A szeretet barátság formájú arca

Régen nem becsültem meg a barátságaimat. Valahogy természetesnek vettem, hogy vannak, bár sokszor nem értettem, hogy miért szeretnek a barátaim, amikor annyira önző és elviselhetetlen vagyok. Én nem sokat adtam nekik (legalábbis így érzem most, amikor már bármit odaadok, főleg teljes figyelmet), ellenben elfogadtam mindig, ami rengeteget tőlük kaptam. Követeltem és számon kértem tőlük, bizonyos módon kellett megfelelniük az elvárásaimnak, ami miatt gyakran szorongtak, nem figyeltem rájuk, csakis magamra - és mégis mellettem maradtak. Érthetetlen.

Egy ideje viszont (nem olyan nagyon régóta sajnos, de azért már jóval az újjászületés előtt óta) mélyen átérzem az igazi barátság lényegét. Hogy miről is szól - meg főleg kiről, kikről. Hogy nem csak rólam, és nem csak az a természetes, hogy kizárólag én kapok, kérdezek, mesélek és sírok.

Régen az is jellemző volt rám, hogy féltékeny voltam Barbus összes másik barátjára. A kisebbségi komplexusomból adódott, hogy mindig attól rettegtem, hogy őket jobban szereti, velük boldogabb, és nyilván sokkal többet tudnak nyújtani neki, sokkal jobb barátok. Ma pedig elmesélte, hogy mennyire boldog két napot töltött el egy barátjával (akit én annyira nagyon nem kedvelek, de nincs is bajom vele, számomra "oké"), és én meg annyira örültem, hogy így volt ez, örültem az örömének. Fel sem merültek bennem a korábbi aggodalmak, mert nincs jelentőségük. Pont a barátság szól a teljes szabadságról, nem a ragaszkodásról, sem a szerelem mámoráról, hanem valamiféle cinkos egymáshoz tartozásról.

Na erről (is) írt C.S.Lewis a Szeretet négy arca c. könyvben. A szerelem, a ragaszkodás és a barátság közötti különbségekről, meg arról, hogy nem mindenki képes mély barátságra, mert a barátság az egyetlen, ami nem létszükséglet (bármilyen furcsán is hangzik), ezért elkerülhető. Az igazi és mély barátság a magasabb szférában köttetik, nincs benne birtoklás és vonzalom (mint a másik kettőben), csak megbecsülés és szeretet a maga tisztaságában.

"A barátság - cseppet sem pejoratív értelemben - a legkevésbé természetes szeretet; a legkevésbé ösztönös, testi, biológiai, a legkevésbé szükségszerű. Vegetatív tüneteket nem okoz: barátunk láttán nem gyorsul fel a pulzusunk, nem vörösödünk vagy fehéredünk el. ... Szerelem nélkül nem fogantunk volna meg, ragaszkodó szeretet nélkül nem neveltek volna fel, ám a barátság nélkül jól megélünk és szaporodunk. A biológiai értelemben vett emberfajnak nincs rá szüksége. ...

... azok, akik csupán "barátokra vágynak", sohasem szereznek egyet se. A barátság előfeltétele az, hogy a barátokon kívül valami mást is akarjunk. Ha az őszinte válasz arra a kérdésre, hogy 'Ugyanúgy látod-e az igazságot?' így hangzik: 'Nem látok semmit, az igazság pedig nem érdekel, nekem csak barát kell', legfeljebb ragaszkodásnak van helye, de nem barátságnak. Hiszen miről szól akkor a barátság? Márpedig a barátságnak valamiről 'szólnia' kell, még ha a dominó vagy a fehéregerek iránti rajongásról is. Akinek semmije nincs, semmit nem tud a közösbe tenni; aki sehová se tart, nem lehet útitársa.

Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve ha nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nem hogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással. ...

Barátság és szerelem gyakran együtt jár tehát, s ebből talán még inkább megérthetjük, hogy a bartáság is szeretet, méghozzá hatalmas, mint a szerelem. Képzeld el, hogy beleszeretsz a barátodba, és összeházasodtok. És most képzeld el, hogy két lehetséges jövő közül választhatsz: 'Vagy elmúlik a szerelem, de életetek végéig ugyanazt az Istent, ugyanazt a szépséget, ugyanazt az igazságot keresitek, vagy elveszítitek mindezt, ellenben örökre megmarad az elragadtatás, a szenvedély, a szerelem vad vágyai és csodái. Melyiket választod?' Melyik döntést nem bánnád meg? ... "

Nehéz kérdés... Én nem tudom megmondani.

Viszont azon elgondolkodtam, hogy azokat a fiúkat, akiket a kedvesemnek tarthattam - noha "barátomnak" hívtam őket, egyik sem volt soha, egyetlen percig sem az. És ők a barátnőjüknek hívtak, de soha nem voltam a barátnőjük, mert egyikükkel sem jártam az együtt keresés titkos útján, egyikükkel sem volt semmi közös. Ez azért elgondolkodtató. Sem a kapcsolat előtt, sem közben, utána meg főleg, nem váltak a barátaimmá, egyetlen egy sem közülük. Pedig a kapcsolatban is nagyon-nagyon fontos a barátság, a cinkosság, az, hogy "szóljon valamiről", valami többről, mint társfüggőségről vagy fizikai vonzalomról.

Nagyon hálás vagyok a barátaimért. Ezt már sokszor írtam, de egyre mélyebben így érzem. Tudom, hogy ha soha többé nem lesz kapcsolatom (ha netán szerzetes leszek, akkor ez mindenképp így lesz), a barátaim akkor is maradnak, és ez tényleg mélységes hálával és biztonsággal tölt el. Valamelyik nap arról beszélgettünk Barbussal, hogy milyen lehet vajon, amikor meghal valakinek a barátja. Szörnyű lehet. Mintha te magad halnál meg, nem is kicsit, hiszen a barátod nagyrészt olyan mint te vagy. Vagy mintha a testvéred... (Barbus úgyis olyan, mintha a testvérem lenne, ő talán az egyetlen ember, akit bármennyi ideig képes vagyok magam körül elviselni, anélkül, hogy megunnám a társaságát.) Borzasztó űr maradhat az ember szívében, belegondolni is szörnyű...

A legjobbat elfelejtettem

Mostanában sok helyzetben felteszem magamnak a kérdést, hogy mit is keresek benne. Ez a tanítással is így van, valahogy mostanában nem ugyanaz...

Kaptam egy új csoportot, két hete indult. Az nem biztos, hogy jó ötlet, ha elmondom melyik cég, elég annyi, hogy magas köztisztviselői hivatal. A Hivatalok egyike. Khm...

Szóval 12 fős a csoport, kétszer van órájuk egy héten, reggel 7-től fél 9-ig. Már a második órán 7.03-kor ketten jönnek elsőként, a többiek csak utánuk szállingózva. Gondoltam legjobb a szabotázst a csírájában elfojtani, megkértem őket, hogy jöjjenek pontosan. A következő órán már hárman ott voltak 7.02-kor, ekkor megkértem őket még egyszer. A következő párbeszéd zajlott az egyik alannyal:
- Ez egy köztisztviselői intézmény, itt nem vesz komolyan senki semmit, örülj, ha csak fél órát késnek, a minimum 10 perces késés teljesen normális. Egy olyan nyelvtanfolyamot meg főleg nem vesz senki komolyan, ami teljesen ingyen van, egy kanyit nem kell érte fizetnünk, A Hivatal fizeti. Eddig bejöttem 7 után 5 perccel, kétszer felkeltem, ha most körbenézek, hát többször nem fogok.
- ... ??? ;;; $$$ - na ez voltam én, tágra nyílt tekintettel... SOHA nem találkoztam még ilyen dologgal.

