Attila

 1953-2021

  

 

Hazafelé a temetésről ma azon gondolkodtam, hogy én vajon mit mondtam volna, ha beszédet mondok. Az elhangzott két beszédből az egyik rendkívül mély és zseniális volt. Érzékeny, ugyanakkor informatív, személyes, szeretetteljes. Több olyan oldalát is bemutatta számomra az ő negyvenéves ismeretségük és közeli barátságuk távlatából, amit én értelemszerűen nem ismerhettem, vagy nem láttam ilyen mélységekig.

Szóval mit is mondtam volna én, ha szóltam volna? 

Meséltem volna például a növényekről, virágokról, amikről biológusként tanított nekem. 

Vagy a budapesti szecessziós épületekről, amiknek nagy ismerője és kedvelője volt, és amiket bemutatott valamelyik sétánk egyikén. 

Vagy a számtalan pesti és budai étteremről, kávézóról és cukrászdáról, amiket végiglátogattunk közös ebédeink során, vagy ahova beugrottunk egy sütire, kávéra és egy hosszú beszélgetésre. A környékemen az összes ilyen helyre elvitt.

Vagy arról, hogy minden találkozás alkalmával egy teológiai témájú könyvet kaptam tőle. Az utolsót nem volt alkalma odaadni, mert először elodázódott, majd (végleg) el is maradt a találkozás nyár óta.

Vagy arról, hogy mennyire vicces volt olyan történeteket mesélni neki, amik egy felháborodott hatást váltottak ki belőle. Egyszer elmeséltem neki, hogy töltött káposztát reggeliztem. Az volt a válasza, hogy egy szörnyű nő vagyok, ígérjem meg, hogy soha többé nem teszek ilyet.

Vagy hogy ő készített fel az oblációra, és Ábel azt mondta róla, hogy nem ismer nála nagyobb teológiai tudással bíró laikust. 

Vagy arról, hogy még mindig a gépemen vannak a film noir filmek, amiket akkor hozott el nekem, amikor megkértem, hogy meséljen a film noirról.

Vagy elmesélném, hogy mennyire nem tudott énekelni, mert semmi hangja nem volt, és mindig mosolyognom kellett, amikor szabadkozva arra hivatkozott a Mária-himnusz után a vesperás végén, hogy kicsit be van rekedve, ezért most nem tud énekelni.

Vagy azt mesélném el, hogy voltak olyan évek, amikor a sütni való beijgli adagot úgy számoltam ki, hogy a család mellett neki is számoltam egy fél rudat mindegyik fajtából.

Vagy arról mesélnék, hogy mennyire zavart és idegesített, hogy élete végéig nem szánta el magát arra, hogy használatba vegye a mobiltelefont, amit évekkel korábban kapott ajándékba - és nem lehetett elérni az otthoni telefonján, még akkor sem, amikor mindenki otthon volt a családjukban... Szomorú.

Nem volt olyan kérdés, amire nem tudott válaszolni, aminek ne nézett volna utána, amiről ne küldött volna információt, ha feltettem. Nem volt olyan kérés, amit visszautasított volna, bármiről is volt szó. Nem volt olyan, hogy ne találkoztunk volna azonnal, ha kértem a találkozást. 

Minden szempontból nagy-nagy űrt hagyott. Nyugodjék békében.

Ajándék hétvége

 Gyönyörű, enyhe idő és napsütés, aminek eredménye két nagy séta volt a Bakonyban, sok-sok idő négyen együtt az énekegyüttesünkkel (Ausculta Énekegyüttes), közös vacsora négyesben (ez és a második kirándulás így négyen együtt igazán ajándék volt, mert egyiket sem beszéltük meg előre, de mindkettő belefért, és mindenki természetesen és örömmel igent mondott), rengeteg együtt éneklés, és a vasárnapi vesperás végén élő közvetítésben éneklés a YouTube-on. Ez volt a legnagyobb és legörömtelibb ajándék, mert nagyon vágytam arra, hogy ebben a vírus miatt különös adventben valahol, valahogy elénekelhessem Kodály Zoltán Adventi énekét. Először úgy volt, hogy a mise keretében énekeljük el, de amikor kiderült, hogy ez a vasárnap a gitáros misének ad helyet, a dalostársaim megtették azt a kedvemért, hogy helyette a mindennap élőben közvetített vesperás végén, a kivonulás előtt elénekelték velem. Béke, sok-sok beszélgetés, a bakonyi levegő és erdő, lovak, nagyon szép zenék (Lassus, Tallis, Kodály), rövid felvétel a készülő cd-nkre... nagyon-nagyon jó és tartalmas hétvége volt.

Nagyon várom a következő alkalmat, és az a legjobb, hogy a sokáig semmi után mostanában már a harmadik próba lesz viszonylag rövid időn belül, viszonylagos rendszerességgel. Most sem kell sokáig várnom.

