Koncert körút

Tegnap este Kecskeméten koncerteztünk a kórussal, szerdán Budapesten. Mindkét alkalommal Rossini Petite Messe Solennelle című művében közreműködtünk. Lesz még két koncert Pécsett, aminek annyira nem örülök, de remélem, hogy hétvégén lesz, amikor a Győrből járó egyetemisták khm... nem tartózkodnak ott...

Nos, Rossini nem kimondottan egy visszafogott egyházi szerző volt... ez nagyon jól hallatszott a szólisták előadásán, akik egytől egyig legalábbis minimum egy Verdi opera hős áriáját tolták ki a torkukon a szólótételüknél, ahogy csak kifért. A mű sem írja be magát a legremekebb darabok könyvébe, de van 3 nagyon szép tétele, ha valaki esetleg meghallgatná. Egyöntetűen sokunknak a Kyrie, a Gratias és az Agnus Dei tételek tetszettek. A többit akár el is hagyhatnák, bár azért itt vannak a linkek (már amelyiket megtaláltam a youtube-on, azok sem egy előadásból származnak, elég vegyes felvágott) azokhoz is, aztán ki-ki döntsön magának: Gloria in excelsis Deo, Domine Deus, Qui tollis, Quoniam, Cum Sancto Spiritu, Credo, Crucifixus, Et resurrexit, Il preludio religioso, Sanctus-Benedictus, O Salutaris.

(Most hallgatom, és igen, az Agnus Dei a legesleggyönyörűbb... amikor azt énekeltük, hogy Dona nobis pacem - Adj nekünk békét - majdnem elsírtam magam mindkét koncerten, annyira átérzem a jelentését ennek a könyörgésnek...).

Érdemes pár szót szólni az előadóművész csapatról. Eléggé hibrid énekes eresztés, a legérdekesebb személyiség az alt szólista volt a Padödős Falusi Mariann személyében, aki hát valljuk be őszintén nem éppen operaénekesi hanggal rendelkezik. Nagyon kedves ember, jópofa, közvetlen (megmutatta a dzsungelben elszenvedett csípéseit... szedéééééén... :-)))), csak épp csilingelő hangja nincs, ellenben van neki erősen fátyolos - egyébként így valóban kuriózum - hangja. És hát hihetetlenül elő tudja adni magát még egy misében is. Sokat mosolyogtam rajta, de nem rosszból. Jó volt nekem nézni, ahogy énekel. Élvezte minden percét, próbált össze-összekacsingatni a többi énekessel, de azok annyira saját magukkal meg a (nem is annyira) gyönyörű hangjukkal voltak elfoglalva, hogy senki nem volt partnere a csintalanságban. Ezt sajnáltam. Én biztos visszacsintalankodtam volna, ha én énekelek vele :-))). Jajj, és majdnem elfelejtettem az estélyi ruhájának a leírását... Felül egy tündibündi, flitteres csili-vili selyem-szerű blúz, ámde alul! Egy kockás halásznadrág, majdnem térdig érő fekete bakanccsal megspékelve. És egy rózsaszín szemüveg zárta a sort. Hát nem volt hétköznapi, nekem tetszett.

A basszista az operaház magánénekese, Jekl László volt, a tenor a Cotton Clubos László Boldizsár (ő volt a szervező egyébként, mindenkit ő hívott a produkcióba), a szopránt egy Bia Levin nevű svéd énekesnő énekelte - elképesztően nem volt egységes az egész. A karnagy - és egyben aki egy szintin játszott elvileg harmónium hangszínen - az egykor legendás Bergendy Szalonzenekar bár-billentyűse, Hajdú Sándor volt. Hát... voltak izzasztó pillanatok, amikor nem intett be a kórusnak, a kórus meg ugyanazt az egy akkordot tartotta kb háromszor annyi ideig, mint kellett volna. Alattunk az egyébként a szegedi opera zseniális zongoristája, Zalánki Rita játszott, és már eljátszotta ugyanazt a futamot, ami közben tovább kellett volna mennünk, ámde mi nem tudtunk, mert nem volt egyértelmű a karnagy bácsi. Aztán valahogy mégis továbbmentünk egységesen, és ő még egyszer eljátszotta a futamot :-)))). Volt egy másik hely, ahol a szólisták egyszerűen eltűntek az erdőben, nem találtak el egy hangközt, és ez a tehetséges teremtés mentette meg a helyzetet, mert bejátszotta az ő záróakkordjukat meg a mi kezdőakkordunkat, amikor veszni látta a csatát. És mindezt úgy, mintha bele lett volna komponálva a műbe. Félelmetes volt. Ő volt az est hőse.

