Aranykor

Most egy olyan korszak van rajtam, hogy talán sosem voltam ennyire kiegyensúlyozott és boldog. Na igen, ezt most végre szívemből elmondhatom.

Nagyon intenzív belső élet zajlik a lelkemben. Napról napra egyre közelebb húz magához Isten, és kérem szépen még mindig normális vagyok ám! :-)))) Nagyon sok emberi kapcsolatom szorosabbá vált, valahogy minden nyugodt, békés és szeretetteljes körülöttem. Egyre inkább abban a "másik világban" élek, miközben teljesen össze tudom egyeztetni a fizikai valósággal. Érdekes.

Kaptam egy új nevet (Krisztusban a szerzetesek is új nevet kapnak). Érdekes története van (nem fontos mi a név, az az érdekes ahogy kaptam). Már hónapokkal ezelőtt megkérdeztem a nevemet, ami egy kósza gondolat formájában röppent a fejembe. Megerősítést vártam az Írásból, de nem jött. Le is tettem róla. Aztán eltelt egy hónap (de lehet, hogy több is), és amikor először mentünk Szécsénybe, és a kör közepén állva imádkoztak értem a többiek, Gabi megszólalt:
- ... a neved.
Azt a nevet mondta, amit már egy hónapja a fejemben hordoztam, megerősítésre várva. Ömlött a szememből a könny, miközben a szám nem szűnt meg mosolyogni... Elképesztő volt. Honnan tudta? Amikor megkérdeztem, azt válaszolta, hogy belülről megállás nélkül azt érezte, hogy meg kell nekem mondania. Két hét múlva ugyanott Ámosz testvér (az ottani gyülekezetet vezető ferences szerzetes) mondta ki, és ő sem tudhatta...

A Crabb könyv elképesztő... Azt hiszem Mr Crabb már-már C. S. Lewisszal vetekszik nálam (bár azért Clive még mindig vezet egy orrhosszal :-)). Úgy mesélnék erről a dinamikus lelki életről, ami most hihetetlen intenzitással zajlik bennem, különösen egy esetről, ami nemrég történt... Csak annyira félek, hogy túlságosan elrugaszkodnak a történések attól a mértéktől, amit még hüledezés - vagy az "Orvos látott már?" kérdés - nélkül elfogad az átlagember... És ezért inkább nem kockáztatok. Talán majd egyszer, akkor, amikor már ennyire sem lesz jelen az egóm, mint amilyen mértékben még mindig itt van - bár már a töredéke sem annak, ami volt... -, és nem fog érdekelni ki mit gondol... Folyamatosan eltűnök, azt érzem. Egyáltalán nincs bennem sem sürgés, sem sóvárgás egy ideje. Nem is létezem mint ego, csak Isten létezik, és bennem Isten... Totálisan átadtam az életem, minden területét. Örömmel és kíváncsian megyek, amerre vezet, találkozom emberekkel, akikkel találkoznom kell, mert egymás útjába kerülünk, megkeresek másokat, akiket úgy érzem meg kell keresnem, még nagyobb energiáim vannak a tanításra és az emberekkel való kapcsolódásra, és beszélek dolgokat, amik nem belőlem jönnek eredetileg... De magamról nem nagyon beszélek már egy ideje. Nagyon minimálisat, és már azok közül sem mindenkinek, akiknek eddig beszéltem. Nem azért, mert nem szeretném őket. Sokkal közelebb érzem magam mindenkihez, akit szeretni tudok vagy akit eddig is szerettem, de jobban esik hallgatni őket, megérezni az érzéseiket, szeretgetni a lelküket. Átérezni a fájdalmukat vagy együtt örülni az örömükkel, érezni a múltjukat és (ha a jelenük nem változik...) a kilátásban lévő jövőjüket. Vagy érezni a változás szelét rajtuk, a lelki értelemben vett gúzsba kötöttségtől való szabadulásuk lehetőségét, ami már megszületőben van bennük, és észrevehető a felismeréseikből, a gondolataik és érzéseik változásaiból, az összefüggések meglátásából, az okoknak önmagukon belül és nem kívül való kereséséből, Istenre találásukból, és egyáltalán: a teljesen másfajta kisugárzásukból, abból a kisugárzásból, ami már olyan ismerős, hiszen erről ismerjük fel egymást... - olyankor ujjong a lelkem, amikor ezt érzem. Persze nem mindenkire tudok így ráhangolódni, csak azokra, akikkel azonos hullámhosszon rezonál a lelkem, és aki nyitott... ez fontos. Egyre több ilyennel találkozom.

Azért a társ kérdés még mindig kérdés, ez talán nem is lesz máshogy - illetve már ebben sem vagyok biztos. De ezt is letettem, és kíváncsian várom, hogy merre visz az utam. Félelem, reménytelenség már nincs bennem, és értetlenség sem. Már megbízom a Teremtőben, és elhiszem az ígéreteit. Azt, hogy Ő sokkal jobban tudja mi a jó nekem, ismeri a szívem igazán legmélyebb vágyát - amit én lehet, hogy nem is ismerek, csak a felszínre feltörő vágyacskákat fogom fel az egóm által (mint pl egy akármilyen kapcsolat, csak ne legyek egyedül...), amiket eddig ki is elégítettem szépen majdnem minden áron, és milyen nagyszerű eredménnyel! - és addig nem nyugszik, amíg AZT be nem tölti. Na ez az ígéret, nem is Akárkitől, és elhiszem végre. Bizonyítania sem kell már.

:-))))