A járvány egyik pozitív hozadéka

 Most, hogy nem járok gyakorlatra a járvány miatt, két napom is szabad a héten. Van úgy, hogy órát pótlok ezeken a napokon, de múlt hét szerdán pl. elmentem Barbihoz, és csak másnap jöttem haza. Egész délután kertészkedtünk, megcsináltunk egy másfél autóhossznyi, réteges veteményes ágyást tavaszra. Órákig dolgoztunk együtt teljes összhangban, végtelenül örömteli érzés volt. Régen is így volt, fél szavakból is értettük egymást, most sem volt ez másképp. Nagy munka volt, az eredmény (és itt egy kép van, de úgy látom, hogy az iPad nem kezeli a képet, meg kell várnom, amíg a laptop visszakerül a szerelőtől, azon majd korrigálok):

Tavaszi Szellő

Két éve nyáron otthagytam Kamaraerdőt (Gubát, Malőrt, és a többi depressziós, kizsigerelt lovacskát, akiknek a sorsát már nem bírtam tovább nézni), és elmentem "nyaralni" Dunavarsányba. Fontos szempont volt, hogy mindennap lovagolhassak, és ez egy lovas hely, ezért választottam. Rögtön beleszerettem Szellőbe, akivel kapcsolatban csak mosollyal az arcomon tudok beszélni, órákig. Egy évig intenzíven jártam, aztán egy évig egyáltalán nem. Idén áprilisban mentem el újra meglátogatni, aztán nyáron pár hétig újra jártam, ami a három hónap bezártság után olyan volt, mint a friss, tavaszi fuvallat, valódi, mély öröm.

Szellő nagyon okos kislány, rendkívül békés és kedves, csak nagyon ijedős (egyszer emiatt estem le róla, amikor a semmiből berongyolt elé oldalról egy vizsla, ő meg ugrott kettőt ijedtében). Velem szemben meglepően elnéző is, és olyan gyakorlatokat képes elsőre, majdnem tökéletesen megcsinálni, amikor járóiskolázunk, amiket soha azelőtt nem gyakorolt, és amiken Liza, az oktató is meglepődik. (Odin, akivel mindig terepre jártam, egy képet és egy kis videót is feltettem a blogra korábban, Liza lova volt.)

Veszprémi koncert képek

Azóta már Pesten is volt egy, amiről viszont nem készültek képek, csak videó és hangfelvétel. A veszprémi koncert nem sikerült annyira jól, a pesti viszont a legjobb volt mindhárom között. Mi is nagyon jól éreztük magunkat, vagy 200 ember ült a 8-9 fokos, teli templomban, nem izgultam egyáltalán érdekes módon, és nagyon szép lett a zene.

Íme a veszprémi képek:

Nyár, 2013 2. rész: Zarándoklat

Eredetileg két hétre indultam vissza a Caminóra, de Emma (csoporttársam a Sapin) felvetette azt a javaslatot, hogy miért nem megyek a Via Sacra zarándokútra, amely Bécs és Mariazell között fut az Alpokban. Ez lett a vége. Az meg, hogy csak egy hét lett belőle annak köszönhető, hogy rettenetesen drága volt, nem fért bele több napi szállás kifizetése. Lelkileg viszont annál gyümölcsözőbb volt, folytatódott az a munka, ami a lelkigyakorlaton elkezdődött egy héttel korábban.

Egy helyett három meditációs- és imatémám volt, mindennap eggyel foglalkoztam egész nap. Illetve az egyikkel csak egy fél napig tudtam foglalkozni, aztán ejtenem kellett teljesen, mert annyira súlyos, most már hosszú ideje fennálló családi probléma, hogy ijesztő mértékben megviselt nemcsak lelkileg, hanem fizikailag is aznap, és szükségem volt még a térdemre pár napig hegyet mászni.

Itt a zarándoknapló, amit írtam:

1. nap 2013.08.13. kedd

Nem volt kedvem elindulni. Félelem volt bennem, kialvatlansággal küszködtem, baromira nem volt kedvem megint egyedül lenni, szomorú voltam. Bántam, hogy keddre vettem vonatjegyet és nem szerdára. Az egész púp volt a hátamon.

A vonaton egy rettenetesen bunkó bácsi ült velem szemben, aki folyton belém rúgott, kurva anyázta a telefonját, feltette az asztalra a bőröndjét, amit a szarban húz, más meg az asztalon eszik - pl. én. A hátam mögött francia srácok ültek, akik kicsit többet ihattak előző este a kelleténél, mert az egyik többször is telehányta a vonatot, mert nem jutott el a wc-ig... Szóval klassz volt.

Wien Meidling állomáson megállt a vonat, és még azon gondolkodtam, hogy milyen vicces lenne, ha kiderülne, hogy onnan kell indulnom... Aztán bementem a Westbahnhofra. El kellett jutnom valahogy a zarándokút kezdőpontjáig, ami a Lichtenstein kastély a Brunn-valami állomásnál. Na, kiderült az információnál, hogy valóban vissza kell mennem a Meidling állomásra az U6-os metróval és onnan egy másik vonattal ebbe a Brunnba. :))))))

Nos, leszálltam a vonatról, bementem pisilni az állomáson lévő étterembe, és megkérdeztem az ottani felszolgáló lányt, hogy hol van a kastély. Mondta, hogy egy óra sétányira a helytől, balra fordulok, majd egy parknál jobbra, aztán egyenesen. Az első kereszteződésnél nem voltam abban biztos, hogy ott kell balra fordulni, vagy a következőnél, úgyhogy pont arra sétált egy egyáltalán nem szimpi néni, megkérdeztem, hogy jó felé megyek-e a Hunyadi-parkhoz. Szó szót követett, végül elvitt nemcsak a parkig, hanem a kastélyig egyenesen. Tényleg baromi sokat kellett volna sétálnom. Kiderült, hogy a néni nagyon kedves és tök jófej volt.