Következő alkalommal eldöntöttem, hogy rendes leszek, nem számít, hogy ki mennyit késik, nem baj, hogy 10 emberre gyártok feladatot és csak 4 van ott, feltalálom magam, nem probléma! Egész reggelre magnós feladatokat terveztem be. Ugyanez a kedves lélek, akitől elakadt a szavam az előző alkalommal, vállalta be, hogy biztosítja a cd-lejátszót. Mondanom sem kell, hogy üres kézzel jelent meg.
- Őőőőő... és a cd?
- Hát bocsánat, hogy tegnap a szabadságom alatt nem intéztem el otthonról.
- Én meg bocsánat, hogy nem tudtam, hogy szabadságon voltál...
- Honnan tudtad volna?
- Na pont ez a lényeg... Ha szóltál volna, megszervezem, hogy legyen másik.
- Na még majd lelkiismeret furdalásom lesz a végén! Tudod, ha egy kicsit rendes vagyok, az már nem tetszik, hogyha még rendesebbnek kell lennem!
- ... ??? ;;; łłł - ismét csak ennyit tudtam reagálni.

És akkor rájöttem, hogy nem találom a helyemet egy ilyen világban, sehogysem. Nyáron minden napom és annak majd' minden pillanata Istennel telt, és amióta vissza kell szokni a világba, azóta szenvedek, mert nem találom azt az arányt, amiben még boldognak érzem magam, mert elegendő mennyiségben benne van Isten a hétköznapokban. És arra gondoltam, hogy elmenekülnék egy lakatlan szigetre, ahol nincsenek köztisztviselők és ignoránsok. Ezt meg is írtam Izsáknak, aki gondolom csak csóválta a fejét... És ma azt mondta nekem az Úr végtelen kedvességgel és türelmesen, hogy Ő sem menekült el a világból, hanem abban élt, és pont az ilyesfajta emberek között működött... És erre én meg jól elszégyelltem magam.

Ami viszont nagyon jó, hogy ma elhozták nekem a biciklimet a "fiúk" Bakonybélből, úgyhogy holnap nem is megyek Szombathelyre, hanem elmegyek végre biciklizni egész nap. Úgyis már csak 2 napig lesz meleg és jó idő, legalább kihasználom, ha már eddig nem volt bicóm.

Tanítás és tanulás

Ötvenszer kezdtem el írni ezt a bejegyzést, és minden szó elcsépeltnek tűnik még mindig...

Ma megkérdezte tőlem valaki, hogy hogy tanít az Úr. Úgy, hogy általunk folyamatosan betapasztásra kerülő sebeket tép fel, kíméletlenül feltárva a tartalmukat és mélyüket, megmutatja, megérezteti a fájdalmukat, aztán számunkra érthetetlen és követhetetlen módon, lassan begyógyítja őket, Önmagával töltve fel a tátongó sebeket. Ha úgy döntünk, hogy felvállaljuk ezt az operációt, bármennyi fájdalommal jár is, nincs menekülés, Isten alapos munkát végez. Ja, és többnyire egy konfliktus, beszélgetés (vagy vita) útján. Nálam legalábbis ez az egyik módszere. Nyáron sok ilyen beszélgetés követte azt a kérésemet, hogy kerüljenek felszínre sebek, lehetőleg mindegyik, megélhessem őket talán utoljára a maguk fájdalmának a teljességében, megérthessem, hogy honnan jönnek, aztán elengedhessem őket, hogy visszasimulhassanak Istenbe, az Ő gyógyító szeretetébe, én pedig szabad lehessek végre. (Még mindig rengeteg van... Mély nagyon a tudatalatti, olyan, mint egy feneketlen tó sose látott szörnyekkel...)

Kivétel nélkül mindig, amikor ezt kértem, válasz is jött, rendszerint a kínos beszélgetés műfajában. Ma is volt egy ilyen, de már tegnap este kezdődött. Évekkel ezelőtt el sem tudtam volna képzelni egy ilyen beszélgetést a családban anélkül, hogy ne maradt volna tüske mindkettőnkben, és ne zárult volna ajtócsapkodással és beszólással. Ma úgy váltunk el - pedig nagyon kemény dolgok hangzottak el nagyon higgadtan -, hogy megölelgettük egymást, megpuszilgattuk, és nagyon szeretjük egymást, ezt mindketten tudjuk, és elmondtuk egymásnak. Mindketten iszonyú sokat tanultunk Istentől a másikon keresztül, és közelebb is kerültünk egymáshoz lelkileg és szellemileg is. Ismét csak hálát tudok adni, hogy ilyen családom van. Mindannyian sokat változtunk, mindenképp pozitív irányba. Bekerültünk Isten pixisébe, külön-külön és együtt is. És most már tükrök lehetünk egymásnak a tanuláshoz, mert senki nem menekül közülünk a beszélgetések elől többé.

***

Megint jó könyveket olvasok. Az egyik egy C.S.Lewis írás, A szeretet négy arca címmel.

A másik könyvet pedig Thomas Merton írta, a címe pedig A szemlélődés magvai. Egy ideje nagyon érdekel Thomas Merton, és most a könyvesboltban két könyve is a kosaramba röppent. Más könyveket ajánlottak tőle, főleg az életrajzi írását Hétlépcsős hegy címmel, de azt nem lehetett kapni, két másikat viszont igen. Kb olyan erejű hatással van rám a hitem mostani állapotában, mint C.S.Lewis volt tavaly, amikor is keresztény lettem a könyve elolvasása után.

Bizalom, alázat, engedelmesség

Nehéz volt nekem megtanulni azt, hogy teljesen megbízzak Istenben; hogy teljes mértékben elhiggyem azt, hogy maximálisan a gondomat viseli, hogy tudja mire van szükségem és azt (lehet, hogy nem többet, de azt mindenképpen) meg is adja, legyen szó bármiről. Azt, hogy ne legyenek kétségeim és félelmeim, hogy mi lesz velem. Iszonyú nehéz volt. Azt gondoltam az elején, hogy egyenesen lehetetlen.Mert hogy szerettem mindent magam bebiztosítani, megoldani, kiokoskodni. Az istenhit pedig nem így működik. Ott nem nagyon egzisztálsz TE önállóan, csakis Istenen keresztül. Ezt pedig nagyon kemény benyelnie az egódnak, aki mást meg nem nagyon lát maga körül.

Valahogy olyan ez, hogy két világ létezik: a fizikai, amiben élünk, ami könnyen le tudja foglalni az érzékszerveinket - hiszen azokról szól, de időnként érezzük, hogy valami több is van azért. A másik oldalon pedig ott a szellemi világ, ami egyre mélyebben feltárul az ember előtt, ha ezt kívánja. Amikor először csak egy pillanatra is bepillantást nyertem, már nem akartam mást, csak a teljes elmélyülést abban a másik világban.

És egyre mélyebben meg is mutatkozik - és egyre mélyül a szakadék a két világ között. Hihetetlen. Amit a fizikai világ öngyilkosságnak vagy őrültségnek tart, az a természetes a szellemi világban, és majdnem minden esetben ellent mond a józan észnek. Nincs átjárás a két világ között életmódban. Vagy ez, vagy az.

Valaki megkérdezte tőlem, hogy mi lesz velem, ha majd ki kell költöznöm a lakásból, keresek-e már másik albérletet? Azt mondtam nem keresek, és fogalmam sincs mi lesz velem, de biztos, hogy minden a legjobban fog elrendeződni, egyetlen pillanatra sem félek, mert a Mennyei Apám tudja mire van szükségem, és ahogy eddig is mindig megadta, ezután is meg fogja adni. És nem azért, mert "megteremtettem magamnak", meg "programoztam" a teremtő erőmmel, hanem mert így működik az Istenbe vetett bizalom. Az az ígéret, hogy gondját viseli a gyermekeinek, és én eddig ezt meg is tapasztaltam, a tapasztalataim alapján pedig megtanultam teljesen átadni az életem minden pillanatát és kérdését. És ez nem csereüzlet. Nem én találtam ki Őt, nem én vagyok a főnök. Én vagyok az Ő teremtménye - gyermeke. És egyáltalán nem baj, hogy Ő a főnök, sőt...!