Kecskeméten egyébként már egy fokkal jobb volt a helyzet, ott csak egy részt ütött el a bácsi, egy zárlatot, amit nagyon sajnáltam. Itt a szólisták is jobban énekeltek, nem voltak hamisak, teljesen jól be lehetett lépni rájuk. Az utolsó pécsi előadáson biztos vagyok benne, hogy tökéletes lesz minden. Egyébként a szerdai előadás után az volt az általános vélemény, hogy a kórus volt a legjobb... Milyen jó kis koncert lehetett, mi? És az emberek fizettek azért, hogy hallhassák!

Kecskemétre kocsikkal mentünk. Ági autójában utaztam még rajtunk kívül 3 emberrel, egy fiúval közöttünk. Ő volt az egyetlen, aki benn öltözött, amikor a lányok is, de mivel megígérte, hogy nem néz oda, a kabátakasztó felé fordult amiért a többi fiú lehülyézte, Ági pedig, aki roppant vicces figura, ezt fűzte hozzá:
- Hát, nem tudod Ákos mit vesztettél, hogy a kabátokat bámultad helyettünk. Láthattál volna karfiol fenekeket, cellulitiszes combokat, szoptatós melleket, löttyedt hasakat, szőrös hónaljakat, repedt sarkakat, gombás lábujjakat és szőrös lábszárakat.

:-DDDDD Mind az öten hahotáztunk.

***

Ha valaki depressziós, az NE nézze meg Mundruczó Kornél Delta című filmjét. Hosszú idő óta ma volt időm először moziba menni (a koncertek miatt szabadnapot kaptunk a kóruspróbáról), és már rég ajánlották, hogy nézzem meg, mert hogy annyira, de annyira jó film! Annyira, de annyira nyomasztott, hogy csak na! Rájöttem, hogy régen nagyon szerettem az ilyen depis filmeket, de egy ideje alapjáraton vidámabb lett a személyiségem, ezért most már inkább nyomasztanak. Szóval voltak benne gyönyörű képek és zenék, de köszönöm szépen, inkább nem.

***

Hétfőn úgy ébredtem, hogy nagyon rossz volt a lelkemnek. Nem volt semmi oka, illetve közvetlen oka nem volt, csak az időről időre előtüremkedő szorongás. Két napig úgy veszekedtem a Teremtővel, hogy még egy kocsis is megirigyelhetett volna, amiket mondtam... Izsák azt mondta, hogy lehet perlekedni az Úrral... Hát ennek lehet, hogy nem örült annyira az Úr... Azt kifogásoltam leginkább, hogy nem szól semmit, hiába kérdezek. Olyan érzés volt, mintha nem is lenne senki, aki meghallgasson, hiába tépem a számat. Fontos dolgokban tettem fel kérdéseket, és nem jött válasz, hát bepipultam a sokadik után. Akkor egy ponton előszedtem a bibliámat, és eléggé bunkó stílusban kezdeményeztem egy "párbeszédet" (kb mint egy óvodás a nagypapájával :-))):
- Basszus, nem igaz, hogy még mindig nem szólsz semmit. Nem elég, hogy nem látom semminek értelmét, útmutatást várok, erre Te meg hallgatsz... Ja, most is tök feleslegesen kérem, hogy szólj a könyvön keresztül, csak magamat fogom szórakoztatni, hogy kinyitom és elolvasok kedvtelésből egy passzust, köszike! - azzal kinyitottam, és ahol kinyílt, elkezdtem olvasni.
- "Az Úr, Izrael Istene, ezt mondja rólad, Báruk: Te így beszélsz: Jaj nekem, mert az Úr kínnal tetézi fájdalmamat! Belefáradtam a sóhajtozásba, nem találok nyugalmat! Ezt feleld neki: Így szól az Úr: Nézd csak, amit építettem, azt most lerombolom, és amit ültettem, azt most kigyomlálom az egész országban. És neked nagy kívánságaid vannak? Ne legyenek! Mert most veszedelmet hozok minden emberre - így szól az Úr -, de te életedet ajándékba kapod, bárhová mégy." (Jer 45,2-5)

Igenis, értettem.