Elindultam, és nem volt jó a séta. Esett előzőleg az eső, ezért csurom víz lett a gatyám az erdőben, leszedtem az az összes pókhálót, fáztam, aztán iszonyú meleg lett, fáradt voltam, hiszen reggel 6-kor indultam otthonról, és jóval előtte keltem. A végén el is áztam, mert megint esett. Beértem Heiligenkreuz-ba, ahol gondoltam, hogy megszállok. Hát nem volt szállás, mert az egyetlen hely, ahol lehetett volna, a monostor volt, de az meg tele volt. A következő falu 4km-re, Mayerling, elindultam. Útközben az egyik elágazásnál megkérdeztem egy épp a házából akkor kilépő embertől, hogy jó irányba megyek-e Mayerling felé. Szó szót követett... felajánlotta, hogy elvisz ahhoz a házhoz, amit ajánlottak ott. A házban nem volt hely, a hotelben pedig €54(!) volt a szoba ára egyetlen éjszakára, mondtam, hogy na azt nem, úgyhogy elvitt a következő faluba, Allandba, kitett az első szálláslehetőségnél, megvárta, amíg kiveszek egy szobát, aztán elhajtott.

A hely - Thessaloniki étterem és bár - egy görög tulajdonban lévő szállás. €30-at kértek a szobáért, ami még fűldugóval is brutál hangos volt és ahol a wc és a zuhanyzó a folyosón voltak. Megkérdeztem a pincért, hogy az árban van-e reggeli, azt mondta, van. Hány órakor kérem? Mondtam, 7-kor. Azt mondta, nem lehet, 8-kor van legkorábban. Mondtam, akkor legyen 8. Elmentem misére, ami a szállás mögötti templomban volt, aztán 3/4 8-kor elmentem aludni. Izomlázam volt, lázas voltam, iszonyú rosszul éreztem magam.

Spirituálisan nagyon jól sikerült a nap, nagyon közel éreztem Istent magamhoz. A templomban fél órával a mise előtt rózsafüzért mondtak asszonyok, én meg félálomban meditáltam, ahogy duruzsoltak. Nagyon jó volt.

2. nap 2013.08.14. szerda

Reggel 8-kor lementem reggelizni. Azt gondoltam, hogy negyed 9-kor már úton lehetek. Sehol senki nem volt az étteremben. Negyed 9-kor megjelent a tulaj valószínűleg, aki felébresztette a szakácsot. Azt mondták, hogy azt mondtam, hogy 7-kor akarok reggelit, akkor meg nincs. Mondtam, nem úgy volt az, kétszer beszéltem az esti pincérrel, mondtam, hogy 8 óra ok lesz. Hát ők azt nem tudták. Majd csinálnak rögtön reggelit. Mondtam, hogy nem kell reggeli, adják vissza a pénzem egy részét, és már ott sem vagyok, nem akarnék várni. Visszaadtak €5-öt, aminek azért (is) örültem, mert eleve max. €25-öt akartam fizetni, bár még azt is soknak találtam. Sűrűn bocsánatokat kértek, én meg elindultam. Alland nem a zarándokútvonalon helyezkedett el, hanem 2 km-re attól, úgyhogy vissza kellett sétálnom a zarándokútra, ezért akartam korán indulni.

Az idő csodálatos volt egész nap. Felhős volt az ég, de nem esett, kicsit hűvös volt, vagy kicsit meleg, épp ideális sétáló idő. Az erdő gyönyörű volt és az Alpok hegyvonulatai csodálatos látványt nyújtottak. Igazán élvezet volt a kirándulás. Ma sem találkoztam egy teremtett lélekkel sem, mint ahogy tegnap sem. Kinéztem reggel egy szállást Kaumberg előtt (elvileg Kaumberg az első etap végállomása, de én nem akartam elmenni odáig), a Gasthof Renzenhof-ot. Annyira jól ment a séta, lelkileg is feltöltődés volt, egy helyre be is mentem kávézni, az is jól esett, aztán többször ültem órákig templomokban, ami spirituálisan teljesen feltöltött, meg aztán azt fizikai megújulás is követett minden alkalommal, úgyhogy azt gondoltam, hogy mégiscsak elmegyek Kaumbergbe, és ott majd csak találok egy helyet a 3 szálláslehetőség egyikénél. De aztán betértem wc-re a Gasthofba és nagyon szimpatikus volt a tulajdonos asszony. Megkérdeztem, hogy mennyi egy szoba. Azt mondta, €28. Mondtam, ha €25-ért kiadja, kiveszem. Kiadta, kivettem, azt mondta, reggelit is ad. Kérdeztem a hölgyet, hogy lesz-e aznap este mise valahol a közelben, és amikor kiderült, hogy egy 6 km-re lévő faluban, akkor kölcsön adta a hiper-szuper biciklijét (tényleg fantasztikus járgány). Elmentem misére, ami nagyon jó volt, sokat énekeltem rajta. Ma rengeteget beszéltem németül... :)))))



3. nap 2013.08.15. csütörtök

Reggeli után elindultam 8-kor. Gyönyörű volt a séta, egyedül a hegyekben, dalra fakasztott. Túl meleg volt, illetve a nagyon meleg meg tűző nap csak később jött, egy ideig nagyon kellemes volt az idő. Aztán leégett az arcom, annyira tűzött a nap.

Felmentem Araburg várához, de előtte Kaumberg városánál majdnem eltévedtem. Egy angyal jött ismét a segítségemre és útba igazított. Totál elvesztem volna, és ő volt az egyetlen, aki a megfelelő időben épp szembe jött velem.