Így sokkal könnyebb elengedni is vágyakat, embereket, helyzeteket. Szóval elengedtem a lakás kérdést, mert minden napnak megvan a saját problémája, azzal kell foglalkozni. Még a lakásban lakom hónapokig, majd amikor a jelen problémájává növi ki magát, akkor, és csakis akkor, foglalkozni fogok vele - így döntöttem, amikor beindult ez a ház ledurungolási akció. És azzal nem is gondolkodtam tovább ezen az egész költözés-másikalbérlettalálás-egészaddigszorongás témán. Volt egy hihetetlen jutányos ajánlat kb egy hónappal ezelőtt, amit én visszautasítottam azzal, hogy a főbérlőmmel nem szúrok ki azzal, hogy két hét alatt elhúzok a fenébe, őt meg benne hagyom a szoáréban. (A fizikai világ gondolkodás nélkül akkora hülyének tartana, ha meghallaná a sztorit, mint ide Mekka, na de én egy másik világ törvényei alapján működöm, ahol más a lelki üzemanyag.) Szóval véd- és dacszövetséget kötöttünk a főbérlőmmel, hogy nem cseszünk ki egymással kölcsönösen, ő sem két hét alatt tesz ki engem, hanem mindketten hónapokat adunk egymásnak a mozdulásra. Ez azért megnyugtató volt. Aki pedig azt a másik ajánlatot tette megkért, hogy ha találok valaki megbízhatót magam helyett, szóljak az érdekében, noha még felújítják azt a lakást, és hamarosan - talán már szeptemberben - beköltözhető. Én meg azt gondoltam, hogy olyan december környékén költöznék el, ha már mindenképp el kell költöznöm, de semmi ötlet, hogy hol keresek majd helyet, meg főleg hogyan fogok találni, mert ez is másfél év keresés után lett.

Aztán tegnap találkoztam megint azzal a tanítványommal, aki az ajánlatot tette, és kiderült, hogy a lakás felújítása még legalább két hónapig tart, decembernél előbb nem lehet beköltözni, és ha gondolom, még mindig áll az ajánlat... Szóval decemberben költözöm. Oda...

Így élem az életet, mindent, de mindent letettem a Teremtő elé, hogy kezdjen velem azt, amit eltervezett. Én nem gördítek elé akadályt, nem állok az útjába - mert a saját utamba állnék. Megyek ahova küld, teszem a dolgom, amit tennem kell, és közben folyamatosan kommunikálunk egymással, és minden pillanatban érzem, hogy itt van. Nem az ezoterikus személytelen nagy szellem, hanem az az Isten, aki emberré lett és belénk lehelte a saját lelkét. És ha Őt kérdezzük miért hozott létre, akkor meg is mondja. Az istenhit nem az Istentől való távolságtartásról szól. Nem arról, hogy vasárnap (vagy akár minden nap) elmegyek a templomba nyarvogni az énekeket, egyébként meg soha életemben nem volt Isten-élményem. nem is arról, hogy elmormogom az imákat, közben meg követelem, hogy minden úgy legyen, ahogy ÉN akarom, mert az imáért meg a templomba járásért cserébe így dukál az üzlet.

Amikor szimbiózisban élek Istennel, akkor az énem megszűnik létezni. Vannak vágyaim (hajjaj!), de alázattal el tudom engedni őket, mert tudom, hogy Isten sokkal jobban ismer engem, mint én saját magamat - hiszen ő hozott létre -, és a legmélyebb vágyaimat is, amiket én már fel sem fogok, és AZOKAT akarja beteljesíteni. Ezt pedig kivárom, türelemmel. Lehet, hogy egybe esnek a saját vágyaimmal, lehet, hogy nem. Nem számít. Másrészt pedig az engedelmesség révén kerülök még és egyre mélyebb kapcsolatba Istennel, ami pedig leírhatatlan érzés, minden vágy beteljesülésénél jobb. Inkább azt választom, mint a saját vágyaim hajszolását. Nem azért, mert kényszerít engem erre, hanem mert megtapasztaltam, hogy nincs más lehetőség az igazán kiteljesedett boldogságra. És dalolva, önként vállalom a kiegyensúlyozott, problémamentes (de egyáltalán nem szenvedélymentes!) életet, Istenben, Vele. Ha szükségem van valamire: kérek, ha hibázok (elég sokat...) bocsánatot kérek Tőle, egyébként pedig folyamatosan tanít, vezet (elég gyakran szenvedések útján, de már ezt is elfogadtam, hogy csakis így lehet, mert így figyelünk igazán), és formál. Olyannak, amilyennek megteremtett, és amilyen voltam, mielőtt magamra szedtem az egómat. Hát most együtt bontogatjuk lefelé. Ő dolgozik rajtam, én meg engedem. Nem mindig könnyű, de már a legnagyobb szenvedés közepette sem jut eszembe, hogy ellenálljak, és ne engedjem az alakformálást.Nagyon jó a kapcsolatunk :-)))).

Ilyenkor, amikor ekkora békesség lakozik bennem, még azt is el tudom képzelni, hogy a játszmámat sem fogom már játszani azzal a számomra kedves emberrel, amikor legközelebb találkozunk. Ami nem most lesz... Pedig megbeszéltük még nyáron, amikor legutoljára találkoztunk, hogy mikor érünk rá mindketten, de mivel tudtam, hogy úgyis elfelejti az időpontot, nem volt érdekes, hogy betartom-e vagy sem. Pedig nagyon-nagyon hiányzik. Csomó dolog annyira közös bennünk (a zene, a nyelvek, az Isten...), ugyanazokat a stílusokat, könyveket és filmeket szeretjük. Meg a Kispált :-))). A sportot. Iszonyú mélyeket tudunk beszélgetni (már akkor is így volt ez, amikor legelőször találkoztunk, kicsit több mint egy éve... így lettünk szinte azonnal mély barátságban egymással). Szóval nem is kérdés, hogy miért is hiányzik olyan nagyon egy ilyen kapcsolat... Sokszor fura ez a mi barátságunk, mert normális esetben az eltelt idő hosszúságától lesznek mélyek a barátságok, egy év pedig nem hosszú idő, de a mélysége miatt - és amiatt, hogy kölcsönösen nagyon közel engedtük egymást magunkhoz - semmiképp nem csak egy szokványos, távoli ismeretség. Azt hiszem Barbin kívül még nem találkoztam senki olyannal, akivel ennyire sok közös pont lett volna.

Közben másnap lett, tegnap éjjel kezdtem el írni a bejegyzést az imacsoport után (mivel két előadást írok az egyetemre keddre, tegnap nálam volt az összejövetel), de egyszerűen elaludtam a gép mellett, úgyhogy mára maradt a vége. És nemsokára a Csillebérc szomszédságában lévő Kalandparkba megyünk Barbussal meg a többiekkel :-)))). Ez is eljött...

Most eszembe jutott, hogy legközelebb írjak az egyik bencés atyáról (Gergely atya) itt a budapesti bencés házban (tegnap este ő tartotta a misét, arról jutott eszembe), akit Bakonybélben ismertem meg. Többször is vendégeskedtünk együtt ott vele, ő is nagy C.S.Lewis rajongó, a Sapientián tanít (a szerzetesi hittudományi főiskolán), és tanárom lesz, már jövőre, ha felvesznek... :-))

KALANDPAAAAAARKRA FEL!!!!!!! :-))))))))))))))))

Mégis megy ez

Már lemondtam arról, hogy a saját gépemen tudok dolgozni, de - ugyan egy nap késéssel a korábbi szokásokhoz képest - mégis kegyes volt hozzám a Bébi nevű laptopom, és bekapcsolta magát ma este. Szerintem öcsém sem fogja bánni, ha nem foglalom el a gépét holnap egész délután, nekem pedig nem kell utazgatnom a dolog miatt. Így mindenki jól járt. Reméljük, hogy ma éjjel nem lesz áramszünet... Akkor azt hiszem anyázni is fogok, de lehet, hogy nem is állok meg ennyinél. Talán nem kerül rá sor...