Azóta megint barátok vagyunk, és megint teljes nyugalom van itt belül... :-))))

Bakonybéli időtlenség

Nos, sohase lépünk be ugyanabba a folyóba még egyszer. Ettől még ugyanolyan jó lehet a belépés, csak egy kicsit más.

A mostani BAKONYBÉLI látogatásom teljesen más volt, mint a legelső, de ugyanolyan jó. Először is most voltak vendégek rajtam kívül; az atya nem volt ott; ellenben Izsák és Anzelm (aki a múltkor az erdőben remetéskedett) meg igen. Sok változás történt az épületen: pl hogy elkészült a kápolna, ahol a zsolozsmákat tartották, és kicsit változtak a szobák és a vendégek konyhája/ebédlője is, előnyükre. Kicsit más lett a rendszer is a zsolozsmák időbeosztását és tartalmát tekintve is.

Amikor megérkeztem 23-án reggel, Izsák ott állt a buszmegállóban, és engem várt. Meglepődtem, nem számítottam rá. Azt hittem valaki mást vár. Nagyon megörültünk egymásnak. Meghívott a kóruspróbájukra, ahol csupa szép kis nótákat tanulnak. Megkértem, hogy az egyiket énekelje el velem csak úgy kedvtelésből. Hozott még egy középkori angol carolokkal teli kis füzetet, amit aztán szintén énekelgettünk. Míg nem kitalálta, hogy az egyiket elénekelhetnénk másnap a misén. Úgy is lett. Annyira izgultam a teli templomban, hogy majdnem kiesett a kotta a kezemből, a lábamon a gatyaszár csak úgy repkedett. Azért jól sikerült a dolog. Izsák még egy kirándulásra is meghívott Pannonhalmára, de nem mentem el velük, mert nyelvészetet tanultam - ééééés igen! mennyivel kellemesebb is volt, mint bort kóstolni!

Aztán ismét zajlott néhány beszélgetés. Nem mindegyik volt kellemes... Volt egy pont, amikor elsírtam magam az egyik után. Az történt, hogy én most ugye repkedek, mert nagyon élő és dinamikus az istenhitem. Na de vannak olyanok, akik meg most pont gödörben vannak ebben a témában, és kicsit kívülről várják a megoldást, ami meg nem kívülről jön... Arról panaszkodott az egyik fiú, hogy nincs ideje a hitre, mert túl sok a probléma... Ezt én meg nehezen tudom most megérteni, mert azt tapasztalom, hogy ha túl sok a probléma, akkor ha annál többet fordul az ember Isten felé, könnyebb lesz a probléma. Sőt még azt is megkockáztatom, hogy sokszor meg is oldódik, elég hamar akár. És gyakorló hívőknél meg főleg furcsának találom, ha nem fordulnak a legeffektívebb segítséghez bajban. Na mindegy, hangot adtam ennek a furcsálkodásomnak, ami kicsit ellenséges hatást váltott ki a srácból - legalábbis így érzékeltem. És ez bántott engem. Nem szoktam hozzá ahhoz, hogy embereknek nem lehet véleményt mondani, mert megsértődnek... Nincsenek mostanában ilyen besértődős beszélgetéseim. Aztán volt egy másik diskurzus egy szerzetes nővérrel, akinél meg kérdeztem valamit, amit ő nem vett jó néven abban a pillanatban (később megbeszéltük, hogy nem haragudott, és ha haragudott volna, az csak az ő baja lett volna, nem az enyém), én meg a szívemre vettem. És volt még egy kérdésem egy harmadik ember felé, aki meg egyszerűen kíváncsiskodásnak tartotta a kérdésemet. Na ezen totál kiborultam, mert akkor már rövid időn belül ez volt a harmadik negatív eset. (Azért elgondolkodom ezeken a dolgokon, biztos hasznosak voltak... Majd kiderül.)

Anzelmmel most találkoztam először, és nem is beszélgettem vele, de azonnal megkedveltem. Nagyon kíváncsi voltam rá, mert a múltkor ugye nem volt otthon, és csak képeken láttam. Nehezen megfogható milyen ember is ő, sokan talán szigorúnak találnák, és valóban van is benne egy kis szigorúság. Viszont az alatt meg melegség van, kedvesség és érzékenység. Érdekes ember.