A várnál megkaptam életem legnagyobb dicséretét: azt hitték a kiejtésem alapján, hogy angol vagyok. Azt hiszem, ennél nem kell több egy angoltanárnak... :))))

Hainfeldnél (ami egyébként egy nagyon hangulatos kisváros, gyönyörű templommal) meguntam az erdőt egyedül. Kicsit el is sétafikáltam az időt, nagyon jó volt lassan, meditálva, Istennel beszélgetve menni. Csak innen még 2,5 óra volt az a hely (St. Veit an der Gölsen, egy kicsi városka, talán inkább falu), ahova a szállást terveztem. Úgyhogy, lévén már fél 2, innen a főút mellett gyalogoltam ismét, nem pedig a zarándokúton. Be is értem fél órával a vártnál előbb, totál kihalt volt minden. Elindultam szállást keresni. Épp szembe jött velem egy pár, megkérdeztem őket, hogy tudnak-e valamit. Kicsit kapatosak voltak, épp a kocsmába (!) igyekeztek. A nő beszélt angolul, elmondta a két lehetőséget. A szimpatikusabb helyet megnéztem, úgy láttam, hogy lakatlan (mekkorát tévedtem!). Megjegyeztem az ajtón lévő telefonszámot, aztán elindultam a másik hely felé. A kocsma előtt vitt el az utam, ahonnan kijött a férfi, és mondott valamit németül, amit ugye nem értettem. Behívott, hogy beszéljek a feleségével. Először ment a huzavona, amikor kiderült, hogy €35 a szállás és én azt mondtam, hogy annyit nem fizetek, megpróbálok alkudni a telefonszámos szállás tulajával. Erre a család (nemcsak pár volt, hanem egy egész család ült a kocsmában) felajánlotta, hogy van egy üres szobája, ingyé odaadja egy éjszakára. Azt gondoltam, megütöttem a főnyereményt. Apuka néha próbált totál részegen hozzám érni, ami egyáltalán nem tetszett, de megpróbáltam nem törődni a dologgal. Azért némi rossz érzést keltett bennem. Aztán meghívtak egy ásványvízre, majd amikor végeztek az újabb italaikkal és a hazamenetelre került volna a sor, apuka felállás közben elvágódott, összetört egy poharat, ahogy először nekiesett az asztalnak, majd a pultnak, stb. Ijesztő, sajnálatos, kiábrándító és kijózanító volt az esemény. Akkor úgy döntöttem, hogy megpróbálom a telefonszámos helyet, akit a pultos nő fel is hívott nekem.

A szállás tulajdonosnője közölte, hogy €34 az ár. Erre egyfajta "tánc" kezdődött köztünk, én megpróbáltam minél kevesebbre alkudni, ő magyarázta, hogy mennyire több szempontból sem adhatja kevesebbért. Végül győzött benne a jóérzés, €25-öt engedélyezett, majd amikor mondtam, hogy ágynemű sem kell, a földön simán elalszom a hálózsákomban a polifoamon és reggelit sem kérek, akkor ő maga mondott €20-at, később azt is megengedte, hogy az ágyon aludjak a hálózsákkal, valamint, hogy reggel kaphatok teát is. A férje utánam jött a templomba és megmutatta a legrégebbi részét a templomnak. Mindegy is azt hiszem, hogy mit gondolnak, mert ma egész nap azért imádkoztam, hogy €20-ért kapjak szállást...

Este elmentem kaját nézni, mert a reggeli után csak kb fél 2-kor ettem egy nápolyit, holnap pedig böjtölni szándékozom, és baromi éhes lettem estére. Bementem a legszimpibb vendéglátóipari egységbe, ahol rendeltem egy hamburgert, és mivel vágni lehetett a füstöt, ezért kinn vártam meg a tápot, mert majd' megfúltam, pedig szívesen csevegtem meg ismerkedtem volna a helyiekkel, akik úgy tűnik mind alkoholisták, nem lévén más időtöltési lehetőség a faluban. Este másik kocsmákban az előző kocsma csaposait is láttam, valamint a vendégeket is, amikor bezárt a másik kocsma.

A templomban sokáig ültem, bár estére már annyira elfáradok, hogy majdnem elalszom mindig, amikor bemegyek a templomba meditálni. Azért nagyon jó volt, az meg különösen, hogy gregorián zene szólt, férfiak énekeltek, mintha a 'srácokat' (bakonybéli szerzetes barátaim :) hallgattam volna.

4. nap 2013.08.16. péntek

Reggel a néni nem volt valami kedves, bár megkérdezte, hogy szeretnék-e teát inni. Azért úgy tűnt, örült, amikor nemet mondtam. Azonnal viszlátot mondott, és már-már kilökött az ajtón. Biztos vagyok benne, hogy megbánta a nagylelkűségét. (Felajánlotta, hogy az ágyon aludjak a föld helyett, én azt mondtam, hogy nem fogok, aztán mégis kihasználtam az alkalmat és tényleg az ágyon aludtam.)

A templomba mentem először, egy órát töltöttem el ott. Na, kb ez volt a napi spiritualitás, mert utána már nem nagyon ment. Aztán a bankba mentem pénzt kivenni, majd elindultam. A célállomás Lilienfeld volt, a terep pedig sík. Útközben találtam egy Penny Market-et, ahol vettem nápolyit, szinte végig a bicikliút volt a zarándokút is egyben.

Megérkezvén a városkába, bementem az első Gasthofba, ahol a hölgy közölte, hogy tele vannak és nem is tud mit mondani. Megpróbált két másik helyre telefonálni, ott is azt mondták, hogy nincs hely. Még ott ácsorogtunk kicsit, nagyon kedves volt, mindenképp segíteni akart, erősen gondolkodott, aztán rájött, hogy van még egy szobája. A végén mégis sikerült hol aludnom :). €36 kicsit a földhöz vágott, alkudni sem lehetett, de éreztem, hogy el kell fogadnom és nincs apelláta, mert nem lesz más lehetőségem ma este. Ezzel mondjuk az is eldőlt, hogy nem maradhatok jövő hét végéig... Kedden vagy szerdán haza kell mennem így.