Minden nap olyan, mint egy évszázad. Iszonyú sok minden történik, és ma este is pl elgondolkodtam, hogy mennyire messze van már a reggel 3/4 5, amikor felkeltem, és indult a nap, reggel 7-től már tanítás...

Most először nincs kezdő csoportom a 4 év alatt. Van többek között 3 upper-intermediate szintű csoport, és rájöttem, hogy noha irtóra élvezem az ő tanításukat, hihetetlenül elfáradok agyilag, mert sokkal komolyabb minden szempontból: nyelvtan, szókincs, témák, minden.

Az egyetemen 20 (igen! HÚSZ) darab tantárgyat kellett felvenni ebben a félévben, és mindegyik kötelező. Még nem gondoltam bele, hogy hogy fogom teljesíteni a félévet (valószínűleg messze nem olyan fényesen, mint az eddigieket... energiám sincs, meg igazából már a teológia felvételire készülnék teljes erővel). Azt hiszem kicsit megijednék, ha belegondolnék. Úgyhogy inkább nem teszem :-))). Most is meglesz, fenti segítséggel meg főleg. Ha meg nem, akkor nem. Nem lényeg.

Megint költöznöm kell, azt már írtam, hogy lebontják a házat, amibe januárban költöztem, és amit hosszas keresgélés után találtam. Nagyon szeretek itt lakni, de ha menni kell, akkor menni kell... Meg vannak számlálva a (hó)napjaim itt. A gyönyörűséges cserépkályhát fogom a legjobban sajnálni, mert az egy igazi remekmű. A Fehérvári út zaját biztosan nem fogom visszasírni, és a nyár iszonyú hőségét a lakásban... Kishúgom azt mondta, amikor egyszer a legnagyobb hőségben meglátogatott, és nem lehet kinyitni az ablakot nálam, mert akkor nem lehat hallani egymást, hogy ő minden nap sírna, ha itt kellene laknia :-)))).

Szerdán majdnem elmentem a Kispál koncertre, ami éjfél körül kezdődött, és a rakparton volt. Fájdalmas döntés volt nem elmenni, de okos. Hulla vagyok, már most. Két hétig se tudtam volna kialudni egy ilyen kiruccanást, annyira durva lett hipp-hopp a napirendem. Viszont megkértem a két másik embert (kórustársaim), hogy hívjanak fel, ha az egyik kedvenc nótámat húzzák a Lovasiék, hogyaszongya:





Fél 2 volt, amikor megszólalt a telefon :-)))). Én félálomban buliztam az ágyamban a telefonnal a fülemen, ott pedig hallhatóan fergeteges volt a hangulat. Már megbeszéltük, hogy a december 5-i Petőfi Csarnok-beli koncertre együtt megyünk. (Az legalább egy szombati nap lesz, lehet másnap alunni...)

És még egy dolog eszembe jutott most. A Fesztiválzenekar Fischer Iván vezetésével felkérte a kórusunkat (ugyan majd csak 2011-ben, de koncert körökben ez még közeli időpontnak számít... :-) a Mozart Requiem 3 előadására az Operaházba, és két nap külföldi turnéra... Már énekeltük velük ugyanezt 1998-ban a Hősök terén, és róluk még azt kell tudni, hogy egyetlen egyszer dolgoztak amatőr kórussal rajtunk kívül, kb 25 évvel ezelőtt. Szóval nem kicsi megtiszteltetésnek érzékelem én ezt a gesztust...

A mai nap méltó lezárásaként itten van két másik nagy-nagy kedvencem a Kispáltól (de sorolhatnám őket, mert rengeteg nótát kedvelek tőlük):

Neve is van:

SZÍVÁS.

Nem tudom bekapcsolni a laptopom, mert rossz a töltője.

Egy ideje azt csinálta, hogy egy napig működött, aztán pont egy hétig nem, aztán megint egy napig igen, majd percre pontosan egy hétig nem...

Namostan, ezt én a legutolsó olyan alkalommal, amikor működött meguntam, és kicselezvén a töltőt, nem húztam ki a konnektorból. Így ment is két hétig, ÁMDE! Egy hete éjjel áramszünet volt... Igen, és azóta megint nem tudom bekapcsolni, de most már egyáltalán nem, pedig eltelt egy hét.

Na ezt én alapos szívásnak hívom. Főleg azért, mert KETTŐ darab előadást kellene megírnom az egyetemre keddre, Power Pointtal...

Aztán meg egyéb dolgok is történtek. Nem ismeri fel a cd-maghajtót, ami azt jelenti, hogy sem másolni nem tudok cd-t, sem meghallgatni, vagy megnézni egy dvd-t. Ugyanakkor az a televízió készülék, ami azért található a lakásomban, mert dvd-t nézegettem rajta, egyszer csak úgy gondolta, hogy se kép, se hang... tök sötét, amikor bekapcsolom, úgyhogy nuku filmnézés.

Egyetlen pozitívuma a dolognak, hogy így olvasás van, meg zenehallgatás cd lejátszóról, legalább az (még) működik.

Játszmák

Érdekes dolog ez az önismeret. Ahogy egyre beljebb halad benne az ember, úgy hazudik egyre kevesebbet saját magának - és ez rendszerint soha nem fájdalommentes.

Már sokszor írtam a játszmákról. Mindannyian játszmákkal éljük (túl) az életünket, egészen addig, míg fel nem ismerjük, át nem látjuk, meg nem unjuk-utáljuk, és el nem hagyjuk őket. Naggggyon nehéz és kemény dió megszabadulni tőlük, mert alattomosak ám, meg hát szeretünk hazudni magunknak, vagy elérni valamit, vagy egyszerűen ezeket hozzuk otthonról, és nem tudunk helyettük jobbat. Még akkor is nehéz, amikor már felismertük őket. Van, aki élete végéig játszmákat játszik, mert kétségtelen, hogy kényelmesebb, mint venni a fáradságot, a dolgok mélyére nézni, aztán új utakat keresni.

Hú... nehéz erről írni. Szóval régóta nem játszmázom. Sehol, semmilyen szituban és senkivel nem vagyok hajlandó. És ez nagyon jó, egyszerűbb, nyugodtabb és őszintébb az élet. DE!!! Két dolgot figyeltem meg magamon egészen mostanság, mert most megint tanulási fázis van, tehát jönnek a felismerések. Egyrészt vannak olyan játszmák, amelyeket felismerek (akár mások játszmája, vagy akár a sajátom), de nincsenek eszközeim arra, hogy helyettük okosan kezeljem a helyzeteket, ez pedig nagyon frusztráló. Azért okoz ez gondot, mert nem megyek bele a játékba, ugyanakkor fogalmam sincs hogyan lehet megoldásra jutni úgy, hogy senki ne sérüljön... Általában azt csinálom, hogy már a legelső mondatnál - már ha felismerem a játszmát - felhívom a játszmázó figyelmét arra, hogy belekezdett egy játszmába (pl a "Persze, mert nem szeretsz blablabla" játékba), amiben én nem vagyok hajlandó részt venni, úgyhogy innentől kezdve megszakad ez a vonala a kommunikációnak, csak épp nem minden esetben van helyette másik. Én meg tudom, hogy annak a szerencsétlennek segítségre van szüksége, mert ez a játszma (is) pont arról szól, hogy "Gáz van, figyelj rám és segíts, de nem tudom máshogy a tudomásodra hozni plízplíííííz!!!!!", és mégsem tudok segíteni, ez meg nagyon rossz nekem. Kívül maradok ugyan a játékon, de azért nem szarom le a dolgot, így belül foglalkoztat, keresem a megoldást, és néha fáj is a tehetetlenség, noha nem sért már a dolog. Szóval ez az egyik dolog, amivel mostanában foglalkozom.

