Séta a Teremtővel

Szóval elképesztő dolog folyamatosan egységben létezni a Teremtővel...

Tegnap írtam a csoportról, meg hogy mennyire nyögve nyelős a dolog velük. Nos, holnap megyek oda utoljára, és nem én adtam le őket, hanem a körülmények hozták úgy. Én még elvittem volna ezt a pár hetet velük a fogamat összeszorítva, de amikor együtt sétál az ember a felsőbb hatalommal, aki a bkv és egyéb ügyeket is kezében tartja, plusz még meg is hallgatja a sirámaimat... nos az ellenállhatatlan.

Szóval az úgy volt, hogy a nagy BKV változtatások hatására megváltozott annak az egyetlen busznak a menetrendje, amelyikkel én az órák után fél 1o-kor szoktam vala elhúzni a csíkot a cégtől. Az volt a legelső busz (fél 1o-kor! nem kispályás!). Az tök jó is volt, mert negyed 1o-ig tartott az óra, kényelmesen kisétáltam a megállóba, meg mindig késett is a busz. A menetrend változtatással viszont fél órával előbbre (meg későbbre) tették a busz indulását, 9 órára, illetve 1o-re. Ez azt jelentette volna, hogy ahhoz, hogy nekem ne kelljen 4o percet ücsörögni a cégnél, amíg a busz jön, fél 8-tól 9-ig kellett volna áttenni az órát, amit viszont leszavaztak. (Nekem már a fél 9-től 1o-ig késő lett volna, mert nem értem volna oda a következő órámra a város másik felébe.) Arra sem voltak hajlandóak, hogy elszállítsanak hetente kétszer az órák után a metróhoz, ami 1o percre található, így a bkv által megoldódott a kérdés. Mivel nincs megfelelő közlekedés, jövő héttől olyan tanár megy, akinek van autója, és akinek nem gond az odajutás illetve a visszafele utazás. Slussz. Semmit nem kellett tennem, magától megoldódott a helyzet... Félelmetesen működik ez a figyelem és törődés a Fentiektől.

Ez egyébként már a második ilyen eset idén... Az elsőnél azért meglepődtem. Volt tavaly egy tanítványom (magán úton), akit valamiért nem szerettem tanítani. Nem tudom megmondani miért (illetve ha jobban belegondolok tudom az okát), és nem adhattam le. Egész nyáron az járt a fejemben, hogy milyen indokkal is lehetne elválnunk egymástól... aztán mégis úgy döntöttem, hogy tovább tanítom, biztos dolgom van vele, és még egyébként sem alkalmas. Eljött az ősz, az első óra ideje, és amikor felhívtam, kiderült, hogy elment nyelviskolába, mert talált egy nagyon jutányos, neki való kurzust, és igazán ne haragudjak, már hívni akart...

Pénzben nagyon jól jött volna mindkettő, de nekem a boldogság sokkal fontosabb, és egyik helyen sem voltam boldog. Egyetlen percig sem szeretnék boldogtalan lenni, ha nem muszáj. Túl rövid ez az élet. Igyekszem megtanulni a kellemetlenségekből, amit meg kell, igazán nyitott szemmel és szívvel fogadom őket, de ezek már sehova nem vezettek, csak örökös gyomorgörcsöt okoztak. Menniük kellett, már ért a dolog. Nagyon hálás vagyok, hogy mindkettő úgy oldódott meg, hogy nekem nem kellett lépnem. Azért meg még inkább, hogy az elsőnél a jó viszony is megmaradt, mert nem érzékelte a másik fél az én érzéseimet. (Na ennél a cégnél ez messze nincs így...) Azért nem mondhatom, hogy nem hibáztatom magam, de hamar el fog múlni, mert ennek így kellett lennie. Punktum.

Az Úr az én pásztorom...