Alig tudtam lábra állni, ami azért volt nagyon fura, mert tegnap hegyet másztam és semmi baj nem volt a térdemmel, ma meg sík terepen, keveset sétáltam... Nagyon durva. Este elmentem a ciszterci apátságba a misére, ma épp Szent István királyunkat tisztelték a miséken Ausztria szerte, érdekes érzés volt.

A séta szörnyű volt. Égetett a nap, az orrom szénné égett, fáradt voltam és nyűgös.

5. nap 2013.08.17. szombat

Borúra derű... Érdekes ez a körforgás. Kutya baja a térdemnek vagy a vállamnak, egész szép volt a séta és nagyon gyümölcsöző megint.

Reggel alaposan és rengeteget bereggeliztem, jó, hogy erre nem kellett később gondot fordítani. Beszélgettem kicsit a kedves nénivel, aztán 9 körül elindultam. Ma megint egyetlen felhő sem volt az égen, komolyan megijedtem, hogy mi lesz az orrommal, de aztán majdnem végig árnyékban ment az út. Meg a sapkát is előszedtem, úgyhogy nem volt annyira vészes a dolog.

A mai célállomás Türnitz. Reggel a kedves néni azt mondta, hogy simán találok szállást itt. Hiszek neki. És tényleg, az első hotelba bementem (Hotel Löwen), és először kaptam egy egyágyas szobát a zarándoklat alatt. Azt mondták, €39 reggelivel. Kérdeztem, és reggeli nélkül? €31. Akkor ezt a megoldást választom, thank you very much. Aztán elmentem a közeli szupermarketbe és a €8-ból két napra vettem kaját... Nemcsak reggelit, egész napra. Na erről ennyit... A szálláson egy jakuzzi is van. Ha nem egyedül lennék, ki is próbálnám. Így nincs kedvem. Olyan a hely, mint egy mediterrán szálloda. Nagyon kellemes. Az kevésbé, hogy pár kiskölyök a szobám előtt rohangál fel-alá, meg pont az én ajtóm előtt állnak meg ordibálni. Remélem, este nem ez lesz a tendencia. Most nagyon türelmesen bírom a dolgot, este nem biztos, hogy nem fogom megkérni őket persze nagyon kedvesen, hogy valahol máshol tegyék.



Érdekes, a templomban épp egy gyászmisét tartottak, amikor elmentem sétálni, épp kifelé jött a tömeg a halottaskocsit követvén. Valaki, akit az egész falu szeretett halhatott meg, mert ki volt plakátolva az esemény és hosszú sorban kígyózott a tömeg a temető felé. Érdekes volt.

6. nap 2013.08.18. vasárnap

Már hajnalban köszöntött Anyu névnapos smse. Lassan ment az összepakolás, több, mint másfél óra volt a reggelivel együtt, mire el tudtam indulni. Még két névnapos sms-re vágytam, az egyik meg is érkezett a nap folyamán, a másik meg iszonyú rosszul esett (és erősen elgondolkodtatott...), hogy nem volt fontos annak, akitől reméltem. (Utólag egyáltalán nem bánom, mert átrendezett a fejemben kérdéseket, de akkor nagyon rosszul esett.)

Gyönyörű helyeken kirándultam, Türnitz határában pedig összetalálkoztam az egyik bácsival, akivel tegnap futottunk össze séta közben. Ő biciklivel volt és megszólított. Persze megismertük egymást, rögtön használtam is a wc-jüket. Lothar és Veronika, a felesége épp nyaralnak Türnitzben.

Szóval az úttól nagyon távol sétáltam ma, gyönyörű erdei utakon, teljesen egyedül (mint mindig). Elkanyarodtam a Falkenschlucht című természeti csoda felé, ami kicsit a Rám-szakadékra emlékeztetett. A szakadékban, ahogy sétáltam, egyszer csak a hegyről leesett egy szikla darab, és kb fél méterrel a fejem mellett landolt. Sokáig remegtem, aztán már nem mertem annyira elengedni magam, mindig fölfelé néztem, nehogy valami lepottyanjon megint... Félelmetes volt. Ráadásul teljesen egyedül voltam, ki tudja, mikor jön arra valaki, hát, nem volt kellemes perspektíva. Ez a Falkenschlucht egyébként tényleg gyönyörű. Itt egy kisfilm, csak ízelítőnek:

http://www.youtube.com/watch?v=K0R9fdGba3w&feature=youtube_gdata_player


 

Aztán hegyet másztam, háromszáz valahány méterről (Türnitz) föl ezer fölé, majd le az annabergi kilencszáz valahány méterre. A térdemről nem kell beszélni... Bár korántsem annyira vészes, mint számítottam. Azért jó volt megérkezni. Annaberg egy gyönyörű síparadicsom, megnézném télen is, így sem utolsó. A szállás és a templom is nagyon szép:







7. nap 2013.08.19. hétfő

Egész gyorsan össze tudtam szedni magam reggel, aztán elindultam. Jó idő volt ma, felhős volt az ég és nem volt rekkenő meleg. Előttem láttam egy csoportot haladni, megpróbáltam nem utolérni őket, de csak sikerült a végén, mert leültek pihenni. Kiderült, hogy magyarok, Mariazellbe igyekeztek ők is, és később az is kiderült, hogy ők is Annabergben aludtak. Szó szót követett, az ő szállásukon végeztem este €12-ért, a Via Margaritarum szervezethez tartoznak és egy közösséget alkotnak, akikhez csatlakozom, mert a zarándoklat is érdekel meg már régóta keresek közösséget is. Vacsizni is elmentem velük.