A másik még keményebb. Nos az van, hogy egy olyan embert vagyok kénytelen kerülni, akit hihetetlenül nagyon szeretek, tisztelek és roppant nagyra becsülök. És azért kell kerülnöm, mert nincs más lehetőségem arra, hogy ne kezdjem el nem szeretni. Ugyanis minden egyes érintkezéskor egy nagyon durva játszmát hoz ki belőlem teljesen akaratlanul és öntudatlanul, amit én iszonyatosan utálok, és nem tudok elhagyni. Csak akkor figyel rám ugyanis, amikor elkezdem a játszmát, egyébként nem... őrület! Nem direkt csinálja, és tudom, hogy ez az én játszmám, de mivel nincs eszközöm a megoldásra, kénytelen vagyok kerülni a helyzeteket, amelyekben előjöhet - meg az illetőt is, aki előhozza belőlem. Nagyon hiányzik ez a kedves lélek, és reménykedve várok a távolban, hogy hátha változik a hozzám állása, ha meg nem, akkor meg elengedem ezt a barátságnak sem mondható kapcsolatot. Várok, hátha fel tud nőni a barátsághoz... És így a távolból szeretem és tisztelem őt mélyen továbbra is.

Valahogy mostanában azzal sem tudok mit kezdeni, ha valakin azt érzem, hogy szerepet játszik. Épp ez a valaki, akit kerülni vagyok kénytelen, játszik egyre durvábban egy komoly szerepet, amitől én meg egyre rosszabbul érzem magam. Főleg azóta, hogy megismertem az önfeledt, figyelmes, spontán, szórakoztató és játékos oldalát, amit nagyon meg is szerettem. Éppen ezért amikor hirtelen beleütközöm a szerepjátszó oldalába, akkor egyetlen pillantás alatt beleugrik a görcs a gyomromba, és menekülésre fogom a dolgot - és elkerülöm őt.

Kénytelen voltam szembesülni ezekkel a dolgokkal, már tovább nem tehettem úgy, mintha nem léteznének. Úgy vettem észre az eddigi életemből, hogy csak akkor jött érdemi megoldás, amikor szembenéztem a játékokkal, és kivettem magam belőlük. Úgy imádkozom, hogy ez az emberke, akit annyira szeretek is megálljon egy pillanatra, és elgondolkozzon... Nagyon hiányzik, és várom, hogy kilépjen végre a maga körül pörgésből és visszataláljon azok közé az emberek közé, akik várják őt szeretettel... Addig meg azt tanulom, hogy így is nagyon szeressem őt. Akkor is, ha nem figyel rám, vagy ha a szerepében komolykodik. Nem könnyű.

Szeresd felebarátodat...

Tévedtem, nem is kicsit

... de nagyon örülök neki. Kiderült, hogy az, akiről azt gondoltam, hogy nem sportol már régóta, nagyon is azt teszi, napi szinten, és komoly céljai vannak (félmaraton futás pl), ami tiszteletre méltó.

Aztán meg a belső... Talán ha két órát beszélgettünk, az alatt meg semmi nem derül ki egy emberről, akit évek óta nem láttunk... Nyilván az is tévedés volt. És ennek is örülök :-))).

Amikor értelmet nyernek dolgok

Tegnap elindult az egyik csoport a nyelvisiben. (Szerencsém van minden szeptemberben, mert ahelyett, hogy rám szakadna mind a 30 x óra az első héten, van némi átmeneti idő, csak lájtosan csordogálnak a csoportok kb két hétig, bár aztán meg azonnal beledöglik az ember.) Szóval ezen a héten tegnap indult egy új "csoport" - azért az idézőjel, mert csak egy tagból áll :-). Nyelvvizsga felkészítő, az előző tanára sci-fi novellákat vitt kiegészítő anyagnak - ami nekem nincs, mert kb tizenéves korom óta (az pedig már nem mostanában volt :-) nem olvastam sci-fit. Van egy angol nyelvű, ilyen műfajú regényem, de még nem vettem a kezembe. Na szóval azon törtem a fejemet, hogy mi a fenét vigyek, ami érdekes lehet a sci-fi helyett fájdalomdíjul, és eszembe jutott, hogy még Zsuzsi barátném hónapokkal ezelőtt adott nekem egy csomó kidolgozott újságcikket, amikhez komplett feladatok is ki vannak már találva, még csak az agyamat sem kell megerőltetnem - illetve nem kell a szükségesnél jóval több időt eltöltenem a kiagyalással. Nosza, előkapartam őket a jegyzethalom aljáról (khm... egész nyáron nem tudtam rávenni magamat, hogy rendet rakjak és rendesen elpakoljam az évek alatt irtózatos méreteket öltött, és folyamatosan növekvő kupacot, amit szégyellek is... minden nyáron ezt csinálom, és mint minden nyáron, most is úgy indult júniusban, hogy majd idén! Hát... nem sikerült idén sem...), és elképesztően érdekes anyagokra bukkantam. Iszonyú jól sikerült az óra is, mert a tanítványom is érdekesnek találta, és szinte repültem hazáig, annyira feldobott a dolog. A legjobb, hogy van még egy ilyen szintű csoportom, ahova szintén bevihetem a cuccot, már előre örülök... (Minden esetre addig sem a kupac aljára rakom vissza... hm...)

Ma találkoztam a bencés oblátával, akivel hatalmasat beszélgettünk, csak megint kevés volt az idő, mint mindig... Viszont hívott a közösségükbe, ami mégsem kedden van, hanem hétfőnként, juhhéjj!! Ez egy fokkal elérhetőbb, mert legalább Pesten vagyok, és bár óráim vannak hétfőn este, de a megfelelő napokon, amikor ott lesz a helyem a közösségben, le fogja mondani az óráját a roppant elfoglalt üzletember tanítványom, mert ez így működik. Ez az a közösség egyébként, ami sokkal jobban vonz mint a másik, de nem tudom megmondani miért. Azt is érzem - és nem csak én, kölcsönös mint kiderült -, hogy dolgom van ezzel a lánnyal, illetve hogy valami dolgunk van együtt. Hívott mozgásterápiával kapcsolatos megmozdulásokra is, ami iránt nem érzek érdeklődést jelenleg, de majd meglátjuk mi lesz, amikor itt lesz az ideje. Teljesen feltöltekeztem az együtt eltöltött idő alatt.

Ami szintén fantasztikus, hogy tegnap este beszélgettem Gabi barátnőmmel. Ő pszichológus, terapeuta, szenvedélybetegekkel is foglalkozik, és pszichodrámára jár. Mint kiderült, ugyanaz a drámavezetőnk. Neki szombaton volt drámanap, nekem vasárnap. Nálunk arról volt szó, hogy hamarosan vége a csoportnak (márciusban), és szeptembertől indul a drámavezető-asszisztensi képzés. Először nem is érdekelt a dolog, de aztán valamiért azt éreztem, hogy fontosságot nyer, csak nem tudtam megmondani, hogy miért. Sakkoztunk a hiányzásokkal, mert csak 2 alkalommal lehet hiányozni a két és fél év alatt, és nekem volt egy idő, amikor annyira utáltam járni, hogy nem érdekelt, hogy hányszor hiányzom, mert már arra vágytam, hogy ennek is vége legyen, dehogy akartam én bármiféle folytatást! Plusz még az is bennem volt, hogy úgysem lesz szükségem erre a papírra, mert nem tanulok semmi olyat, amihez kellhet (a mentálos képzésre pl kell, és talán a lelkigondozóira is, de akkor még egyik sem érdekelt). De hirtelen elkezdtem rettegni attól, hogy többet hiányoztam mint szabad, és ugrik a lehetőség a folytatásra, és nem értettem miért félek ennyire. Kiderült, hogy még csak kétszer hiányoztam (akkor belegondoltam, hogy micsoda egy mazochista vagyok... úgy jártam hónapokig, hogy utáltam minden pillanatát, és mégis elmentem... nem is értette senki, hogy miért megyek így, és igazából én sem értettem. Így utólag már világos...). Aztán egyszer csak értelmet nyert az izgalmam. Saci mondta, hogy az asszisztensi két, kb egyidőben végző csoport tagjaiból fog állni. Este pedig a telefonálás közben kiderült, hogy Gabiék csoportja a másik, és együtt végezhetnénk az asszisztensit (ő mindenképp megy), és utána együtt indíthatnánk drámacsoportot, és ezt ő már rég tudja, hogy így lesz... Ez fantasztikus! Gabi elképesztő ember, és vele drámázni lenne a legjobb. Azt is megbeszéltük, hogy én közben elkezdek járni a teológiára, és vagy a lelkigondozóira, vagy a mentálra, meg együtt a bibliodrámát is elvégezhetnénk, és akkor tényleg Istennel együtt vihetnénk drámacsoportot mindketten mentálos szakemberként...

