Fa

Ezt olvastam a mai lélekemelőben:

"Mi az értékesebb?

Szerelmesek zuhogó esőben, egymás kezét fogva kacarászva bandukolnak...; a barátom kisfia a tornafelszerelését elcserélte egy golyós-tollért...; tudós professzorasszony belép egy kármelita kolostorba (Edit Stein)...; hallom, hogy egy szimpatikus fiatalember a jól fizető, biztonságos állását fölcseréli egy kockázatos vállalkozásra... . Miért? - Az ilyen és hasonló "őrültségek" értetlenséget és botránkozást váltanak ki az úgymond normális emberekből, mert hiszen ezek a cselekedetek nem férnek bele sem az uralkodó viselkedési normákba, sem a megszokott értékrendbe, amely a fajlagos teljesítmény, meg a hasznossági mutatók szerint mér le mindent, és mivel a fenti dolgok pénzértékben nem fejezhetők ki, azok előtt az emberek értetlenül csóválják a fejüket. S ha mégis megpróbálkoznak az értékeléssel, akkor ilyen eredményre jutnak: az ilyen egyének növelik a veszteséglistát, kárt okoznak, csőddel fenyegetnek, vagy - a közfelfogással megegyezően - egyenesen veszélyeseknek minősítik őket mind saját maguk, mind a környezetük számára.
De hát tényleg ilyen egysíkú, mondhatni mennyiségorientált a mi mai emberi életünk? Mindenesetre annyira igazságosnak kell lennünk, hogy a kritikát megfogalmazókat komolyan kell venni. Mert hát mi is lenne velünk, ha mindig és mindenki a haszontalan időtöltésben lelné örömét, vagy keservesen megteremtett értékeinket könnyelműen elherdálnánk, vagy átgondolatlan kalandjainkon rajtavesztenénk. Bizony az élet kőkemény fundamentuma az egymásra épülő lassú növekedés, a számításokkal megalapozott tervezés és megújuló képesség. Hangsúlyozzuk, hogy fundamentuma, amelyre ráépülhet a ház. S bármennyire szép, praktikus és berendezett is az elkészült épület, abból még hiányzik valami nagyon lényeges dolog, az emberi élet, amely szabad, burjánzó, érzelmileg telített, olykor irracionális és művészetekkel megáldott, transzcendens igényű csodálatos valóság. Ezért hallatlanul nagyra kell értékelnünk a felülemelkedés minden reális kísérletét. Szóval a valós, és nem a vakmerő vállalkozásról van szó. Tudnunk kell azonban, hogy az igazi mozgató rugó, egy bizonyos talentum még rejtve van, a környezetében élő emberek még nem érzékelik és nem is látják, de magát az illetőt nem hagyja békén, és "furcsa" cselekvésre indítja. A szerelmes ember viselkedésében meglepő változások következnek be szinte átmenet nélkül. Átrendeződik értékrendje; de hát nagy dolgok születésének lehetünk tanúi. Érthető a kisgyermek szüleinek megdöbbenése, és jól teszik, ha itt és most közbelépnek, de közben azért gondolkozzanak el azon, hogy az is meglehet, hogy ezáltal gyermekükben egy más értékrend talentuma csillant fel. A kármelita szerzetes (és egy más dimenzióban a vállalkozó) sem bolond, hanem belső indítástól vezérelve "látó" ember. Az emberi életet a hétköznapi látásmódtól sokkal nagyobb, transzcendens perspektívában látja, s ez olyan lenyűgözően csodálatos a számára, hogy magával ragadja, de nem fátum-szerűen, hanem a maga részéről tudatos döntéssel. Persze, hogy ezt azonnal nem érti meg a környezete, hiszen ők más szemüvegen nézik az eseményeket. Viszont emberi világunk gazdagságának lassú megértése felé mindnyájunknak el kell indulnunk. Be kell látnunk, hogy valamennyi új értékre mozduló ember olyan kincset jelent, amely valamennyiünket gazdagít, és sokkal, de sokkal értékesebbé tesz.

Dr. Balázs Pál"

És az jutott eszembe, hogy én is egy másik világban élek már egy ideje. És ma rájöttem, hogy még sokan vannak így.

Két hete költöztem el, egy gyönyörűséges cserépkályhában fával fűtök. Eleve a bérleti díjam elképesztően alacsony, és ebben már a víz, a közös ktg és a szemétdíj is benne van. Ezen kívül csak az áramért kell fizetnem, mert a fát ingyen kapom. Számomra teljesen ismeretlen emberek csak úgy hozzák, egy köszönömért cserébe. Fel is aprítják nekem. A múlt héten majdnem minden nap ott várt rám egy halom a bejárati ajtóm előtt...