A séta gyönyörű volt, nagyon szép helyeken jártam, de a térdem teljesen kikészült és a lábam is. Sok volt neki a hegymenet ma. Rengeteg lovat láttam, meg találkoztam egy hatalmas bernáthegyi kutyával, kicsit megszeppentem azért.

Mariazell egy szép osztrák városka, a katedrális hihetetlenül díszes barokk épület, teli arannyal. Fél 5-kor volt egy mise magyarul, egy bencés atya tartotta. Az orgonista annyira szörnyű volt, hogy nem bírtam röhögés nélkül. Sajnos. Talán nótaénekes lehet az eredeti szakmája. Egyébként meg fura volt megint megérkezni, bár most nem taglózott le annyira, mint a Camino végén. Most már csak a szívemben, a múltban (ahogy Izsák fogalmazta) meg lelki értelemben vagyok úton, mert megint megérkeztem valahova, megint el kell engedni valamit.

 
 

8. nap 2013.08.20. kedd

Reggel összepakoltam, elmentem a 9 órakor kezdődő, magyar nyelvű misére, aztán úgy gondoltam, hogy még sétálok picit a városkában, majd keresek egy buszt, ami elvisz Klein Mariazellbe. Elég hideg volt, esős, csábított az ajánlat, hogy menjek haza a csapattal. Meg már ugye hivatalosan megérkeztem oda, ahova indultam, úgyhogy már ez sem vonzott, nem volt miért úton lenni. Viszont a szabadság meg vonzott, hogy még 2 napot eltöltsek sétával. 12-kor volt a csapat zarándokútjának záróceremóniája, amire meghívtak engem is. Régi szokás a zarándok-keresztelés, amiben engem is részesítettek. Szép volt. Végül pedig mégis hazautaztam velük.

Még mindig Bakonybél

Csak egy kép ezúttal, ma kaptam Izsáktól.

A moábita Ruth története

Ruth könyve az Ószövetségben található. Szerzője ismeretlen. Szorosan kapcsolódik a Bírák könyvéhez, hiszen az események a bírák idejében játszódtak le. A zsidók öt könyvet "Megilot"-nak neveznek, és különböző ünnepeken felolvassák őket, hogy felidézzék a múlt eseményeit. Ruth könyvét pünkösdkor olvassák fel.

Az éhínség miatt a betlehemi Elimélek családjával együtt - feleségével, Naomival és két fiával - Móáb földjére költözött. A fiúk ott nőttek fel, ott házasodtak meg. Majd meghalt az apa, és nemsokára a két fia is. Naomi egyedül maradt a két menyével. Mikor meghallotta, hogy megszűnt az ínség a szülőföldjén, elhatározta, hogy hazatér. A két menye - Ruth és Orpa - is elindult vele. Betlehemig azonban csak Ruth tartott ki, aki nem volt hajlandó visszafordulni, bármennyire is unszolta az anyósa. A fiatalasszony szavai, amelyeket Naominak mondott, nagyon ismertek. Az őszinte ragaszkodás és hűség kifejezői: "Ahová te mégy, odamegyek; ahol te megszállsz, ott szállok meg. Néped az én népem, és Istened az én Istenem. Ahol te meghalsz, ott akarok meghalni én is, ott temessenek el engem! Úgy bánjék velem az Úr most és ezután is, hogy csak a halál választ el engem tőled!" (Ruth 1, 16-17)

Árpaaratás kezdetén érkeztek Betlehembe. Ruth elment a szántóföldre kalászt szedegetni az aratók után. Éppen az Elimélek nemzetségéből származó Boáz szántóföldjén gyűjtögetett. Magatartásával - szorgalmával és szerénységével - felhívta magára a gazda figyelmét. Boáz megválthatta elhalt rokona örökségét, s ezzel a joggal feleségül vehette az özvegyen maradt Ruthot is, ha egy nála még közelebbi rokon nem teszi ezt. A kor szokása szerint a városkapuban, ahol az ügyeket rendezték, Boáz megkérdezte a még közelebbi rokont, él-e ezzel a jogával. Mivel az nem vállalta ezt a rokoni kötelezettséget, Boáz feleségül vette a móábita Ruthot. Ruthnak később fia született: Óbéd. Ő lett az apja Isainak, Dávid király apjának.

Érdemes elolvasni Ruth könyvének (ami az Ószövetség egyik legrövidebb könyve) mind a négy fejezetét, nem vesz negyed óránál több időt igénybe.

Ruth története és személyisége sok évvel ezelőtt megragadott már, amikor még Londonban az Exmoor Singers énekegyüttessel énekeltem egy brit komponista, Paul Ayres művét Ruth címmel. Aztán amióta kérdés a szerzetesség, ahol az ember új nevet választ, mindig is tudtam, hogy mi lenne az új nevem.

Íme Ayres kórusműve az Exmoor Singers előadásában:

http://www.exmoorsingers.org/recordings/EXS-Ayres-Ruth.mp3


A bérmálkozásra is új nevet kellett választani... :-)))))

Bakonybél

Találkoztam ismét egy olyan emberrel, amilyen én szeretnék lenni. Kb hat nyelven beszél, három hangszeren játszik, nagyon szépen énekel, kórust vezet, ezer dolgot csinál, közösséget épít, kedves, figyelmes, intelligens, és járt a Caminón. Ő Izsák, a bakonybéli bencés monostorból.

Amikor megérkeztem hétfőn a helyre azt éreztem, hogy ez az, amire vágyom, ez kell nekem! Most már tudom, hogy mit keresek, és szeretném is megtalálni. A hely, a szellem, az odafigyelés, a nyugalom, a szépség és még sorolhatnám. A négy nap alatt sajnáltam, hogy nem fiúnak születtem, mert ott is maradtam volna rögtön a monostorban, ha ez így van. Azonnal, gondolkodás nélkül. Beálltam volna szerzetesnek.