Kezd a kuszaságból körvonalazódni a fényes jövő, amiben úgy tűnik nem sok angoltanítás lészen... :-))) Nagyon izgalmas!

Naaaaagy kuszaság

... van a fejemben. Várom, hogy tisztuljon.

Először is, kihagynám a szakdolgozatot. Nem azért, mert nem szeretek írni (naaaagyon szeretek :-), hanem mert KELL. Ezt viszont nem mindig szeretem. Most éppen nem. Amikor már elkezdem, akkor már imádom, ez az elsővel is így volt, na de elkezdeni...

Aztán meg most valahogy a tanítás sem okoz akkora örömet. Illetve nem is a tanítás maga, mert az kisgyerekkoromtól a lételemem, hanem a felkészülés. Legszívesebben elmennék teológiát tanulni a Sapientiára, úgy, hogy kizárólag azzal foglalkozom, semmi mással, maximum valamilyen fizikai munkával, meg olvasással és szellemi tanítással. Mint a bencések. Aztán meg nem tudom mit csinálnék...

Illetve dehogynem. Azon gondolkodom, hogy hogyan költözhetnék Bakonybélbe. Simán tudnék tanítani két napot Pesten, aztán meg Pápán és Veszprémben is, vagy akár Győrben. Veszprémben és Győrben biztos szívesen látnának viszont a Katedrában, mert mindkét helyről szeretetben jöttem el. Kórusra is tudnék járni péntekenként, tehát minden, ami fontos benne is maradna az életemben... Múlt héten nem sok kellett, hogy összepakoljak és egy nap alatt elköltözzek, ha lenne egy albérlet...

Meg az is egyre sürgetőbb, hogy találjak egy olyan szellemi közösséget, ahol hasonló szellemi folyamatok zajlanak, mint mostanában a lelkemben. Hiába, kellenek a testvérek, nem megy család nélkül. Ahogy biológiai családra szükségünk van, úgy kell a szellemi család is. Most az én szellemi családom szanaszét van, még azokat sem látom napi szinten, akik pedig itt élnek a közelemben. Szeretek együtt enni a testvérekkel, és az imacsoport is azért volt jó, mert imádkoztunk, ettünk, beszélgettünk együtt rendszeresen. Csak nekem a havi 1-2 alkalom már nem elég rendszeres. Napi szinten hiányzik ez a szellemiség és lelkület.

Na dióhéjban ennyi...

***

Az iwiw-en már két éve nem vagyok, valahogy nem is vonz. Olyan sokan megjelöltek olyanok, akikről halvány fogalmam sincs kicsodák, hogy meguntam, és leléptem onnan. A Facebook-ot viszont nagyon szeretem. Ott tényleg csak olyanok vannak, akiket szívesen sorolok az ismerőseim közé. Mindig nagyon örülök egy újabb arcnak, mert kivétel nélkül mindig számomra kedves arcok akarnak barátkozni velem :-)))).

***

Egyre jobban kedvelem a Kispál zenéjét. Több szempontból is. Szerintem nem is kell magyarázni, hogy az 'I like Gemenc' vagy a 'Ha az életben' című nóták miért is annyira jók. De néha az idiótasága miatt jó egyszerűen - amibe az is beletartozik, hogy a prozódia szinte mindig elcsúszik :-). Na itt van egy ilyen, kivételesen a Csík zenekarral (a szöveggel alatta):

Egy az egybe

Fehéreket forgatok meg,
A földön kiterítve fekszenek,
Én a tőröm keresem.
Bár nem kenyerem a dicsekvés,
De hát megint győztem,
És a gyerekkor amíg tartott,
Winnetouként begyűjtöttem
Sok-sok, igen sok szőke skalpot.
És Szilaj Ló és Vörös Felhő,
Tehát sziú is voltam néha,
Meg Ülő Bika az tényleg győzött,
Bár elég régen még a
Sebesült Térd nevű patak
Jut eszembe nekem így most.
Ott meghaltunk mi is páran,
De főleg az volt igen kínos,
Hogy amikor eltemettek,
A rám került súlyos földtől
Nem láttam, hogy az élet szép,
És azóta ott lenn pörköl
Valami pokol, de így most
A tőröm hogyha meglenne,
Azzal kivágnám én magam,
S nem pörkölődnék tovább benne,
S elindulnék nagy szellemként
Rendet rakni a világba'.
Ahol baj van, Robin Hoodként
Lőnék én minden irányba,
Ahol meg jó, ott kiskabát
Lennék egy milliomos fián,
Vagy Télapó, hogyha lehet,
Télapó halott indián.

Két év alatt a legszebb

... játéknak voltam ma részese és megfigyelője a pszichodrámán. Egyáltalán nem volt kedvem odamenni (egy ideje már csak így van ez...), de nagyon örülök, hogy ott voltam, mert gyönyörű dolgokat láttam ma, és mert végre olyan téma volt, amivel kapcsolatban legalább nincsenek rossz élményeim.

Az is érdekes, hogy ma volt először, hogy míg folyt a játék, én végig imádkoztam a játékosért. Még akkor is, miközben beválasztott szereplőnek, és a színpadon voltam. Nagyon jó volt. Először azért imádkoztam hosszú percekig, hogy végre ki tudjon mondani valamit, amit már nagyon rég ki kellett volna mondania, csak nem volt hozzá ereje illetve bátorsága, aztán meg azért, hogy meg merjen nyílni egy bizonyos helyzetben a játék alatt. Lélegzet visszafojtva vártunk, és mindenki nagyon örült, amikor megnyílt. Utána hazasétáltam (pontosan 2 óra a Jászai Mari térről Kelenföld illetve ahol én lakom kicsit tempósabb lépésben), és séta közben nem tudtam nem mosolyogni, annyira boldog voltam amiatt az emberke miatt. Végre, végre történt valami, végre, talán van esélye máshogy élni...

Na és még az is eszembe jutott...

Miközben a villamoson utaztam a miséről visszafelé Budafokról, egy csomó minden eszembe jutott. Pl az, hogy októberben, amikor Bakonybélben voltam, ott volt egy srác (a nevére sajnos nem emlékszem, talán Tamás...), akivel rengeteget beszélgettünk hazafelé a buszon, merthogy együtt jöttünk vissza akkor vasárnap. Nagyon érdekes ember, és emlékszem, hogy bosszantott, hogy bezzeg ő mindig együtt ehetett a szerzetesekkel. Azóta persze Izsák megmagyarázta, hogy kik azok, akik ebben a kiváltságban részesülhetnek: a családtagok, más szerzetesek, és azok a fiatal fiúk, akik esetleges szerzetes-jelöltek... Szóval ezt akkor még nem tudtam, és épp ezért nem értettem miért ülhet folyton ott azokkal az emberekkel, akiket annyira szeretek, és én meg bezzeg nem ehetek velük.

Na de mindegy is, most ott volt a misén, és nagyon megörültünk egymásnak. Elmesélte pl, hogy megcsinálta a nyáron a triatlont, ami 180 km biciklizés, 3,8 km úszás és a maraton lefutása így röpke együtt, s mitöbb, a szintidő 16 óra, amin belül kell maradni (ő egész jó időt futott a 14 órás teljesítményével). Az meg még jobb, hogy kérdezte, hogy van-e közösségem, mert ha nincs, menjek hozzájuk, nagy szeretettel várnak.