(Az a történet, hogy két hónapig nem volt lakója a lakásnak, de hogy ne hűljön ki, a tulajdonos gyülekezetéből odajárt egy Laci nevű férfi fűteni minden másnap. Ő mutatta meg nekem is hogyan kell begyújtani, hol a pince stb, és azóta pedig ő az, aki hetente többször is fát hoz nekem. Úgy érzi szükségem van a fára, ezért biztosítja azt. Tehát teljesen ingyen fűtök. És már eddig is annyi fát hozott, amennyi egész februárra elég lesz talán.
A másik meg a tulajdonos bátyja, aki a múlt héten egyik nap eljött, és két órán keresztül darabolt több mázsa fát, amit én képtelen lettem volna, hiszen se baltám, se fűrészem nincs. Hozott baltát is, itt hagyta, Laci meg vett fűrészt.)

Ma egy egész teherautónyit hozott Laci és egy - mellesleg rendkívül jóképű :-))) - srác (persze itt elhasznált és kidobásra kerülő lécekre kell gondolni meg kimaradt hasábokra, nem a klasszikus tűzifára, de akkor is!), és amikor azt kérdeztem, hogy mennyit kell nekem ezért fizetnem és kinek, csak az volt a válasz:
- Ez nem így működik. Mi nem a világi normák szerint működünk. Ha valakinek szüksége van fára - (mellesleg én SOHA, egyetlen szóval nem mondtam, hogy szükségem lenne rá, hiszen nem is ismerem ezeket az embereket...), - mi elvisszük hozzá. Megtehetjük, és elég, ha csak hálát érzel, mert az egy nagyon szép érzés, egyenértékű az öröm érzésével. Mindenkinek jó. Neked is, hogy érezheted, meg nekünk is, akik örömet okozunk neked, így mi is örülünk.

Már régebben is éreztem, hogy én egy ilyen világban élek belül, és ilyenre is vágyom... Ez hihetetlen, hogy ebben a beteg és egyre lejjebb csúszó világban ilyen létezik... És tényleg nem kérnek semmit cserébe! És nem egy szekta tagjai, "csak" keresztények...

Annyira más lett körülöttem a világ azóta, hogy bennem is teljesen más lett - vagyis szeptember óta, de még jobban azóta, hogy saját otthonom is van, ahol a saját belső világomban létezhetek, mint valami kis szigeten. Leírhatatlan a különbség. Ezt nem is lehet magyarázni, mert akik ebben élnek úgyis tudják, akik pedig nem, úgysem értenék. Istenben élek minden pillanatban, és egyre azt veszem észre, hogy a külvilágban is egyre mélyebben, könnyebben és többször ezt élem. Már nagyon ritkán imádkozom az ima klasszikus értelmében, mert az életem minden pillanata ima, de nem befelé fordulós vagy szenteskedő (na pont ezért nehéz ezt megmagyarázni, mert mindenkinek lesz egy elképzelése arról, hogy vajon ez akkor most mit is jelenthet, és jujj akkor biztos hülye meg becsavarodott lett szegény...), hanem pont hogy nyitottabb, befogadóbb és megértőbb lettem. És minden pillanatban hatalmas boldogságban élek, de ez sem azt jelenti, hogy nincsenek padlófogások. De vannak, csak Istennel együtt fogom meg a padlót, Ő pedig hamar felemel úgy, hogy meg is mutatja a padlófogás okát. Minden nap tanít, szeretettel és elfogadással, és arra tanít leginkább, hogy ahogy engem olyannak szeret amilyen vagyok, el kell fogadnom, hogy mindenki mást is olyannak szeret amilyennek megteremtette, mert még azokat is a maguk tökéletességében látja, akiket én elkerülök... És akkor vannak pillanatok, amikor még azokat is tudom szeretni ezzel a szeretettel, akiket legszívesebben elfelejtenék.

Viszont ami nagyon okos dolog volt tőlem: megint túlvállaltam magam. Ezt viszont nagyon sajnálom. Bevállaltam megint egy esti csoportot - így megint iszonyú sok órám lett, plusz kórusra se tudok majd járni, mert pont abban az időben van. Na ez nekem a nagy tanítás: tudni nemet mondani. csak azért nem mondtam nemet, mert nem akartam csalódást okozni a főnökönek. Mindig felhív, hogy milyen csoportot szeretnék (sose megyek be amikor csoportosztás van, mert sose tudom mikor van), most is, amikor van kb 180 angoltanár és feleannyi csoport a világválság miatt. Rengeteg csoport megszűnt, sok tanárnak nem jut óra, én meg dugig vagyok és folyamatosan kapnék újakat... Szóval nem mertem csalódást okozni neki, ha már ennyire kedves hozzám...

Holnap kirándulni megyünk Barbussal :-))). Ma kipattant a fejéből, hogy nosza, én meg olyan vagyok, aki kapható az ilyesmire, nem sokat kell fűzködni (a héten még nem indul az egyetem, utolsó szabad keddem). Bár kifejezetten rosszul esik kimozdulni az otthonomból, egyszerűen boldogság csak úgy itthon lenni, zenét hallgatni a kályha mellett egy teával ücsörögve, vagy olvasni az újdonsült olvasósarkomban (sose volt még ilyenem :-)), de kirándulni és Barbival lenni mindig öröm, szóval egyáltalán nem bánom.