Azt hiszem a hat hetes nyár megkoronázása volt ez a négy nap, bizonyos szempontból a legértékesebb négy napja az életemnek, és nem hiszem, hogy túloznék. Nem is tudom szavakkal kifejezni mennyire jó volt... mert nem találok rá szavakat, és nem is biztos, hogy kell rá találnom.

Ráébredtem fontos dolgokra, voltak nagy beszélgetések (Izsákkal és az atyával, Ábellel is), amik után változott egy csomó dolog bennem, elolvastam 2,5 könyvet, C.S.Lewist enyhén szólva megkedveltem (az ő egyik könyve volt a könyvek egyike. Annyira lebilincselt, hogy reggel 7 körül elkezdtem, az esti imaóra előtt (8 óra) 2 perccel fejeztem be (2o8 oldal). Most egy másik könyvét olvasom, és elhatároztam, hogy megszerzem az összes, vallással foglalkozó írását... és ezzel el is árultam milyen szempontból volt a legértékesebb elmúlt négy napja az életemnek...), naponta négyszer gregorián éneklős zsolozsmára mentem teljesen önszántamból úgy, hogy nem vagyok katolikus - sőt, kereszténynek sem mondanám magamat -, ahol általában ketten voltunk valamelyik szerzetessel. Volt kulcsom a templomhoz, ahova egyszer orgonálni is bementem, egyébként amikor csak akartam, kinyithattam és bemehettem. A monostorhoz tartozik egy héthektáros, gyönyörű arborétum, valamint gyógynövényt is termesztenek, lekvárt főznek, van gyümölcsös kert, és még sok minden, de főleg LÉLEK és (mennyire szentimentálisnak hangzik!) szeretetközösség, lelki intimitás, ami annyira hiányzik nekem napi szinten. Barátokkal (különösen Barbival) ugyan megvan ez, csak velük meg nem találkozom minden nap. Rájöttem, hogy szükségem van egy naponta érintkező szeretetközösségre, ami magától értetődően a család a legjobb esetben, de ha nem az a sorsa az embernek, hogy családja legyen, akkor valami mást kell találnia, ami kielégíti ezt az igényét... És hát magas a mérce, nem lehet akármilyen közösség, mint ahogy akármilyen család se lehet.

Ami szintén nagyon jó volt, hogy rajtam kívül nem volt más vendég, és a három szerzetes közül mindig csak egy volt otthon - vagy egy sem, akkor teljesen egyedül voltam a monostorban egész nap - illetve kivéve az első estét, amikor az esti imára megérkezett Ábel, a második nap reggeli imán pedig még ott volt Izsák is. A harmadik szerzetestársuk - Anzelm - az erdőben remetéskedik a héten, ővele nem találkoztam.

Nem akartam haza jönni, de most nem azért, mert nem jó itthon vagy Budapesten, hanem mert azt éreztem, hogy ott van az otthonom. Már most azon gondolkodom, hogy mikor tudok legelőbb visszamenni.

Mást nem nagyon tudok mesélni róla, még dolgozik az élmény mindenféle szempontból... remélem sokáig fog is, ez most nagyon kellett már. Inkább felteszem a képeket, azok magukért beszélnek. A Rubljov Szentháromság ikont azért tettem ide, mert Ábel ma reggel áthozta a vendégház konyhájába a másolatát, és kb egy órán keresztül elmagyarázta egy zöld tea mellett a konyha asztalnál ülve a kép szimbolikáját hatalmas szeretetettel és tudással :-))))) (A templomról készítettem pár képet, de annyi barokk templomot lehet látni mindenfelé, azt nem tartottam annyira érdekesnek, ezért nem tettem ide.)

Londonország

Csak gyűlik, gyűlik a fejemben a sokminden, amiről aaaaannyira szeretnék mesélni... de egyáltalán nincs időm. Félelmetes. Állandóan fogalmazom amit majd megosztok pl a múlt hétvégi Weight flow contact tréninggel kapcsolatban, amin részt vettem, és ami elképesztően jó volt. De erre sincs időm, mert mindig órákat töltök el írással, és most nincsenek óráim. És sokáig nem is lesznek, mert...

... mert szombaton Londonba utazom többek között a gyerekekhez, Amandához és Rafihoz, akiket már két éve nem láttam, mert még Veszprémben laktunk, amikor meglátogattak, az meg már nem most volt, különösen ha arra gondolok, hogy azóta meg már Győrben is laktam majdnem egy évig, Pesten meg már lassan másfél éve lakom. Azelőtt pedig fél évvel voltam én náluk a Bat- és Bar-mitzwah-jukon, amikor felnőtté avatták őket. 8 évesek voltak, amikor megismerkedtünk, most 15 évesek... Ja, ikrek egyébként. Pont, mint két tojás (itt még háromévesen):



Amanda sötétbarna szemű, barnás bőrű, gyönyörűen énekel és zongorázik, egyébként színésznek sem lenne rossz, láttam egy-két iskolai előadásukat, ahol lesöpörte az összes osztálytársát a színpadról a tehetségével. Nyugodt természetű, ez a képen is látszik. Már háromévesen is végig tudta ülni egy szó nélkül a fotózást. Rafi kék szemű, nagyon fehér bőrű, csellista és jazz-zongorista, gyönyörű szoprán hangja volt még három éve. Imádtam, amikor énekelt vagy csellózott, én meg zongorán kísértem a könnyebb nótákat (mert azért annyira sajnos nem tudok zongizni). Egyébként meg mindent tud a tudományokról, már nyolcévesen is a tudományos könyveket imádta olvasni. Sajtkukac-a-fenekében típus, nem tud egy helyben maradni. A legviccesebb, hogy Amanda a zöldségeket és a gyümölcsöt csípi, Rafi meg a húsos fazék - húst hússal mindig. Ezért aztán azt csinálták mindig, hogy a tányérjukon megették ami nekik bejött, aztán tányért cseréltek :-))))))). Imádom őket. Most kb ilyenek:


Na szóval megyek szombaton, és csak két hét múlva jövök. Azalatt az idő alatt pedig nem hiszem, hogy fogok tudni blogozni, optimálisan legalábbis nem. Majd meglátjuk.