Olyan jó, hogy amióta Bakonybélbe járok, feltárult egy ilyenfajta világ, és mindig mindenkivel megtaláljuk egymást, akivel kell... Kedden pl találkozom valakivel (egy obláta - világi szerzetes), akinek a közösségébe szeretnék elkezdeni járni, csak hát keddenként van, ami nekem meg a szombathelyi kiruccanás. (Ezt egyébként elmondtam ennek a srácnak, aki nagyon megörült, mert így legalább inkább csatlakozhatom hozzájuk, akik meg bezzeg szerdánként találkoznak - ami meg a kórussal ütközik... Hát nem könnyű választás.)

Egyre jobban szeretek a bencés tanulmányi házba járni misére. Emlékszem hónapokkal ezelőtt, amikor Ábel javasolta, hogy akkor talán kezdjek el minden vasárnap vagy szombat este katolikus misére járni, hogy megszenteljem a vasárnapot, hevesen tiltakoztam a dolog ellen azzal, hogy én egyrészt utálom akatolikusokat, másrészt meg abba az evangélikus templomba járok, ahol Barbus a kántor, és nekem az nagyon is jó, hagyjon békén a misével meg a katolikus egyházzal, oda járok, ahova akarok, ez a lényeg. Ja, és a legfontosabb, ha nincs kedvem, pusztán csak lusta vagyok, vagy valami dolgom van vasárnap mise helyett, akkor meg nem megyek el és kész. Azt mondta jó, jó, békén hagy, csak mint lelki vezetőm tanácsolja a dolgot, de persze nem erőszak, azt csinálok, ami tetszik. Két hét múlva egyszer csak ott találtam magam a misén számomra is teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan módon, és azóta oda is járok minden olyan hétvégén, amikor Pesten vagyok... És nagyon-nagyon szeretem. Eleve nagyon közel áll már hozzám a bencés lelkület. Soha nem gondoltam volna Leonban két éve, hogy valaha is szóba állok bencésekkel, annyira szörnyű volt ott azoknál a savanyú bencés apácáknál... De megismerni a bekonybéli fiúkat mindenképp végzetes változást jelentett a hitéletemben (meg nem csak abban). Jelenleg nem tudom máshol és máshogy elképzelni. Ábel valahogy nagyon tud bánni a lelkemmel. Valamit javasol, én tiltakozom, ő rám hagyja, aztán megteszem egy idő múlva, úgy, hogy egyáltalán nem erőlteti, mégis az a vége... Hogy csinálja? Még jó, hogy nem Cippola jellegű dolgokkal trükközik... :-)))). (Annyi a titka, hogy nagyon jó ember- és lélekismerő, és ő maga is ízig-vérig hús-vér emberből van, a maga hiányosságaival együtt. Ezért hát hiteles, ami miatt sokkal szívesebben hallgat rá az ember, még ha két héttel később is esik le a tantusz...)

Annyira hiányoznak... És nem lehetetlen, hogy októberben nem megyek, akkor meg Isten tudja mikor megyek legközelebb... :-(((

Folytatván a filmek sorát

Andrej Tarkovszkij valahogy mindig a legkedvesebb rendező volt számomra. Még a főiskolán János ismertette meg velem az Andrej Rubljovot, ami életem legkedvesebb filmélménye azóta is. Aztán meg a többit filmjét. A Tabánban játszották a filmjeit, időről időre tömbösítve azokat. Egyszer megnéztem az összeset pár nap alatt, úgy, hogy egy nap hármat emésztettem meg. Volt úgy, hogy Jánossal ketten mentünk, megnéztünk kettőt, én ottmaradtam a harmadikra, mert neki el kellett mennie.

Zsófitól kaptam nemrég egy dokumentumfilmet Tarkovszkijról, a címe: 'A film poétája, Andrej Tarkovszkij'. Most, miután megnéztem értettem meg miért szerettem annyira minden filmjét már 12 évvel ezelőtt is, amikor először láttam őket, mert most értettem - éreztem meg, hogy ki volt ez az ember, hogy milyen és mennyire ember volt ő. Az Andrej Rubljov után a következő, rám legnagyobb hatást gyakorló film pedig a Stalker volt. Elképesztő mennyire szellemi... De a többi is, az Iván gyermekkora, a Nosztalgia, vagy a Tükör, ami a saját családjának életéről, sorsáról szól. Nagyon szép mind.

A filmben egy olasz nő kérdezgeti őt, mindenféléről. Mi a művészet, mi az élet értelme, mi a szerelem, stb... A legutóbbira azt mondta, hogy olyan, mint egy súlyos betegség, és nem szeret szerelmes lenni, mert akkor nem boldog, hanem szenved. És azt hiszem teljesen megértem.

Érdemes megnézni a filmet, találtam a YouTube-on egy részletet belőle, de sajnos olaszul/oroszul és angol felirattal volt csak:





1986-ban halt meg 54 évesen, túlélte őt költő édesapja, Arszenyij Tarkovszkij, aki 3 évvel később, 81 éves korában halt meg. A filmben megkérdezték Andrejtől, hogy hiszi-e azt, hogy halhatatlan. Azt felelte, hogy egyértelműen hiszi. Kivételes érzékenységű és lelki gazdagságú ember volt, aki ezt a fajta gazdagságot át tudta örökíteni a filmjeiben, a művészetben.

Vajon milyen?

Mindig is figyeltem az embereket. A gesztusaikat; azt, hogy vajon boldogok-e; hogy van-e valami az arcukra írva az életükről. Szoktam mosolyogni is rájuk, és egész sokan visszamosolyognak. Legutóbb egy nagypocakos kismama mosolygott vissza rám, aki még jobban felderítette az amúgy is vidám napomat.

Azt mondták a magyarokról a Caminón, hogy mindig lefelé görbül a szánk sarka a keserűségtől. Azóta ezt is figyelem az embereken, magamon meg mindig próbálom ellensúlyozni egy huncut mosollyal :-).

De amióta egy előadáson megtudtam, hogy ma Magyarországon 100 házasságból 64 felbomlik, azóta egyrészt figyelem a zsák-meg-a-foltja törvényszerűségeket, azt, hogy párok milyen stílusban kommunikálnak egymással nyilvánosan, meg hogy boldognak tűnnek-e együtt. Az utóbbira persze csak az arcukról következtethetek, és eléggé hiányosan, hiszen én sem mindig tűnhetek pl boldognak, amikor hulla fáradt vagyok, és mégis rend van belül, tehát ez mindenki másra is érvényes lehet. Azt viszont gondolom, hogy a külső alapján is összeillenek emberek, és akkor szoktam harmóniát érezni, amikor két ember hasonlít egymásra stílusban. Nem tudok pl elképzelni egy öltönyös férfit egy csupa arc-piercinges lánnyal (persze ez kisarkított példa, ilyet még nem is láttam, valószínűleg nincs is). Sikerült néhány mintatípust felfedeznem. Pl a kopasz kigyúrt disznóknak szinte kivétel nélkül mindig szoláriumos, szőkített (esetleg szilikonos itt-ott), buta liba típusú, tényleg hótt sötét nőjük van. Nemcsak stílusban illenek össze a párok ugye, hanem IQ-ban is - vagy annak hiányában.

Azt is megfigyeltem, hogy testalkatban, ápoltságban és igényességben is általában összeillenek a párok tagjai. Annyira látszik, amikor igénytelenebb emberek már hosszabb ideje együtt vannak... Pedig szerintem évek után is fontos tetszeni akarni a másiknak igényességgel, tisztasággal, ápoltsággal. Nemrég találkoztam valakivel, akit nagyon rég nem láttam. Az elmúlt idő alatt felszedett magára talán nem is több mint 6-7 kilót, de látszik, hogy nem sportol (pedig régen rendszeresen sportolt), így láthatóan elnehezedett. Furcsa volt ilyennek látni. A külső mögött pedig ugyanolyan nehézkes belsőt érzékeltem. Nagyszerű - és szép - embernek tartottam régen, amikor éreztem benne a szikrát. Hát most nem éreztem benne egy szemernyi szikrát vagy különleges kisugárzást sem. (Lehet, hogy már akkor sem sem volt, csak én láttam bele többet...???) Kár...