Ábel atya szabadságát tölti, távollétében egy vendég atya tartotta a misét, és millió szívből jövő hála, hogy nem énekelt, mert iszonyat hamisan teszi (remélem nem kárhozok el ezért :-)). Az összes zsolozsmát így csináltuk végig. Viszont imádja C. S. Lewist, az egyik ebédnél feldobtam a témát, és először legalább fél óráig mesélt róla nagy lelkesedéssel, majd kifejtette, hogy remek gombot nyomtam meg, erről megállás nélkül tud beszélni. Betette a szobámba az asztalra az összes, a monostorban fellelhető angol nyelven kiadott C. S. Lewis könyvet, úgyhogy megbocsátottam neki a hangja miatt :-)))))). Tényleg iszonyat, nem túlzok. Alapjáraton nagyon szeretik őt, szeretik, ha ott vendégeskedik, de a zsolozsmákon... hát hát.

Ma Izsák a monostor boltjába ment mise után árulni. Úgy egyeztünk meg még tegnap, hogy beszélgetünk a mise után, úgyhogy azt mondta, menjek be hozzá a boltba. Amikor odamentem, egy hétéves-forma, kezében képecskét szorongató kislánnyal beszélgetett éppen:
- Akit a képen látsz, az Szent Gellért püspök, aki itt lakott a Szent Kútnál, aztán Budapestre ment. Ott képzeld az történt vele, hogy felvitték a hegy tetejére, és ott... megölték. Úgy ölték meg, krimibe illő jelenet, hogy legurították a hegy tetejéről egy hordóban, és mire leért a hegy aljába, összetört a feje. Tudod, hogy hogy hívjuk azokat, akiket megölnek a hitük miatt?
- Nem.
- Vér...
- ... ???
- ...tanú. Vértanú. És arra emlékszel, hogy mit csinált, amikor itt lakott? Remete volt. Emlékszel, hogy ki az a remete?
- Nem. (Kb negyed órával azelőtt mondta el neki.)
- Hát hol laknak a remeték? Házban?
- Igen.
- Nem, kint laknak. És, vannak barátaik?
- Vannak.
- Nincsenek. Egyedül élnek az erdőben vagy egy barlangban. Na, emlékszel, annak a szent püspöknek a nevére, akinek a képe a kezedben van, és akit legurítottak a hegyről?
- Szent Gallér.

Fél órával később kezdődött a zsolozsma. Végigröhögtem, egyszerűen nem bírtam abbahagyni a röhögést, mert eszembe jutott a szent gallér... Anzelm kicsit szúrós szemmel nézett rám... Akkor sem tudtam mit csinálni. Röhögnöm kellett, annyira aranyos volt.

Ma azt éreztem meg - főleg hazafelé a buszon -, hogy Bakonybél az egész életemre meghatározó helyszín lett. A hely is, de főleg az ott élő szerzetesek. Már az első alkalommal is beleírta magát az életembe a találkozás (hajjaj! de még mennyire!), de most tudatosult bennem, hogy valószínűleg életem végéig benne is marad, és még sok mindent tartogat. Hozzám tartozik, olyan, mintha haza mennék oda, és egyre inkább belefonódik az életembe. És én ennek nagyon örülök.

Kipéce

Van egy játék, kipécézés a neve. A szabályok (Vero átmásoltam Tőled utólagos engedelmeddel, úgyis Te pécéztél ki):

1. Linkeld be a blogdba azt, aki kipécézett! - Verót belinkeltem odafönn.

2. Ossz meg magadról 7 dolgot, akár különleges, akár hétköznapi! - Megmásztam a Kínai Nagy Falat; utálok hajat szárítani (nagyon sok idő); gyerekkoromban felvételiztem a Rádióba hangnak a rádiójátékokhoz, de nem vettek fel; imádom az összes Tarkovszkij filmet, a legkedvesebb a Stalker; a gimiben annyira hülye voltam angolból, hogy a tanárunk mindig megkért, hogy ne szólaljak meg az órán, amikor vendég jött, a legutolsó padba ültetett, és rám sem nézett, mert nem bízta a dolgot a véletlenre... :-))))); baromira félek a magasban; nagy álmom eljutni a Fuji hegyhez

3. Pécézz ki 7 embert, nevezd meg őket és linkeld be a blogodba! - sajnos nincs hét emberem, akiket belinkelhetnék, csak szavitri és sirius, mert saját magamnak nem küldenék a caminós blogra, Lóri már másfél éve nem nézi meg a blogját, mályvacsiga meg már többször is ki lehetett pécézve... más linkem nincs, de ha valaki szívesen fogadna tőlem egy kipécézést, kérem, hogy jelentkezzen, mert örömmel belinkelem ide.