Meg aztán utána sem igen... mert a kórussal Nyíregyházára megyünk egy kórusversenyre, aztán Barbussal megjárjuk a magyar Camino (Via Margaritarium) Mátra-Börzsöny szakaszát, és én még azt is tervezem, hogy elvonulok Bakonybélbe, a bencés szerzetesekhez csendes elmélkedésre szeptember első hetében, mert csak a 8-i héten kezdődik a nyelvisi. Szóval nem leszek egy ideig. Pedig annyi mindenről akarnók írni...

Ma éreztem egyébként először azt az izgalmat, hogy újra ott leszek nemsokára a kedvenc helyeimen - Greenwich park, Tower Bridge, és a Globe színház! Legalább három előadásra elmegyek, már eldöntöttem, de ha tehetném, minden nap odaállítanék. Felejthetetlen. Vasárnap este pont koncertet ad az a kórus, akikkel másfél évig énekeltem, amíg ott éltem. Velük olyan helyeken szerepelhettem, mint a cambridge-i King's College kápolnája, vagy a National Portrait Gallery illetve a híres Queen Elizabeth Hall. És pont még egy vasárnap ott leszek, akkor meg el tudok menni egy istentiszteletre abba az anglikán templomba, Kensingtonban, ahova jártam.

És hát a nénik... Takarítottam két néninél. Mrs Nicol zongorista volt ifjúkorában:



Mindig vásárolt nekem kaját, és készített pudingot, amit ott ettem meg helyben üdítővel kísérve, valamint csomagolt a munka végén elemózsiát. Amikor folyton felfáztam, akkor árpalevet készített minden alkalommal, kutya bajom nem volt utána évekig. Volt egy gyönyörű kép róla, amikor 24 éves volt. Szinte megbabonázott a szépsége, portörlés közben mindig jól megnéztem a képet. Elkértem tőle mielőtt hazajöttem, és ő nekem adta.

Mrs Westlake-nél mindig úgy kezdődött a takarítás, hogy teácskát főztünk és kekszikét eddegéltünk, bájosan csevegve a háború előtti életéről, aztán mehetett a meló:




Minden kérdésemre válaszolt, bármit kérdeztem, nekem pedig voltak időnként cifra kérdéseim... Neki legalább 2-2,5 évig véres és gennyes fekélyek borították a lábát, sokáig kórházban is volt vele hónapokig, ahol minden nap meglátogattam. Akkor volt egy járvány a kórházban, sok idős beteg meghalt. Nagyon féltem, hogy nem jön ki onnan, annyira gyenge volt. Néha elsírta magát előttem az elviselhetetlen fájdalomtól, de senki más előtt nem láttam sírni, nagyon erősen tartotta magát. Mégis, engem valahogy elfogadott, előttem megnyílt, pedig echte angol... Ott voltam aznap reggel, amikor meghalt a férje, a temetésre is meghívott mint barátot... Imádom és tisztelem őket, és amióta itthon vagyok minden hónapban felhívom őket telefonon. Dolgozni is nagyon szerettem náluk. Ma már mindketten közel 87 évesek. Annyiszor elmegyek hozzájuk a tíz nap alatt, ahányszor csak tehetem, mert ki tudja látom-e még őket...

És ott van Sharon, az én vicces barátném, és Robin, a férje:


Sharon mellrákkal küzdött, és mielőtt hazajöttem 2oo5 nyarán, a kemótól kopasz volt, ezért odajött hozzánk az egyik parkban egy buddhista szerzetes, mert azt hitte, hogy ő is az... És érdekes dolgokat mondott mindannyiunkról (még egy szlovák barátnőm, Renata is velünk volt akkor). Én, az akkor még erősen szkeptikus, egyetlen szót sem szóltam, mert nem hittem a pacáknak. Akkor már néztem nagy kerek szemekkel, amikor elmondta, hogy tanár vagyok, és hogy ne menjek férjhez 37 éves korom előtt - és én akkor már évek óta azt gondoltam magamnak, hogy 37 évesen szeretnék családot alapítani, vagy legalábbis megállapodni, de senkinek nem mondtam el. Ő mondta azt is, hogy ne csak a keresztény tanokkal foglalkozzam, hanem nyíljak meg a keleti filozófiák felé is, a buddhizmust és a taoizmust is tanulmányozzam esetleg, mert nem csak a kereszténység létezik. Akkor azt válaszoltam neki nagy magabiztosan, hogy pont elég nekem Jézus (akivel egyáltalán nem foglalkoztam, nem is tudtam róla semmit) és a keresztény vallás (amit meg megvetettem). És eltelt másfél év, eszembe sem jutott a pasi, és egy szép napon azon kaptam magam, hogy a yin-yang jellel a nyakamban érzem jól magam, sorakoznak a taoista, buddhista és egyéb keleti dolgokkal foglalkozó könyvek a polcomon, szufista tanokkal tudok azonosulni, és a francba... pont ezt mondta a buddhista annak idején.