb műnek a részlete:

Bakonybél

Találkoztam ismét egy olyan emberrel, amilyen én szeretnék lenni. Kb hat nyelven beszél, három hangszeren játszik, nagyon szépen énekel, kórust vezet, ezer dolgot csinál, közösséget épít, kedves, figyelmes, intelligens, és járt a Caminón. Ő Izsák, a bakonybéli bencés monostorból.

Amikor megérkeztem hétfőn a helyre azt éreztem, hogy ez az, amire vágyom, ez kell nekem! Most már tudom, hogy mit keresek, és szeretném is megtalálni. A hely, a szellem, az odafigyelés, a nyugalom, a szépség és még sorolhatnám. A négy nap alatt sajnáltam, hogy nem fiúnak születtem, mert ott is maradtam volna rögtön a monostorban, ha ez így van. Azonnal, gondolkodás nélkül. Beálltam volna szerzetesnek.

Azt hiszem a hat hetes nyár megkoronázása volt ez a négy nap, bizonyos szempontból a legértékesebb négy napja az életemnek, és nem hiszem, hogy túloznék. Nem is tudom szavakkal kifejezni mennyire jó volt... mert nem találok rá szavakat, és nem is biztos, hogy kell rá találnom.

Ráébredtem fontos dolgokra, voltak nagy beszélgetések (Izsákkal és az atyával, Ábellel is), amik után változott egy csomó dolog bennem, elolvastam 2,5 könyvet, C.S.Lewist enyhén szólva megkedveltem (az ő egyik könyve volt a könyvek egyike. Annyira lebilincselt, hogy reggel 7 körül elkezdtem, az esti imaóra előtt (8 óra) 2 perccel fejeztem be (2o8 oldal). Most egy másik könyvét olvasom, és elhatároztam, hogy megszerzem az összes, vallással foglalkozó írását... és ezzel el is árultam milyen szempontból volt a legértékesebb elmúlt négy napja az életemnek...), naponta négyszer gregorián éneklős zsolozsmára mentem teljesen önszántamból úgy, hogy nem vagyok katolikus - sőt, kereszténynek sem mondanám magamat -, ahol általában ketten voltunk valamelyik szerzetessel. Volt kulcsom a templomhoz, ahova egyszer orgonálni is bementem, egyébként amikor csak akartam, kinyithattam és bemehettem. A monostorhoz tartozik egy héthektáros, gyönyörű arborétum, valamint gyógynövényt is termesztenek, lekvárt főznek, van gyümölcsös kert, és még sok minden, de főleg LÉLEK és (mennyire szentimentálisnak hangzik!) szeretetközösség, lelki intimitás, ami annyira hiányzik nekem napi szinten. Barátokkal (különösen Barbival) ugyan megvan ez, csak velük meg nem találkozom minden nap. Rájöttem, hogy szükségem van egy naponta érintkező szeretetközösségre, ami magától értetődően a család a legjobb esetben, de ha nem az a sorsa az embernek, hogy családja legyen, akkor valami mást kell találnia, ami kielégíti ezt az igényét... És hát magas a mérce, nem lehet akármilyen közösség, mint ahogy akármilyen család se lehet.

Ami szintén nagyon jó volt, hogy rajtam kívül nem volt más vendég, és a három szerzetes közül mindig csak egy volt otthon - vagy egy sem, akkor teljesen egyedül voltam a monostorban egész nap - illetve kivéve az első estét, amikor az esti imára megérkezett Ábel, a második nap reggeli imán pedig még ott volt Izsák is. A harmadik szerzetestársuk - Anzelm - az erdőben remetéskedik a héten, ővele nem találkoztam.

Nem akartam haza jönni, de most nem azért, mert nem jó itthon vagy Budapesten, hanem mert azt éreztem, hogy ott van az otthonom. Már most azon gondolkodom, hogy mikor tudok legelőbb visszamenni.

Mást nem nagyon tudok mesélni róla, még dolgozik az élmény mindenféle szempontból... remélem sokáig fog is, ez most nagyon kellett már. Inkább felteszem a képeket, azok magukért beszélnek. A Rubljov Szentháromság ikont azért tettem ide, mert Ábel ma reggel áthozta a vendégház konyhájába a másolatát, és kb egy órán keresztül elmagyarázta egy zöld tea mellett a konyha asztalnál ülve a kép szimbolikáját hatalmas szeretetettel és tudással :-))))) (A templomról készítettem pár képet, de annyi barokk templomot lehet látni mindenfelé, azt nem tartottam annyira érdekesnek, ezért nem tettem ide.)