2009. szeptember 30., szerda

A szeretet barátság formájú arca

Régen nem becsültem meg a barátságaimat. Valahogy természetesnek vettem, hogy vannak, bár sokszor nem értettem, hogy miért szeretnek a barátaim, amikor annyira önző és elviselhetetlen vagyok. Én nem sokat adtam nekik (legalábbis így érzem most, amikor már bármit odaadok, főleg teljes figyelmet), ellenben elfogadtam mindig, ami rengeteget tőlük kaptam. Követeltem és számon kértem tőlük, bizonyos módon kellett megfelelniük az elvárásaimnak, ami miatt gyakran szorongtak, nem figyeltem rájuk, csakis magamra - és mégis mellettem maradtak. Érthetetlen.

Egy ideje viszont (nem olyan nagyon régóta sajnos, de azért már jóval az újjászületés előtt óta) mélyen átérzem az igazi barátság lényegét. Hogy miről is szól - meg főleg kiről, kikről. Hogy nem csak rólam, és nem csak az a természetes, hogy kizárólag én kapok, kérdezek, mesélek és sírok.

Régen az is jellemző volt rám, hogy féltékeny voltam Barbus összes másik barátjára. A kisebbségi komplexusomból adódott, hogy mindig attól rettegtem, hogy őket jobban szereti, velük boldogabb, és nyilván sokkal többet tudnak nyújtani neki, sokkal jobb barátok. Ma pedig elmesélte, hogy mennyire boldog két napot töltött el egy barátjával (akit én annyira nagyon nem kedvelek, de nincs is bajom vele, számomra "oké"), és én meg annyira örültem, hogy így volt ez, örültem az örömének. Fel sem merültek bennem a korábbi aggodalmak, mert nincs jelentőségük. Pont a barátság szól a teljes szabadságról, nem a ragaszkodásról, sem a szerelem mámoráról, hanem valamiféle cinkos egymáshoz tartozásról.

Na erről (is) írt C.S.Lewis a Szeretet négy arca c. könyvben. A szerelem, a ragaszkodás és a barátság közötti különbségekről, meg arról, hogy nem mindenki képes mély barátságra, mert a barátság az egyetlen, ami nem létszükséglet (bármilyen furcsán is hangzik), ezért elkerülhető. Az igazi és mély barátság a magasabb szférában köttetik, nincs benne birtoklás és vonzalom (mint a másik kettőben), csak megbecsülés és szeretet a maga tisztaságában.

"A barátság - cseppet sem pejoratív értelemben - a legkevésbé természetes szeretet; a legkevésbé ösztönös, testi, biológiai, a legkevésbé szükségszerű. Vegetatív tüneteket nem okoz: barátunk láttán nem gyorsul fel a pulzusunk, nem vörösödünk vagy fehéredünk el. ... Szerelem nélkül nem fogantunk volna meg, ragaszkodó szeretet nélkül nem neveltek volna fel, ám a barátság nélkül jól megélünk és szaporodunk. A biológiai értelemben vett emberfajnak nincs rá szüksége. ...

... azok, akik csupán "barátokra vágynak", sohasem szereznek egyet se. A barátság előfeltétele az, hogy a barátokon kívül valami mást is akarjunk. Ha az őszinte válasz arra a kérdésre, hogy 'Ugyanúgy látod-e az igazságot?' így hangzik: 'Nem látok semmit, az igazság pedig nem érdekel, nekem csak barát kell', legfeljebb ragaszkodásnak van helye, de nem barátságnak. Hiszen miről szól akkor a barátság? Márpedig a barátságnak valamiről 'szólnia' kell, még ha a dominó vagy a fehéregerek iránti rajongásról is. Akinek semmije nincs, semmit nem tud a közösbe tenni; aki sehová se tart, nem lehet útitársa.

Ha két különböző nemű ember döbben rá, hogy ugyanazon a titkos úton járnak, a köztük kialakuló barátság - sokszor már az első fél órában - könnyen szerelembe fordul. Sőt, hacsak fizikailag nem taszítják egymást, illetve ha nincsenek máshol elkötelezve, előbb-utóbb ez egészen bizonyosan bekövetkezik. Ez fordítva is igaz, a szerelem néha barátsággá válhat. Ez a tény nem hogy eltörölné a különbséget a kétfajta szeretet között, hanem még jobban megvilágítja. Ha valaki, akivel azelőtt mély és szoros barátságban voltál, fokozatosan vagy hirtelen a szerelmed lesz, eszedbe sem jut megosztani őt egy harmadikkal. A barátságot azonban féltékenység nélkül megosztod mással. ...

Barátság és szerelem gyakran együtt jár tehát, s ebből talán még inkább megérthetjük, hogy a bartáság is szeretet, méghozzá hatalmas, mint a szerelem. Képzeld el, hogy beleszeretsz a barátodba, és összeházasodtok. És most képzeld el, hogy két lehetséges jövő közül választhatsz: 'Vagy elmúlik a szerelem, de életetek végéig ugyanazt az Istent, ugyanazt a szépséget, ugyanazt az igazságot keresitek, vagy elveszítitek mindezt, ellenben örökre megmarad az elragadtatás, a szenvedély, a szerelem vad vágyai és csodái. Melyiket választod?' Melyik döntést nem bánnád meg? ... "

Nehéz kérdés... Én nem tudom megmondani.

Viszont azon elgondolkodtam, hogy azokat a fiúkat, akiket a kedvesemnek tarthattam - noha "barátomnak" hívtam őket, egyik sem volt soha, egyetlen percig sem az. És ők a barátnőjüknek hívtak, de soha nem voltam a barátnőjük, mert egyikükkel sem jártam az együtt keresés titkos útján, egyikükkel sem volt semmi közös. Ez azért elgondolkodtató. Sem a kapcsolat előtt, sem közben, utána meg főleg, nem váltak a barátaimmá, egyetlen egy sem közülük. Pedig a kapcsolatban is nagyon-nagyon fontos a barátság, a cinkosság, az, hogy "szóljon valamiről", valami többről, mint társfüggőségről vagy fizikai vonzalomról.

Nagyon hálás vagyok a barátaimért. Ezt már sokszor írtam, de egyre mélyebben így érzem. Tudom, hogy ha soha többé nem lesz kapcsolatom (ha netán szerzetes leszek, akkor ez mindenképp így lesz), a barátaim akkor is maradnak, és ez tényleg mélységes hálával és biztonsággal tölt el. Valamelyik nap arról beszélgettünk Barbussal, hogy milyen lehet vajon, amikor meghal valakinek a barátja. Szörnyű lehet. Mintha te magad halnál meg, nem is kicsit, hiszen a barátod nagyrészt olyan mint te vagy. Vagy mintha a testvéred... (Barbus úgyis olyan, mintha a testvérem lenne, ő talán az egyetlen ember, akit bármennyi ideig képes vagyok magam körül elviselni, anélkül, hogy megunnám a társaságát.) Borzasztó űr maradhat az ember szívében, belegondolni is szörnyű...

Nincsenek megjegyzések: