Váratlan meglepetés csütörtökön

Mindig is úgy gondoltam, éreztem, hogy a napi zsolozsma elmondása rendkívül unalmas egyedül, ehhez társak (de legalább egy) kellenek. (Azt el sem tudom képzelni milyen lehet, ha az ember házastársa nem társ ebben.) Ezért örülök annyira, hogy a bakonybéli "lelki alma mater"-em két imaórát is közvetít mindennap, a vesperást és a kompletóriumot. Nem mindennap tudok mindkettőhöz vagy akár valamelyikhez is csatlakozni, de igyekeztem úgy alakítani a napi- és órarendemet, hogy legalább az egyik beleférjen. Amikor váratlanul lehetőség nyílik egy olyan napon, amikor elvileg egyik sem fér bele az időmbe - ezek a keddek és a csütörtökök - mégis csatlakozni valami ok folytán, igyekszem kihasználni az alkalmat.

Ezen a héten így alakult a csütörtöki nap. A legutolsó órám, ami 9-ig tart, átkerült szerdára, így felszabadult a kompletórium ideje. Azt kell mondjam, hogy mivel nem szoktam csütörtökön kompletóriumot mondani, újszerűnek hatottak mind a szövegek, mind pedig az antifónák. Nagyon meglepett és megérintett az aznap elénekelt 38. zsoltár, mert az aznapi események mintegy összefoglalójaként zárta a napot.

Így szóltam: „Vigyázok utamra, hogy ne vétkezzem nyelvemmel.

 

Megzabolázom ajkam, amíg gonosz ember áll velem szemben.”

Elnémultam, szótlan lettem és hallgattam, megfosztva minden jótól, kiújult ismét fájdalmam.

Égett a szívem bensőmben, töprengésemben tűz emésztett engem.

Megoldódott nyelvem, s így szóltam: „Add tudtomra, Uram, életem végét.

Hadd tudjam meg napjaim számát, s hogy milyen rövid az életem!”

Íme, napjaimat néhány araszra mérted, életem ideje előtted semmiség.

Bizony csak egy sóhajtás az ember, mint az árnyék, úgy fogynak napjai.

Minden vesződsége csak hiúság, kincset gyűjt, de nem tudja, ki veszi hasznát.

Most hát mit várhatnék, Uram? Reményem egyedül benned van.

Minden gonoszságomból ragadj ki engem, az esztelenek gúnyolódásának ne vess oda prédául.

Elnémulok és többé nem nyitom ki számat, mert ez a te végzésed.

Csapásaid vedd le rólam, elpusztulok sújtó kezed alatt.

Megfenyíted az embert bűne miatt, semmivé teszed vágyait, mint molyok a ruhát,

csak egy fuvallat minden ember.

Hallgasd meg imádságomat, Uram, figyelj kiáltó szavamra.

Ne zárd be füledet, amikor siránkozom, hiszen jövevény vagyok előtted, 

zarándok, miként atyáink.

Vedd le rólam büntető szemed, hogy örömben élhessek, mielőtt elmegyek és nem leszek többé.

 

 

Rengeteg kérdést felvetett bennem a törékenységgel, betegséggel, halállal (másokéval és a sajátommal), lehetőségekkel és feladatokkal, imádsággal, istenkapcsolattal, Isten ígéretével és még sok mással kapcsolatban.

Rendhagyó lelkigyakorlat

Kb. 10-12 éve minden évben elmegyek egy nyolcnapos lelkigyakorlatra augusztus végén. Sokáig Bakonybélbe jártam, aztán Dobogókőre a jezsuitákhoz, tavaly Szécsényben voltam a klarissza nővéreknél.

Idén is mentem volna Szécsénybe, jól is esett volna a bezártság után (bár a szentignáci lelkigyakorlatok sem a duhajkodásról híresek, azért mégis, legalább valamiféle környezetváltozás), meg egyébként is, de egész nyáron nem kaptam visszajelzést, úgyhogy idén elmaradt.

Ez most egy nagy hiányt hagyott bennem, főleg ez után a rendkívül pörgős és a kórházi gyakorlat nehéz lelki tapasztalatai miatt eléggé érzékeny nyár után, és kissé tanácstalanul úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal (vagy ahogy Anzelm testvér szokta mondani Bakonybélben: "a novemberi légy"). Azt éreztem, hogy szükségem van útmutatásra, feldolgozásra, komoly lelki munkára. És akkor Barbi az egyik beszélgetésünk alkalmával elmesélte, hogy mostanában Varga Laci atya (kaposvári püspök) előadásait hallgatja a YT-on. A szellemi harc kapcsán került elő a téma.

No, elkezdtem hallgatni őket, kezdve az alábbi előadás-sorozattal (Szellemi harc), aztán belendülvén, meghallgattam majdnem az összes többit is. Ez lett végül az idei - rendhagyó, mert egyáltalán nem csendes - lelkigyakorlat számomra, és most már egyáltalán nem bánom. Másfelől pedig: lelkigyakorlatot kértem a Mennyei Atyától, és meg is kaptam, egyértelmű visszajelzés volt, hogy nem vagyok elfelejtve.

Mindenkinek ajánlom Laci atya előadásait, rendkívül üdítőek. Nem egy átlagos püspök, rendkívüli ember.

Miről is szólnak az imáink?

Minden hétfőn kapom a heti lélekemelőt emailben. Van benne egy vers az elején, aztán következik egy tanulságos történet, majd egy lelkipásztori elmélkedés. Azért másolom be az egyik írást amit ma reggel kaptam, mert egyrészt nagyon ütősnek tartom, másfelől pedig majdnem pont ezekért a dolgokért szoktam naponta többször is imádkozni, és gondolom nem vagyok egyedül. A tapasztalataim szerint tényleg így működik a dolog...

...és Isten azt mondta: NEM!

Megkértem Istent, hogy vegye el büszkeségemet, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, hogy büszkeségemet nem Ő veszi el, hanem nekem kell feladnom azt.

Kértem Istentől, hogy fogyatékos gyermekem legyen egészséges, de Ő azt felelte: nem.

Azt mondta, hogy a lelke egészséges, a teste csak átmeneti.

Kértem Istent, hogy adjon nekem türelmet, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a türelem a megpróbáltatás mellékterméke.

Nem kapni, hanem megszerezni kell.

Kértem Istent, hogy adjon nekem boldogságot, de Ő azt mondta: nem.
Azt mondta, csak az áldását adhatja, a boldogság rajtam múlik.

Kértem Istent, hogy kíméljen meg a fájdalmaktól, de Ő azt mondta: nem.

"A szenvedés eltávolít a világi dolgoktól és közelebb visz hozzám."

Kértem Istent, hogy adjon lelki fejlődést, de Ő azt mondta: nem.

Azt mondta, hogy a fejlődés az én dolgom.
De hajlandó megmetszeni, hogy gyümölcsöt hozzak.

Kértem Istent, hogy segítsen másokat szeretnem úgy, ahogy Ő szeret engem.

Erre azt felelte: "Látom, már kezded érteni!"

Kértem erőt...
És Isten adott nehézségeket, amelyek erőssé tesznek.

Kértem bölcsességet...
És Isten adott problémákat, hogy megoldjam őket.

Kértem bátorságot...
És Isten adott veszélyeket, hogy legyőzzem őket.

Kértem szeretetet...
És Isten küldött gondterhelt embereket, hogy segítsek rajtuk.

Kértem kegyelmet...
És Isten adott lehetőségeket.

Semmit se kaptam, amit akartam.
Megkaptam mindent, amire szükségem volt.
Az imáim meghallgatásra leltek.

Fa

Ezt olvastam a mai lélekemelőben:

"Mi az értékesebb?

Szerelmesek zuhogó esőben, egymás kezét fogva kacarászva bandukolnak...; a barátom kisfia a tornafelszerelését elcserélte egy golyós-tollért...; tudós professzorasszony belép egy kármelita kolostorba (Edit Stein)...; hallom, hogy egy szimpatikus fiatalember a jól fizető, biztonságos állását fölcseréli egy kockázatos vállalkozásra... . Miért? - Az ilyen és hasonló "őrültségek" értetlenséget és botránkozást váltanak ki az úgymond normális emberekből, mert hiszen ezek a cselekedetek nem férnek bele sem az uralkodó viselkedési normákba, sem a megszokott értékrendbe, amely a fajlagos teljesítmény, meg a hasznossági mutatók szerint mér le mindent, és mivel a fenti dolgok pénzértékben nem fejezhetők ki, azok előtt az emberek értetlenül csóválják a fejüket. S ha mégis megpróbálkoznak az értékeléssel, akkor ilyen eredményre jutnak: az ilyen egyének növelik a veszteséglistát, kárt okoznak, csőddel fenyegetnek, vagy - a közfelfogással megegyezően - egyenesen veszélyeseknek minősítik őket mind saját maguk, mind a környezetük számára.
De hát tényleg ilyen egysíkú, mondhatni mennyiségorientált a mi mai emberi életünk? Mindenesetre annyira igazságosnak kell lennünk, hogy a kritikát megfogalmazókat komolyan kell venni. Mert hát mi is lenne velünk, ha mindig és mindenki a haszontalan időtöltésben lelné örömét, vagy keservesen megteremtett értékeinket könnyelműen elherdálnánk, vagy átgondolatlan kalandjainkon rajtavesztenénk. Bizony az élet kőkemény fundamentuma az egymásra épülő lassú növekedés, a számításokkal megalapozott tervezés és megújuló képesség. Hangsúlyozzuk, hogy fundamentuma, amelyre ráépülhet a ház. S bármennyire szép, praktikus és berendezett is az elkészült épület, abból még hiányzik valami nagyon lényeges dolog, az emberi élet, amely szabad, burjánzó, érzelmileg telített, olykor irracionális és művészetekkel megáldott, transzcendens igényű csodálatos valóság. Ezért hallatlanul nagyra kell értékelnünk a felülemelkedés minden reális kísérletét. Szóval a valós, és nem a vakmerő vállalkozásról van szó. Tudnunk kell azonban, hogy az igazi mozgató rugó, egy bizonyos talentum még rejtve van, a környezetében élő emberek még nem érzékelik és nem is látják, de magát az illetőt nem hagyja békén, és "furcsa" cselekvésre indítja. A szerelmes ember viselkedésében meglepő változások következnek be szinte átmenet nélkül. Átrendeződik értékrendje; de hát nagy dolgok születésének lehetünk tanúi. Érthető a kisgyermek szüleinek megdöbbenése, és jól teszik, ha itt és most közbelépnek, de közben azért gondolkozzanak el azon, hogy az is meglehet, hogy ezáltal gyermekükben egy más értékrend talentuma csillant fel. A kármelita szerzetes (és egy más dimenzióban a vállalkozó) sem bolond, hanem belső indítástól vezérelve "látó" ember. Az emberi életet a hétköznapi látásmódtól sokkal nagyobb, transzcendens perspektívában látja, s ez olyan lenyűgözően csodálatos a számára, hogy magával ragadja, de nem fátum-szerűen, hanem a maga részéről tudatos döntéssel. Persze, hogy ezt azonnal nem érti meg a környezete, hiszen ők más szemüvegen nézik az eseményeket. Viszont emberi világunk gazdagságának lassú megértése felé mindnyájunknak el kell indulnunk. Be kell látnunk, hogy valamennyi új értékre mozduló ember olyan kincset jelent, amely valamennyiünket gazdagít, és sokkal, de sokkal értékesebbé tesz.

Dr. Balázs Pál"

És az jutott eszembe, hogy én is egy másik világban élek már egy ideje. És ma rájöttem, hogy még sokan vannak így.

Két hete költöztem el, egy gyönyörűséges cserépkályhában fával fűtök. Eleve a bérleti díjam elképesztően alacsony, és ebben már a víz, a közös ktg és a szemétdíj is benne van. Ezen kívül csak az áramért kell fizetnem, mert a fát ingyen kapom. Számomra teljesen ismeretlen emberek csak úgy hozzák, egy köszönömért cserébe. Fel is aprítják nekem. A múlt héten majdnem minden nap ott várt rám egy halom a bejárati ajtóm előtt...

(Az a történet, hogy két hónapig nem volt lakója a lakásnak, de hogy ne hűljön ki, a tulajdonos gyülekezetéből odajárt egy Laci nevű férfi fűteni minden másnap. Ő mutatta meg nekem is hogyan kell begyújtani, hol a pince stb, és azóta pedig ő az, aki hetente többször is fát hoz nekem. Úgy érzi szükségem van a fára, ezért biztosítja azt. Tehát teljesen ingyen fűtök. És már eddig is annyi fát hozott, amennyi egész februárra elég lesz talán.
A másik meg a tulajdonos bátyja, aki a múlt héten egyik nap eljött, és két órán keresztül darabolt több mázsa fát, amit én képtelen lettem volna, hiszen se baltám, se fűrészem nincs. Hozott baltát is, itt hagyta, Laci meg vett fűrészt.)

Ma egy egész teherautónyit hozott Laci és egy - mellesleg rendkívül jóképű :-))) - srác (persze itt elhasznált és kidobásra kerülő lécekre kell gondolni meg kimaradt hasábokra, nem a klasszikus tűzifára, de akkor is!), és amikor azt kérdeztem, hogy mennyit kell nekem ezért fizetnem és kinek, csak az volt a válasz:
- Ez nem így működik. Mi nem a világi normák szerint működünk. Ha valakinek szüksége van fára - (mellesleg én SOHA, egyetlen szóval nem mondtam, hogy szükségem lenne rá, hiszen nem is ismerem ezeket az embereket...), - mi elvisszük hozzá. Megtehetjük, és elég, ha csak hálát érzel, mert az egy nagyon szép érzés, egyenértékű az öröm érzésével. Mindenkinek jó. Neked is, hogy érezheted, meg nekünk is, akik örömet okozunk neked, így mi is örülünk.

Már régebben is éreztem, hogy én egy ilyen világban élek belül, és ilyenre is vágyom... Ez hihetetlen, hogy ebben a beteg és egyre lejjebb csúszó világban ilyen létezik... És tényleg nem kérnek semmit cserébe! És nem egy szekta tagjai, "csak" keresztények...

Annyira más lett körülöttem a világ azóta, hogy bennem is teljesen más lett - vagyis szeptember óta, de még jobban azóta, hogy saját otthonom is van, ahol a saját belső világomban létezhetek, mint valami kis szigeten. Leírhatatlan a különbség. Ezt nem is lehet magyarázni, mert akik ebben élnek úgyis tudják, akik pedig nem, úgysem értenék. Istenben élek minden pillanatban, és egyre azt veszem észre, hogy a külvilágban is egyre mélyebben, könnyebben és többször ezt élem. Már nagyon ritkán imádkozom az ima klasszikus értelmében, mert az életem minden pillanata ima, de nem befelé fordulós vagy szenteskedő (na pont ezért nehéz ezt megmagyarázni, mert mindenkinek lesz egy elképzelése arról, hogy vajon ez akkor most mit is jelenthet, és jujj akkor biztos hülye meg becsavarodott lett szegény...), hanem pont hogy nyitottabb, befogadóbb és megértőbb lettem. És minden pillanatban hatalmas boldogságban élek, de ez sem azt jelenti, hogy nincsenek padlófogások. De vannak, csak Istennel együtt fogom meg a padlót, Ő pedig hamar felemel úgy, hogy meg is mutatja a padlófogás okát. Minden nap tanít, szeretettel és elfogadással, és arra tanít leginkább, hogy ahogy engem olyannak szeret amilyen vagyok, el kell fogadnom, hogy mindenki mást is olyannak szeret amilyennek megteremtette, mert még azokat is a maguk tökéletességében látja, akiket én elkerülök... És akkor vannak pillanatok, amikor még azokat is tudom szeretni ezzel a szeretettel, akiket legszívesebben elfelejtenék.

Viszont ami nagyon okos dolog volt tőlem: megint túlvállaltam magam. Ezt viszont nagyon sajnálom. Bevállaltam megint egy esti csoportot - így megint iszonyú sok órám lett, plusz kórusra se tudok majd járni, mert pont abban az időben van. Na ez nekem a nagy tanítás: tudni nemet mondani. csak azért nem mondtam nemet, mert nem akartam csalódást okozni a főnökönek. Mindig felhív, hogy milyen csoportot szeretnék (sose megyek be amikor csoportosztás van, mert sose tudom mikor van), most is, amikor van kb 180 angoltanár és feleannyi csoport a világválság miatt. Rengeteg csoport megszűnt, sok tanárnak nem jut óra, én meg dugig vagyok és folyamatosan kapnék újakat... Szóval nem mertem csalódást okozni neki, ha már ennyire kedves hozzám...

