Tanítok

Hú... a rossz idővel jönnek újra a rossz érzések, csak most a fókusz változik... Annyira jó lenne, ha az ingatag kis nyugalmam megmaradna... Félek, hogy nem sokáig lesz ez így, mert már dűlöngélnek a falak...

Elkezdődött a nyelvisi, és nekem egyre bizonytalanabb érzéseim vannak. Az a rögeszmém, hogy már nem tudom lelkesíteni a diákjaimat. Minden csoportomat szeretem, egy kivétellel. Ez egy céges csoport, csak fiúk, és egy helyben toporgunk, mert valamiért itt nekem nem megy a lelkesítés. Már előző nap, a készülésnél gyomorgörcsöm van, mert be kellett látnom, hogy nem szeretek ebben a csoportban tanítani. Ebben az is benne van, hogy elkezdenék egy (általában lendületes) munkamenetet, de a sekélyes, színvonaltalan és folyamatos poénkodásukkal egyszerűen szétverik azt. Én meg elfáradok ebben, és rossz kedvem lesz. A hozzáállásuk is olyan, hogy leszarják az egészet, nem hajlandók angolul beszélni az órán, ami iszonyúan idegesít. Nem írnak leckét, egyetlen egyszer nem lehet az egész csoportot együtt látni, és nem tanulják meg a szavakat. Úgy, de úúúúgy leadnám őket!!! Nyolcvanszor elmondtam nekik őszintén mit érzek (nem újkeletű a dolog), nem használt. Amikor meg a nullával egyenlően teljesítenek a vizsgán, akkor meg fel vannak háborodva. Hogy én mennyire nem szeretek odamenni! És persze magamban keresem a hibát. És a tanításom meg egyre alacsonyabb színvonalú ott, ezt érzem. És készülni sincs kedvem. Holnap ismét beszélgetni fogok velük, de akár már most a falra hányhatom a borsót...

Már szörnyű álmaim is voltak, egy másik csoporttal - az egyik kedvencem, bár most legutóbb náluk is kiakadtam. Szegények egésznapos munka után, este fél 6-tól járnak 3/4 9-ig, nem kell elmesélnem asszem, hogy milyen arcuk van néha már úgy 8 körül, és mennyi energiájuk... Hát nem sok. De nagyon szeretem ezt a csoportot, nyáron kezdtük együtt, aztán máshoz kerültek, amikor elmentem nyaralni, és amikor visszajöttem, azonnal hozzám iratkoztak megint. Nagyon jó hangulatban telnek az órák általában, és rengeteget haladunk, jó tempóban. Most azt álmodtam velük, hogy a 3 órából már eltelt 2,5 és még semmit nem csináltunk, csak elfecséreltük az időt... Szörnyű volt.

Néha vannak kétségeim a tanítással meg a képességeimmel kapcsolatban, és nagyon rossz érzés, mert ez az egyetlen dolog az életben jelenleg, amiben bombabiztos voltam eddig, hiszen ennek az eredményei látványosak. De most minden órám előtt rettegek, hogy elég jó vagyok-e, elég érdekes-e, amit csinálok, elég jó tempóban haladunk-e, elég...-e, elég...-e, elég...-e... Egyik probléma megoldódni látszik (most pl. a megbocsátás kérdése), de már ott is van a következő, egy másik életterületen. Attól rettegtem mindig is, hogy csak ne a tanítással kapcsolatosan legyenek komplexusaim, mert elég a párkapcsolati helyzettelenség gyötrelme, kettő dolog együtt elviselhetetlen... itt van most, megkaptam. A gond az, hogy ez megint általános félelmet gerjeszt, mert az egyik területről átterjed egy másikra (pl akár most a hivatásról megint a párkapcsolatra). Állandóan visszatér ez a "nem vagyok elég jó" kérdés, egy idő után minden téren. Na majd elgondolkodom azon, hogy mit kell tennem ezzel kapcsolatban. Biztos van megoldás, ahogy a megbocsátásra is volt. Csak az ölembe kell hulljon a megfelelő könyv, beszélgetés vagy esemény, ami meghozza a választ. Csak hát addig is ez a szorongás nem kellemes. Szétforgácsol. Meg rettegek attól is, hogy megint kiderül, hogy mégsem a hivatásom ez, és keresni kell valami mást... Pedig már annyira megnyugodtam, hogy maradéktalanul megtaláltam "A Hivatásomat". Remélem csak átmeneti, és hamar kiderül, hogy mit kell tanulnom ebből, és újra minden rendben lesz...