4. Egy hozzászólásban értesítsd őket a blogjukban, hogy ki lettek pécézve! - megtörtént

Lipót

Csak gratulálni tudok azoknak, akik bezáratták a lipótmezei bolondokházát. Nagy ötlet volt kiengedni az ön- és közveszélyes őrülteket a világba.

Tudhattam volna, hogy valami nem stimmel, hiszen a négyes ülésen egyedül ő ült. A szentendrei HÉV-ről van szó ismét. Pedig tömve volt a HÉV. Nem figyeltem, de hamarosan megtanultam a leckét.

Péntek reggel 8 óra volt, leültem sréhen szembe vele. Először nem tűnt fel, hogy elkezdett átkozódni, csak amikor már felemelte a hangját, akkor néztem rá... nagy hiba volt. A kezében egy kb harmincdekás, félig csócsált párizsi pihent, amit olyan módon evett, hogy az arca tele volt párizsival - és a mellette lévő ülés is. Minden kurvának elmondott, szidta a szufrazsetteket, majd amikor nem válaszoltam semmilyen beszélgetés kezdeményezésére, elkezdett angolul hörögni (egyébként nyelvtanilag tökéletes mondatokban), közölte, hogy ő az USA-ból való, és mindenki mehet ahova akar, de főleg én... szerette volna, ha nem ülök ott. Amikor ránéztem, közölte, hogy ne merjek a szemébe nézni, mert megöl, és behunyta a szemét. Amikor kinyitotta, még mindig őt néztem, akkor már mérgesen ismételte meg, hogy mi fog velem történni, ha rá merek nézni. Újra becsukta a szemét, és mire kinyitotta, akkorra felfogtam, hogy mit mondott, és gyorsan elkaptam a tekintetemet. Gyűlöli a nőket, de én egy ideig nem vettem komolyan. Akkor már igen, amikor felpattant, és fölém tornyosult, akkor vettem észre, hogy egy bot is van nála. Mert elkezdte ütemesen a kocsi padlójához ütni, egyre hangosabban. Akkor már egész testemben remegtem, lassan elővettem a telefonomat, bepötyögtem a rendőrség számát, hogy hátha lesz időm legalább megnyomni a gombot, ha megcsap a bottal...

És imádkozni is kezdtem. Abban a pillanatban kirohant az ajtónál álló emberek közé (a tömött HÉV-en), verdeste a padlót a botjával, szétköpködte a párizsit, és ordított. Kicsit megkönnyebbültem, hogy hátha nem jön vissza, de tévedtem. Visszajött, és őrjöngött. Aztán egy idő múlva leült, én pedig felálltam, mert annyira féltem, hogy azt hittem elájulok. Utánam szólt, igaz, akkor már csak annyit bökött oda nekem, hogy "Apáca!!!!!!!". Aztán amikor leszállt, mindenkit félre lökdösött a botjával, és ordította, hogy "Get off!!! Get off!!!!". Amikor leszálltam a HÉV-ről, annyira remegtem, hogy alig bírtam menni. Senki nem csinált semmit, pedig nagyon sok utas volt. Simán végignézték volna, ha bármi gáz történik. Az egész napomra rányomta a bélyegét az eset. Soha nem láttam még ilyet, remélem nem is fogok, csak az az ijesztő, hogy innentől fogva bárki bármikor találkozhat valami hasonlóval, mert az a pár száz elmebeteg kell, hogy legyen valahol...

Azon gondolkodtam egész nap, hogy vajon miért ültem ott három megállón keresztül. Aztán rájöttem, hogy annyi kellett, amíg felfogtam, hogy elmebeteg... akkor meg azon gondolkodtam, hogy hogy lehetséges, hogy egy ilyen ember szabadon mozoghat a normális emberek között. Később ketten is mondták, hogy két elmegyógyintézetet is bezártak, mert kellettek az épületek a Kormánynak... Kívánom, hogy találkozzanak azoknak az embereknek a hozzátartozói egy ilyennel...

Azon is gondolkodtam, hogy egy pillanat alatt fejbe csaphatott volna a botjával, ennyi egy élet, és még csak le sem csukják, mert nem beszámítható... És azon is, hogy sohase tudhatod, hogy ki áll melletted a buszon, mert egy pillanat alatt elborulnak ezek az emberek, és a trancsírozott párizsitól eltekintve (amit egyébként a jegykezelőbe is beletömködött) nem látszott hibbantnak.