Holnap kirándulni megyünk Barbussal :-))). Ma kipattant a fejéből, hogy nosza, én meg olyan vagyok, aki kapható az ilyesmire, nem sokat kell fűzködni (a héten még nem indul az egyetem, utolsó szabad keddem). Bár kifejezetten rosszul esik kimozdulni az otthonomból, egyszerűen boldogság csak úgy itthon lenni, zenét hallgatni a kályha mellett egy teával ücsörögve, vagy olvasni az újdonsült olvasósarkomban (sose volt még ilyenem :-)), de kirándulni és Barbival lenni mindig öröm, szóval egyáltalán nem bánom.

Kutya világ

Találtam ma egy olyan imát, ami a szívemből szól, csak épp nem én fogalmaztam meg:

"Istenem, a te szereteted kormányozza bennem a képességeket és tetteimet, irányítsd munkámat, pihenésemet, jártamat és keltemet tetszésed szerint. A te szereteted égjen a szívemben, fenyítsen és vigasztaljon, alázzon meg és emeljen föl, égesse el tökéletlenségeimet és tartsa meg egész bensőmet a veled való kapcsolatban és a tökéletes engedelmességben. Lemondok a saját akaratomról; vezérelj azon az úton, mely neked tetszik, vezess, aki által akarsz, csak te légy az én mesterem."

***

Egyensúly van a világban. Kb két hete bedobtam a nyelviskolában lévő túró rudis automatába egy rudira való összeget, és kidobott két rudit... az egyiket nekiadtam az egyik tanítványomnak. Szerdán bedobtam több mint egy rudira való összeget (visszaad a gép), de elnyelte, és rudi sem pottyant... Mondom én, hogy van igazság! :-))))) Igaz, hogy a kamatokat is elszedte, de a mai világban még ezt is elfogadja az ember... :-D

***

A mi családunk (is) állatbarát. Volt itt már (meg van is) mindenféle jószág, a legkülönbözőbb forrásból.

Kishúgom talált egy kiskutyát egy hete. Már gyerekkorában is ilyen találós fajta volt, egyszer haza hozott a parkból egy tacskót, akivel az első út az állatkórházba vezetett sérv műtétre, aztán rövid időn belül újabb (ha jól emlékszem) 6 taggal bővült a család :-)))). Még tizenvalahány évig velünk volt Csöpi kutya, és az egyetlen almából a legnyomorultabb kis vakarcs is, akit mindenki máshogy hívott (Anyu a becsületes nevén, Lédynek hítta; Apu Buksinak; mi meg, a gyermekek, Dugónak). Na a mostani kiskutya is a kórházban kezdte, ahol eltávolították a méhét - a rengeteg kölyökkel együtt. Annyira csontsovány a kutya, hogy fáj ránézni. Kilóg az összes bordája, és hátul a lába feletti csontok is (csak szakszerűen megnevezve anatómiailag!!!). A szeme véres a verésektől (valószínűleg sokat kaphatott), és folyton jön, bújik, végtelen ideig simogatódna... Nem akart kimenni a lakásból, amikor haza indultak, mert végre melegben volt, és félt, hogy újra az utcára kerül... A szívem szakad meg érte! Csúnya kiskutya, de elképesztően aranyos, hatalmas fekete szemekkel! Én nem vagyok nagy kutyás, szeretem őket, csak épp nem tartanék lakásban, de azt mondtam, hogy megtartanám, ha nem olyan lenne az időbeosztásom, amilyen, vagy ha kertes házban laknék. Egyből odajött, odanyomta a kis fekete pofiját a lábamhoz. Most kérdés, hogy mi lesz vele, mert vissza az utcára semmiképp nem kerül, de kishúgoméknál már van egy kutyus, jó lenne gazdit találni neki.

Ha esetleg valaki szeretné ezt a csúnya, de borzasztó hálás és kedves kutyust (Szeder névre hallgat), jelentkezzen minél előbb, mert keresünk neki egy szerető gazdit.