És hát igen, még azt is szoktam figyelni, hogy én vajon milyen zsáknak vagyok a foltja, illetve hozzám milyen folt tartozhat? Azt biztosan nem tudom elképzelni, hogy ne sportoljon valamit a zsákom, mert én is naponta azt teszem (csak már kerülne vissza a biciklim a Bakonyból... addig kénytelen vagyok órákat sétálni), meg azt sem, hogy öltönyös legyen, mert nem bírom az öltöny által kölcsönzött korlátoltság érzetét - meg azt, ami mögötte van a fejekben -, hogy csak a kívülről látható jegyekre korlátozzam a sort. De azt sem tudom elképzelni, hogy sportcipős-adidas-pólós zsákon legyek folt, mert farmerom sincs, a cipőim pedig mind az Alföldi cipőboltból kerültek a birtokomba, ott pedig nem árulnak sportcipőt...

(Szerintem egyébként nem csak a nőknél előny a stílus - nálam mostanság épp a Siptáras -, szeretem, ha egy férfinak más a stílusa, mint a farmer meg a kockás ing fekete cipővel, vagy a totál alternatív. Ez nem kritika, egyszerűen csak jól esik ránézni egy stílusban egyedi férfira, akin látszik, hogy nem izzadságszagúan próbál "más lenni", kitűnni, mint a nagy átlag, hanem mert egyszerűen ilyen. János ilyen egyébként, neki sincs egyetlen farmerja sem, nem is volt soha, ezt (is) mindig annyira bírtam benne, és az ő öltözködési stílusa tetszik a leginkább az összes fiúbarátom illetve ismerősöm között. Mondjuk a szülei sem átlagemberek - apukája rendszeresen kiállító festőművész, anyukája képzőművész. Ők sem farmerban járnak... na de nem is a farmer a lényeg, talán nem kell magyaráznom, hogy mi. Van a dologban valami lazaság, de nincs benne igénytelenség és hétköznapiság sem. Nem tudom jobban, talán érthető így is... Egyébként János kedvese sem egy mindennapi lány... Na ők aztán abszolút a zsák meg a foltja. Pont ilyen dolgokat figyelek az utcán :-).)

Erről jut eszembe, hogy jövő héten elmennek Jánosék Párizsba pár évre... Fura, hogy ők is kikerülnek a fókuszból egy időre, mint Eszter barátnőm, aki meg Dublinban van már hosszú ideje. Róla még nem írtam. Ez is egy érdekes barátság... Vele Weöres Sándor hozott össze 11 évvel ezelőtt :-)))). Ha jobban belegondolok, van néhány érdekes barátságom. Némelyik tisztán intellektuális alapon köttetett mint a János-féle, mások meg lelki-szellemi keverék alapon, mint Eszteré. Van olyan, amelyikben vannak zuhanások majd emelkedések (talán), de van olyan is, amelyik, ahogy telik-múlik az idő, egyre elképzelhetetlenebb, hogy ne legyen, és noha érzetben nem tűnik úgy, mintha mélyülő tendenciát mutatna, mégis hozzám tartozik. Fura lenne, ha nem lenne, és meg sem tudom magyarázni miért. Nem értem miért szeretjük egymást, mert sem napi kapcsolat nincs, sem lelkileg nem hiányzunk egymásnak, mert a mély lelki eseményeket nem vitatjuk meg. Egyszer Tamás barátommal mentünk a kocsijában, teljes csendben. Ez kb a barátságunk tizedik évében lehetett, úgy 12 évvel ezelőtt. Ahogy mentünk, azon gondolkodtam, hogy vajon miért is vagyunk mi barátok... Feltettem neki a kérdést, az volt a válasza, hogy már ő is elgondolkodott a dolgon, és ő sem tudja. Na a vele való kapcsolat is az érdekes kategória, azóta is :-)).

Azt viszont észre vettem, hogy csak a régi baráti kötelékeim ennyire "furcsák", ha lehet ezt így meghatározni. A legújabbak - Gabi, Boglár, Regi, a bakonybéliek - már teljesen lelki és Istenben szellemi alapokon nyugszanak, és épp ezért nagyon hasonlóak a jellegüket tekintve. Amiben különböznek, az az emberek különböző személyiségének köszönhető.

***

Jánosról írtam mostanában elég sokat, találtam egy képet a cd-jükről a neten (Krisztián barátjával modern pop-szerű zenét írtak középkori spanyol, olasz és francia versekre, majd létrehoztak egy cd-t is 'Leon y Valencia' címmel az anyagból. Szerintem érdekes és jó zene, már az alapján a kb 4 szám alapján megítélve, amit hallottam belőle). A baloldali, rózsaszín inges János.

Megint egy görbe nap

Reggel 9-kor a telefon ébresztett. Barbi volt.
- Helló! Mit csinálsz ma?
- Öööööö..... Várj, még fel kell ébrednem... Mmmmmiért?
- Arra gondoltam, hogy felmehetnénk a Börzsibe. Szilvát akarok szedni, aztán elmehetnénk Zebegénybe sétálni. Lenne kedved hozzá? - itt lenyomtam két ásítást.
- Iiiiiiigen, de fél 3-ig filmeztem, mire összevakarom magam.... kicsit le vagyok lassulva... Nem tudom hánykor tudok elindulni. Eljössz értem, vagy mit tervezel?
- Bemegyek érted a Mexikói útra, ha jó az úgy.
- Jjjjjó, de egyhamar nem leszek kész... - itt kb 5 ásítás történt egymás után...
- Ó, én sem most indulok. Ha 11 körül találkozunk, az tökéletes.
- Húúú... jjjjó, majd igyekszem felébredni... - 3 ásítás...
- Oké, csörögj, ha elindultál, onnan kb 40 perc.
- Rrrrrendben.

Szóval roppant értelmesen kommunikáltam, aztán igyekeztem koordináltan és összeszedetten összevakarózni, majd egy órával később úton voltam. Nagyon jó volt, felmentünk Kismaroson a telkükre, és amíg Barbus szilvázott a fa tetején, addig én felolvastam neki (szó szerint FEL :-). Aztán elmentünk Nagymarosra palacsintázni-capuccinózni-sült krumplizni, közben megbeszéltük az élet nagy és komoly kérdéseit, majd sétáltunk egyet a Duna-parton. Határozottan jó volt, bár egész más tervekkel indult a nap. (Persze ilyen már sokszor történt. Felhívott reggel, aztán bevágtuk magunkat a kocsijába, és mentünk a temészetbe. Rendszerint a Börzsönybe húzunk ilyenkor.) Hát... jövő héttől már ezt nem teheti meg egyikünk sem. Mindig fájdalmas búcsút mondani a nyárnak...

Két hét múlva Kaland parkba megyünk, aaaannyira várom :-)))).

***

Megint megnéztem egy szép és szomorú filmet: Szkafander és pillangó.

Úgy belejöttem...

... hogy még néhány kép a bicótúráról.

(Egyébként annyira szeretem az egész emlékét, hogy minden este meg szoktam nézni mind a kb 600 képet...)

Még több filmek

Tegnap két újabb filmet sikerült megnéznem. Az egyik megint csak olasz, ugyanazok a színészek játszanak benne, mint a Le Fate-ban, mert a rendező is ugyanaz: Özpetek. A címe: Saturno contro (A Szaturnusz gyűrűjében). Ezt végigbőgtem, nagyon jó filmnek találom.

A másik címe The Magdalene Sisters (A Magdalene nővérek), ami egy Írországban játszódó igaztörténet. Brutális...

Az Ajtmatov könyv határozottan jó.