Riverdance

Ez a másik blogon volt az egyik kedvencem, de azt már nem szoktam nézegetni, úgyhogy ide is felteszem, hogy rögtön megtaláljam, ha szeretném megnézni.

Szülési szabadság?

A következő videót egy olyan anyától kaptuk néhányan, aki mind az öt gyermekét otthon szülte. Fontosnak tartja azt a jogot, hogy egy család eldönthesse, hogy hol történik meg a nagy esemény. Egyetértek vele, és mivel javasolta, hogy másoknak is mutassuk meg, örömmel tettem ide. Nem hosszú, hat perc az egész. Ettől a kisfilmtől valahogy kevésbé rettegek a szüléstől (bár lehet, hogy egyáltalán tök feleslegesen teszem... azért reménykedem, hátha nekem is tartogat legalább két ilyet az élet. Inkább hármat szeretnék, ha nem túl ciki a kívánság műsor :-)))).

Bright Sunshiny Day

London előtt Dániában, két bentlakásos, úgynevezett "népfőiskolán" töltöttem el hét hónapot, életem egyik legboldogabb és leggondtalanabb hét hónapja volt (egyszer talán majd erről is írok, rengeteg élmény volt, sok helyen jártunk a sulival, sok dolgot csináltunk, felejthetetlen). Voltak zeneórák, ahol együttesben is játszottunk együtt (én még basszusgitároztam is az R.E.M. banda Losing My Religion című nótájában), duetteket is énekeltem a zenetanárunkkal (Ida, egyike a legkedvesebb embereknek, akikkel valaha is találkoztam), és vezényeltem a suli kórusát Kínában is a koncerten, mert Ida nem tudott velünk jönni, ezért megkért, hogy helyettesítsem, és mivel úgyis ez volt a szakmám, nem esett nehezemre. Szóval jó kis móka volt az a kicsit több mint fél év. A kóruson nem énekeltünk komoly dolgokat, és az egyik kedvenc nótám az I Can See Clearly Now volt (eredetileg Johnny Nashtől). Szerettem, és ma is ugyanúgy szeretem, mert nagyon vidám, pont olyan hangulatú a zene, mint amiről szól, és nem bírom ki, hogy ne mosolyogjak, amikor meghallom. A mostani lelkiállapotban igencsak jól jön... :-)))
Találtam hozzá egy jópofa képi összeállítást is:

Bokros teendők és vonszolódás

Semmi, de semmi időm nincs mostanában. Pedig viszont nagyon jó dolgokat olvastam, amik után meg aztán jó sokat gondolkodtam, amiket meg már nagyon leírnék. Csak nem tudom mikor fogom tudni. Ráadásul már ott tartok, hogy anélkül létezni sem tudok, hogy haza ne jönnék aludni napközben egy órát hétfőn és szerdán (hát... legszívesebben kedden is haza ugranék, mert hazafelé a vonaton már hányingerem szokott lenni a fáradtságtól késő este, és a vonaton alvás nem olyan jó... hajnalban még csak-csak elmegy, de este már az ember alaposabb pihenésre vágyik). És olyan nagyon fényes kedvem sincs mostanában pont amiatt, hogy örökké fáradt vagyok. De ezzel rengetegen küzdenek, valami van a levegőben.

Most azt mondanám legszívesebben, hogy na majd vasárnap, de az lesz az egyetlen szabadnap a héten, és meg kell írnom egy előadást keddre irodalomból (és én az ilyeneket nem szeretem gagyira csinálni, hanem power point-os trükkökkel szövöm át meg át, zene lesz ott, meg minden ami kell), aztán el kellene kezdenem a dolgozatot is (3ooo szó), hogy ne az utolsó pillanatban kapkodjak vele, mint ahogy szoktam (november végéig kell leadni, és az már nagyon itt van ebben az őrült tempóban, észre sem veszem), valamint pár hét múlva zh-t írunk leíró nyelvtanból, ami meg az agyamra megy ebben a félévben, mert azt érzem, hogy képtelen vagyok felfogni (persze még sose próbáltam friss aggyal. Az utolsó két óránk, amikor meg már a szememet is alig tudom nyitva tartani), úgyhogy azt gondoltam adok neki egy esélyt vasárnap, hátha nem is vagyok annyira hülye... és akkor viszont nem fogok tudni írni megint sajna.